Campus

Slider

Tapsoljuk meg a varrónőket is!

by Lukács Krisztina | 2020. 06. 06. | Tapsoljuk meg a varrónőket is! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

A magyarországi Szombathelyhez hasonlóan nálunk is több településen, városban kezdeményezték, hogy az emberek otthonukból előre megbeszélt órában megtapsolják a koronavírus ellen rendületlenül küzdő orvosokat, asszisztenseket, mentősöket, hősöket. Elgondolkodtatott-e valakit az, honnan szerzik be az egészségügyi szektorban dolgozók a védőruháikat? Tudjátok-e, kik és hol készítik ezeket? Ha nem, akkor most kaptok némi ízelítőt.

A szemtől szembeni egyetemi oktatás felfüggesztése után, függetlenedni vágyó diákként munkát kerestem, hogy aktív maradhassak, amikor minden más lelassul, megáll. Azaz majdnem minden más. Egy varróműhelyben sikerült némi nehézséggel helyet találnom, közel 160 személy dolgozott ott, ahol nekem is kellett. Hihetetlennek tűnt, hogy olyan sok ember munkálkodik ott a járvány idején is, amikor Romániában a munkanélküliek száma napról napra nőtt. Alaposan megfigyeltem a négy részlegre felosztott műhelyt. Az elsőnél az anyagot terítették, vágták formára, majd varrtak belőle nadrágot vagy felsőt. A második szektorban gumiztak, cipzárakat raktak. A harmadikban levágták a fölös cérnát és javítottak, míg az utolsóban a kész termékeket összefogták, címkézték, préselték, csomagolták.

A munkások 90%-a nő és csupán 10%-a volt férfi. A legtöbben normára dolgoztak és dolgoznak most is, néhányan pedig órabérre, figyelem: banálisan csekély összegért. Egy nadrágot varró személynek ugyanis a minimálbérért átlagosan naponta 500 darabot kell megvarrnia. Egy kis számítással egyértelmű tehát, hogy egy védőruháért 0,50 banit kap. Megtudtam azt is, hogy körülbelül 10 évvel ezelőtt hasonló munkafolyamat értéke 0,33 bani volt. Egy csomagolónak ugyanezért a bérért 2400 terméket kell elvitelre, készen dobozokba raknia. Elképesztő volt számomra azzal szembesülni, hogy milyen kitartással dolgoznak azok az emberek, úgy, hogy láthatóan évek óta nem értékelik méltón a munkájukat. Sőt teljesen figyelmen kívül maradtak, és a járványhelyzetben nem védték őket úgy, mint más szakembereket. Veszélyben voltak, hiszen egyszerűen lehetetlen volt kesztyűben dolgozniuk. Nem tudták a milliméter vastagságú anyagokat elválasztani egymástól biztos fogás, érintés nélkül. Kézfertőtlenítésre volt ugyan lehetőség, de a rengeteg munka mellett gyakran elfelejtették, nehezen vált rutinossá a folytonos fertőtlenítés. De nemcsak a biztos, szép jövedelemtől fosztják meg őket nap mint nap, a körülmények sem a legideálisabbak: a varroda épülete konténerházhoz hasonló, ami mondhatnánk olcsó, némileg praktikus döntés volt, hiszen könnyen átmelegszik. Felszerelték légkondicionálóval is, és talán még az építési alapanyag egy része is menthető, ha költöztetni kell.

Persze, ez mindig így történik. Aki látható, akit folyton említenek, azt tiszteljük, annak a munkája értékelendő és hasznos. A járványhelyzet alatt viszont rádöbbenhettünk: ha nincsenek jó szakemberek, ha nincs köztünk önfeláldozó, nemes ember, akkor elbukunk. Talán értékelni kellene jobban egymást, egymás munkáját. Tapsoljuk meg a műhelyben dolgozókat is!

