Három évvel ezelőtt egy időben adtam a fejem történésznek és újságírónak, (ki)képzésemet mindkét esetben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak kezébe adtam. Egy – teljességében online – tanév elmúltával úgy mérlegeltem, hogy a jóból is megárt a sok: publicista énemet szenderegni hagytam, két évre befagyasztottam hallgatói jogviszonyomat, közben pedig a múltkutatás diplomásává váltam. Szeptember első napjaiban izgatottsággal „olvasztottam ki” a tanulmányi szerződésemet, hiszen már türelmetlenül vártam, hogy beülhessek a volt szaktársaim által oly sokat emlegetett 302-es terem padjaiba, ám az évnyitót követően lelkesedésem lankadni kezdett.

Ugyanis az órarendben minden terem neve előtt szerepel a nagy O betű. Ez azt jelzi, hogy a tanóra a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának legújabb épületében, az úgynevezett FSPAC 3-ban lesz, amelyet Kolozsvár még nemrég Onix Hotel néven ismert. A kar főépületétől alig néhány száz méterre eső létesítmény négycsillagos szállodaként üzemelt, amelyet az egyetem tavaly vásárolt meg és kezdett átalakítani, hogy az megfeleljen a felsőoktatási intézményektől elvárt normáknak. Hogy miért helyeztek minket a szállóba? Miután csatlakoztam újdonsült szaktársaimhoz, csoportunk létszáma öt főre ugrott, kis csapatunk pedig bőséggel elfér az alig tizenöt négyzetméteres hotelszobákban, nem kell ránk pocsékolni a főépület nagy auláit.

Miből is áll napjainkban egy-egy tanterem felszerelése? Padok, székek, áram- és internetellátás, nagy méretű digitális kijelző és a tábla. A látszat azt mutatná, hogy jól áll a szénánk: ha pad nincs is minden teremben, ezt pótolja a szék karfájára rögzített, le- és felhajtható kis asztallap, amelynek felülete a füzet számára épp elég (toll már nem biztos, hogy elfér mellette). Laptopot ne akarjunk ezekre feltenni, mivel nincs rá garancia, hogy azt a súlyt elbírják, de hát azért lap-top, hogy az ölünkben tartsuk. Jómagam tízesztendős, ötkilós őskövülettel dolgozom (minek váltsak, amíg a feladatát elvégzi?), egyetlen fogyatéka, hogy áramellátás nélkül nem robban be, így egy aljzatot mindig elfoglalok. Ezáltal pedig megfelezem a teremben rendelkezésre álló áramforrásokat. (A másik aljzat a digitális kivetítő táplálására szolgál, szaktársaimnak tehát nem marad semmi.) A szóban forgó képernyők ellen semmi kifogásom nem lehet: óriásiak, a kis terem bármelyik sarkából tökéletesen láthatóak – már ha a nap sugarai éppen telibe nem találják és nem tükröződnek rajtuk, ennek a megelőzésére pedig függöny nincsen. A második tanítási héten már be is lehetett őket kapcsolni, remélhetőleg hamarosan lesz kábel is hozzájuk, hogy össze lehessen kapcsolni számítógéppel, és akkor végre használni is lehet majd. Ugyanígy bízunk abban, hogy a közeljövőben érkezik az internethálózathoz forgalomirányító (közismertebb nevén router) és a táblákhoz szivacs is, hogy ezek se csupán porfogóként szolgáljanak.

Viszont, hogy ne csak az érem egyik felét mutassam fel, beszámolok arról is, hogy mi van, nem csak arról, hogy mi nincs. Mint bármely négycsillagos szállónak, az Onixnak is minden szobájához terjedelmes, pompás mosdó járt. Ezek a helyiségek olyannyira specializáltak, hogy képtelenség lenne átalakítani őket bármi más célra, így minden „tanterem” saját luxusfürdőszobával rendelkezik. Pezsgőfürdő (avagy jakuzzi), tágas tusoló, bidé, hajszárító, de még vezetékes telefon is van, ha a magunkra szánt idő alatt szeretnénk a szobaszervíztől bármit igényelni – akarom mondani a portástól. És igen, leellenőriztük: meleg víz van, a buborékok továbbra is töretlenül zubognak a kádban, így semmi sem gátol meg attól, hogy az egész napi agytágítást követően kicsit kikapcsolódjunk. Nem mellesleg a diák spórol, ahol csak tud, a meleg víz pedig a kintlakásban drága.

