Slider

Levél az érettségizőknek

by Fórika Dóra | 2020. 06. 19. | Levél az érettségizőknek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Kedves érettségiző,

Nem foglak most én is azzal nyaggatni téged, hogy tanulj. Hagyom, hogy eldöntsd, most mi a fontos neked. Bár te most másabb, talán nehezebb helyzetben vagy, mint anno én – hiszen kimaradt a szemtől szembeni oktatás egy része –, úgy gondolom, az érettségi előtti időszakot mindenki hasonlóan éli meg. Elmesélem, én hogyan vészeltem át.

Kétfajta embertípust képzelek el: aki éjjel-nappal tanul és aki inkább halasztgat az érettségi árnyékában is. Bevallom, én az utóbbihoz hasonlítottam inkább, pedig a kezdetekben nem így álltam hozzá. Naptárt készítettem magamnak, hogy a különböző napokon milyen tételeket oldok meg, mit nézek át, esetleg milyen leckéket tanulok újra. Az elején töredelmesen követtem saját utasításaimat, de nem sikerült sokáig motiváltnak maradni. Feltettem magamban, ha egy nap kimarad valami, másnap bepótoltam. Aha, persze. A sohabenempótolósdi. Ismerős, nem? Mind a mai napig csodálkozom, hogy sikerült a hatos átlagot összekaparnom. Nagy mákom volt, az biztos. A román érettségi előtt egy nappal rápillantottam az egyik verselemzésre, amit nem igazán tudtam. Átolvastam, de nem is figyeltem rá. (Ez, remélem, már nem ismerős!) Kitalálod mi történt? Másnap éppen a csak átolvasott vers mosolygott rám a lapról. Szidtam magam, amiért nem tanultam meg rendesen, mert aztán egy kerek hétig rághattam a körmöm, vajon átcsusszanok-e egy fél oldalnyi esszével? Spoiler: meglett, átcsúsztam. Az eredményhirdetés napján dél körül kaptam az üzenetet, hogy közzétették a jegyeket. Remegő kezekkel és anyukám biztatásával vettem rá magam, megnyitottam az oldalt, és kerestem a nevem a sok között. Elsőként a sor végére néztem, mert nem is az érdekelt, hogy milyen jegyekkel, csak ott legyen a szócska „reușit”. Ott volt bizony, és túlzásnak tűnhet, soha addig nem voltam olyan boldog. Nem mondhattam, hogy a sok álmatlan éjjel meghozta gyümölcsét, hiszen nem tanultam éjjeleket, de a hír, hogy mégis sikerült, legurította azt a bizonyos nagy sziklát a szívemről. Egy dolog biztos: egyszer kell végigcsinálni, és neked már nem szabad a szerencsére hagynod, mert én azt mondom: nem éri meg. Képes vagy arra, hogy megtanuld, amit kell. Kérj segítséget tanáraidtól, ismerőseidtől, ha nem megy valami. Nálam sokszor elhangzott az a mondat, hogy most már úgyis mindegy, mert már túl kevés időm van tanulni. Jegyezzétek meg: sosincs késő. Az utolsó öt méter is lehetőség.

Üdvözöl, és sok sikert kíván egy elsőéves újságíró szakos diák!

Kincsem és Nagy Ervin, a tökéletes páros

by Fanni Urbán | | Kincsem és Nagy Ervin, a tökéletes páros bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Herendi Gábor rendezésében készült Kincsem című magyar romantikus kalandfilmet 2017. március 16-án mutatták be Magyarországon. Már hetekkel a megjelenés előtt szembejött velem a plakáton a reklámja, a nagybetűs „HAMAROSAN A MOZIKBAN” pedig felkeltette az érdeklődésemet. Annál inkább, hogy az egyik kedvenc magyar színészem, Nagy Ervint (mint Blaskovich Ernő) választották a főszerepre, aki olyan filmekben és sorozatokban alakít mesterien, mint például a Drakulics elvtárs, Valami Amerika 3, Válótársak, A Tanár, valamint ő Johnny Depp és Chris Hemsworth magyar hangja is.
A történet a „csodakanca” életét, illetve gazdájával alakított kis csapatuk sikereit mutatja be.
A filmet inspiráló történelmi regény cselekménye a 19. században játszódik, a filmben viszont sok a fikció. Engem sikerült levennie a lábamról, magába szippantott. A hatalmas képernyő előtt ülve, az összes erőteljes hangeffektusnál és izgalmas résznél elfelejtettem levegőt venni, és azt éreztem, hogy szétrobban a mellkasom. A könnyed zongorakíséret a film elején valósággal bevezetett a történésekbe. A cselekmény egy apa-fia jelenettel indít, az édesapa arra tanítja fiát, miként kell egy sérült lovat ellátni. A következő jelenetben a szülőt lelövik, az árván maradt gyermeknek pedig el kell költözni a hatalmas birtokról, a kastélyból. Huszonöt év elteltével a már felnőtt férfi jelenik meg a képernyőn, egy árverésen látjuk, ahol találkozik Klara von Oettingennel (Petrik Andrea), apja gyilkosának lányával. Ernő nem áll jól anyagilag, és bármennyire is szeretné, nem tudja megvenni Kincsemet, így a ló Klárához kerül. A vad állatot megpróbálják betörni, de az elszökik. Ernő vezeti vissza őt a gazdájához, aki csekély összegért, annyiért, „amennyi épp nála van”, neki ajándékozza. Blaskovich élete új irányt vesz.

