Vajon mikortól számít az ember újságírónak? A józan paraszti ész szerint erre az lenne a válasz, hogy amikortól megjelent egy általa írt anyag valamely újságban. Ez persze a legkönnyebb válasz, amit a kérdésre adni lehetne és egyben a leginkább közhelyes. Ha már közhelyeknél tartunk, vajon az újságíró csak az az ember lenne, aki a filmek ábrázolásához híven beül a szerkesztőségbe és hatalmas cigarettafüstben megír napi egy cikket, pletykákkal, politikával, spekulációval teletömve?

Mi van azokkal a költőkkel, írókkal, akiknek időnként megjelenik az alkotásuk az újságlapon? Valamilyen szinten ők is újságírók, nem? Hát azokkal mi a helyzet, akik három év újságírói alapképzés alatt folyamatosan publikáltak, megtanulták a szerkesztés, tördelés csínját-bínját? Ők attól számítanak újságírónak, hogy beléptek az egyetemre ezt tanulni, esetleg, amikor elsőként álltak be szakmai gyakorlatra, talán, amikor megkapták a sajtóigazolványukat? Vagy esetleg, amikor elballagtak?

Megosztó kérdések és esetenként különböznek. Vannak azonban olyan esetek, amelyeknél egyértelmű a válasz a kérdésre, mert ezt a néhány embert úgy áldotta meg a jóságos fennvaló, hogy bizony erre a szakmára születtek és minden szükséges készségük megadatott hozzá.

A kisebbek mindig felnéznek a náluk nagyobbakra, fejlettebbekre, okosabbakra. Lehet ez is hozzátesz ahhoz, amit az idei, 2023-as évben elballagott évfolyammal kapcsolatban érzek, lehet, csak a szimpátia beszél belőlem. Ez a maréknyi fiatal ugyanis, szerény véleményem szerint, sok követ meg fog mozgatni és annyi helyen fog visszaköszönni néhányuk neve, hogy nem fogja győzni számolni az ember, aki a hajnali órákban sajtószemle közben arra kíváncsi, mi is történik a közéletben. 

A mostani harmadév – alig szoktam meg harmadévnek szólítani, mert nekem bizony mindig is másodév marad, s most már sehányadik év s nem is tudom, hogyan becézzem őket, de annyi biztos, hogy becenév nélkül is tudom, hogy ez a csapat – akkora wow érzést kölcsönöz, amit szerintem mindenkinek éreznie kellene. Mivel viszont ismerem őket (többé-kevésbé), azt is tudom, hogy hiába tukmálnám rá az olvasóra a személyes tapasztalataimat, az csupán győzködés lenne, ezért hagyom, hogy mindenki magának könyvelje el őket ilyen wow-embereknek, mert bizony meg fogják mutatni ország-világ előtt, mire képesek. De ki is ez a csapat? Az, aki itt, a Campusban az utóbbi években szebbnél szebb anyagokkal készült az olvasóknak. Az, aki a romániai magyar sajtóba beférkőzött sajátos íráskészségével, hol filmrecenziók, tudósítások, jegyzetek, hol rádiós műsorok, interjúk, riportok, de még tévés anyagok esetében is. S hogy ne ferde képet mutogassak róluk a szavaimon keresztül, íme, néhány gondolat, útravaló, felelevenített emlék, amit a BBTE Újságírás szakának tanárai gondolnak az elballagott évfolyamról:

A 2020–23-as évfolyamot online kezdtem tanítani, és a kamerának beszélve néha eltűnődtem azon, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán akarjanak online egyetemistaként tanulni. Élőben nem a tanteremben, hanem a budapesti tanulmányúton ismertem meg őket, akkor csodálkoztam rá arra, hogy milyen nyitottak, milyen hangosak és milyen kritikus a gondolkodásuk. És, hogy ennek ellenére pontosan megérkeztek a szerkesztőséglátogatásokra, és tele vannak kérdésekkel: nem kellett miattuk szégyenkezni. 

