A kolozsvári városháza ötletpályázatot hirdetett a Piezişa (magyarul Hegyvölgy vagy ,,Hányinger”) utca felélénkítésére az „Asphalt Art” kezdeményezés részeként, a Bloomberg Philanthropies támogatásával. A projekt célja, hogy a street artban alkotó művészek munkájával élénkebb, élettel telibb legyen a főként egyetemisták által bejárt városrész. 

A versenyt a Corina Morea által koordinált OCU & KERO csapat nyerte, a győztes projektjüknek a címe pedig 3D optikai illusztráció. A munka elvégzésére 2500 amerikai dollár, (megközelítőleg 11 500 lej), illetve 20 ezer dollár (kicsivel több mint 91 ezer lej) értékű szolgáltatási szerződést nyertek. 

Az alkotók által bemutatott koncepció szerint a nyertes terv a következőképpen írható le: „Álomszerű tájkép ölt alakot: 3D-s optikai illúzió, amely túllépi a valóság határait. A töredezett aszfalt föld alatti világot tár fel, világunk elvarázsolt tükrét. Ebben a párhuzamos univerzumban fiatalok repülnek kecsesen, szárnyuk a könyvek, a tudás és az oktatás szimbóluma, amely felemeli és átalakítja őket. A karakteres, vibráló színárnyalatok a sokszínűségünket szemléltetik, kiemelve az egységet a sokféleségben. A rugalmasságot az tükrözi, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni és felnőni a kihívásokhoz.”

„A törött aszfalt így a fejlődés kapujává válik, az oktatás pedig a kulcs, amely ezt az ajtót, illetve kaput új távlatok felé nyitja. Ebben a panorámában minden egyes szereplő egy-egy sikertörténetet képvisel, példát arra, hogy az oktatás és a tudás hogyan alakítja át a fiatalokat a jövő vezetőivé. Repülő könyveik minden egyes oldala újabb árnyalattal gazdagítja a multikulturalizmus palettáját, kiemelve az emberiség gazdagságát és összetettségét. A rajzokon keresztül arra emlékeztetnek bennünket, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, de egyformán fontosak és értékesek. A kompetenciák évében, 2023-ban ez az illusztráció ablak lesz a szebb jövőre, ahol a zöld, digitális és rugalmas oktatás az alapja annak, hogy mindenki számára jobb és igazságosabb társadalmat építsünk” – írják az alkotók.

A városháza tájékoztatása szerint a „diákok utcájának” revitalizálására irányuló projekt halad, így az utcafestés után a Piezişa utcában a fiatalok és a városi lakosság érintettjeinek bevonásával közösségi és oktatási rendezvényt szerveznek. 

Az „Asphalt Art” kezdeményezés olyan európai nagyvárosokra is kiterjed, mint Milánó és Amszterdam, valamint amerikai városokra is: San Diego, Miami. A Bloomberg Philanthropies 700 városban és 150 országban fektet be, és öt kulcsfontosságú területre összpontosít a tartós változás érdekében: művészetek, oktatás, környezetvédelem, kormányzati innováció és közegészségügy. 

A városháza arra is rámutat, hogy az önkormányzat a közelmúltban számos utcai művészeti kezdeményezést hajtott végre, amelyek mindegyike a részvételi költségvetésből származik. Ezek egyike a Művészet az iskolaudvaron című projekt, amelynek keretében különböző iskolák tűzfalát festették le. Például a Romulus Ladea művészeti iskoláét és az Octavian Goga általános iskoláét. Emellett a kolozsvári és a nantes-i testvérvárosi kapcsolat tiszteletére az Eötvös utcában (Constanţa) is befestették az egyik falat. Egyébként mindkét programban részt vett a Kero néven ismert művész, aki korábban a kolozsvári villamosokat is színesebbé tette. 

Nagy érdeklődéssel várjuk a végeredményt, de talán még inkább kíváncsivá tesz minket, hogy a fiatalok hogyan fognak ehhez viszonyulni.