A ló, mint ősi állat, már a magyarok történelmének kezdetén is nagy szerepet játszott. Ha a filmben egy állat – jelen esetben egy ló – ugyanolyan hangsúlyt kap, mint a hús-vér emberek, jó eséllyel nagy érdeklődést vált ki a nézőkből, hiszen a legtöbb ember odavan az állatokért, a lovakért különösen sokan rajonganak. Ebben a filmben az ember-ló kapcsolata az emberi erkölcsöt és a helyes állattartást is szemünk elé tárja. A ruhák, zenék pedig visszarepítenek az 1800-as évekbe, bemutatják a kort és átadják hangulatát. Ebben a filmben van dráma, kaland, romantika és mindezek mellé még irónia, humor is társul.  A történet pedig izgalmas, humoros, élvezhető és ideális egy vasárnap esti kikapcsolódásra.

Összességében? Tetszik, hogy olyan atmoszférát teremt a néző köré ez az alkotás, ami kicsiket és nagyokat egyaránt a képernyő elé vonz, és két óra erejéig az ember azt érzi, hogy csak ő van és a film. Nem tartozom a történelemkedvelők táborába, de ez a film olyan lett, ami egy csöppnyi érdeklődést indított el bennem ezirányba. Ha ki kéne emelnem két meghatározó momentumot, az a bál és az utolsó jelenet lenne. Ahhoz, hogy megértsd, miről is beszélek, meg kell nézned a filmet. Nem fogod megbánni!

Ne beszéljünk erről, vizsgában vagyok!

by Horváth István | 2020. 06. 06. | Ne beszéljünk erről, vizsgában vagyok! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider

Ez a felkérés, mondjuk, az utcán hangzik el, és az, aki mondja, még teljesen normális, ugyanis az illető tényleg vizsgázik. Igen vizsgázik, és a vizsga (figyelem, nem a szesszió!) egy hétig tart. Persze, mindez nem felénk dívó vizsgastílus. Hisz a legtöbb keménygalléros tanár bácsi meszesedett agya rögtön felmondaná a szolgálatot, ha arról hallana, hogy bizony-bizony vannak olyan vizsgák, melyekre, mondjuk, a hét elején kiadják a tételt, és a következő hétfőn jönnek a diákok az elkészített dolgozatokkal. Hogy ez milyen hülyeség! —gondolja a tanár bácsink. — Hát akkor honnan tudja meg az a tanár, hogy minden képletet, tételt ügyesen bemagolt-e a nebuló, s mi több, milyen folyékonyan darálja a monoton hangon leadott kurzust. Meg aztán mi a biztosítéka annak, hogy az amerikai diákok nem puskáznak, meg Uram bocs’ nem más közreműködésével készítik el azt a bizonyos dolgozatot? Kedves tanár bácsi, részleges információim birtokában is kijelenthetem, hogy igenis puskáznak! Illetve szabadon használhatnak minden szükségesnek tartott dokumentációt, mert az ottani tanár bácsik nem azt tartják lényegesnek, hogy 27 képletet tudjon a diák, hanem azt, hogy meg tudjon oldani egy, az illető tantárgy kereteibe beleillő problémát. S hogy más is közreműködhet? Az nincs kizárva, de ez nem nagyon esik meg. Ugyanis az egyetlen kárvallott csak önmaga volna, mert ha a gyakorlatban majd találkozik az illető problémával, nem talál egy olyan hülyét, aki önzetlenül segítsen rajta. S pénzért vásárolni a segítséget… Tudom, mindaddig, amíg a fizetést egy darab papírra felírt szó (mondjuk, hogy mérnök) biztosítja, addig mi, a diákság nem tiltakoznánk olyan hevesen, ha egy ártatlan beszélgetés közben a kidolgozandó tétellel kapcsolatos problémákra terelődne a szó. Sőt!.. .De hát ez nem jogosítja fel önöket, hogy magológépekké torzítsák gondolkozásunkat, vizsgáztatás címe alatt töméntelen adat bevágására késztessenek. Vagy olyan nehéz egy tantárgy elméleti problémáit vázolni, és az ehhez szükséges megoldási alapokat feltárni, aztán egy jól megszerkesztett gyakorlati teszt segítségével (melynek megoldásához szabadon lehessen a fránya képletek között keresgélni), felmérni, hogy milyen mértékben sajátította el a diák a megoldáshoz szükséges készségeket? Volt ilyenre példa nálunk is. Voltak jelesek és voltak bukottak, mint minden rendes vizsgán. De, tudja fene, még a bukásnak is más íze volt. Nem lehetett, azt mondani, hogy: „Rosszat húztam.” De hát miért zavarjuk önöket ilyen destabilizáló ötletekkel, mikor oly drága a nyárspolgári kényelmük.
Hisz mi sem könnyebb annál, mint a vizsga végén orrhegyre tolt pápaszemmel megjegyezni: „A tizenhatodik képlet C változatánál kifelejtett egy „X” -et. Nyolcas!… “

Pánikbetegség

by Sinkler-Németh Zsófia | | Pánikbetegség bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egészség,Slider |

„Te jó Isten, megint kezdődik... huh, egy-kettő, huh, jó, semmi baj, mindjárt vége, de hova fussak, merre meneküljek, jézusom, nem bírom, mindjárt kiugrik a szívem.” Igen. Így hangzik egy beszélgetés önmagammal, amikor rám tör a pánik.

Nem tréfás dolog ám ez. És nem is muszáj megszokni. Én lassan már fél éve pánikbeteg vagyok, így nem külsőleg észlelt állapotként szeretném bemutatni ezt a betegséget, hanem úgy, hogy átéltem, átélem. Pontosan tudom, milyen az, amikor nem mersz elaludni, hiszen tudod: két óra múlva már az ágy támláját fogod csőlátással, ugyanis ez az aljas „állapot” álmodban is rád törhet. Sajnos nem tudni, mi idézi elő az álomból jövő pánikrohamot, és sajnos ez a múló állapot (én személy szerint nem szeretem betegségnek hívni, inkább múló állapotnak) sokunk életét megkeseríti. Főleg a fiatalabb generáció stresszes mindennapjaiban van jelen. Sokféle változatát ismerem, én például orvosi és egyéb segítség nélkül nem tudnék tenni semmit, nem tudnám úgy élni az életem, mint más. A pánikbetegséghez gyakran hozzájárul a szorongás, depresszió, a deperszona­lizáció is. Az utóbbi annyit jelent, hogy elveszted a kapcsolatot a külvilággal. Ez nem kitaláció, nem ámítás. Ez tény. Olyan érzés, mintha egy filmből néznéd a körülötted zajló eseményeket. Semmi, ami történik, amit mondasz, amit neked mondanak, a kaja, amit eszel, nem igazi. Az érzékszerveid sokkal sebezhetőbbek ilyenkor, a pupillád kitágul, a fejed zsibog, mindenféle fény zavarja a szemed, a természetestől a mesterségesen előállítottig. Legszívesebben nekifutnál a falnak, mert tudod, hogy belül te vagy, mégis amikor tükörbe nézel, nem önmagad látod. És potyognak a könnyek, mert tudod, hogy te ott vagy mélyen valahol, csak egyszerűen nem találod magad. Nem engedi az agyad, hogy észrevedd.