Panaszra tehát semmi okunk. Sokan meg sem engedhetik maguknak a négycsillagos szálló által nyújtott kényelmet, mi pedig mindennap ingyen és bérmentve élvezhetjük. Lesz még itt pezsgő, kaviár, kubai bőrszivar… de a jóból is megárt a sok.

A kép forrása: Hotel Onix weboldala

Az ember nagyon boldog tud lenni, amikor valahol becsületkasszára lel, főleg olyan más tárggyal, szolgáltatással egybekötve, ami számára kedvező. A boldogság mellett azonban számos más érzés, jelenség, megfogalmazott, de el nem hangzó gondolat megjelenik. Ezek embertől függőek, ilyen formában két kategóriába tudjuk sorolni magunkat. Az első az a kedvesebbik féle, amikor már csak azért is többet fizet az ember azért a bizonyos dologért, hogy érezze a becsületkassza tulajdonosa, van itt még jó ember. Bár itt is van az éremnek az az oldala, amikor valaki a mások elismeréséért vagy mintegy bizonyításért tesz mondjuk tízszer annyit, mint amennyit az a valami érne, de a pénz az pénz, a becsületkassza meg akkor is elfogadja a nagy összeget, amikor a jókedvű adakozó pluszszolgáltatásként elvárja az őt körülvevő emberektől, hogy istenítsék. 

Ezzel szemben viszont van a másik kategória, ami miatt a becsületkasszák általában bebuknak. Azok, akiknek sosem elég, akik „ha már kifizettem ezt az összeget”, „nincs nekem sok pénzem, teszek ennyit, jól van az úgy”, „minek tegyek többet, majd tesz más” alapon interaktálnak ezzel a jelenséggel. Ilyenkor van az, hogy a kassza halmozottan ki lesz használva. De miért találkozunk többször az utóbbival, mint az előbbivel? Talán mert rossz lenne a rendszer, és mert amúgy túlárazott minden? Talán mert még infláció előtt sem tudta megengedni magának az átlagember az alapvető szükségletek kényelmes kielégítését, nemhogy most, amikor az árak olyan szinten vannak az egekben, hogy csak kínunkban röhögünk Ciolacu miniszterelnök bejegyzésén, miszerint közel 94 lejből megtöltötte a hűtőjét? 

Október 17-én ünnepeljük a szegénység felszámolásának világnapját, az ENSZ 1992-ben elfogadott határozata alapján. Ez a döntés az összes államot arra szólítja fel, hogy ezen a napon a szegénység ellen konkrét erőfeszítéseket tegyenek. Legalábbis ezt írja az Agerpres. De hogyan definiáljuk a szegény embert és a szegénységet? Október 17-én mi ellen kell tenni? Ételt kéne osztogatni? Az lenne a szegény, aki száraz kenyeret eszik? Egyáltalán a szegény embernek van mit ennie? Mit tud megengedni magának? Mettől meddig tart a szegénység skálája? 

A szegénység olyan állapot, amikor valakinek az anyagi erőforrásai és lehetőségei nem teszik lehetővé számára a megfelelő életszínvonalat, illetve nem tud eleget tenni az alapvető szükségleteknek, a Maslow-piramis legalsó szintjének, mint például az élelem, az öltözködés, a lakhatás és az egészségügyi ellátás. A szegény ember nem rendelkezik a szükséges forrásokkal ahhoz, hogy teljes mértékben részt vehessen a társadalmi, gazdasági és kulturális életben. Azok a lehetőségek, amelyeket a szegény ember ki tud használni, sokkal korlátozottabbak lehetnek, mint gazdagabb társa esetében. Valahogy így hangzana a szegény ember definíciója, de ez még mindig nagyon tág leírás, sok helyen megkérdőjelezhető és nem országspecifikus. Vajon mi a szegénységi küszöb a mi csodálatos országunkban?

