Slider

Te mit látsz a képen?

by Mátyás Orsolya | 2020. 11. 06. | Te mit látsz a képen? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |
Elhagyatott stadion, Ljubljana

Fáradt, erőtlen léptekkel sétál lefelé a kőpadok között. Tekintete a távolba mered, de a messzeségben semmi
más, csak a zöld lepte tér és az elfelejtett betonfelület színe. Mit figyel?

Botja aligha biztosít némi támaszt a fokok között, az évek ismét bizonyítják, a vége felé minden nehezebb. Leemeli kalapját, s még mielőtt lefolyhatna arcán a veríték, tenyerével letörli és ledobja azt. Az utóbbi gyakorolt mozdulat, ha már az első percekben feltűnik, a szív is játékban van. Az alsó sor félig moha lepte jobb sarkára ül. Itt a leghalványabb a színe a fűnek, ez a kellemetlen kis szépsége csupán a tájnak. Bent egész másképp mutat. A pálya egészét ugyanolyan zöld lepi be, a nézőtér ultráktól színes. Hangjukat hallatják, mit sem sejtve arról, megéri-e. Hát persze, nem is az a lényeg. Az viszont már számtalan mérkőzés bájos tapasztalata, hogy a megszurkolt játékos kicsit többre képes, nála a labdának kétszeres esélye van. Csak akarni kell. Akarnia kell azt játékosnak és nézőnek egyaránt. Ő 20 éven át tette. Aztán helyet cserélt, és bentről harcolt tovább a többiekkel. Szél támad. Néhány másodpercbe telik, amíg emlékképeit felváltja az elhagyatottság szánalmas ábrázata. Némán kérdezget valakit, miért nem lehet újra az a napos szeptember hatodika, amikor először pályára lépett. Az első pillanattól kezdené újra, most már az alapelv tudatában – fiatalon érdemes igazán a szenvedélynek élni! Mert nem látod, nem ismered fel, de egyszer csak részévé válsz az elmúlás folyamatának, a kerék hirtelen pörgésnek indul, és csak akkor enged leszállni, ha megértél az elfogadásra. Vagy a látszólagos beletörődésbe, hiszen abba senki sem szólhat bele, hogy ott bent meddig ellenfél az idő, meddig tart a harc, aminek végkifejletét előre sejteti az élet. Önmagát hazudtolná meg, azt bizonygatva, hogy egyáltalán nem rossz most ott ülni, szemben a felismeréssel, hogy a pálya görbe tükröt mutat – mindketten emlékőrzők lettek csupán. Jó volna gyereket látni maga előtt, látni őt játszani és szurkolni, hogy tényleg adjon bele mindent! Aztán osztozni az örömben, amit a 90 perc fáradtsága, a játék maga adott, eredménytől függetlenül. Mert az ő korában azt értékeli az ember. Az alkalmat, a lehetőséget, ami fiatalon természetes, időskorban már adatik.

Egy erős sugár megvilágítja arcát, mire kalapját védőként a fejére emeli, de a napfény azt is beborítja, és érzi, ahogy átjárja a forróság. Pedig már késő ősz van. Szája apró mosolyra gördül, a kalap árnyékában lassan utat tör magának egy könnycsepp. 95 most, ki tudja, holnap is eljöhet-e De ma megtette, és megérte. Tudod, ő már másképp értékel.

Mennyit érek?

by Ilyés Andrea | | Mennyit érek? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Nehéz rádöbbenni, hogy valamit nem magamért, hanem a környezetemben mindenki más miatt teszek. Ezt pedig csupán azért, mert tőlük kapok pozitív visszajelzést. Olyan visszajelzést, amelyre nagy szükségem van. Legyen ilyen például a szeretet. Vagy legalábbis annak megnyilvánulásai (hiszen ezek nélkül csak tudnám, hogy szeretnek, de nem érezném).

