Bár negyedik éve, hogy a kincses város második otthonommá vált, még sosem volt lehetőségem részt venni az itteni Román Retromobil Klub (Retromobil Club România, röviden RCR) rendszeresen megrendezésre kerülő őszi retróparádéján. Ugyanakkor odahaza, Sepsiszentgyörgyön még egyet sem hagytam ki, amióta 2015-ben a családom lengyel szocialista apró gépjárművel gyarapodott, így az egyetlen megoldás az volt, hogy az előre be nem tervezett nyolcórás vonatút árán mindkettőn részt vettem. Idén október 28-án Kolozsváron, 29-én pedig szülővárosomban lehetett látni a ritka járműveket.

De miről is van szó? Aki még sosem hallott a veteránozásról, annak az iménti felütés nagy eséllyel talány maradt, és, hogy ne hagyjak egyetlen tisztelt olvasóban sem hiányérzetet, szólok néhány szót erről a hobbiról. A harminc évnél idősebb járgányok oldtimereknek, avagy veterán autóknak minősülnek, tulajdonosaik pedig évente többször – rendszerint tavasszal és ősszel – az RCR megyei fiókjai által szervezett retróparádékon mutatják meg kincseiket klubtársaiknak és a program iránt érdeklődőknek egyaránt. Ilyenkor az autók szépen, katonásan beállnak egymás mellé, körbe lehet őket járni, lencsevégre lehet őket kapni, gazdáik pedig előszeretettel mesélnek a gyártóról, a modellről, a jármű előéletéről, beszerzéséről és felújításáról.

Ekképp zajlott a kolozsvári őszi retróparádé is idén: a Cora bevásárlóközpont parkolójában százhúsznál is több veterán autó sorakozott fel. Magától értetődő, hogy mindig a romániai és a néhai keleti blokk országainak gyártmányai vannak többségben – nem csupán azért, mert ezek mindmáig gyakrabban és olcsóbban fellelhetőek, hanem azért, mert ezekhez vannak lelki kötődéseink. Hiszen mindenkinek a családjában volt még régi Dacia, Oltcit, Lada, Trabant vagy Škoda, az országban pedig a bő tíz éve elindított roncsprogram előtt ők uralták az utakat. A találkozó vendégei voltak továbbá a régi Volkswagenek, Mercedesek és BMW-k, különböző terepjárók (Jeep, Daihatsu, ARO), a vidékünkön ritkán látott francia modellek (Citroën, Peugeot, Renault) és még gyérebben előforduló angol járgányok (Austin, Mini, Triumph). A közönség kedvencei az olyan igazi ritkaságok voltak, mint az amerikai Dodge Charger és a Corvette Stingray, vagy az olasz Ferrari Testarossa.

Másnap családunk Polski Fiatjában indultam a sepsiszentgyörgyi retróra, immár nem a nyálát csorgató bámészkodóként, hanem büszke autótulajdonosként. A Kovászna megyei találkozók néhány éve leltek új otthonra az (amúgy is korhű) egykori dohánygyár udvarán, és a megye méretéhez képest igen szép számban voltak veteránok – megközelítőleg száztizenöten. A felállás hasonló, nem sorakoztatom fel ismételten a márkaneveket, helyette inkább javaslom a fényképalbumok böngészését az RCR Facebook-oldalán, hiszen a fotók hitelesebben közvetítik a hangulatot. Ami a székelyföldi kisváros előnye Kolozsvárhoz képest, hogy az enyhébb forgalom lehetővé teszi az oldtimerek felvonulását a településen keresztül, amely nem csupán kiváló élmény számunkra, hanem lenyűgöző látvány a lakosságnak is.