,,Ej, ráérünk arra még!” – mondta Petőfi Pató Pálja

by Helga Megyesi | 2020. 05. 29. | ,,Ej, ráérünk arra még!” – mondta Petőfi Pató Pálja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Ha nem is mindannyian, de elég sokan szembesülünk a halogatás nagy dilemmájával nap mint nap. Petőfi verse azt bizonyítja, régen sem volt ez másképp. Jómagam is a krónikus halogatók csoportjába tartozom, és annak ellenére, hogy tudom, leginkább magmnak ártok vele a legtöbbet, aligha lennék képes ellenállni. Általában mindent az utolsó pillanatra hagyok, sikeresen elhitetem magammal a hazugságomat, miszerint van még időm. Azonban, ha azt gondolnánk, hogy a nyomás jó hatással van az emberre, és sokkal jobb eredményeket érünk el, ha az utolsó lehetőséget használjuk ki a feladat elvégzésére, bizony nagyot tévedünk.

Halogatásunk okát általában meg tudjuk magyarázni, még akkor is, ha másoknak nem szeretünk erről beszélni. Sokszor előfordul, hogy félünk attól a bizonyos tevékenységtől, hiszen tudjuk, hogy kellemetlen lesz, ezért is halogatjuk, ameddig csak bírjuk. Esetemben ilyen aktivitás a fogorvos felkeresés, a vezetés vagy mindenféle fontosabb ügy elintézése. Az órákra való készülés alatt is akadnak buktatók, különösen a mostani helyzetben. Mivel itthon vagyok, és én osztom be az időmet, illetve a fontossági sorrendet is magam döntöm el, előfordul, hogy a házi feladatok megírása nem az első helyen áll a teendőimet illetően. Sokszor fogom rá egy-egy feladatra, hogy nem értem vagy nem is olyan fontos, esetleg nem érdekel, majd a határidő vészes közeledtével rosszabb esetben teljesen lemondok róla, jobb esetben az utolsó pillanatban összedobok valamit, amit megoldásnak nevezek. Mindezt úgy, hogy sokkal jobbat és többet is ki tudtam volna hozni magamból…

Másik ok, amiért gyakran elnapolom a dolgokat, az az, hogy attól tartok, hogy nem fog sikerülni, és saját magamban kell csalódnom. Ha nem teszek semmit, akkor nem kapok kritikát sem. De ez az út sem vezet sehová, ha folyamatosan megóvom magam a ,,rossz” dolgoktól, ami akár építő jellegű is lehet, akkor egy helyben fogok toporogni. A kudarcoktól való félelem ugyanis meggátolja az embert abban, hogy sikereket érjen el. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, hosszú távon ez senkinek sem tesz jót. Előbb vagy utóbb, de mindenképp muszáj eleget tenni a kötelezettségeinknek, és mi járunk vele a legjobban, ha idejében nekifogunk és megoldjuk a feladatainkat.

Ha a halogatást akarom leküzdeni, fontos, hogy már ébredés után sorra vegyem a tennivalóimat és felállítsak egy fontossági sorrendet. Én leírom őket, ez segít abban, hogy jobban átlássam a teendőimet. Nagyon fontos, hogy határozott maradjak és ne térjek el a tervtől, ilyenkor a telefont is félreteszem és kizárok minden zavaró tényezőt, ami gátolhatna. Olyan is előfordult már, nem is egyszer, hogy miután megvolt a kezdő löket, megjött a kedvem ahhoz a bizonyos ,,nagyon nehéz” esszéhez. Addig nehéz és bonyolult valami, amíg hozzá nem fogunk. Én igyekszem ezt nap mint nap észben és szem előtt tartani. Tedd te is ezt!

Valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szép…

by Fanni Urbán | | Valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szép… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Május van. Két hónapig ültem a négy fal közt, és ez idő alatt minden megváltozott. Amikor hatvan nap után kilépek a lakás ajtaján, egyfajta izgatottság lesz úrrá rajtam, azon töprengek, milyen lesz újra odakint, az emberek között. Furcsa érzés ismét szépen felöltözni és cipőt húzni. Sok minden kavarog bennem, de a legerősebb mind közül a menni akarás. Mindegy, hogy hova, csak sétálni, rohanni. Ez idáig szinte futottam lefele a lépcsőn, hogy minél kevesebb idő alatt leérjek a harmadik emeletről, ám most olyan lassan teszem egyik lábam a másik után, amennyire csak tudom. A lépcsőház bejárati ajtaja előtt megállok, és mielőtt kilépnék konstatálom, hogy az cseppet sem változott. Ugyanolyan bordó színe van most, mint a karantén előtt, és még mindig ütött-kopott néhány helyen. Két lépést teszek a vasajtó felé, és hatalmas lendülettel magam felé húzom, hogy kisétáljak végre a szabadba. A nap sugarai a szemembe hasítanak, a napszemüvegem után nyúlok, helyet keresek neki a fejemen, aztán folytatom az utamat az autóig. Néhány másodpercig azon agyalok, hogy miként is kellene beindítanom az autót, hiszen olyan régen találkoztam már vele, hogy hirtelen azt sem tudom, mit milyen sorrendben kell tenni. A kezdeti bizonytalanságot reflexszerű mozdulatok sorozata váltja fel.

A tudatalattim hamarabb kapcsol, mint gondoltam volna. A rutinos mozdulatokat újabb bevett szokás követi: egy gombnyomással bekapcsolom a rádiót, mire pillanatok alatt megváltozik a hangulatom, az autó megtelik hangokkal és a pillanat idillivé válik. A Margaret Island legújabb dala szól, én pedig velük éneklem: „valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szééép”. Ezzel a lendülettel indulok el céltalanul a városba. Nem zavar a forgalom, az sem, hogy félpercenként meg kell állni, mert mindig akad valaki, aki át szeretne jutni az utca egyik oldaláról a másikra. Azt figyelem, hogy a város újra életre kel, és közben hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, azt éreztem, hogy az elmúlt időszakot lassan elfelejthetjük, és mindent folytathatunk onnan, ahol azt abbahagytuk.

„Most tudom igazán értékelni azt, amit eddig hanyagoltam”

by Lukács Krisztina | | „Most tudom igazán értékelni azt, amit eddig hanyagoltam” bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider |

A szükségállapot kihirdetése óta a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) Instagram-oldalán követtem a koronavírus áldozatainak számbeli változásait. Hihetetlennek tűntek az adatok, mert egyetlen ismerősöm sem volt beteg és egyikük sem ismert senkit, aki az lenne. Nem éreztem magam a probléma részesének, amíg nem beszéltem Kovács Örssel. Interjúalanyom kézdivásárhelyi származású, 49 éves férfi. Hollandiában fertőződött meg a koronavírussal, de ellátás híján hazaindult. 1148 kilométert tett meg egyedül a járvány több tünetével küzdve, míg Magyarországon kórházba került. Kérdéseimre kórházi ágyából válaszolt. Személyében a nehéz helyzet ellenére derűlátó, kitartó embert ismerhettem meg.

– Mesélnél, kérlek a kezdetekről? Mikor vetted észre, hogy baj van?