Az Országos Statisztikai Intézet 2021-es közleménye szerint Románia lakosságának egynegyede él szegénységben. 2021 óta viszont volt a Covid utáni gazdasági válságunk, a szomszédban kitört a háború, és csak azt vesszük észre, hogy az egész világ halmozza egymásra a terheket, minden drágul, az emberek fizetése viszont stabilan stagnáló állapotban vigyorog, tudva nagyon jól, hogy édeskevés önmagában úgy, ahogy van. És miközben az előbb említett egynegyed lakosság létszámban lassan, de biztosan növekszik és egyre többen tartják fenn magukat egyre nehezebben, a becsületkasszák befuccsolnak, mert mindenkiben kialakult bizonyos kapzsiság, olyan gondolkodásmód, hogy inkább legyen valamiből több, mint későbbi nehezebb időkben semmi. Miközben a minimálbér Romániában éppen annyira futja, hogy a polgár kifizesse magának az otthona bérleti díját és melegebb hónapokban a rezsit, aközben az állam megépíti a 15 ezredik ortodox templomot, és lassan oda jutunk, hogy újfajta bűnbocsánati lehetőség gyanánt, pluszkiadásként újra létrehozzuk a középkori római katolikus egyház búcsúcéduláit. De a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten, és az országunk előre megy, nem hátra, és míg mi egy-egy vásárlásnál kisebb vagyont otthagyunk, Ciolacunak mindez csak becsületkassza.

Miért választja manapság valaki az újságírást mint szakmát? Hogyan tud egy fiatal már pályaválasztáskor magabiztosan tervezgetni, célokat kitűzni, megfontoltan lépkedni a sikeres jövő felé? Hogyan éli meg az elsőéves egyetemista a kezdeti pillanatokat, az otthontól való elválást? Domokos Irisz Kamilla elmondása alapján elengedhetetlen, hogy a kíváncsiság és a határozottság egyvelege munkálkodjon bennünk, hiszen a kettő együtt eredményezi a sikert. A sikerhez vezető utat pedig, szerinte, fontos teljes lélekkel megélni, mindvégig a jelen pillanatban, de úgy, hogy a múltból tanulva, odafigyelünk a jövőnkre is, ami egyszer szintén jelenként fog bemutatkozni. A Brassó melletti Tatrangból érkező elsőéves vetíti elénk mindezen kérdésekre a választ.

– Pályaválasztáskor melyek voltak az elsődleges dolgok, amelyekre figyeltél? Milyen szakok jutottak még eszedbe az újságíráson kívül?

– Elsősorban azt vettem figyelembe, hogy olyan témákkal foglalkozzam, amiket szeretek, mert tudom, hogy akkor lehetek igazán sikeres valamiben, ha a tudás mellett lelkesedéssel állok hozzá a dolgokhoz. A másik legfontosabb az volt, hogy olyan egyetemet válasszak, ahol a kurzusokon és szemináriumokon minél átfogóbb elméleti és gyakorlati tudást kaphassak, annak érdekében, hogy majd a lehető legjobbat nyújtsam a szakmámban, legyen az bármi. Az újságírás mellett a kommunikáció szakon is gondolkodtam, hiszen hasonló keretek közé sorolható.

– Honnan jött az a gondolat, hogy mégis az újságírás szakot válaszd? Mikor kezdett érlelődni benned, mikor vált biztossá a döntés? 