Retrózni tehát sajátságos életérzés, amelyet az ember igazán csak akkor tud értékelni, ha maga is a szenvedély rabjává válik. Mivel a szakma túlmutat azon, hogy megcsodáljuk egymás veterán járgányait, feltúrázzuk a motrokat és hallgatjuk, ahogy azok duruzsolnak. A hangsúly sokkal inkább a közösségi élményen van: az új ismeretségeken és barátságokon, amelyek a közös érdeklődési körnek köszönhetően születnek, a történeteken, élményeken és kalandos utakon, amelyeket megosztunk egymással, a közös emlékeken, amelyeket évek múltán is felidézünk. Így hát nem csoda, hogy évről évre gyarapodik az autótulajdonosok létszáma, akit pedig egyszer megragadott ez a hobbi, az általában élete végéig űzi.

A fotót Klárik Lóránd készítette.

Minden egyetemista számára, aki nem kolozsvári szülött, külön fejezetet jelent a várossal való összebarátkozás. Kincső, aki immáron második éve tapossa a kolozsvári flasztert, és Cintia, aki még hetekben számolja csupán az ittlétét, megosztotta velünk, hogy milyen történetek kerültek az ő Kolozsvár a barátom fejezetükbe.

Mióta tanulsz Kolozsváron?

K: Egy éve. Tavaly októberben kezdtem meg itt a tanulmányaimat.

C: Kereken négy hete tanulok Kolozsváron.

Nagyvárosból vagy vidékről költöztél be?

K: Városból érkeztem, de nem mondanám nagynak. Kicsi, de annál szebb város.

C: Csendes kis vidékről érkeztem, pontosabban Felcsík egyik pici falucskájából, Csíkszenttamásról, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki jobban tudja a másik dolgát. De ez falun már csak így megy, ebbe nőttünk bele, így szeretjük.

A beilleszkedés mennyire volt zökkenőmentes?

K: Attól függ, mi számít zökkenőmentesnek. Nem mondom azt, hogy nem vágytam haza az elején, vagy, hogy nem tévedtem el heti két alkalommal a buszokkal, és azt sem állítom, hogy nem sírtam egyszer-kétszer a magányos estéken, de sokkal könnyebben ment a beilleszkedés, mint gondoltam volna. Közrejátszott ebben az is, hogy a sok új ember között könnyen tudtam olyat találni, akivel legalább egy-két közös dolog van bennünk.

C: Az elején kaptam jó néhány rám dudálást az átjárókon, mire ráeszméltem, hogy én, a falusi lány itt nem akkor kelek át az úton, amikor akarok, hanem csak akkor, amikor a lámpák azt jelzik. Ettől eltekintve néhány nap alatt fel tudtam venni a nyüzsgő város tempóját. Négy hét alatt már megszoktam, hogy melyik utcasarkon merre kell térni, sőt, sokszor a nagy matematikai képletek segítségével már előre ki tudom számolni, hogy mikor vált zöldre a gyalogosok észrevehetetlen lámpája. Itt zárójelben szeretném megjegyezni a matektanáromnak, hogy még véletlenül sem a jól belénk sulykolt, létfontosságú c² = a² + b² képletet használom. 

Mi a legviccesebb történeted, amely Kolozsvárhoz és az egyetemi élet kezdetéhez kötődik?

K: Ha már CTP és eltévedés, akkor muszáj elmesélnem, hogy Kolozsváron való tartózkodásom első hetén, a Moovit alkalmazást bújva meg voltam győződve, hogy a két buszábra közötti nyilacska nem az átszállást jelzi, hanem a buszok közötti választási lehetőséget. Így történt az, hogy a 24B-vel a Vivónál kötöttem ki a Zorilor helyett, laza egyórás buszozgatás után. Hiába jelzett az app, hogy szálljak le és forduljak meg, akkor még nem hallgattam rá. Most már bibliaként kezelem minden szavát. 

C: Legviccesebb része az egésznek talán a nyakatekert román mondataim, amiket nagy kínnal-bajjal próbálok összebarkácsolni, hogy majd a románok rám nézzenek, hatalmasra kikerekedő kérdőjellel a fejük fölött. Hihetetlen módon nehezemre esik elhagyni a jó székely szólásokat, néha olyan érzésem van, mintha megnémultam volna. Bár a trigoképletek itt vannak a kisujjamban, a román nyelv logikáját egyszerűen nem találom. Gondolom, valahol a fent említett lámpánál várja, hogy végre zöldre váltson és elérkezzen hozzám, hogy majd végre ne tegyek fel ehhez hasonló kínos kérdéseket a pincéreknek, hogy „Ce gust ai?”