Így történt, hogy beleestem a teljesítménykényszer csapdájába. Mindig a lehető legjobb eredmények elérésére törekedtem, minden szituációban, amiben arra lehetőséget láttam. Szeretet- és önbizalomhiányos, maximalista fiatalként azt hittem, hogy az eredményeim, vagyis a számok, amelyeket kapok egy-egy feleletre, dolgozatra, vizsgára, meghatározzák majd az én értékem is. Úgy véltem, minél több oktató jellegű, sulin kívüli tevékenységben veszek részt, annál több tudást szerzek, így értékesebb, hasznosabb, elfogadhatóbb és ezáltal szerethetőbb is leszek. Szánalmas, hogy az oktatási rendszerünk azt
hangsúlyozza: a jó eredmények érdemelnek csupán jutalmat, elismerést, az olyan ember lesz szerethetővé, aki teljesíteni is tud. Hiányát érzem a nem a jegy a minden hangsúlyozásának. Persze, itt nemcsak a tanárok ludasok, a szülők is. Azok, akik erőltetik és mindig elvárják a mérce feletti eredményt a gyermektől. Sőt egyesek néha úgy, hogy ki sem mondják, inkább a bőröd alá másznak és csak éreztetik. Persze, egyértelműen jó szándék vezérli őket, hiszen tudniillik a kitűnő eredmények jó megélhetést biztosító szakmai pályát
sejtetnek. Az pedig anyagi biztonságot és kényelmes életet. És így tovább. De biztos ez? Biztos ezt vetíti felénk a világ? Azt biztosan tudom, hogy nem vagyok egyenértékű a rám aggatott számokkal. A tanárok értékelése nem terjedhet ki az egész emberi mivoltomra, személyiségemre. Talán még magára az adott tananyag ismeretére sem, amelyből a számmal való megbélyegzés történik. Mégis azt tapasztalom, hogy sokan ebben a helyzetben vergődnek, igyekeznek minél aktívabbnak lenni. Miért? Azért, hogy majd az önéletrajzuk visszautasíthatatlan legyen. De akkor mégis mitől függ, hogy mennyit érek Keresztény megközelítésben azt tudnám mondani, hogy senkinek nem kell megfelelni, egyedül Istennek. De talán még neki sem. Mert Ő azt állítja magáról, hogy szeret, akármilyenek is vagyunk, és úgy szeret, ahogy senki más nem tud szeretni. Világi szempontból megközelítve pedig emberek, tárgyak, sikerek vagy eredmények, talán még jó vagy rossz cselekedetek sem határozhatják meg értékünket. Mert nem mondhatjuk, hogy valaki értékesebb, mint a másik.
Ott belül, emberi méltóságunkban egyformán vagyunk értékesek. Szerintem azért, mert mindenkiben ott van egy
legerősebb jó, amiről mit sem tehet, az ott van, mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Ez a jó pedig a szeretet képessége és az, hogy minket is lehet szeretni.

Mi folyik a maszk mögött

by Vásárhelyi Melinda | | Mi folyik a maszk mögött bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Pont-pont, maszkocska, készen van a fiúcska...

Manapság már természetes látvány, hogy csupán a szemük látszik ki az embereknek, hiszen – a járványügyi szabályozás értelmében – már köztereken is kötelező a maszk viselése. És tudom, tudom kedves Coelho, hogy a szem a lélek tükre, de én szeretem látni az emberek mosolyát is. A mosolyokat, amelyekkel olyan rég találkozhattam. Érdekel, hogy mi történik embertársaimmal, kíváncsi vagyok a hangulatokra. Jellemezze azt akár egy szorosan összehúzott, bosszús „Erdély nem Románia” ajak vagy egy „most kaptam fizetést”-től csillogó vigyor. Az mit sem változott, hogy az emberek csak úgy elviharzanak egymás mellett az utcán. Most sem figyelnek
eléggé azokra, akik mellett elhaladnak. Eddig az volt a legjobb kifogás, hogy mindenki megy a saját dolgára, ami persze mindig épp akkor a legfontosabb és a legtöbb figyelmet igénylő bevetés. Mára már a koronavírus a legjobb okunk. Kikerüljük az embereket, nem segítünk a másiknak, nem állunk meg valakivel beszélgetni, nem adunk néhány lejt a szegényeknek, nehogy érintkezni kéne valakivel. Még csak nem is mosolygunk, hiszen minek azt? Úgysem látszik… Mindenki elvan a maga dolgával, miközben a legnagyobb szeparatizálódás folyamatát éljük. Igyekszünk minimalizálni a testi kontaktust. Elmaradnak kézfogások, puszik, ölelések. De néha még üdvözlések is, mert jól elvagyunk egymagunkban is. De emberek! A testi jólét mellett a lelki jólétről sem kéne megfeledkezni! Mi maradtunk, csupán a körülmények változtak. Igenis fel kell hívni a nagymamát, végig kell
hallgatni az uborkaszezon alatt egetrengetőn megemelkedett árakat, a barátok „nyavalygását”, hogy jaj, ismét otthonról kell tanulni, miközben már a 3. zoomos órán szemükre kerül az álom, de még édesapa problémáira is türelemmel kell figyelni, főleg akkor, ha az elromlott autóról folyik a beszéd. Egyszerűen csak figyelni kell a környezetünkben levőkre és nem megfeledkezni arról, hogy minden apró gesztus számít. „A pandémia tökéletes melegágyat nyújtott a virtuális térbe ragadáshoz. Hiszen mit is kezdhetnénk azzal a rengeteg szabadidővel? Az internet különböző bugyrait felfedezve egyre mélyebbre és mélyebbre áshatjuk magunkat a posztreális világba. Természetesen ezt a tevékenységet fordíthatjuk mind előnyünkre, mind hátrányunkra. Beszélgethetünk barátainkkal, önfejlesztő filmeket nézhetünk, cikkeket olvashatunk. A legfontosabb, hogy egyensúlyt teremtsünk a virtuális, illetve a valós világ peremén, amellyel nemcsak saját magunkat mentjük meg az elvesztődéstől a legújabb koronavilágban, de a körülöttünk lévő embertársainknak is példát mutathatunk.