Harmadéven már alig vártam a kreatívírás-óráinkat, tudtam, bármit találok is ki aznapra, olyan „elszállt ötletem” nem lehet, amit ne felcsillanó szemmel fogadnának, és amit ne próbálnának azonnal a maguk stílusa, habitusa szerint megírni. Botorkáltunk a vaksötét, építőtelep-jellegű Farkas utcán, hogy megnézzük a színisek Édes Anna-előadását, és utána néhány napig dúdoltuk a pingvintáncot, jártunk közéleti kérdések megvitatását hallgatni és kiállítást szervezni a Planetariumba, témának használtuk a város tereit és arcait, eltévedt manót kerestünk a hóviharban, és még azt is kipróbáltuk, hogyan lehet „asszociatív gondolkodást erősítő gyakorlatsorokat végezni a nem referencialitásra alapozó narratívaépítés megalapozásához”, méghozzá kártyajóslással. Az ilyen évfolyamok ballagás után hiányozni szoktak… (Vallasek Júlia)

Szerencsés vagyok, hogy első tanítási félévemben olyan közösséget taníthattam, mint amilyen az idei harmadév volt. Türelemesen és segítséget nyújtva kikacagtak akkor, amikor a prezentációk bemutatására használt tévével szerencsétlenkedtem, vagy akkor, amikor húsz perc mesélés után a hangom mintha mutált volna egyet. Ugyanakkor, csodálattal hallgattam őket minden olyan órán, amikor szülőföldjük kulturális értékeiről beszéltek, vagy akkor, amikor megosztották véleményüket például egy-egy művészeti alkotásról vagy egyébként bármiről. Bebizonyosodott számomra, hogy kreativitásuk határtalan, még akkor is, ha éppen semmi motivációjuk nincs, de az is, hogy mindenki egytől egyig különleges, és remélem, hogy mindenki megtalálja az életében azt, amit igazán szeret majd csinálni. (Mihály Kriszta)

Tudom, hogy ilyenkor mindenki azt emeli ki, hogy ügyesek és kedvesek és jó tanulók voltak az éppen elballagottak. Nekem mégis egyedi eset jut eszembe, amikor – oktatói pályám alatt először – kiborultam az évfolyam előtt. Mert úgy éreztem, hogy a diák – a név itt nem fontos – sem a feladatához, sem az oktatójához nem viszonyult alázattal. Márpedig ebben a hivatásban mindenekelőtt alázatra van szükség. A hosszú percekig tartó, elég emelkedett hangnemű kiborulásom lényege pedig éppen ez volt: tanuljátok meg a szakma iránti alázatot. Tanuljátok meg a tanáraitokkal szembeni alázatot, azt, hogy ha a tanár fel is ajánlja a tegeződés lehetőségét, az nem azt jelenti, hogy haverotokká válik. Majd meg kell tanulnotok újságíróként a téma, az interjúalanyok, valamint az olvasó/hallgató/néző iránti alázatot is. Mert a huszonévesként magunkra öltött magabiztosságunk nem biztos, hogy elég a szakmában való boldoguláshoz, az pedig egyenesen biztos, hogy nem az tesz bennünket jó újságíróvá. Azt kívánom, hogy maradjon meg az elballagott évfolyam emlékei között az az eset, amikor Orbán Kati kiborult – hogy mindig emlékezzenek az üzenetre: alázattal viseltetni! Figyelem: nem tévesztendő össze a megalázkodással, sem az alázással! Jó repülést, sikert, szerencsét! (Orbán Katalin)

Hogyan lehet egy évfolyammal online ismerkedni? Csakis úgy, hogy kiegészítő egyetemi tevékenységet szervezünk, és személyesen is találkozunk. Sztánán, majd a 101-es amfiteátrumban. Hetekig tervezzük a lekváros palacsintát, ami nehezen jön össze: a lekvár adott, a palacsinta több időt vesz igénybe, de félév végére elkészül. És a médiatörténeti asszociációs játék is az asztalon van. Negyedik félévtől már hivatalosan is az egyetemen tanulunk: liftes szelfi kipipálva, borítókép lecserélve, közben elmesélitek cigizés közben, hogy mi történt aznap. Kalapdobálás. Ne feledjétek el ezután sem, küldjetek új borítóképeket! (Győrffy Gábor)

