A Bernáth Szilárd rendezte Larry című karakterdráma olyan élethelyzetbe vonja be a nézőt, amely egyrészt az alsó középosztályból való kitörést, másrészt a családon belüli erőszak és az ítélkezés kegyetlen hatásait ábrázolja. Társadalmunk hierarchikus struktúrája és a jellemzően Kelet-Európában megjelenő bizonyos elhatárolt visszamaradottság áll a cselekményszál hátterében.

Vilmányi Benett alakításában robban be a főszereplő, Larry, akinek a karakterfejlődését figyelhetjük meg. A borsodi fiatal erős beszédhibával küzd, kilóg az őt körülvevő összes közösségből. Az ebből és anyagi helyzetéből fakadó erősen korlátozott lehetőségeit csak tovább fokozza édesapja abuzív viselkedése és édesanyja halála. Az elénk vetülő kérdések sora, mint az alsóbb osztályba tartozás megpróbáltatásai, a családi erőszakkal való küzdelem, a kifigurázás, visszaélés, folyamatos megalázottságérzés nem klisés vonalat követve romantizálja Larry sorsát, hanem mintegy látleletként tükrözi Magyarország, de egész Európa szintjén a szegényebb régiókban élő emberek mindennapjait. 

Főszereplőnk a művészetben lel rá a kifejezés örömére. A rappelés mellett számos más olyan dolog is megjelenik a filmben, ami Larry számára a mindennapi kommunikáció alternatívája. Ilyen a rajz és az írás is. A rapszövegek kitalálása, majd folytonos ismételgetése lendületként szolgál karakterünknek ahhoz, hogy a későbbiekben hangot tudjon adni démonjainak. A film bemutatja, hogy mennyire nehéz kitörni olyan élethelyzetből, ahol sehonnan nem lehet támogatást kapni. Sem a családjára, sem barátaira vagy munkáltatójára nem számíthat, amikor viszont keresi az emberséget, valamennyire megtalálja egyrészt édesapja barátnője személyében, másrészt egy ideig a helyi fiatal roma társaságban is. A Szandtner Anna által alakított új női alak Larry életében ugyan nem szolgál arra, hogy az anyai szerepkör ismét megjelenjen a csonka családban, mégis kiemelkedő fontosságú. Larry vele kapcsolatban érez látszólag először bármiféle kapcsolódást. Eleinte sajnálja, hogy a nő bekerült édesapja életébe, mert tudja, mi mindenre képes, amikor elveszti az eszét, később viszont támogató karrá, majd vonzó női alakká válik főszereplőnk számára.

A Thuróczy Szabolcs által játszott apai szerep viszont valósághűen szemlélteti az alkoholista, erőszakos apa képét, ez pedig maga alá ássa a nézőt. Alapvetően nem sugall negatív érzést a karaktere, hiszen rendőr, de éppen ezt az első kézből való megítélést szaggatja széjjel a továbbiakban a dráma, amikor felvillantja az igazságot és rávilágít arra, hogy szakmától függetlenül bárki válhat kegyetlenné.

A cselekményszál háttere, ami a társadalmi alsóbb rétegből való kitörés, illetve a különböző helyekről érkező abúzus, mind kiegészítőként szolgál a szereplő jellemének bemutatására, lévén, hogy a fő szál, amin mozog a cselekmény, Larry beszédhibája és annak a kihatása az életére. Szereplőnk erős dadogással küzd, nehezen védi meg magát, nem tudja kifejezni gondolatait, csak ha fokozottan türelmes társra talál. Ezekben a helyzetekben a körülötte lévők beszélnek helyette, mint az édesapja, aki alapvetően Larry számára nem túl pozitív alak, de a legtöbb esetben nem azt mondják el, amit főszereplőnk szeretne – és ez fokozza a feszültséget. A töréspont Larrynek az, amikor megismeri a borsodi roma fiatalok egyikét, aki hasonlóan érdekelt a rap műfajában. A sikertelen tehetségkutató szereplőnk életében arról szól, hogy végre kiálljon tömeg elé és hangot adjon összegyűlt sérelmeiről. Kitekinthetett kicsit a valóságba, ízelítőt kapott a felső középosztály mindennapjaiból, azáltal, hogy kis időre feljutott a fővárosba.

A dráma végkifejlete nem kifejezetten pozitív és kiszámítható, inkább visszaringatja a nézőt a társadalom alsóbb rétegének szürkeségébe. A mellbevágás sem marad el, főként azért, mert Larry mindenféle sérelmével és beszédhibájával vasmarokba szorítja a néző figyelmét, odaszegezi a vászon elé a legutolsó pillanatig.