A kincses város értékeit megtaláltad? Mit érzel annak?

K: Egy-egy kincset már megtaláltam, de szentül állítom, hogy a város mindig rejteget valami újat a lakosok számára, függetlenül attól, hogy két, öt vagy tíz éve él itt az ember. Jelenlegi legnagyobb kincs, amit nekem nyújtott, az a temérdek lehetőség és a megannyi új ember, ismerős. Hiába sokkal nagyobb Kolozsvár, mint a szülővárosom, mindig talál módot arra, hogy keresztezze utamat egy-egy réglátott arccal, kedves ismerőssel. 

C: Számomra mindig is a természet adta gyönyör a legszebb érték, bárhova is megyek. Igen, tudom, ekkora városban pont nem ezt kellene keresnem, de mégis a sok gyönyörű, régi épület mellett megtaláltam a parkot a tóval, ami, ha csak picivel is, de közelebb hozza a természetet. 

Melyik lett a kedvenc helyed és miért?

K: Két helyet kell kiemelnem: a FSPAC kantinját és a Blériot nevű bárt. Az elsőt az olcsó és eszméletlen finom kajáért, az utóbbit meg a temérdek emlékért és az úgyszint (viszonylag) olcsó termékekért.

C: Egyben ez a park a kedvenc helyem is itt, Kolozsváron. Egyszerűen imádok kicsit elvonulni hétvégente a rohanó világtól, és leülni a tó partjára megpihenni a fák lombjai alatt.

A Fellegvár lépcsői izzasztottak már meg?

K: Nem is egyszer, és még szándékozom megmászni néhányszor azt a rengeteg lépcsőt! Megéri a kilátásért és a számos emlék kedvéért. 

C: Jaj, ne is kérdezd. Az egyetem programjához tartozik kigyalogolni a város teljesen másik oldaláról a Fellegvárra. A projektünk része az a hely, igen, sok délutánon gyalogoltam ki oda, de minden egyes alkalomkor megérte. Gyönyörű a kilátás a tetőről, főleg éjszaka a város fényeivel.

Mi lopta be magát leginkább a szívedbe a városból?

K: A nyüzsgés, a folyamatos programok, hogy egy percre nem áll meg a város! Nem telik el úgy hét, hogy ne legyen néhány program mindenféle célcsoport számára. 

C: A hétfő reggeli dugók a belvárosban, ami miatt a 15 perces útból 40 perc lesz. A város úgy, ahogy van. Szeretem, hogy nyüzsgő nagyváros, de mégsem nyomasztó, szóval van időd megállni élvezni a pillanatot. Még nem találkoztam két alkalommal ugyanazzal az emberrel, és talán ezt szeretem ebben a városban, hogy mindig tud valami újat mutatni.

Ha azt mondom, Kolozsvár, te azt mondod…

K: The best város of them all. ♡

C: A szabadság szó jut eszembe legelőször. Itt élem azt a korszakomat, amikor ténylegesen elszakadhatok az otthontól, a szülőktől, és azt tehetek, amit én akarok.

Az anyanyelv való kincs, és úgy lehet játszadozni a különböző megfogalmazási stílusokkal, ahogyan szeretnénk: elvinni mindig a kívánt irányba egy-egy kép szavakba öntését. Egyetemi feladat keretében, portréírás végett követnünk kellett két véletlenszerűen kiválasztott személyt. Legyen az egyik Andrei, a másik Mihai névre „megkeresztelve”, a kinézetük ugyanis olyan hangulatról árulkodott, mintha tényleg ez lenne a valódi nevük. Andrei és Mihai két teljesen különféle világban „beszélnek magukról”. Míg az előbbi a szólásmondás, szlengek tengerében úszkál, addig az utóbbi kifejezetten olvasott, kulturált személyről tanúskodik. Az írások alapjául szolgáló személyek és történeteik teljes mértékben fiktívek.