Művészetnek számítana minden alkotás? Még azoké is, akik nem képesítették magukat akadémiai szinten a vizuális kultúra kifinomultságára? Hogyan húzzuk meg a határt a festmények, szobrászati alkotások, bármilyen képzőművészeti kincsek között, hogy melyik esetleg értékesebb, mint a másik? Az alkotás tehetsége velünk született képesség, amit a különféle képzések fejlesztenek készséggé, vagy autodidakta módon is szabadjára lehet engedni és meg lehet tanulni?

Jean Dubuffet munkásságát a társadalmilag meghatározott szépség és az emberek által definiált ízléses keret uralkodó felfogásával szembeni lázadó magatartás jellemzi. 41 évesen kezdett el komolyan művészettel foglalkozni, amikor is lírában és prózában is egyaránt gyakran írogatott, emellett a jazzműfajban játszott, de a művészeti anyagokkal is sokat kísérletezett. Többek között festményekkel, rajzokkal, grafikákkal, nagy méretű szabadtéri szobrokkal és az általa animált festészetnek nevezett művekkel foglalkozott, ami alapvetően a festészet, szobrászat, tánc és színház közötti hidat képező, élő előadókat felvonultató alkotásokat takarta.

Jean Dubuffet úgy látta, hogy a képzőművészetet az akadémiai képzés uralja, amelyet art culturelnek, azaz kulturális művészetnek nevezett. Dubuffet számára a brut art – amelybe a graffitiművészek, a pszichés zavarokkal küzdők, a rabok, a gyerekek és a primitív művészek munkái tartoztak – a konvencióktól mentes, avantgárd stílusú, nyers víziókat alapnak vevő, vagy az érzelmek olykor absztrakt kifejezése volt. Ezeket a tulajdonságokat próbálta beépíteni saját művészetébe, amelyre az art brut kifejezést is alkalmazzák. 

Az, amit az art brut takar, nem csupán Dubuffet-ben fogalmazódott meg, a huszadik században egyre inkább gyarapodott azon művészek közössége, akik megkérdőjelezték a hagyományos, klasszikus, erősen elhatárolt és normák szerint létező művészetfelfogást. Ide sorolhatóak a dadaisták, az expresszionisták és a szürrealisták is, akik erősen kritikusan fordultak a művészet szabályokba való beskatulyázásához, az egyetemek, akadémiák művészetekkel kapcsolatos szabályszerűségeihez, megfogalmazott irányelveihez. Ilyen formában újféle megközelítést kutattak, amiben a festészet és a szobrászat új formát ölthet. Főleg a mentális betegek stílusát figyelték meg, és abban kerestek új viszonyulási módokat, alternatív kifejezési erőt. Ezeket az alkotóiperspektíva-alternatívákat a tudatalatti felfedezésével (Sigmund Freud) állították párhuzamba, és több elmegyógyintézetet sorra véve, elkezdték vizsgálni a pszichés betegek ilyen-olyan alkotásait. Számos művészcsoport alakult, amely az ilyen jellegű kreációkat gyűjtötte be, majd tárlatok során a nagyközönség előtt be is mutatta ezeket. Ilyen csoportosulás volt a Die Brücke és a Der Blaue Reiter művészcsoport is, amelyek annyira nagy érdeklődésnek és népszerűségnek örvendhettek viszonylag rövid idő leforgása alatt, hogy több művésznek inspirációként szolgáltak. Ilyen formában Paul Klee például tipikusan skizofrén ábrázolási sémát emelt a saját képi világába, de mellette a fiatal Max Ernst is azt követően, hogy meglátta a lehetőséget a betegek munkájában, a kiállításai során bevonta ezeket a saját művei közé. Ide sorolható még Andre Breton neve is, aki skizofréniával diagnosztizált betegek munkáit gyűjtötte, ugyanakkor 1936-ban New Yorkban a Museum of Modern Art bemutatta a Fantasztikus művészet és a szürrealizmus című kiállítást, ahol a kortársak és Blake, Bosch, Goya vagy Rousseau művei mellett gyerekek alkotásait és a Prinzhorn-gyűjtemény rajzait mutatták be. Az utóbbiba önállóan több mint ötezer alkotás sorolható. 