Kép forrása: port.hu

Ha az ember lánya Kelet-Közép-Európa valamely országában nő fel, akkor nagy eséllyel szagolja meg a vizespalack kupakját ivás előtt. Rengeteg olyan „véletlenül pálinkát ittam víz helyett” baleset kezdődik úgy, hogy főhősünk nem ellenőrzi le a flakon tartalmát. De mi van akkor, ha ezek a trükkös, más-más palackban tárolt házi pálinkák (elsőre) megmagyarázhatatlan szupererővel bírnak? Persze, csak akkor, ha gyógyszerre fogyasztják. A Zanox – Kockázatok és mellékhatások című film többek között ezt a témát is a nézők elé tárja.

Baranyi Benő első nagyjátékfilmjének főszereplője, Misi (Bálint Előd) képes az időben utazni, ha a Zanox nevű kísérleti szerre finomvegyes pálinkát fogyaszt. Azonban Misi nem a jövő titkait lesz képes meglesni, hanem folyamatosan újraéli az érettségi napját, azaz 2022. május 13-át. A szokatlan helyzetet kihasználva a főszereplő pontosan tudja, hogy melyik tételt fogja húzni történelemből, meg meri tenni az első lépéseket Janka (Erdős Lili) szívéhez, de még egy véres gyilkosságot is megpróbál megakadályozni. Hiába szeretné Misi a legtökéletesebben alakítani a napját, mivel ez nem annyira egyszerű, mi több, Józsi bácsi pálinkakészlete is véges.

Noha a film története egyszerűnek hangzik, műfaji besorolása annál komplikáltabb. Alapvetően a Zanox jellegzetesen magyar, romantikus vígjáték. A dunaújvárosi atmoszféra, a buliéhes fiatalok, a „tipikus magyar” karakterek és a (már felbomlott) Ricsárdgír zenekar őrületes zeneszámai olyan összképet alkotnak, amelyben a magyar nézők magukra ismerhetnek. Mindemellett Baranyi Benő nagyjátékfilmje az időutazás témája és a gyilkossági szál miatt a sci-fi és a krimi műfaj jellegzetességeit is magába foglalja.

„Ritka a jó magyar film” – halljuk sokaktól, azonban a Zanox – Kockázatok és mellékhatások olyan kamaszfilmnek számít, amely nagy eséllyel kultfilmmé növi ki (vagy már nőtte ki) magát a magyar fiatalok körében. Ennek ellenére nemcsak a tinédzserek korosztálya élvezheti Misi kicsit sem szokásos történetét, hiszen felnőtt fejjel is ugyanolyan szórakoztatóak és lehengerlőek a Zanox kockázatai és mellékhatásai. Ráadásul vény nélkül kapható.

Kép forrása: Filmtett Egyesület

Hollywood három évtizede próbálkozik megfilmesíteni Cormac McCarthy magnum opusát, a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen című, leginkább brutalitásáról híres western-/antiwestern regényt. Na de mégis miért nem sikerült ez az elmúlt három évtizedben bárkinek is?

Kár lenne tagadni, hogy a mai napig nem születnének jó filmek ismert és elismert könyvekből. A már sikeres könyv remek alapja lehet a sikeres filmnek (vagy többnek is), gondolok itt például a Gyűrűk ura trilógiára vagy éppen bármelyik Stephen King-adaptációra. A Véres délkörök szerzője ebből a szempontból is sikeres, ő írta a 2007-es Nem vénnek való vidék és a 2009-es Az út című filmek alapjául szolgáló azonos című regényeket is, előbbi többek között négy Oscar-díjat is kapott 2008-ban. 