Online láttuk egymást két féléven át. Amikor végre találkozhattunk, hosszas szervezés után, hármasban ültünk a kávézóban december elsején. Akkor hallottam először ilyet: „örülünk, ha tanárt látunk, mármint hús-vér tanárt…” Aztán, amikor már nem tanítottam az akkor már harmadéves csoportot, gyakran összefutottunk az egyetem épülete előtt: én órára rohantam, a csapat meg két kurzus közötti szünetben beszélgetett. Ha megálltam néhány percre, szinte mindig a szakma jött szóba. Legalábbis nekem ez marad meg, én örülök neki, mert olyan volt ez éppen, mint egyetemista koromban, amikor megszállottan követtük a médiát, mindig volt valami mondanivalónk róla. Jó tudni, hogy ma is vannak ilyen megszállott fiatalok. Olyanok, hogy „leszel rosszul s jössz helyre” tőlük. Köszönöm nektek, hogy felidéztétek a diákkoromat! (Rácz Éva)

Kulturálisújságírás-szemináriumon szerettem a filmelemző villámcikkeket, amiket az órákon kellett írjanak, mert kiérződött belőlük a személyiségük és, hogy ki mit vesz először észre egy-egy filmrészletben, hiszen volt, aki a narratívára tette a hangsúlyt, de olyan is akadt, akinek a művek vizualitása vagy éppen a zenei aláfestés fogta meg a fantáziáját.

Illetve a fotószakkolis diákokat sikerült jobban megismernem, akikkel számos közös fotósétát tartottunk, eseményeket fotóztunk és még kiállítást is szerveztünk. Élmény volt megismerni őket és együtt dolgozni velük. Sok sikert a ballagó évfolyamnak! (Deák Anita)

A kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy két órát késtek… Aztán volt feszültség, sírás, de nevetés is. Láttam, hogy értik, értelmezik, amiről beszélünk, reflektálnak az elhangzottakra. Minden érdekelte őket, mindig volt véleményük, sőt markáns véleményük volt, és azt mindig szóvá is tették. Különös és különleges évfolyam volt, akiket minden alkalommal élmény volt tanítani. Pedig nem könnyű holokausztot/genocídiumot oktatni úgy, hogy az „érdekes” legyen. Nekik sikerült, mert nyitottak és érdeklődők voltak, tele kérdésekkel. És ez az újságíró lényege. 

Egyet nem sikerült nekik megtanítani: hogy az egyet csak számnévként használjuk, máskor nem kóser. Mindenesetre, egyet mondok mindannyiuknak: mazel tov! (Nagyi Orsolya)

Az újságírói szakma kreativitást (is) igényel és feltételez – ellenben a szakma oktatásában helyet kap a sajtójog is, amely távol áll a médiát jellemző alkotói tevékenységtől, viszont rendkívül hasznos, sőt szükséges tudásalapot szolgáltathat az újságírói munka során. Ez a harmadév meglepett az érdeklődésével, párbeszédkészségével, nyitottságával. Azzal is kiemelkedtek mások közül, hogy azért voltak pont ott, ezen a szakon, mert tudatosan ezt választották, ezt akarták, ezt szerették. A felvetett témákon, helyzeteken, eseteken gondolkoztak, volt véleményük és azt el is tudták mondani. Drukkolok nekik, hogy lendületükből ne veszítsenek, a szabadságukban korlátozást sose szenvedjenek, értékítéletükben pedig Justitia is helyet kapjon. (Újvári Ildikó)

Kép forrása: Szabó-Kádár Henrietta

A nyári évszakhoz hajlamosak vagyunk romantikus vígjátékokat társítani. A meleg estéken jégkockákkal teli poharával nem is vágyik többre az ember, csak arra, hogy jól érezze magát és önfeledten nevethessen. A következő film pontosan az előbb felvázolt szituációnak az ellentéte. Nyomasztó, borzongató, ugyanakkor gyönyörű és sokatmondó. És mivel mindenki tűkön ülve várja a Greta Gerwig által rendezett Barbie, és Cristopher Nolan Oppenheimer filmjének megjelenését, addig be kell érni a régebbi filmekkel.