„Egyes társadalmak mereven ellenzik a hibákat, és eltökélten ragaszkodnak a normálishoz. Ezeket az utókor rendszerint mint beteg kisiklásokat szokta elítélni. Jobb bizonyítványt kapnak azok a társadalmi formák, amelyek nagylelkűen megengedik az abnormálisat és a hibásat, és csak arra vigyáznak, hogy az ilyen dolgok kívül maradjanak a hatalom és a jog, a tudomány és a technika berkein. Az érdekes hibákról hajlandók elismerni, hogy csodák, és az ilyen csodák számára kis rezervátumokat tartanak fenn a vallás és a művészetek ágazataiban” – olvasható Perneczky Géza, A korszak mint műalkotás című könyvében. Perneczky meglátása éppen jól behatárolja azt, amit a brut art takar, hogy nem feltétlenül kell minden esetben a szabályoknak élni, mert abban is meg lehet találni a szépet, sőt sokszor jóval több szépséget lehet felfedezni olyan alkotásban, ami nem veszi alapul mások jól bevált szabályait. A mentális zavarokkal élők és a gyermekek művészetét pedig külön szépségjegyekkel rendelkező ágnak kellene tekinteni, mert ugyanúgy, mint a többi művészeti ágnak, ezeknek is megvannak a közös jellemvonásaik, amelyek egyedivé és színessé teszik őket.

A Coraline és a titkos ajtó 2009-ben bemutatott amerikai bábfilm, amelynek alapjául Neil Gaiman Coraline című regénye szolgál. A filmet Henry Selick rendezte (aki a szintén hasonló hangulatú Karácsonyi lidércnyomás rendezője is), a producerek Claire Jennings és Mary Sandell voltak. Ez az animációs film stop-motion technikával készült, a szinkronszínészek között pedig olyan hírességekkel találkozhatunk, mint Dakota Fanning és Teri Hatcher. 

A tizenkét éves Coraline vidékre költözik a családjával. Miközben a szülei kertészkatalógus készítésével vannak elfoglalva, a kislány nehezen találja a helyét az új környezetben. Egyik nap azonban különös felfedezést tesz, rábukkan titkos ajtóra, amely mögött a saját életének egy másik változatába csöppen. Ezt az életét azonban sokkal jobbnak, érdekesebbnek találja. Csak egy dolog furcsa, mindenkinek gombszeme van. A nagyszerű kaland egyre veszélyesebbé válik, amikor a „másik” szülei ott akarják tartani örökre. A lánynak minden bátorságára szüksége van, hogy kiszabaduljon ebből a világból.

A történet alapvetően felnövéstörténetet mesél el, a kamasz, szeszélyes Coraline dackorszakának lezárulását követhetjük végig, cseppet sem hagyományos tanmese által. A film szerkezeti felépítése lineáris, a vizuális eszközök szemet gyönyörködtetőek, a karakterek nem sablonosak, ha mégis, akkor tudatosan, és nem azért, mert unták kidolgozni őket. A film a sötét atmoszférájának köszönhetően egyszerre hátborzongató és izgalmas. Sok jót el lehet mondani róla, azonban aki többször látta a filmet, feltehetőleg tudja, hogy mindezek mellett van még valami, ami miatt érdemes újra és újra leülni a képernyő elé és sokadszorra is újranézni. Ez pedig nem más, mint a rengeteg, többé-kevésbé elrejtett easter egg, azaz utalások jelenetek között, üzenetek a nézőnek, részletek a karakterekről, a történetről, a helyszínekről, amelyek első látásra talán fel sem tűnnek, de ha egyszer elkezdjük figyelni, egyre többet fedezhetünk fel. A film úgy van kitalálva, hogy ezek nélkül is megállja a helyét, minden jelenete értelmezhető legyen, akkor is, ha nem vesszük észre a rejtett utalásokat, ezek inkább „ínyencségek” az igazán nagy rajongóknak. Ezeket a rendezőnek, Henry Selicknek köszönhetjük.