Mihai, a bizsnicár

Ójjee! Újabb nap, újabb biznisz, gyerekek! Miközben a kobakomon csak úgy csillog a napsugár, mint a jövőm, elindulok a világi haverommal találkozni. Andrei spanom tudja, mi a tuti. Andrei mindig segít, és pontosan úgy forog az esze, ahogyan az enyém. Mondjuk, egyszer azt mondták nekünk, képesek voltak azt mondani, hogy ha olyan magasak lennénk, mint amilyen hülyék vagyunk, ülve nyalnánk a holdat… De nem teljesen értem, mi bajuk ezeknek. Na de ma a mi eszünk fog a legjobban vágni. Egy laza reggeli káféluca és szivar mellett megkötjük majd a jó Audi-üzletet, s annyi zöldhasút zsebelek be, hé, hogy világ nem látott annyi stekszet. Erre a nyakamat felteszem. Csak remélem, ez a balek szőke Mihaela nem majrézik be időnap előtt, hogy beköpjön a séfunak, mert akkor húzom a csíkot Berlinbe vissza, s akkor nézzék meg a nagy képüket ezek. Ezek olyan rondák, hogy az anyjuk szatyorban hordta őket az óvodába és a másik szobából csúzlival etette őket. 

Na de nem csak ezen a két rusnya tökfilkón múlik, ha meglesz a szajrés biznisz vagy nem. Ott van még Adina is, a göndör bombázó bige. Tudom én, hogy a bula bukik rám, leadta nekem a drótot a bozgor Zolika. Az is olyan egy csóka, mint a kávéscsésze: aljas és nagy fülű, de olyan is, mint a meggymag – kicsi és köpnivaló. Attól még egyből levágta a szitut, hogy csíp a nő. De tudtam én még azelőtt, hogy ez lesz, hát a csaj minden gádzsót fűzöget. 

Mindegy, ejtem a dolgot, itt is van Andrei bratyóm. Kicsit homokosnak tűnik a gyerek amúgy, de egyébként hulla jó haver. Meg is indulunk a Caro felé, hát hova máshova mennénk! Forog itt a lé rendesen, nyakam ráteszem, hogy sumákolnak mindent, az itt dolgozók közül mindegyik ilyen kinda fekete. De amúgy komálom a helyet, sok suskával megtömött liba jár erre, akiket hamar el lehet forgatni egy kis dínomdánommal, tudod, és ilyen csillogó verdákkal. Mondjuk, mákja kell legyen az embernek, mer itt már, esküszöm, az is bűnrossz, ha végignézel egy muffon. 

Na télleg mindegy, térjünk vissza az igazira. Meló van s a mani vár, oszt ha nem indul be az egyezkedés, palira vesz a nő, s olajra lép, pedig van pénze rendesen s megdobhatna engem is egy kicsivel. Mondjuk, nem lesz nehéz dolgom, mer ennek aztán tényleg híján az esze, annyi van neki, mint afgán bajszán a morzsa, s mint anyósban a jóindulat, vagy mint árvaházban a szülői értekezlet s Justin Bieberben a tehetség… Na de itt is vagyunk, s ajj, mennyi sulis spiné teng erre, Doamné. Nem baj, a feketémet hozzák ki, a spanglimra gyújtsak rá s haladjunk, gyerekek, az Audi nem vár. Ki is nézem gúgelon, mennyi most az ajró árfolyama, merre fut felfele, lefele, s csörögjünk rá a mocsokra itt Andrejjal, na.

(Lukács Orsolya Izabella)

Egy burzsoá vallomásai

Andreit semmiképpen nem Dosztojevszkij írta, nem tűnik a tudatalattija rabjának, és egyenes háttal jár, nem süt róla a szégyen eredendő bűne. Határozottan és gyorsan lépked, nem kísérti a lelkiismerete, vagy csak jól tetteti. A melegítője és a cipője olcsó hatást kelt, de alaposabb megfigyelés után rájön az ember, hogy nem az. Biztos, hogy karakterünk nem egy realista pszichológiai fikció főszereplője. 