A Stonehearst Elmegyógyintézet (2014) misztikus és izgalmas pszichológiai thriller, amely a 19. század viktoriánus korszakában játszódik. A film a borzongás és a rejtélyek világába kalauzol bennünket, és végig izgalomban tart egészen az utolsó pillanatig. A filmet Joseph Gangemi forgatókönyvéből Brad Anderson rendezte, a történet alapjául Edgar Allan Poe Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című 1845-ös novellája szolgált.

A történet középpontjában Edward Newgate (Jim Sturgess) áll, az ifjú orvos, aki új munkahelyet vállal a Stonehearst Elmegyógyintézetben. Az intézetben találkozik a híres és különös dr. Lambbal (Ben Kingsley), aki az intézmény igazgatójaként rendkívüli módszerekkel kezeli a betegeket. Az intézetben Edward hamarosan rájön, hogy nem minden az, aminek látszik: az igazgató és az egész intézmény mögött sötét titkok rejlenek.

A film fokozatosan építi fel a feszültséget. A karakterek izgalmas tulajdonságokkal vannak felöltve, emellett komplexitásuk is rátesz egy lapáttal a rejtélyes atmoszféra megteremtésére. A színészi alakítások kiválóak. Jim Sturgess remekül alakítja a fiatal orvost, aki csupán kíváncsiságból kezd „nyomozni” az intézeten belül, egyáltalán nem számítva arra, hogy mit talál az épület alagsorában. A Ben Kingsley által alakított dr. Lamb egyszerre elvarázsolja és megijeszti a nézőt, azonban a tekintélye és a nagyszerű orvosi tudása mögött sötét titkok lappangnak. Kate Beckinsale a kiváló zenei tudású, gyönyörű, de ugyanakkor visszahúzódó Eliza Gravest alakítja, aki titokban segíti az újonnan érkezett fiatal orvost.

A Stonehearst Elmegyógyintézet a pszichológiai thrillerek műfajában otthonosan mozog, de romantikus és drámai elemeket is tartalmaz. Az atmoszféra sötét és gondosan megtervezett, ami hozzájárul a film izgalmához és misztikumához. A rendező, Brad Anderson, ügyesen játszik az elvárásokkal, a történet hajmeresztő fordulatait ízlésesen és tökéletesen tálalja – pedig nagyon könnyen el lehet rontani a filmet, ha sok a történetben a csavar. Az esztétikailag gyönyörűen megtervezett díszletek és a viktoriánus korszak jellegzetességeinek hű ábrázolása tovább növeli a film élvezeti értékét. A zenei aláfestés és a megfelelően kiválasztott operatőri munka hozzájárul a film hangulatához, és segítenek a misztikus, sötét légkör megteremtésében.

A középpontban az elme és a valóság határának homályossága áll. A Stonehearst Elmegyógyintézetben mindenki őrültnek tűnik, de vajon mi a valóság és mi a képzelet? Ez a kérdés fokozza a film drámai feszültségét és a nézők érdeklődését. A film nem csak egyszerű pszichológiai thriller, mivel olyan filozófiai és erkölcsi kérdéseket is felvet, mint a hatalom és a normák határai. Arra készteti a nézőt, hogy gondolkodjon el azokon a társadalmi elvárásokon és különböző valóságokon, amelyeket az emberek nehezen, de elfogadnak, vagy éppenséggel tiszta szívükből tagadnak.

Brad Anderson filmjét legalább hétszer láttam – túlzás nélkül. A Stonehearst Elmegyógyintézet látványvilága és atmoszférája minden egyes alkalommal magával tudott ragadni, a karakterek vagy elbűvölik a nézőt, vagy ráhozzák a frászt, nincs köztes állapot. A kissé lassú kezdés után olyannyira felpörögnek az események, hogy azon kapjuk magunkat: a filmben minden a feje tetejére állt. Egyszerre borzongató és elgondolkodtató, ráadásul nagyon nehéz úgy ajánlani ezt a filmet ismerősnek, barátnak vagy olvasónak, hogy semmilyen poént ne lőjünk le. De azért remélem, hogy nekem sikerült.