Az első easter egg, amit említek, az Selick arca az egydollároson, amelyen rendszerint George Washington szokott szerepelni. Ugyanígy, a későbbiekben megtört tojássárgájában is találkozhatunk az arcával. Feltehetőleg a rendező így tisztelgett maga előtt a jól végzett munkáért.

Ezenkívül ott van a kulcs, ami majd a titkos átjárót nyitja és gombformájával előrevetíti a történéseket, a villám, amelynek olyan formája van, mint Coraline gonosz, „másik anyjának” a keze, az előzőleg ottragadt és meghalt gyerekek fényképe a falon, a háttérben az ebédlős jelenetben. Coraline érkezésekor az őt váró tortán a „Welcome home” feliratban a home o betűjén dupla áthúzás látható, ami azt jelenti, hogy a személy, aki írta hazudik. Azaz Coraline-t valóban szívesen látják (bár ennek a motivációja is sötétebb, mint feltételeznénk), de nincs otthon, csak azt hiszi. 

A vizuális utalások mellett azonban az auditív eszközök is sokban hozzájárulnak a mögöttes jelentéstartalom kiépítéséhez. A filmben hallható háttérzene egy gyerekkórus, mintha franciául énekelne, azonban kiderül, hogy a zene szövegének semmilyen nyelven sincs értelme, halandzsa. A filmzene beépül a történetbe is egy adott ponton, amikor Beldam, Coraline gonosz anyja az egyik filmbéli dalt dudolássza főzés közben, ezzel kicsit megkapargatva a negyedik falat. A másik fontos zenei kulcspont Coraline másik apjának a dala, amely szintén előrevetít a történet szempontjából. Aki ismeri a filmet, annak egyértelművé válnak az utalások a dalszövegben, ha elkezd figyelni rájuk: „Makin’ up a song about Coraline/She’s a peach, she’s a doll/She’s a pal of mine/She’s as cute as a button in the eyes of everyone who ever laid their eyes on Coraline/When she comes around exploring, Mom and I will never ever make it boring/Our eyes will be on Coraline.”

Kérdéses azonban, hogy ezek az apróságok hozzájárulnak-e a film jelentéstartalmának bővítéséhez, vagy csak egyszerű érdekességek a rajongók számára. Akárhogy is, ezek tudatában, ha valakit le akarunk nyűgözni, érdemes vele újranézni a filmet és beavatottként végigmagyarázni, hol mi történik a háttérben.

Halottak napja. Az eltávozott lelkeké. A mindenszenteket követő nap, ami végülis egy dologra emlékeztet: hogy az élet mulandó és aki eltávozott, annak az emlékét őrizni kell és illik.

Megnyugvással tölt el évről évre november másodika, amikor a temetőbe megyünk egy-egy imát elmorzsolni, gyertyát gyújtani eltávozott szeretteink emlékére, emlékezni rájuk és arra, hogy ők már jobb és csendesebb világban vannak. Igaz, hogy szomorú és fájdalmas időszak, felszakítja a gyász sebeit, ugyanakkor nagyon fontos életünkben az, hogy időnként visszakanyarodjunk a gyökereinkhez és elmélázzunk azon, hogy azért vagyunk ott ahol, mert elődeink kiásták/kitaposták nekünk a kényelmes ösvényt. Erre a napra nem csak tárgyi és tettbéli dolgokkal készülünk, mint a sírkő rendbetétele, virág elhelyezése, gyertya meggyújtása – végülis nem az a fontos. Elsősorban meg kell tisztítanunk lelkünket és szívünket, hogy őszintén imádkozhassunk azokért, akik már magukénak tudhatják az örök élet kiváltságát.

A világítás szokásairól és erről a napról Adorjáni László, a kolozsvár alsóvárosi református gyülekezet parókus lelkipásztora, az Agnus Rádió alapítója nyilatkozott.

– Mint református lelkész, mit gondol a halottak napjáról, a világítással kapcsolatos szokásokról?