– Mindig is kerestem a kihívásokat, és már korán megfogalmazódott bennem az, hogy szükségem van a változatosságra és arra, hogy mindig valami újat és különlegeset alkossak, tapasztaljak. Emellett az írás és olvasás is szerves részét képezi az életemnek, szeretem ezek révén bővíteni a látásmódomat. Bár néhányszor hallottam olyan véleményeket is, amelyek nem látták ebben a szakban a potenciált, a lehetőséget, de ez nem tántorított el. Úgy gondolom, hogy számtalan lehetőség rejlik benne, ugyanis itt nemcsak a szó szoros értelmében vett újságírás szakmát sajátítjuk el, hanem betekintést nyerünk a tévézés, a rádiózás és a különböző kommunikációs feladatok elvégzésébe is. A tárgyi tudás mellett, ami alapot biztosít a karrierépítésben, rengeteg gyakorlati lehetőség áll rendelkezésünkre, különböző médiaorgánumoknál, ezáltal már nagyon sok tapasztalattal tudunk kilépni a hivatások világába. Az információcsere pedig örök érvényű, az emberek szeretnek lépést tartani a világban történő eseményekkel.

– Volt már dolgod a sajtóval középiskolai éveid során? Milyen jellegű cikke(ke)t publikáltál, az újságírás mely ágára húz a szíved?

– Egy és fél évig voltam a Visszhang iskolaújság főszerkesztője, ami a Brassói Lapokban jelentmeg. Az iskola aktuális eseményeit és híreit közöltük benne a szerkesztőtársaimmal. Illetve iskolán kívül, az MCC Középiskolás Programjának a Kárpit nevezetű irodalmi folyóiratába írtam, aminek köszönhetően törekszem az igényességre és arra, hogy letisztult, érthető írást adjak ki mindig a kezem közül. Főleg irodalmi, enyhén filozofikus vonalat követtem és követek a munkáimban, igyekeztem mindig kicsit a dolgok mögé nézni és úgy írni, hogy az adott szöveg minden embernek valami egyedit üzenjen. Ezenkívül több dolog is érdekel, például a sportújságírás tévés formája is. 

– Az újságírás szakmán belül mi az, ami fele inkább orientálódnál a későbbiekben?

– Sose féltem az emberek előtt beszélni. Persze egy kis drukk mindig szerepet kap, de úgy érzem, ez vezet ahhoz, hogy jól teljesítsek és odafigyeljek a legapróbb részletekre is, amelyek a többi mellett olykor eltörpülnek, de mégis kulcsfontosságúak, annak érdekében, hogy érdekes és tartalmas legyen a mondandó. A szándék pedig, ami e mögött áll, lehetőséget ad, hogy biztos eljusson az üzenet az adott célközönséghez. Ez is olyan kihívás számomra, amihez lelkesedéssel és odaadással viszonyulok. Ezért főleg a tévézés érdekel, a kamerák előtti tevékenykedés, de kíváncsian várom a mögöttük levő feladatok teljesítését is.

– Hogyan élted meg az évnyitót? Milyen volt az első egyetemi hét?

– Az ember már végzősként próbál felkészülni az egyetemi életre, de valahogy sosem lehet teljes mértékben felkészült. Mindennap valami újat kap, új helyzetek, arcok, épületek és utcák, amelyek majd néhány év múlva otthonos közegként fognak egy életszakaszt képezni. Számomra az első hét tengernyi gondolattal telt. Az otthon elhagyása nem egyszerű, de annak a tudata, hogy az mindig visszavár és támogat a céljaim elérésében, megnyugtató. Kíváncsisággal gondolok a következő évekre, és azt tartom szem előtt, hogy nem kell félni. Már az első héten megtapasztalhattam azt, hogy ha nem is a tervek szerint mennek a dolgok, valahogy a végén úgyis jól alakulnak, főleg, ha képesek vagyunk derűlátóak maradni és nemcsak beletörődni az adott problémába, hanem a megoldásra koncentrálni, mert akkor az akadályok is könnyűszerrel vehetőek. Az évnyitó rávilágított arra, hogy itt nagyon sok lehetőség van az önfejlesztésre és a kapcsolatépítésre, ez a kettő pedig létfontosságú, ha sikeres jövőt szeretnék.