Kép forrása: movie.hu

Feltett szándékom volt magyar festő képét választani, hiszen Da Vinci, Van Gogh, Michelangelo vagy Pablo Picasso művészetéről mindenki rendelkezik minimális ismerettel, világviszonylatban ismert műveikről bizonyára mindenki hallott, valamilyen formában találkozott velük. Viszont a képzőművészetben számos híres magyar festő is jelen volt, akikről esetleg nem tudunk annyit, pedig munkásságuk legalább annyira értékteremtőnek bizonyult, mint fent említett társaiké. Különböző stílusirányzatok, korszakok képviselői voltak, említhetjük itt Munkácsy Mihályt, Csontváry Kosztka Tivadart vagy Szinyei Merse Pált.

Szinyei Merse Pál 1845-ben született Szinyeújfaluban. Már fiatal gimnazista évei alatt is foglalkoztatta a képzőművészet, ami nem is meglepő, hiszen nemesi családból származott, ahol a művészetek iránt való érdeklődés hagyományosnak számított. Tanulmányait a müncheni Képzőművészeti Akadémián végezte. Leginkább az impresszionizmus és a plein air stílus jegyeiben alkotott. 1920-ban hunyt el.

A Majális című festményt Merse Pál 1873 márciusában fejezte be, viszont korábban kezdte el annak megfestését. A festményt nézve árad belőle a könnyedség, a természet nyugtató hatása és a meleg napsugarak boldogságot keltő simogatása. Az élet idillikus epizódjának pillanatnyi érzésvilágát tárja elénk, de valójában nem a természetben készült és nem valós szituációt ábrázol. A festményt tanulmányozva körvonalazódott, hogy milyen megközelítésben tudnám elemezni az alkotást. Az elemzést két tekintetben végzem el, az egyikben a kép érzelmi hatását, szín- és formavilágának szimbolikáját vizsgálom, a másikban kitérek pontosabb műfaji meghatározásának kérdéseire, amellyel a művészet is foglalkozott már.

A festmény színvilága az impresszionizmusra jellemző kifejező hatást hordozza magában. A zöld szín gazdag tónusú használata, árnyalatainak változása és élénksége az égbolt kékségével teremti meg a szabad természet, a tavaszi mező benyomását. A meleg, intenzív és világos színek összpontosítottan jelennek meg, az emberi alakok ruházataiban, valamint a fűre terített takarókon. Az alakok elrendezése, testtartásuk is a kikapcsolódást, pihentető időtöltést jeleníti meg, a jóleső semmittevés, pihenés érzését kelti. Ezt kitűnően kifejezi a festmény egyik részlete: a férfi, aki egyik kezével fejét támasztja, másikban cigarettát tart és egy nővel beszélget, tekintetük egymásra irányul. Az ismerkedés önfeledt örömét idézi, enyhén beleszőve a romantikus tökéletességet a tekintetekbe. A napsugarak elől hűvös menedéket nyújtó árnyékok tovább fokozzák a természetes tavaszi hangulatot és a természetben való örömlelést, bár az árnyékot adó fákat a képen nem látni. A színek használata mégis egyértelműen érzékelteti, hogy a piknikezők árnyékban pihenve élvezik a tavaszi hangulatot. A fűben kis, parányi színes mezei virágokat lehet felfedezni, méretükben és színvilágukban nem hangsúlyosak, viszont a festmény egészét tekintve fokozzák a hangulatot, a tavaszi rét látványának érzelmi hatását kiválóan elmélyítő elemek. A gondtalan létállapotot főként a színek használata érzékelteti, ám a kisebb részletek is bírnak némi befolyással az impresszióra. A finomságokkal telerakott kosár, az éppen falatozó alak előtt sorakozó ételek és italok sokasága mind a jólétet és a gondtalan időtöltést éreztetik a festményt szemlélőkben. Az ég kéksége és a fehér bárányfelhők a kedvező időjárást is sugallhatják, az ideális éghajlatot finom ecsetvonások segítségével teremti meg. A kép bal felső részén felfedezhető további két női alak, akik a kép középpontjában lévő csoporttól távolabb sétálnak a domboldalon. Ez a térmélységet, a távolságot hivatott érzékeltetni, valamint az ábrázolást élénkíti, hasonlóan a domb tetején látható bokrok is ezt szolgálják.