– Húsvéthétfőn rosszul éreztem magam. Nagyon fájt mindenem, folyt rólam a verejték, lázas is voltam. Ekkor még nem gyanítottam semmit. Kedden már kezdtem egyre hosszabban köhögni, Coldrexet vettem be. Másnap felhívtam a főnököm, hogy nagyon rosszul vagyok, de ő csak azt mondta, nincs háziorvos és vegyek be gyógyszert. Hozzátette, hogy ha csütörtökön is beteg leszek, elvisznek egy másik szállóra, de akkor sem orvoshoz vagy kórházba. Még aznap felhívtam az unokahúgomat, aki orvos, és az ő tanácsára elmentem a legközelebbi klinikára. Az ügyeleten próbáltam elmagyarázni, mi bajom, még Google-fordítót is használtam. Azzal fogadtak, hogy csak felfázás. Adtak egy telefonszámot, hogy újra elmondjam valakinek a panaszom. Elküldtek azzal, hogy majd egyeztetnek a háziorvosommal és eldöntik, hogy kell-e menjek kórházba vagy nem. Visszamentem a szállóra, bevettem két újabb Coldrexet és lázasan elaludtam. Csütörtök reggel autóba ültem és elindultam haza. Éjjel németországi autóparkban aludtam, majd 1148 kilométert tettem meg Hegyeshalomig. Reggel 8.20 volt mikor a határhoz értem.

– Mi történt, amikor a határhoz értél?

– Mondtam a vámosoknak, hogy már nem bírom, nem kapok levegőt. Azonnal jöttek megmérni a lázam, 39 fokos volt. Nem hitték, hogy egyedül vezettem az autót. Mentőt hívtak és elszállítottak a győri korházba, amely a vírusosoknak volt elkülönítve. Már a mentőben kifaggattak, hogy hol jártam, kivel találkoztam. Az autóm a vámnál maradt, a bátyám vitte el később Dunakeszire.

– Azonnal kezeltek?

– Igen. Azonnal vért vettek, orrváladékot, nyálmintát stb. Körülbelül 20 perc múlva felvittek a tüdőgyógyászatra, akkor már levegőhöz is alig jutottam. EKG-vizsgálat következett, oxigént és vénás injekciókat kaptam. Első nap háromszor kellett csengetnem az ápolóknak, annyira fulladoztam. Levittek, röntgent készítettek és akkor kaptam a pofoncsapást a sorstól: nagyon nagy veszélyben volt a tüdőm. Azt mondták az orvosok, ha egy nappal később indultam volna, nem tudtak volna biztosítani afelől, hogy túlélem. A vírus tüdőgyulladást okozott. Még CT-vizsgálatra is vittek. Ott vissza kellett tartanom a levegőt, ami nekem, akkor nem igazán ment, hiszen folyamatosan köhögtem. 4 napon keresztül gyógyszerekkel tömtek, az időérzékem is elvesztettem. Kanül volt a vénámban, hogy ne szurkáljanak állandóan. Mindennap imádkoztam, hogy meggyógyuljak. Ezeket a napokat senkinek nem kívánom!

– Milyen volt a kórházi ellátás?

– Kitűnő, mondhat bárki bármit. Nagyon modern és jól felszerelt kórtermek vannak és minden tiszta. A kórházi koszt is rendben volt, biztosítottak reggelit, ebédet, vacsorát. A nővérek mindig kedvesen megkérdezték, hogy mire van szükségem, van-e valami óhajom, panaszom. Viccelődve mondtam nekik, hogy hozzanak egy zsák egészséget. Kérdezték, hogy miért nem pénzt kérek. Azt válaszoltam, hogy mindezek után, amit átéltem, most tudom igazán értékelni az életet, az egészséget és a hitet, azt, amit eddig hanyagoltam.

– Hollandiában voltak valamilyen óvintézkedések a járványt illetően?

– Nem volt karantén, húsvétig nem is foglalkoztak a vírussal. Az ott maradt barátaimtól csak azt hallottam, hogy tovább sem szabad csoportosan járni, maszk használatát boltokban kötelező, de ezenkívül semmiféle szigorítás nincs. Nem kell bizonylat arról, hogy hova mész és kijárási tilalom sincs. A holland kormány csak a médiában villogtatta a járványhoz való hozzáállását. Átéltem azt, amire soha nem számítottam. Figyelembe se vették az állapotomat, mert nem voltam holland állampolgár. Hívtam a magyar konzulátust, elmondtam, mi történt velem. Annyit reagáltak, hogy tudnak az ilyen helyzetekről, csempészcégekről, akik nem biztosítanak orvosi ellátást, de ezek ellen ők tehetetlenek.

