Érezted-e már, hogy talpraesett matrózként mégis émelyegsz a hajó folytonos ingásától, mikor labdaként játszanak veled a tenger hideg-sós hullámszörnyei? Tán letört árbóccal siklasz tovább és küzdesz a szél és a szembecsapó esőcseppek ellen a tomboló viharban? A halk morajban a sirályok énekéből kihallod a hátbaszúró éles nevetést… Ilyenkor tekints a sarkcsillagos égre, bontsd fel a sodródó köszönet palackját, és csapd a cirádás asztalra a térképet. Gondolj egyet, és bökj a bizonyos X helyére. Horgonyozz le egy kis időre, és evezz a lakatlan szigetedre. Köss ki az élet tengerén egy pár pillanatra. Bár folyik az élet, és a homokórában szemtelenül pörögnek a percek, mielőtt azt hinnéd, hogy nyomtalanul eltűnik az ujjaid közül az idő, találd meg a forró homokban heverő nyugalmat és a pálmafa árnyékában szürcsölt kókusztejben rejlő pillanatnyi gyönyört. Hiszen… mit ér az egész, ha mélyre ásod az énidőt?

Fotó:Jean-Frederic Fortier

Biztos mindenkivel megtörtént már, hogy valamilyen szintű konfliktusba keveredett egy kiszolgálóval vagy konkrétan a CFR munkatársaival. Én már mindkét esetet átéltem. Amiről mégis érdemes beszélni, az a CFR jegypénztárosához kötődik…

Pár hete hazalátogattam Sepsiszentgyörgyre vonattal, és azzal is akartam visszajönni Kolozsvárra. Tájékozódtam a CFR honlapján a vonatok menetrendjéről, s eldöntöttem, hogy aznap (szombaton) a 23 órakor induló közvetlen járatra váltok jegyet, ez pont ideális lett volna számomra. Fél órával a vonat indulása előtt már beszereztem a bizonyítványt, ellenben miután a mogorva jegypénztáros nőtől elvettem, feltűnt, hogy a jegy átszállásos. Mivel nem szerettem volna hajnalban két órát fölöslegesen ücsörögni egy idegen vasútállomáson, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy visszaváltom a meglévő jegyem a szintén aznap éjszaka 1-kor induló vonatra.

Kis naivan vissza is mentem a pénztáros hölgyhöz, akivel mosolyogva közöltem szándékomat. „Dute-n pula mea” – kezdődött részéről a beszélgetés, és arra se vette a fáradtságot, hogy abbahagyja a parizeres szendvics zabálását. Először csak álltam megszeppenve, aztán összeszedve gondolataimat még egyszer elmondtam, hogy én csak a jegyet szeretném visszacserélni. De a CFR pénztárában ülő nő teli szájjal tovább folytatta a trágár szavak használatát, ugyanakkor tudatta velem, hogy én ne ugráltassam ilyen hülyeségekkel. Mindezt olyan hangvétellel, hogy belerezgett az állomás váróterme. Próbáltam meggyőzni az igazamról és könyörögni egy másik jegyért, esélytelenül, a drága pénztárosnő agyvize csak forrt tovább. Jó húsz percig elfajuló vita után, miután teljesen kimerítettem román szókincsemet, feladtam a vitát, és eldöntöttem, hogy felülök a 23 órakor induló vonatra. Ez így is történt volna, ha a vonat, amelyre a jegyem szólt, öt percet még várt volna. Se jegy, se vonat, így otthon maradtam.

Korábban is kerültem már hasonló helyzetbe és az összes pénztárosban volt annyi emberség, hogy normálisan viszonyultak a helyzethez és megoldották a problémámat – és ez így van rendjén, hiszen törvény írja elő, hogy kötelesek érvényteleníteni a jegyet abban az esetben, ha az indulás előtt tudatjuk időpontváltoztatási szándékunkat. Sajnos vannak helyzetek, amikor egyesek nem képesek a minimális tiszteletre, normalitásra. Világos, hogy vannak kevésbé kiemelkedő munkakörülmények, de ez nem magyarázat a parizeres szendvicszabáló CFR-s hölgy viselkedésére. Szomorú, hogy egyre gyakoribb, amikor a munkások arcáról, akiknek csupán annyi lenne a dolga, hogy kiszolgáljanak, egyszerűen csak a mogorvaság rí le, és még mi érezzük kínosan magunkat, egyben alig várjuk, hogy elhagyhassuk a helyszínt. Nyilván mindenkinek vannak rossz napjai, de ebben a helyzetben alighanem sokkal többről volt szó…

Fotó:LUM3N

Lassan vége az évnek, budapesti heteim letelőben vannak, itt a vizsgaidőszak és itt a karácsony.  Eszembe jut egy tavalyi történet, melynek érzései nem múlékonyak, mert egyetemistaként, távol a szülői háztól, másabb az ünnep.