Na de mi a helyzet a lassan negyven éve kiadott mesterművével, miért ilyen nehéz megfilmesíteni? Az első szempont a már említett nyers brutalitás. A regény a 19. század közepi vadnyugaton játszódik, ahol a Kölyök nevű karakter csatlakozik a Glanton-bandához, akik olyan brutális dolgokat követnek el leginkább indiánok ellen, mint skalpolás, kínzás vagy éppen tömeggyilkosság. Ezek miatt a film készítői olyan akadályokba ütközhetnek, mint a korhatári besorolás vagy az indián népcsoport megsértése (főleg, hogy manapság mennyire nehéz bármilyen etnikum elleni erőszakot képernyőre vinni anélkül, hogy betiltanák az adott filmet, sorozatot). Ezek a dolgok pedig szerves részét képezik a regénynek, szóval elengedhetetlen az ábrázolásuk. A másik fontos szempont a karakterek. A legtöbb hollywoodi film egyik közös pontja a szereplőkkel való szimpatizálás, azonosulás, ilyenekből azonban a Véres délkörökben alig van, amely kevésbé befogadhatóvá teszi az amúgy is párját ritkító brutalitásban nem szegény regényt. Emellett tele van komplex karakterekkel, akiknek a megismerése nehezen megvalósítható filmes formában néhány perc játékidő alatt. Következő a hiányos vagy nem egyértelmű dialógus, a regény szereplői viszonylag keveset beszélnek, leginkább cselekedetekkel kommunikálnak, az a kevés is, amit mondanak, gyakran misztikus, nehezen érthető, ami tovább nehezíti a befogadhatóságát, élvezhetőségét. Emellett McCarthy gyakran használ narratív kétértelműséget, szimbolikát és egzisztencialista elemeket, amelyeket nem feltétlenül könnyű filmen megalkotni. Továbbá, bár ez nem feltétlenül megoldhatatlan a jelenkori filmtechnikával, a regény zord western színterét, a szereplők (leginkább Judge Holden karakterének) külsőségeit is macerás lehet megjeleníteni. 

Ebben az évben újabb rendező jelentkezett a feladatra, hogy filmre vigyék a Véres délköröket. A rendező John Hillcoat, az egyik producer pedig maga McCarthy lett volna, ő viszont idén júniusban 89 éves korában elhunyt, így sosem láthatja majd hírhedt művének filmváltozatát. Bár nem lehetetlen vállalkozás filmre vinni, inkább az a kérdés, érdemes-e. Az, hogy az adott alapmű jó és sikeres tudott lenni, nem garancia a film sikeréhez, gondolok itt olyan filmekre, mint amilyen a Sorstalanság is. Ilyen regény mindenképpen jó, igényes és az alapműhöz hű filmverziót érdemel. Addig is mindenkinek bátran ajánlom, hogy tegyen egy próbát a könyvvel.

Kép forrása: Literary Hub

Az élet problematizálására az emberek mindig is hajlamosak voltak. A kétezres évek szülöttei talán kicsit jobban. Kényes és személyes tapasztalatoktól függően változó megítélésű témához csak igen óvatosan – de meggyőződésem, hogy – kell nyúlni. A mai fiatalok el vannak kényeztetve, nem becsülnek meg semmit – íme a kijelentés, ami a szén-dioxiddal együtt vegyül a levegőbe, és életében legalább két alkalommal mindenki találkozik vele, vagy kibocsátó, vagy befogadó formában. Mielőtt heves indulatok kezdenének úrrá lenni a kedves olvasón, csendesen megjegyezném, hogy nem mítoszt cáfolni készültem, de még csak védőbeszédet írni sem, pusztán személyes gondolataim halmából válogattam össze néhányat.

Öt éve vásárolt okostelefonom igencsak a végét járja, de az új, négykamerás, almás készülék igazi beruházási hitelnek felel meg számomra momentán. Felnőttes gondolkodású leányzónak tartom magam, de hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe minden alkalommal, telefonos bolt előtt elhaladva, hogy mennyire jó lenne új telefont vásárolni; már-már az minden vágyam. Sóhajtok egyet, aztán továbbmegyek. Hat lépés alatt, mert ennyibe telik amíg az ember elhalad a kirakat előtt, elméletben felvetem a vásárlást, majd leszavazom, közben valahol az éppen csak serdülni kezdő kamasz épp puskatust tisztít az eszméért vagy nemzetért, amit talán sosem érzett igazán a magáénak. Még mindig a hat lépés alatt, valahol Észak-Koreában, nyirkos és dohos szagú falak között, pislákoló sárga lámpafénynél, vagy klórszagtól telített kórházban születik az új élet, aki még nem tudja, hogy az apjától nem vidéki házat vagy nagyvárosi panelt örököl, hanem bányamunkát. A pillanatok töredékében a tökéletesen ápolt arcú, rózsakertillatú kislány a zöldségtől, gyümölcstől és minden jótól roskadó hűtő ajtaját felrántva, felháborodás és csalódás elegyével a hangjában az édesanyjához szól, aki épp a konyhai márvány munkalapnál sürög: „Üres a hűtő, nincs mit ennem!” Mindeközben másik, ugyanennyi idős kislány, talán éppen Izraelben – poros arcán a könnyek kis patakok medreire emlékeztetnek – fejét félelemtől átitatott kendőjébe rejtve ül a romos, szétbombázott házfal mellett. Éhségében üres hűtőszekrényről fest képeket a gondolataiban, majd édesanyja arcát idézi fel, aki már márványágyban pihen. Hat lépés és mennyi probléma, mert mind azok: adott életkörülmények pillanatnyi problémái. De így, egymás mellé sorakoztatva mennyire eltörpülnek egyesek, és milyen szívet torokba szorítóvá válnak mások. Saját, egyéni problémáinkat középpontba helyezni, s azokat tragédiába és melankóliába pácolni szabad, ettől lesz az életünk a miénk. De tartsuk szem előtt, hogy amíg mi az élethelyzetet pácoljuk, hogy kellően keserű és sajnálható legyen, addig valahol, hatlépésnyire valaki kéretlenül, akaratlanul, értelmetlenül a pácos edény aljára születik.