– A munkahelyeden volt valami változás?

– Az ajtóknál és elektromos kapunál fertőtlenítők voltak kitéve. Addig nem engedett be a kapus, amíg nem fertőtlenítettük a kezünket. A munkához amúgy is húztunk kesztyűt, hajhálót, köpenyt. A maszk nem volt kötelező!

– A polcokról hiányzott a vécépapír vagy a liszt?

– Megesett, hogy a polcokról kifogyott a vécépapír, de rögtön pótolták. Másképp sem só, sem hús, semmi nem hiányzott.

– Most jön a 10 pontos kérdés. Tudod ki fertőzött meg?

– Mivelhogy eljöttem, nem tudok erre válaszolni, és hazudni nem akarok. Akkor nem látszott senkin, hogy beteg lenne. Ha valaki eltűnt hosszabb időre, azt mondták, hazament.

– Félsz így hazamenni?

– Mivel tudom, hogy meggyógyultam, nem félek. De kesztyűt és maszkot biztos viselek. Most egy ideig hanyagolni fogom Hollandiát.

Interjúalanyomat május 6-án engedték ki. Bátyjánál töltött néhány napot Dunakeszin, majd épségben hazajutott.

Tovább

by Gebe Zoltán | | Tovább bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Végre! Szabadok vagyunk. Csak néhány hónapot kellett teljes bezártságban töltenünk, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Olyan volt, mint egy rémálom, amiről egyesek azt hiszik, hogy ha elfelejtik, akkor meg sem történt. Sajnos ez nem így van. A vírust nem lehet egyik pillanatról a másikra eltűntnek vagy veszélytelennek nyilvánítani. A korlátozásokat sem véletlenül oldják fel fokozatosan. Várható volt, hogy az enyhítés után egyből megtelnek a terek és az utcák.
Ha a szabadon született madarat néhány hétre kalitkába zárod, majd kinyitod az ajtót, valószínűleg nem fog sokáig töprengeni azon, hogy kirepüljön-e vagy sem. A madár mentségére szóljon, hogy ő ösztönösen cselekszik, nem képes a logikus gondolkodásra, az emberrel ellentétben. De az ember gyakran nem akar gondolkodni, hiszen az fárasztó és stresszes tevékenység. Egyesek még a karantén után is azt hiszik, hogy márpedig ők következmények nélkül tehetnek meg bármit. A szükségállapot lejártával mindenki elkezdte teljes biztonságban érezni magát. Futótűzként terjedtek a szabadtéri bulikról és a határon kialakult végtelen sorokról beszámoló hírek és felvételek.  A szórakozással és a lazítással természetesen nem lenne semmi gond, ha az emberek vissza tudnák fogni magukat és nem akarnának egy-két hét alatt bepótolni a bezártság alatt elmulasztott tevékenységeiket. Ezt az időszakot már úgysem lehet kitörölni az emlékeinkből, ám azért, hogy ne keljen újra átélnünk bizony sokat tehetünk. Nehéz lesz visszaállítani a dolgokat a megszokott kerékvágásba. Fel kell készülnünk a változásokra, meg kell tanulnunk együtt élni velük. A járvány komoly gazdasági problémákat okozott világszerte, rengetegen vesztették el munkahelyüket, egyes szakmákban pedig szinte lehetetlen volt pénzt keresni. Nem tudhatjuk, hogy ennek a jövőben milyen következményei lesznek, de mindenképpen talpra tudunk állni, ha lépésről lépésre haladunk. Folytatás mindig van, s nagyrészt rajtunk múlik, hogy melyik úton megyünk tovább.

 

  1. Oldalak:
  3. 1
  4. ...
  5. 113
  6. 114
  7. 115
  8. 116
  9. 117
  10. 118
  11. 119
  12. ...
  13. 279