Merse Pál művészetére igen jellemző volt az intenzív színhasználat, festményei koloritgazdag alkotások. A konvencionális életből a természetbe elvonuló, feltehetően városi társaság (ruházatukból következtetve) önfeledt jókedvét és nyugalmát érzékelteti a színek, árnyalatok és formajegyi vonások összessége. A hétköznapi cselekedetek monumentális ábrázolása jelenti a festmény kifejezőkészségének a kulcsát. 

A Majális című festmény műfaji besorolásának kérdését tekintve a műkedvelők körében eltérőek a vélemények. Legtöbb helyen Szinyei Merse Pált impresszionista és plein air festőként említik, ami fedi a valóságot, ám nem minden esetben – és ez az elemzett festmény esetében is így van. Plein air festészet alatt azon képzőművészeti alkotásokat, festményeket értjük, amelyek a természetből merítve ihletet a természetben születnek meg. Az impresszionista festőkre viszont jellemző volt, hogy műtermeikben alkották meg festményeiket. A Majális is műteremben született, noha a természet alapos tanulmányozása nem maradt el az alkotási folyamatból. Bonyolult a meghatározása, hiszen szín- és érzésvilágában a festmény hozza az érzéki benyomást, az impresszió hatásait, viszont nem első benyomásra, mert nem pillanatnyi, megtörténő életepizódot ábrázol, hiszen a művész több elemből, több modellt állás során állította össze a kompozíciót, előre készült tervek alapján. További érdekessége a festménynek, hogy Merse Pál életrajzában megjegyezte, önmagát is ráfestette a képre, méghozzá a hason fekvő, a tekinteteknek háttal forduló férfialakban. Ez sem volt jellemző a plein air festőkre. A megfestett alakok feltehetően valós, egykoron létező személyek voltak, modellt álltak a festőnek, de az ábrázolt táj, a domboldal nem létező hely, és az idilli együttlét sem történt meg soha. 

Zárógondolat, amely saját vélemény is egyben: ez a nyugodt, örömteli kikapcsolódást idéző festmény a valóságot és fikciót összefonva képes kiváltani belőlem azt az érzést, hogy a smaragdzöld fűben ülve magam is élvezem a tavaszi napsugarak melegét. Éppen ezért nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy egy-egy mű impresszionista, realista stílusú, esetleg plein air, viszont az biztosan állítható, hogy ez a festmény igazán kiváló képzőművészeti alkotás.

A festmény elemzése előtt szeretném röviden bemutatni a festőt, Francisco de Goyát. Goya spanyol festő és grafikus volt, aki 1746. március 30-án született Fuendetodosban, Spanyolországban, és 1828. április 16-án halt meg Bordeaux városában, Franciaországban. Goyának számos gyermeke volt, köztük Francisco Javier Goya Bayeu, Francisco de Paula Antonio Benito, Hermenegilda, Vicente Anastasio, Eusebio Ramón, Antonio Juan Ramón és Maria Pilar Dionisia. Felesége Josefa Bayeu volt. Goya a történelem egyik legkiemelkedőbb művészeként, mindig újító szemlélettel rendelkezett, és sikerült megelőznie az Európában kibontakozó művészeti mozgalmakat, legyen az romantika, szürrealizmus, impresszionizmus vagy expresszionizmus. Ezért nevezik őt a kortárs művészet atyjának. A festő lassan haladt előre, de mindig tudta, hogy a művészet a hivatása. Fiatalon több díjat nem kapott meg, ezért úgy döntött, hogy Olaszországba utazik, ahol távol az akadémia merevségétől saját maga fedezte fel a művészetet. Amikor Madridba költözött, művészete megváltozott, és gobelinek készítésébe kezdett. Hatalmas munkabírása volt, és szinte minden műfajt kipróbált. Mindig hű maradt a népszerű témákhoz, de a legérzékletesebb társadalomkritikát is finom antropológiai tanulmányokkal ötvözte. Elképesztő és innovatív festményeket alkotott, amelyek a saját átélt pillanataira épültek. 