Újabb háború, újabb esély a véleménynyilvánításra, már ha az egyáltalán a sajátunk.

Aki az utóbbi három-négy évet nem kő alatt töltötte, annak nagy valószínűséggel feltűnt az események felgyorsulása, mondjuk a 2010-es évekhez képest: a globálisan rengeteg emberéletet követelő és más súlyos problémákat okozó pandémia; a szomszéd országban tavaly február óta dúló háború, vagy éppen az ezek okozta súlyos infláció világszerte. Most meg itt a legújabb aktuális probléma, lassan két hete a Hamász palesztin politikai szervezet megtámadta Izraelt. Talán az elmúlt néhány évtizedben is páratlan brutalitással és pusztítással folynak a harcok, leginkább a Gázai övezetben. A rövid idő alatt több ezer emberéletet követelő és embereket megnyomorító támadások és ellentámadások mellett, a Hamász nagyjából 150 túszt ejtett foglyul, közülük sokan nem is a térség lakói, hanem turisták. 

Akárcsak a továbbra is aktív, bár már kevésbé intenzív ukrán–orosz konfliktus, ez a háború is kétrészre osztja a társadalmat globálisan. Erre a konfliktusra is jellemző, hogy mindenki próbál valaki oldalára állni, bár ebben az esetben kicsit bonyolultabb kiválasztani a „jó oldalt”. Emiatt aztán gyakran bármilyen háttértudás vagy utánajárás nélkül valamelyik oldal mellett rakja le az ember a voksát, mert így látta a tévében, olvasta a Facebookon, hallotta a boltban a szomszédtól stb. Majd persze ki is áll a neki előre legyártott véleménye mellett, amely gyakran tartalmaz szükségtelen agressziót a másik oldal ellen. Jelen esetben is gyakori a palesztin civilek összemosása a Hamász terroristáival vagy éppen a zsidók egy lapon említése az izraeli kormánnyal és az általa elkövetett bűnökkel, a palesztinokkal szemben. Ahogy az Ukrajnában jelenleg is folyó háború miatt, úgy jelen esetben is vannak olyan országok, amelyek egyértelműen kiállnak egyik vagy másik fél mellett, ezúttal leginkább vallási alapon. A többségében muszlim országok Palesztina, míg az Izraelhez és/vagy a zsidósághoz jobban kötődő országok Izrael mellett állnak ki. Abban a nagy többség mindenképp egyetért, hogy a Hamász cselekedetei nem jogosak és semmiképpen sem tolerálhatóak. Kevés a semleges álláspont, hol az egyik, hol a másik oldalt vallják bűnösnek, pedig a térségben lakó valódi áldozatokon ez mit sem segít. És nemcsak az elmúlt két hét halálos áldozatairól és sebesültjeiről van szó, hanem az elmúlt majd 80 év áldozatairól, akik ugyanúgy értelmetlenül haltak meg, veszítették el az otthonukat és a szabadságukat, mint a mostaniak. Leginkább ezért is tartom értelmetlennek a folytonos állásfoglalást, a másik nemzet hibáztatását és a saját pártfogoltunk minden bűn alól való felmentését. Tavaly hasonló történt az ukrajnai helyzettel kapcsolatban: aki nem támogatta az egyiket, az a másikkal tartott. A vélemény pedig hiába szabad, bizonyos közéleti témák elkerülhetetlenek szinte bármilyen beszélgetésben, és gyakran nem elfogadott a semleges álláspont. Mert, ugye, milyen ember az, aki nem áll be valahova, és ilyen alkalmakkor nem mondja el, neki ki a szimpatikus? Miközben az álláspontra helyezkedők megvédik azt foggal körömmel még akkor is, ha tudják, hogy állításaik alaptalanok, és egyébként is más véleményét osztják, amit jól a szájukba rágtak a számukra érthetetlen és kívülálló dologról.