– Milyen rövid, valamint hosszú távú célokat tűztél ki magadnak szakmai szempontból?

– Szeretnék új dolgokat kipróbálni, minél több helyzetben megállni a helyem, hogy már fiatalon értékes tapasztalatokat gyűjtsek. Szakmai szempontból pedig szeretném felfedezni az összefüggéseket, amelyek összekötik a világ eseményeit. Látni szeretném az ok és okozat kapcsolatát, hogy széles körben tárgyalhatóvá váljon egy-egy téma.

A jövő mindig kínál meglepetéseket, talán pont ezért is izgalmas. Változatos célokkal indulok útnak, és tudom, hogy az elszántságom eredményeket fog hozni. Szeretnék szakmai szempontból folyamatosan fejlődni, mindig a lehető legjobbat kihozni az adott helyzetből, és valamilyen úton-módon segítséget nyújtani másoknak. Illetve megtartani azt a kíváncsiságot, ami megalapozza a tudás iránti vágyat, és mindig is a mozgatórúgója marad a szakmának. 

– Mi motivál, hogy ilyen optimista hozzáállásod legyen?

– Az élet elrepül, én meg úgy érzem, hogy ki kell élvezni a pillanatokat és meg kell ragadni a lehetőségeket, mert a végén azok az emlékek maradnak meg igazán, amelyekből tanultam és amelyeket derűlátóan éltem meg. Ha az ember tisztában van az értékeivel, semmi sem bátortalaníthatja el, sőt ösztönzi a célok elérésében. Emellett az önmagamnak való megfelelés is motivál, hiszen a saját életünkért mi vagyunk a felelősek, ezért személy szerint feleslegesnek tartom azt a fajta negatív hozzáállást, ami nem visz előre. Érdemes a legapróbb helyzetekben is felfedezni az értékét, amiért egyszer a jövőbeli énem hálás lesz.

– Hol látod magad 10-15 éves távlatban?

– Úgy látom, hogy olyan fiatal felnőtt leszek, aki komolyan veszi azt, ami számára fontos, mindent megtesz annak érdekében, hogy elérje azt, amit kitűzött maga elé, illetve elmaradhatatlan lesz a folyamatos fejlődés iránti vágy. Az élet hozhat bármit, arra fogok törekedni, hogy a dolgok egyensúlyban maradjanak, mind szakmai, mind családalapítás terén, de kis spontaneitással fűszerezve mindig valami újat hozzon, hogy biztosan ne unatkozzam.

A Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmszemle keretében október hetedikén, szombat délelőtt vetítették a Győzelem moziban a magyar animációs filmek egyik legjobbját, a Hófehért.

Az 1984-ben bemutatott, Nepp József által rendezett rajzfilm főleg felnőttesebb humoráról ismert, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyerekek számára élvezhetetlen lenne, sőt sokakhoz hasonlóan nekem is ez volt a kedvenc gyerekkori rajzfilmem.

A Hófehér felfogható akár a Hófehérke szatirikus változataként is, de ennél sokkal többről szól. Bár a kerettörténet sok eleme és a szereplők nagy része reflektál az eredetire – vagyis itt is megtalálhatók olyan szereplők, mint a gonosz királynő, a vadász, a törpék vagy éppen a címszereplő maga –, de ezek jellemben, külsőségekben, motivációkban vagy éppen cselekedeteikben eltérnek az eredetiektől. A címszereplő például természetfeletti fizikai erővel van megáldva, fehér a haja és vörösek a szemei, emellett egyáltalán nem a hercegnőktől megszokott személyiséggel és külsőségekkel rendelkezik, mint amilyen a többi mesében. Feltűnnek továbbá más, az eredetiben nem létező, de a középkori settingekben már megszokott karakterek: udvarmester, hóhér, kovács, fekete mágiával is foglalkozó enyhén perverz tudós stb.