– Amennyiben azért járunk ki a temetőbe, és gondozzuk szeretteink sírját, mert ezzel az irántuk érzett hálánkat, szeretetünket, tiszteletünket akarjuk kifejezni, akkor ez rendben van, és szükséges is. Hiszen a család az, ami az életünket megalapozza és ez kellene hogy maradjon számunkra a legfontosabb közösség és kötődés. Viszont tartózkodni kell attól, hogy a síremlékekre túl sokat költsünk. Szeretetünket és törődésünket elsősorban az élők felé kell kimutatnunk. Azért, aki meghalt, már nem tehetünk semmit. Meglehet, hogy a bűntudat is serkent, amikor elhunytaink sírja körül forgolódunk, mert utóbb döbbentünk rá, hogy mit kellett volna másként tennünk. 

– Hogyan lehet éltetni az elhunyt szeretteink emlékét?

– Amikor valamiért hálásak vagyunk, akkor azt fogalmazzuk meg magunknak és köszönjük meg Istennek. Ha valamit hibáztunk velük szemben, tőlük már nem, de Istentől bocsánatot kérhetünk. Ha valamiért neheztelünk rájuk, akkor itt az ideje, hogy próbáljuk megérteni, azt miért tették, vagy nem tették, és mivel ezen változtatni nem lehet, próbáljuk megérteni őket, és bocsássuk meg nekik. Tudom, sokan néha beszélgetnek elhunytaikkal. Ha ezt úgy tesszük, mint aki régi emléket idéz fel, az még rendben van. De attól, hogy az elhunytakkal másféle módon keressük a kapcsoltot, mindenkit óvok, mert ismeretlen területre lép. Ha valamit üzenni akarunk odaátra, azt elég, ha barátunknak, Jézusnak mondjuk el. A két világ között ő az út.

– Mi is történik a halál után? Hogyan tudjuk megérteni és megértetni az örök élet fogalmát?

– Arról az életformáról csak azt merjük elmondani, amit a leghitelesebbnek tartunk: Jézus, aki abból a másik dimenzióból jött hozzánk. Azért tartjuk őt a leghitelesebbnek, mert azért, hogy mi is majd ott lehessünk, az életét áldozta. Ha valakinek ennyire fontos vagyok, hogy halálom után vele legyek, akkor neki biztosan hihetek. Ő a mintája annak, hogy mi történik a halál után. Ugyanis feltámadt, de másféle testben, mint azelőtt. Pál apostol pédája (1 Korintus 15,36–35) szemlélteti ezt a legjobban: az első létformánk a maghoz hasonlítható, míg a második a magból átváltozott új élethez. Mindennek az a feltétele, hogy most Jézus magvető kezébe tegyem az életem.

Mindenkinek van olyan szerette, aki már ezt a mintát követi és az örök életet tudhatja magáénak. Mi, emberek szeretünk emlékezni, ilyenkor még távolról is hazaérkeznek a családtagok, rokonok, hogy egy-egy imát elmondva, gyertyát gyújtva emlékezzenek elhunyt szeretteikre. A jelenlegi felgyorsult világ azonban ezeket a kis emberi szokásokat nem tudja úgy éltetni, mint régen.

Generációs különbségek vannak a halottak napi szokások terén is. Míg az idősebbek őrzik a hagyományt, hűek hozzá és napközben a megszokott formában emlékeznek meg a sírok között a szülőkről, nagyszülőkről, minden régi emlékbe kapaszkodva, imát mondva, addig a fiatalabbak akkor szaladnak be a temetőbe, amikor tudnak, de akkor is sietősen. Éppen csak elrendezik a virágot, a koszorút, meggyújtják a gyertyát, talán ők is imát mondanak, ha már ott vannak, aztán mennek tovább, mert dolguk van és időpazarlásnak vélik a „halottakkal való beszélgetést”. Régen hatalmas szokás volt a közös megemlékezés. A temetőket megtöltötték a családok, körbeállta ki-ki a saját szerettének a sírját, találkozási pont volt, ahol vissza tudtak kanyarodni az elmúlt évekre. Ma már szinte teljesen néptelen a temető és csak a gyertyák lángja tanúskodik arról, hogy járt ott valamikor valaki. Amíg a gyertya ég, addig a temetőben is fény lesz, aztán azok is kimúlnak, és ahogy Ady írta, egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.

