Mi kell a nőnek? S hát a férfinak?
Amikor decemberben a csapatunk sikeresen regisztrált a Téli Majálisra, tudtam, nincs visszaút. De miért is akarnék pont most megfutamodni? Hónapok óta erre vártam, ám a félsz bennem volt. Mi lesz, ha nem úgy teljesítek, ahogy a többiek elvárják? Ők jól ismerik egymást, én meg zöldfülű vagyok. Nekem ez az első majálisom, nekik van már tapasztalatuk. Ennek ellenére első perctől bennem volt a buzgóság. Türelmetlen voltam… hátra volt még a karácsony, a szilveszter, és még mindig volt egy kevés a vakációból. Jó volt otthon lenni, de én lélekben már kint voltam a Törökvágáson. Aztán a téli szünet véget ért, s gyűlések sorozata következett: ötletelések egy-egy feladatra. Az egyik feladat, a „mágikus járgány készítése” nem kis fejfájást okozott számunkra. Mi legyen az? Csapatunkat kell hogy jellemezze, valamilyen szánkóféleség kell hogy legyen – de az időjárás miatt nem baj, ha netán kereke is van. Végül az egyik csapattársunk áldozta fel haspadját (otthoni kondigép), és a RideEffect szponzorált leselejtezett sílécekkel, így a mágikus járgány megszületett: a Blyatwagen nevet kapta. Kereke nem volt, hisz kivitelezni elég nehéz, hogy sílécek mellett még guruljon is, szóval abban bizakodtunk, hogy az a kevés hó, ami van, megmarad.
Szombaton reggel végre elindultunk. Rengeteg diák volt a helyszínen, a hírek szerint több mint négyszázan voltunk. Elkezdődött a feladatok sorozata: egyeseknél a puszta nyers erőre volt szükség, más játékokban az ész volt a nyerő – de mindezt sokszor nehezítette, hogy inni kellett közben.
A kreativitására nagy szükség volt ahhoz, hogy a csapat előre haladjon, de szinte minden akadályt sikeresen vettünk, s ha nem, akkor sem csüggedtünk. Hiszen nem azért voltunk ott, hogy minden áron nyerjünk: jól akartuk érezni magunkat.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Pezseg a hangulat, forr a vér 7. KMDSZ Téli Majális olé!🍷❄️ #minemfázunk #huzzálzoknit
A feladatok lassan kezdtek elfogyni. Néhányan picit átfagyva, de az adrenalintól (vagy az alkoholtól?) felpörögve táncoltak a zenére a tűz körül, néhányan pedig miccset sütöttünk, amikor az utolsó feladatra hívtak minket. Talán ez fog megmaradni bennem örökre. Kötélhúzás, két csapat egymás ellen, négy lány, négy fiú csapatonként, és az nyer, aki a másik csapat utolsó emberét is áthúzza a középvonalon. Jobb és bal oldalon a földön poharak voltak elhelyezve, és aki kötélhúzás közben meg tudta inni a pohár tartalmát anélkül, hogy a kötelet elengedte volna, pluszpontot kapott. Nem volt könnyű, de az elejétől kezdve mi voltunk a domináns fél, viszont a latyakos talaj meg a sár nem volt senki pártján. A csapattársunk elesett, és miközben próbáltuk tartani a kötelet, hogy felálljon a földről, az a kezemre szorult. A fájdalom már óriási volt, ekkor volt az a pillanat, amikor döntenem kellett, hogy vagy teljes erőmből kezdem húzni, vagy a kezem fog eltörni. A többieknek csak annyit tudtam mondani, valójában üvölteni, „húzzátok, mert a kezemet el fogja törni a kötél”. Csapatmunka a köbön, azt kell mondanom, mert ahogy ezt „kimondtam”, a kötél lazulni kezdett, kihúztam a kezem a csomóból, és sikerült nyerni. Ezt hatalmas ováció követte a csapat részéről. Mindenki minket ünnepelt, a kezem reszketett, és nem éreztem semmit, de nem tudott érdekelni csak az a gondolat, hogy nyertünk. És megérte, bármi is történt. Végül pedig a harminc csapatból a hetedik helyezést értük el, amivel teljes mértékben meg vagyunk elégedve, és büszkék vagyunk magunkra.
Hatalmas élmény volt. Elsőévesként, így szesszió előtt tökéletes stresszlevezetésnek: ezek után nyugodtan lehet koncentrálni a vizsgákra. Bele sem merek gondolni, milyen lesz majd a diáknapokon, amikor ezt öt napon keresztül csinálhatom. Aki idén kihagyta a Téli Majálist, és nem tud dönteni, hogy a diáknapokon részt vegyen-e, annak csak azt tudom mondani, ne tétovázzon, veszíteni nem tud, viszont milliónyi élménnyel, emlékkel gazdagodhat.