Andrei első látásra tűnhetne Albert Camus-szereplőnek – a harmincas éveiben járó férfi, aki hétfő délelőtt kávézni siet és nem a munkába. Mi ez, ha nem az igazi abszurditás. Lehet, hogy egy nagyon cselesen megírt Kafka-szereplő! Nem… Nem elég rémálomszerűen bonyolult, bizarr vagy logikátlan. Lehet, hogy Andrei csak mellékszereplő! Az igazi főszereplő a felesége, és akkor még lehet Jane Austen-karakter. Nem… Nincs az ujján karikagyűrű, és kihangosítva beszél telefonon az állítólagos feleséggel. Ez túl illúzióromboló lenne Jane Austentől. Andreinak nincs elég kiállása, hogy Hemingway-karakter legyen, de túl gazdagnak tűnik ahhoz, hogy Dickens-karakter legyen. 

Imádnám, ha Andrei Lovecraft-szereplő lenne, de sajnos nem látom a szemében a rettegést és a kíváncsiságot, ő nem állná meg a helyét egy kozmikus horrorban. Tény, hogy azért sem látok semmit a szemében, mert napszemüveg van rajta. Na és hétköznapi horrorba beleillene? Andrei lehetne Stephen King-regény szereplője, de viszonylag normálisnak tűnik, ami nem jelent semmit, Jack Torrance is annak tűnt.

Ha elég cinikus lennék (ami vagyok is), akkor azt mondanám, hogy Andrei marxi archetípus, egy társadalmi réteget jelöl. Ő a burzsoá tőkés, aki hétfő délelőtt autót árusít és kávézgat. Megtestesült materialista, iPhone-nal a kezében, és ha még inkább antagonizálni szeretném, akkor még a kék Dunhillt is ócsárolnám, amit szív. Innen érzem a kávéjának az illatát, ugyanolyan, mint az otthoni kotyogós, de legalább drága. Az sem tűnik a részéről emberinek, amikor a kollégáját – mert kizárt, hogy barátok – megsimogatja. Az érzékei viszont élesek. Amint észreveszi, hogy figyelve van, arrébb is ül, mintha államtitkokról beszélnének a főtéri kávézóban, és nem egy fekete Audiról.

(Kölcze Renáta)

A horrorfilmek ikonikusabbjai közül itt van öt, amely tökéletesen megalapozhatja a  halloweeni borzongást.

Újra itt a halloween, az idehaza is egyre inkább népszerű, eredetileg kelta hagyományokra épülő ünnep, mindenféle ikonikus hangulati elemével. A bevásárlóközpontokat ellepik a színes díszként szolgáló töklámpások, a fekete macskás, denevéres, csontvázas minták és a jelmezek. Ugyanígy szerves része ennek az időszaknak a horror műfaja is, legfőképpen a filmek tekintetében.

Az első, talán a lista legjobb darabja az 1980-as Ragyogás, amely több szempontból is kiemelkedő a műfaján belül. Ez az egyetlen Stanley Kubrick által rendezett horror, ez Kubrick legprecízebb filmje – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az egyik jelenetét 148-szor vették fel, ami Guinness-világrekord, 43 évvel a premier után is. Ha a filmet nem, de a rengeteg mém és utalás alapjául szolgáló „Here’s Johnny” jelenetet vagy éppen a folyosón álló ikerpárt mindenki ismerheti valahonnan. A sztori egyébként a kísértetjárta hotelre épül, ami lassan átveszi az uralmat az amúgy is abuzív Jack Torrance felett, aki megpróbálja meggyilkolni feleségét, Wendyt és gyermeküket, Dannyt. A film Kubricktól már megszokott profizmussal operál, emellett pedig páratlan zenéje még inkább nyomasztóvá és nyugtalanítóvá teszi az alkotás egészét, nem beszélve Jack Nicholson félelmetes alakításáról. A film azóta is több vita tárgya, rengeteget elemzik a mai napig, képkockáról képkockára. 