„Még csak nem is mosolygunk, hiszen minek azt? Úgysem látszik...”

Hogy könnyebb legyen…

by Campus | | Hogy könnyebb legyen… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Neked is nehezen megy a tanulás? Úgy érzed, fárasztó az online oktatás és szinte semmivel sem tudsz többet a tanárral való virtuális találkozás után, mint azelőtt? Olvasd el ezt a néhány tippet Illyés Magdától – a Pszichológia és Neveléstudományok Kar oktatójától –, hátha akad olyan, amit még nem alkalmaztál, de nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az online oktatás hatékony legyen, a félév pedig megérje!

1. Legyen mindenkinek napirendje, amihez tartja magát! (tanórák, egyéb tevékenységek)
2. Különítsük el a tanulás helyét, még ha csak egy asztalsaroknyi hely is az!
3. Készüljünk fel az online órára úgy, mintha személyesen mennénk az egyetemre: öltözzünk át, mossunk
fogat, fésülködjünk, üljünk le az asztalhoz!
4. Kapcsoljuk ki az értesítéseket! WhatsApp, Messenger, e-mail…
5. Jegyzeteljünk kézzel, hogy ne kelljen az ablakok között ugrálni!
6. Kérdezzünk, legyünk interaktívak!
7. Az online órákkal párhuzamosan ne foglalkozzunk másvalamivel is!
8. Készítsünk naptárt, amiben szerepel az órarend, az órákhoz tartozó platformok, linkek, a beadandók
határidői.
9. Kommunikáljunk partnerként a tanárokkal, ha problémáink akadnak!

https://www.facebook.com/watch/?v=1214193628965344

Barátunk, a lift

by Csog Brigitta | 2020. 10. 29. | Barátunk, a lift bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider |

Most melyik is helyes, etajul şapte, vagy al şaptelea? Igazából annyira mindegy, mert ha rákérdeznék valamire, valószínűleg annyi jutna eszedbe, hogy zusammen, holott ez aztán végképp nem az a nyelv, amelyen legékesszólóbban nyilvánulsz meg. Ahogy a tömbházajtóhoz egyre közelebb kerülsz, és szomszédod még mindig a kulcsait keresi, egyszerre leváltod a gyors és hosszú lépéseket a vánszorgós és minden falevélnél lassító járásmódra. Közben egyre idegesebb leszel, és eszedbe jut, hogy egymagadban olyan barokk körmondatokban tudsz fogalmazni románul, hogy öröm hallgatni. Na, persze nem ezért leszel bosszús, inkább amiatt, hogy a társalgás gondolatára elillan minden tudásod. Amint a nyelvi korlátokon átverekedtük és az elkerülni vágyott szituációban találjuk magunkat, nem marad más, mint az elterelés. Ha elég erősen koncentrálsz a vészhelyzet esetén alkalmazandó előírások gondos csemegézésére, akkor talán túl érdeklődőnek tartanak egy kétperces liftcsevejnél, vagy esetleg azt hiszik, sántikálsz valamiben, és nem szólnak hozzád rémületükben. Alapvető szocializálódási igényünkből fakadóan a lift az új barátságok, az időjárásról szóló csevegés, vagy épp a tömbházat érintő égető problémák megbeszélésének melegágya is lehetne. Persze ma már elképzelhető az a forgatókönyv is, amikor a potenciális beszélgetőpartner nem enged beszállni a liftbe maszk nélkül. Ez a társalgásra egyszerre alkalmas és taszító, nem feltétlenül barátságos hely, önmagában sem. Az ajtó becsukódását követően relatív rövid időn belül jutnak az ember eszébe olyan gondolatok, amelyekből a leszakad, kicsi, fulladás kulcsszavakat tudnám kiemelni. Bámulhatjuk magunkat a tükörben vagy a korábban említett instrukciókat böngészve elterelhetjük a gondolatainkat magányos, sokszor cammogónak tűnő fémszekrényünk nyikorgásáról. A telefonböngészés nem tartozik a szerencsésebb megoldások közé a térerőt jelző csíkok szellőssége miatt. Ez a masina, azt hiszem, sosem lesz kifejezetten kedves számomra, legyen szó magányos vagy csoportos használatról. Öröm lehet ugyanakkor az ürömben, hogy a tömbházból egyszerre sportlétesítmény válhat: a be-, illetve kijutásért napi kétszer öt perc intenzív kardióedzés az ajándék. Egy biztos, annyira azért nem félek tőle.