A rajzfilm humora leginkább a valóságos mindennapi életre, a középkorra és a hatalomra való áthallásokra épül. Gyakran tesz utalást a film készültekor aktuális rendszerre is. Persze mindezt jól burkolva, hogy a kisebbeknek is élvezhető legyen, még akkor is, ha sok viccet a gyerekek kevésbé értenek meg. 

Az érdekes alternatív történet és humor mellett az animáció is remekel, bár meglátszik rajta a majdnem negyvenévnyi kor. Továbbá olyanok adták hozzá a hangjukat, mint Körmendi János, Halász Judit, Kállai Ferenc vagy éppen Haumann Péter, zenéjét pedig a Macskafogóból is ismert Deák Tamás szerezte, ami jól illeszkedik a film sötét, ugyanakkor humoros történetéhez.

A rajzfilm humora és üzenete ma is aktuális és megállja a helyét a Macskafogó vagy a Lúdas Matyi mellett nézhetőségben és újranézhetőségben.

Az első hűvösebb októberi szél több dologra is felhívja az ember figyelmét: ideje elővenni a szekrény legeldugottabb pontjáról a bundás bakancsot és a kötött sálat, térségünkben ugyanakkor az esték hosszabbak, hidegebbek lesznek. De gyakrabban kell C- és D-vitamint is szedni, no meg elkezdődött ismét az egyetemi tanév. Igen, bizony. Ha valakinek nem lett volna elég a nagy szeptemberi nyüzsgés-mozgás az iskolakezdés miatt, annak szenzációs hírem van: mi is visszatértünk Kolozsvár utcáira, színházaiba, kocsmáiba, kávézóiba. A kincses város utcái még hangosabbak lesznek.

Most, hogy a már amúgy is nagy lakosságszámú városban még több ember tartózkodik, ráeszmélünk arra, hogy van, ami sosem változik. A tömegközlekedési irodákban dolgozó nénik és bácsik feje pontosan ugyanúgy, ugyanannyira – tehát orbitálisan – fáj, mint tavaly ilyenkor: ahogy kikerülnek a frissen lepecsételt ellenőrzők, kezdődik a soha véget nem érő várakozás az irodaépületek előtt. A ravaszabbak sátrat bérelnek és úgy „állják” a sort, a többi csendben, két lábon ácsorogva szenved.

A korán kelések időszaka ismét eljött. Reggel hat órakor a kávé ugyanolyan jólesik, mint tavaly októberben, ráadásul a felső szomszéd hűen ragaszkodik ahhoz a szokásához, miszerint hajnalok hajnalán szív legjobban a porszívó, és mos a mosógép. Mondjuk, ha én is beiktatnám a napi rutinomba a hajnali takarítást, akkor lehet, hogy több időm maradna az egyetemi feladatok elvégzésére, a barátaimra és természetesen magamra is. Ez még átgondolandó. De legalább nekem is megvan az esélyem, hogy idegesítő felső szomszéd legyek.

Ennél már csak az keservesebb hír, hogy ismét megnőtt a kolozsvári lakbérdíj – ami amúgy eddig sem volt kevés –, ráadásul a bentlakások férőhelye még mindig véges. Az élelmiszerárakról ne is beszéljünk. Fontos megjegyezni, hogy az éjszaka közlekedő 25N buszjáratnak is megváltozott az útvonala, az éjjeli bagoly jellegű, kocsma- és társaságkedvelő hallgatók kénytelenek lesznek másképp megoldani a hazafelé vezető utat. Már ha lesznek olyan állapotban, hogy meg tudják oldani.

Naiv optimistaként, csak abban reménykedem, hogy az új tanév számos lehetőséget, szakmai fejlődést, feltöltődési lehetőséget rejt magában. Talán ezután jön a java, a hab a tortán, az utolsó pizzaszelet, az első korty víz vagy kávé reggel. De ha ez nem nyugtat meg senkit, akkor gondoljon arra, hogy mindjárt itt a december, mindjárt itt a karácsony!