Következő a listán A nyolcadik utas: a Halál. Bátran kijelentem, hogy ez Ridley Scott sokszínű és hepehupás karrierjének ékköve. Az 1979-es megjelenése óta filmes franchise, több darab videójáték, képregény és egész szubkultúra épült rá, nem beszélve arról, hogy minden idők egyik legjobb főhősnője, a Sigourney Weaver által alakított Ellen Ripley is kitörölhetetlen hatással volt a filmes világra. Ahogyan a fent említett Ragyogás, ennek is nagyon egyedi az atmoszférája, ez esetben a tökéletes életforma, a Xenomorph egyenként kezdi legyilkolni az eredetileg hétfős legénységet. A film minden bizonnyal az egyik legjobb darabja a sci-fi horrornak, és jelenleg is rengetegen rajonganak érte világszerte, ennek egyik oka egyedi dizájnelemei, amelyek nagy részét H. R. Giger tervezte.

A harmadik Alfred Hitchcock Psycho című filmje. Talán ez a leghíresebb Hitchcock-film, leginkább a zuhanyjelenet vagy az ikonikus ház a dombtetőn. Ellentétben a fent említettekkel, ebben semmi természetfeletti vagy fantáziajellegű elem nincs, a film antagonistája valójában átlagember, illetve annak őrült elméje, amely rábeszéli a gyilkosságokra. Hitchcock a tőle már megszokott lassú ritmusban vezeti fel a dolgokat, gyakran jelennek meg a filmben utalások a cselekmény következő darabjaira, a háttértörténetre. 

A negyedik a John Carpenter által rendezett 1978-as Halloween. Ilyen listából aligha hiányozhatna a halloweenkor játszodó klasszikus. Igazi báját pont az egyszerűsége adja, ugyanis három hét alatt leforgatott slasher-ről beszélünk, aminek fő gonosza nem savas vérű, háromméteres gyilokgép egy másik bolygóról, hanem átlagember, nagyon egyszerű maszkban, mindennapi eszközökkel és módszerekkel, átlagos városban, olyan ünnep alatt, amikor szinte mindenki jelmezben mászkál éjjel az utcán. Azért működnek az ilyen horrorok ennyire jól, mert a mindennapjainkba hozzák annak a lehetőségét, hogy ilyen helyzet velünk is bármikor megtörténhet. Ez volt egyébként a Carpenter és Jamie Lee Curtis karrierjét igazán beindító film, bár folytatásai sosem tudtak felérni az eredetihez.

Végül, de nem utolsósorban, a valóban klasszikus horror az 1922-es Nosferatu, a legfélelmetesebb Drakula-adaptáció. A több mint százéves német némafilmet Friedrich Wilhelm Murnau rendezte, és bár elsőre az ember szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy lehet-e ilyen régi némafilm a mai napig hátborzongató, mégis működőképes és rendkívül egyedi, ami leginkább a technikai megoldásoknak és Orlok gróf karakterének köszönhető, akit egyébként Max Schreck alakít.

Torockó az a hely, ahol kétszer kel fel a nap – szokták mondani. Az emberek számára lélegzetelállítóan szép falu, amely telis-tele van hagyományőrzéssel és mindenféle értékkel. Ezen értékek között olyan esemény is megbújik, ami számunkra, akik az újságírást, illetve digitális médiát választottuk továbbtanulásként, felejthetetlen élményt nyújtó hétvége, ahol különböző játékok és feladatok által ismerkedhettünk és tanulhattunk egymástól.

A pulóvereket bepakolva, felkészülve a jól ismert októberi torockói időjárásra, mit sem sejtve arról, hogy őszhöz képest valóságos kánikula fog fogadni a citrinnarancssárga és sárga falevelek egyvelegébe burkolózó Székelykő alatt, elindultunk az idei tanév gólyatáborába, október 20-án. 