Egy milliméter van közte és a valóság közt. A szorongást is megkaptam, de vele már jó barátok vagyunk. Könnyebb, ha az ember egy idő után elfogadja, hogy ez van, de nem olyan módon, hogy ennek így is kell maradnia. Tenni kell azért, hogy a rémálomnak vége legyen. És mi a legfantasztikusabb ötlet, ami létezhet? Ne foglalkozz vele. Igen. Bolondságnak tűnt, amikor azt tanácsolták, hogy foglaljam el magam, ne gondoljak rá… Lehetetlen. E körül forog az életem, mi az, hogy ne gondoljak rá, és simán csak foglaljam le magam? Hogyan? De egyszer elegem lett. Igen? Játszadozunk? Rendben! És elmentem futni. És elmentem edzőterembe. És felkeltem reggel, reggelit készítettem. És egyszer csak arra eszmélek, hogy nincs velem senki. Egymagam vagyok, és azt érzem, hogy hevesen ver a szívem. Fáradékonyabb vagyok, minden kis megterheléstől, de enyhül a deperszonalizáció, és minden erőmmel próbálok a jelenre, a mostra fókuszálni. Olvastam, tanultam, bizonyítottam és bejött. Nem tudom a száz százalékot adni, de ami tőlem telik, megteszem. És ez a legfontosabb. Persze, próbálom legyőzni ezt az állapotot, és azt tapasztalom, hogy a sport segít. A mozgás szerotonint idéz elő a testben, ami elősegíti a mielőbbi gyógyulást. Hátha…

Az én háttérsztorim érdekes. Hogyan kezdődött, mikor, és vajon mi idézte elő konkrétan? Egyszerű banális okot lehet válaszolni a kérdésre. Összegyűlt a rengeteg stressz, az elvárásoknak való megfelelés, érettségi időszak, egyetemre bejutni, majd hirtelen fellélegezni. Fel is lélegeztem, csak sajnos volt a dolognak egy hátulütője.

Az egész 2019 májusában kezdődött, a ballagásom napján, amikor egyszerűen lesokkoltam attól a rengeteg embertől, a felém gyülekező családtagoktól, és hirtelen valami érthetetlen sokkba kerültem. Nem tudtam sem megszólalni, sem elmozdulni onnan, ahol álltam, semmire nem reagáltam. Keresztanyámnak innen is hála, ő kihúzott a nagy tömegből, hazahozott, és megnyugtatott.

Akkor még nem volt világos, hogy épp mi is történik velem. Az azt követő pánikrohamom öt hónappal később érkezett, októberben, amikor felkerültem Kolozsvárra. Rettentően tiltakoztam az egész költözés ellen, nem szerettem volna hátrahagyni a szülővárosomat. Pár napig tűrhető volt, viszont egyszer csak visszaköszönt a pánik. Felültem a buszra, a szívem hevesen dobogott, izzadtam, szédültem, el akartam menekülni, de elővettem az önuralmam. Nem engedtem a pániknak. Megvártam lassan, izzadó kézzel, hogy vége legyen, majd csapzott hajjal és hideg, vizes háttal leszálltam. Elfogott a rémület: fél év alatt már a második érthetetlen dolog, ami velem történik. Nem szóltam a szüleimnek. Talán kellett volna, talán megelőzhettem volna a rémálmot.

Az első félév második hétfő reggelén teljes nyugalommal utaztam egyetemre. Utamba esett egy kávézó, ahol megvettem a reggeli feketém, azt szürcsölgettem lefelé a hegyen. Az utcán egy árva lélek sem volt, sütött a nap, a reggeli friss szél hűsítette a bokámat. Egyszer csak mellbe lökött valami furcsa érzés. Nem kaptam levegőt, meg kellett állnom. Nézelődtem, hogy van-e valaki a közelemben, de sehol senki. Homályosan láttam és nem értettem, hogy mi történik velem. Percek elteltével, ahogy valamivel jobban éreztem magam, rémülten indultam tovább órára, ahol ablak melletti helyet választottam. Nagyon jól tettem. A következő két órát szinte csak kihajolva, levegőért kapkodva töltöttem, éltem túl. Szörnyű volt. Ahogy vége lett az órának, hazasiettem és ágyba dobtam magam. Azt forgattam a fejemben, hogy kimerülhettem, az okozhatta. De akkor jött az első, álomból következő pánikrohamom. Mély levegővétellel felriadtam és levegő után kapkodtam, majd felálltam, hátha jobb lesz, járkáltam, nem tudtam merre, nem sejtettem, hogy mi történik velem, csak menekülni akartam. Két-három percig tartott. Elég volt, felhívtam a szüleimet. Azonnal elindultak Kolozsvárra, és velem töltöttek négy teljes napot. Felkerestünk egy pszichológust, viszont ez nem volt elég. Három alkalom után bejelentette, hogy itt bizony más szakember tanácsa is kell, hiszen a pánik megnyilvánulása kétségbeejtő. Október végén már Vásárhelyen voltam egy igen közismert pszichiáter szeme előtt, aki a gyógyszerek nélküli pszichoterápiájáról híres. Sajnos nálam mégis szükségesnek tűntek, az első konzultáció után megkaptam a gyógyszereimet, amelyekkel a mai napig élek, és amelyek hatását minden hónapban, kontroll alkalmával méri fel a pszichiáter. Nem szégyellem. Nem kell és nem is akarok bujkálni előle. Bárkivel megtörténhet. Érzékeny és kicsi voltam még ehhez a nagy változáshoz. Sőt az érettségire, egyetemre készülve teljesen lenulláztam az energiám is az elmúlt évben. Megbírtam a tempót, viszont miután kiengedtem a gőzt, kétszeresen adta vissza a testem és az elmém azt a nagy megpróbáltatást, amire én kihívtam őket.