Üres dobozokkal és befőttesüvegekkel, meg némi ruhával megpakolt bőröndömet húzva indultam az órámra, majd onnan az állomásra. Alig találtam meg a helyem, végül ott volt négy román utazó között.  Elővettem laptopomat, ha látják, hogy elfoglalt vagyok, nem szólnak hozzám elmélet alapján.  Egy óra elteltével azonban lemerült, a fényeket lekapcsolták, így olvasással sem tudtam elbarikádolni magam.  Próbáltam aludni, de a néni folyton felébresztett kérdéseivel.
Hajnalban mindenki elaludt. A kupéban egyre hidegebb lett. Az ajtónak vettettem hátam, lábaimat magamhoz húztam és kabátommal betakaróztam. Így bámultam ki az ablakon, benne visszatükröződtek  útitársaim. Majd a tükörképeken túl a sötétben valami megcsillant, havas fenyőfák közt zakatolt a vonat. Akaratlanul is elmosolyodtam felismerésemen, „hó!”, csak néztem… „hó”, legszívesebben felkiáltottam volna, de azt az érzést, amit a hó látványa jelentett nekem, nem lehetett szavakkal elmondani.  Eszembe jutott otthonom, az ágyam mellett a papucsom, az összehajtogatott pizsomám,  a zongorán égő gyertyák, a kanapé, a kandalló, az asztal. Barátaim, akik hamarosan hazaérnek, s félév után újra találkozhatunk. Édesanyám, amikor álmosan, kócos hajjal, fényre hunyorító szemmel lép velem szembe a nappaliban, édesapám, aki hajnalban felkelt, és a peronon vár rám.
A vonat csak zakatolt tovább, távoli volt a cél, de én minden egyes kattogásával éreztem, hogy otthon vagyok. Torkom összeszűkült, szemembe könnyek gyűltek, megyek haza. Szeretettel telve néztem végig alvó útitársaimon, a bácsin, aki bár alig tudott kiszállni üléséből, elkísért az ajtóig, hogy segítsen levenni csomagom, a nénin, aki utazásunk első tíz percében bemutatta a táskájában őrzött kis albumából egész családját. A fiún, aki csak úgy megosztotta velem mobilnetjét, hogy tudjam letölteni politológia dolgozatom. És abban a pillanatban nekem eljött a karácsony. Amikor hazaértem, már ott volt mindenben, a hajnali ébresztőt fújó kakasokban, az ugató kutyákban, a karácsonyfaégőkkel díszített épületekben,  és amikor beléptem a házba, édesanyám kócos hajjal lépett szembe, s ott volt az egész karácsony egyetlen ölelésében.

Olykor te is képtelen vagy elfogadni az embereket, akik körülvesznek? Ha így van, akkor alighanem gondolkodtál már azon is, hogy miért…

Minden ott kezdődött, amikor a Báthory István Elméleti Líceumban beszélgettem Kalóz János iskolapszichológussal. Régebben fontolgattam a pszichológia felvételit, emiatt kerestem fel őt. Kérdéssel kezdte a beszélgetést: miért szeretnék erre az egyetemre menni? Elmondtam, hogy szeretek az emberekkel kommunikálni, érdekelnek a problémáik, és azokra szeretek valamilyen formában megoldást találni. Beszélgetésünk során elhangzott a gondolat, hogy „szeresd magad, másképp nem fog menni ez az egész”. Ezt sokan cáfolnák azzal, hogy: „Miért ne lennék képes elfogadni valakit, ha magamat nem tudom? Ez hülyeség!” Tévedés. Rájöttem, hogy nem voltam képes elfogadni magam, és másokban is csak a hibákat kerestem. Aztán megértettem, hogy meg kell szeretnem magam. Utána minden megváltozott, boldogabb lettem, nyitottam az emberek felé, elfogadtam és úgy szerettem őket, amilyenek valójában, hibáikkal együtt. Fantasztikus érzés! Nézz tükörbe, és ne mondd, hogy ezt nem akarod látni, hanem mondd azt: igen, ez én vagyok, szeretem azt, aki vagyok, jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Ha te szereted magad, más is látni fogja ezt rajtad, és úgy viszonyul hozzád. A titok itt rejlik.

Igen! Van valaki, aki tudja, hogy nem a sör csapolja meg a pultoslányt, aki ismeri a varázsszavakat, és amilyen hülye vagy, ő úgy szeret.

Teljes cikk