Az első estét csapatfeladatokkal indítottuk, amelyek célja az egymásra való odafigyelés és a megismerés volt. Ami igazán jól sikerült, hiszen a vele járó nevetés elmaradhatatlan volt és megalapozta azt a jókedvet, ami végigkísért minket a továbbiakban. Ezután részt vettünk a már tradícióvá vált borkóstolón is, ahol idén a Papp Péter-pincészet borai voltak a főszerepben. Különböző ízvilágok fogadtak, amelyek között mindenki megtalálhatta a számára igazán tetszőt, illetve betekintést nyerhettünk a passzióként űzött tevékenység rejtelmeibe.

Szombaton a szórakozás mellett szakmai előadásokon, valamint olyan workshopon vehettünk részt, amelyek mind hozzájárulnak jövőbeli munkáinkhoz, érdekfeszítő információkat és gyakorlatba ültethető gondolatokat kaptunk, konkrétan és érthetően fogalmazva. Úgy vélem, nagyon fontos ezeket a helyzeteket megragadni és az előadót figyelemmel követni, hiszen mindig elhangzik legalább egy olyan mondat, ami az embert gondolkodásra készteti, és egyik ötlet után mindig felötlik a másik, amelyek együttese különös eredményeket indukál. Ilyen előadás volt Berkeczi Zsolt Storytelling, avagy a történetmesélés szerepe az üzleti életben című bemutatója, amely keretében megismerhettük, mennyire fontos, hogy az üzleti szférában felismerjük az emberek problémáit és azokra igyekezzünk – tudásunk szerint – a legjobb megoldást találni. Személyesebb hangvételű történettel hegyeket lehet mozgatni. Emellett rájöhettünk arra is, hogy ki kell használnunk a fiatal lét minden lehetőségét, a célból, hogy hosszú távon sikereket érjünk el. Ezután Tamás Endre, Milyen a jó szervezeti kommunikáció? című előadását hallhattuk, ami rávilágított arra, hogy mennyire elengedhetetlen közösségen belül a jól megszervezett kommunikáció, mivel a konfliktuskezelés asszertív módon csak előnyös helyzetekhez vezethet. Az elméleti rész után mi is kipróbálhattuk magunkat csapatokba rendeződve, ugyanis azt a feladatot kaptuk, hogy saját céget kitalálva és megtervezve, hogyan oldanánk meg egy adott helyzetet, ami – véleményem szerint – igazán hasznos volt, mert a közösségek mindig szerves részét fogják képezni az életünknek. 

A nap hátralevő részében Farkas Boglárka segítségével ízlelgethettük a videókészítés tudományát. Kreativitásunkat feszegetve és az együttműködést gyakorolva alkottunk meg három nagy sikerű egyperces filmet félelem témában, amelyeket a nap végén premier formájában vetítettünk ki. Számomra különösen nagy élmény volt a forgatás minden pillanata, mert nemcsak új dolgot próbálhattam ki, de boldogsággal töltött el az is, hogy mind képesek voltunk összehangolni egyedi véleményeinket és felismerni erősségeinket. Különböző feladatokat láttunk el, volt, aki a rendező szerepét vállalta, volt aki a kamera mögött mint operatőr tevékenykedett, és olyan is volt, aki fantáziadús forgatókönyvet írt, illetve a vágók és a színészek is nagy hangsúlyt kaptak. Az estét pedig éjszakába nyúló beszélgetéssel zártuk.

Összegezve úgy érzem, kihagyhatatlan esemény az egyetemista életében a gólyatábor, hiszen a kapcsolatépítés, tanulás és szórakozás ötvözete megannyi emléket teremt, amelyekre mindig öröm lesz visszatekinteni. Köszönjük szépen tanárainknak és felsőbb éves hallgatótársainknak, hogy jól megszervezett és összetett táborral indíthattuk egyetemistaéveinket, ami garantáltan meghatározó lesz az elkövetkezendőkben.

Fotó: Deák Anita