Sokat tanultam azóta, például azt, hogy addig nyújtózom, amíg a takaróm engedi. Tudom a határaim. Igaz, már nagyon elegem van ebből az állapotból, ami rémessé teszi a napjaimat és abból, hogy a stresszes helyzetekben nem tudok teljesíteni, viszont megtanultam kezelni, együtt élni vele. Nem állítom, hogy ez így leányálom nekem, de nem tudok mit tenni ellene. El kell fogadnom, és segítenem kell önmagamon, illetve elfogadni a mások által felajánlott segítséget. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek, testvéremnek, pszichológusomnak, pszichiáteremnek. Sajnos vannak, akikben a pszichiáter szó hallatán felébrednek az előítéletek, beskatulyázzák. Ha segítségre van szükség, azt a megfelelő embertől kell kérni. Ebben a helyzetben ő a szakember.

Minden velem egy cipőben járóhoz szólok: ez a dolog türelmet, időt és rádolgozást igényel. Vége lesz. Ebben biztos vagyok. És ha azt mondogatom magamnak, hogy rendben leszek, akkor egyszer csak azon kapom majd magam, hogy enyhültek a tüneteim. Minden egyes levegővétellel közelebb vagyok a célhoz. Keresni kell az életben valami szépet, ami erőt ad, ami motivál, hogy felkeljek és éljek a mának. Legyen az akár hobbi vagy egy személy. Én például rátaláltam arra, akiért érdemes mindennap felkelnem. Egy emberre, aki teljesen megért, nem néz rám furcsán, amikor nem vagyok topon, segít, támogat és mellettem van. Soha nem lehetek elég hálás a barátomnak azért, hogy velem volt. Igenis kell egy személy az ilyen nehéz időkben. És ezt soha nem fogom tudni megköszönni neki, épp úgy, mint a családomnak sem. De nem hiszem, hogy ezt elvárnák. Erre való a család és egy pár.

Nem szabad feladni! Ezután kezdődik csak az élet. Ez idő alatt tanultam meg észrevenni az apró örömöket az életemben. A természet által felkínált szépségeket, amik mellett nap mint nap elrobogunk, mert mindig fontosabb teendőnk van. Amikor újra rámtör a rosszullét, kikuckózom az erkélyre és bámulom az eget, az embereket, figyelek egy madarat, épp hová tart, figyelek a légzésemre, behunyom a szemem, elmélyedek a csendben vagy épp a város zajában. Kialakítottam egy mindennapi meditálást is. Sokat segít. Egyfajta edzés az elmének, a léleknek és a testnek egyaránt. Már eldöntöttem, hogy nem csalódásként fogok visszaemlékezni erre az időszakra, hanem inkább tanulságként. Okulás arról, hogy bíznom kell magamban, nem szabad túlhajszolni, sokat stresszelni, fölösleges dolgok miatt idegeskedni. Sokkal könnyebb és élvezetesebb lehet az életem. Én alakítom az egészet. A magam ura vagyok, és így az leszek, aki lenni akarok. Senki más nem dönthet a sorsomról, mert nem fogom engedni. A káros és energiákat leszívó embereket teljes mértékben kizárom az életemből, megszabadulok a fölösleges gondolataimtól, és feltétel nélkül magamra koncentrálok, arra, hogy teljes harmóniát teremtsek. A java csak ezután következik!