A II. világháború utáni időszak erősen konzervatív, jobboldali világképet erőltetett az emberekre a világ minden tájékán. Ebből ki-ki a maga módján próbált kitörni, akár rendszerkritikus megnyilvánulással, de teljesen új ideológián, alapelveken működő stílus és kultúra kialakításával. Ez az Amerikai Egyesült Államokban éleződött ki leginkább, ott kaphatott könnyebben lehetőséget az újfajta életstílus és közösség kibontakozása. Az alapok az antikommunizmus, mccarthyzmus és a hidegháború hatásából kialakult politikai erőfitogtatás hatásai végett fogalmazódtak meg a társadalom különböző rétegeiben, és szépen lassan elkezdtek felszínre szivárogni, kezdetét vette a hippimozgalom. 

1964-ben az amerikai televízióban hangzott el először a hippi kifejezés, amikor a New York-i Világkiállítás megnyitásán egy csoport fiatal ülősztrájkot tartott, tiltakozva ezzel a vietnámi háború ellen, de jóval korábbra visszanyúlik a szubkultúra értékrendje és az alapján a közösségbe rendeződés. Egyes vélemények szerint a hippimozgalom gyökerei egészen az ókori görög filozófusokig, Szinópéi Diogenészig és a cinikusokig vezethetők vissza. A Time egyik cikke szerint legalábbis ők voltak a történelem első, korai hippijei. Bár a fogalom pontos eredete vita tárgyát képezi, egyesek szerint a hop szóból alakult, ami az ópium szlengesített elnevezése, mások szerint a Nyugat-Afrikából eredő hipi szóból, ami azt jelenti, felnyitni valakinek a szemét. Kiindulópontként, mintegy elődként létezett a beatnemzedék nevű ellenkultúra, amelynek az értékeit örökölték a mai hippi szubkultúrába tartozók, vagyis azon nonkonformista fiatalok csoportjai, akik a fogyasztói társadalmat illetve a háborúkat tagadták, vagy csak nem értettek egyet a rendszerrel és ennek hangot adtak közösségi szinten. Ez a hangadás olykor olyan formában történt, ami nem volt feltétlenül korlátozva minden esetben törvényileg, csak társadalmi vélemény szintjén, mint például a ruházat, a viselkedésmód, de a társadalomban elfoglalt szerep is. Erős összeköttetés, meghatározó jellemvonás volt a közös zenei műfaj iránti érdeklődés is, a szexuális forradalom követőivé válás, de a drogfogyasztás is. Az utóbbi főleg azért volt lényeges, hogy felfedezzék a tudat alternatív oldalát és ezt hasznosítsák a saját rendszerük fejlesztésében, mert alapvetően elsődleges célja a hippimozgalomnak a társadalomból való kivonulás, a korábbi kötöttségek alól felszabadított életmód kialakítása volt. 

A mozgalom John Fitzgerald Kennedy meggyilkolása után teljesedett ki igazán és akkorára nőtte ki magát, hogy néhány év alatt több millió tagú közösségek alakultak ki. Meghatározó tényezője volt a mozgalomnak a Beatles és John Lennon, de a Woodstock Music and Art Festival létezése is, ami teret kínált a kibontakozására. A 60-as évekre ilyen szinten hatalmas hatással volt a hippikultúra, főként politikai viszonylatban, de az élet minden aspektusát tekintve egyaránt. Ami kezdetekben a béke jelképe volt, az hamar elfajulni látszott, és ami ma a színes, bohókás, olykor legfeljebb renitens trapézfarmeres közösséget jelenti nekünk, az valójában a 70-es évek elején Amerikában a katasztrófába torkolló szubkultúrát takarja, ami több emberéletet is megkövetelt.