Vígjáték és krimi tökéletes ötvözete: örökösök Ökörapátin

by Biró Sándor | | Vígjáték és krimi tökéletes ötvözete: örökösök Ökörapátin bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Drága örökösök az RTL klub egy éve tartó napi sorozata. A harmadik évad végéhez közeledve úgy érzem, kijelenthetem, hogy a sorozat humorban, ugyanakkor nyomozói szálban is gazdag és könnyen közönségkedvencnek titulálható.

A történet 2019. január 1-jén jelent meg a televíziók képernyőjén, sokan a Mi kis falunk című sorozat folytatásának tekintették és főképp ezért igencsak megoszlottak róla a vélemények. A Drága örökösökben a Szappanos családot, valamint Ökörapáti lakóit egy közös családtag hozza újra össze, aki nem más, mint az első részben elhunyt Szappanos Kálmán (Koltai Róbert). Pontosabban Kálmán bácsi 600 milliós öröksége, amit a családjára szándékszik hagyni, ha azok betartják a követelményeit. Ha nem elég kitartók, az óriás örökség az Ökörapáti szépítő egyleté lesz. Ki ne lenne kitartó örökös, gondolhatnánk, de a „csavar” a történetben épp az említett elvárásokban rejtőzik, és abban a bizonyos összegben, amit az örökösök fejenként kapnak, ha magaviseletből jelesre vizsgáznak.

Az örökösöket – név szerint Szappanos Tibort és lányát, Katát, Szappanos Mónikát és fiát, Kasztner Tamást, valamint Szappanos Kristófot – dr. Marosi Gitta, Kálmán bácsi ügyvédje és törvényes özvegye értesíti az édesapa és nagytata haláláról és megkéri őket, hogy mihamarabb menjenek el a családi házhoz, ami Ökörapátiban van, hogy megtárgyalhassák az örökség részleteit. Az örökösök megtudják, hogy fejenként 102 millió forintot örökölnek Kálmán bácsitól abban az esetben, ha lemondva a régi életükről, egy éven át nem hagyják el Ökörapáti területét több mint 24 órára. Ha ezt megszegik, elesnek az örökségtől. Az ügyvédnő gondoskodik a hollétük megállapításáról is: nyomkövetővel tartja szem előtt őket. Az alaphelyzet bemutatása után 40 perces epizódokban követhetjük, hogy ki mire képes azért, hogy biztos örökösnek számítson, vagy épp azért, hogy kitúrja a többieket a listáról.

A család minden tagja érdekes karakter, jelenség. Tibi, a legnagyobb testvér rafkós budapesti taxis, folyamatosan összeesküvés-elméleteket gyárt az örökségről, édesapjáról, sőt az ügyvédnőről is. Lengyel Ferenc tökéletesen alakítja az igazi „bunkó” budapesti taxist, aki azt hiszi magáról, hogy minden falusinál okosabb. Ám nem tud ő mindent, késve derül ki és döbben rá ő maga is, hogy egy fiatalkori meggondolatlansága alapos meglepetéssel szolgál. Tulajdonképpen egytől egyig minden szereplő igazi személyiségfejlődésen megy át, miközben körülöttük minden visszafejlődik. Tomika (Mohai Tamás) például, a legkisebb unoka, igazi budapesti ficsúr, el sem tudja képzelni az életét mobilinternet nélkül. „Ökörfoson” (ő így nevezi Ökörapátit) viszont éppen abban az igazi falusi környezetben találja magát, ahol „verik az asszonyt, és nem fürdenek”, és természetesen nem az internet a legfontosabb lételem. Tominak mégis jól alakulhatnak a dolgai, hiszen szerelmes lesz. Szappanos Kristóf, a legkisebb testvér (Kovács Lehel), a szerencsejáték-függőségével komoly bajba sodorja feleségét és kislányát, Szappanos Mónikáról (Járó Zsuzsa) pedig kiderül, hogy nemcsak egyszerű üzletasszony.

A szereplőknek egy éven át kell elviselniük egymást és családként élniük az új környezetben, a faluban, ahol a kocsma, a postás és a polgármester nélkülözhetetlen pillérek. Igazából a tévénéző számára is azok, hiszen minden feltűnésük garantálja a humort, miközben sztereotípiák aktív hordozói: az igazi falusi élet, igazi falusi ember megtestesítői.