Goya 46 éves korában megsüketült, és ez radikálisan megváltoztatta természetét. Ezután több groteszk és gúnyolódó képet készített. A süketséget, amely megkeserítette jellemét, valószínűleg ólommérgezés okozta, mivel a fehér festékhez akkoriban ólmot használtak. Ahogy Goya fokozatosan süketebb lett, egyre visszahúzódóbbá vált, ennek ellenére új, zseniális műveket alkotott. 

Francisco Goya élete során érdekes kapcsolatot ápolt a nőkkel. 1773-ban feleségül vette egykori tanítómestere, Francisco Bayeu húgát, Josefát. Házassága nem volt boldog, valószínűleg az is közrejátszott, hogy csak egy fiúgyermekük érte meg a felnőttkort. 50 éves korában Goya beleszeretett Alba hercegnőbe, aki a felsőbb körökhöz tartozott, és kapcsolatukat titokban tartották. Felesége halála után, 1812-ben, a megözvegyült Goyának a nevelőnőhöz, Leocadia Weisshoz fűződő viszonya már nem volt törvénytelennek tekinthető.

A korsós lány a festő egyik nagyszerű festménye, amelyet 1810 körül olajfestékkel vászonra készített. A festmény a Budapesti Szépművészeti Múzeumban található. A mű azt az időszakot tükrözi, amikor Európa a napóleoni Franciaország elleni háborúval volt elfoglalva. A vízhordó és társfestménye magas áron szerepelt abban az 1812-es leltárban, amely Josefa Bayeu halála idején készült. Meglepetésként hatott, hogy ennyire nagy értéket tulajdonítottak ezeknek a festményeknek, különösen tekintettel a képek kisebb méretére. A leltárban szereplő hasonló árú festmények általában nagyobb méretű vásznakra készültek. Ezért felmerült az a gyanú, hogy a budapesti múzeumban található művek reprodukciók, nem eredetiek, bár azt más bizonyíték nem támasztja alá. Valószínűbb, hogy maga Goya nagy értéket tulajdonított a festményeknek, amelyeket saját maga számára festett, és sokszor használt vásznakra készítette őket. 

A romantika korszakában a festészet volt az uralkodó művészeti ág mind mennyiségben, mind minőségben és újszerűségben. Ebben az időszakban a festők, köztük Goya, arra törekedtek, hogy saját ízlésük és kedvük szerint alkossanak. Goya is hangsúlyozta az érzelmek változékonyságát és az események véletlenszerűségét. A korsós lány és a hozzá tartozó festmény kiemelkedő példái Goya zsánerfestészetének. Modern megjelenésük és eredetiségük miatt figyelemre méltó művek. A festmény hordozza Goya művészetének sajátosságait. Első pillantásra egyszerű paraszti jelenetnek tűnik, ahogy a robosztus lány vizet és ételt visz valakinek. Azonban az elemzés során kiderült, hogy a figura előzményei a gobelinrajzokon találhatók, amelyeket Goya húsz évvel korábban készített a madridi királyi udvar számára, Európa optimista időszakában, amikor a felvilágosodás általános jólétet látszott hozni. A festményen szereplő lány pórias szoknyája, durva szövésű inge elárulja, hogy egyáltalán nem nevezhető jómódúnak, míg az öntudatos arckifejezése, merész pillantása a helyzetével való bátor szembenézésre utal. 

A világ azonban nagy fordulatot vett, és a mű elkészülésének idején Spanyolországot éppen Napóleon vérszomjas seregei szállták meg. A kárpit édeni, napsütötte derűje eltűnt, helyét komor nyugtalanság vette át a levegőben. Valóban, a háborút egyszerű emberek szemszögéből látjuk. A víz a zaragozai hősöknek kell, akik szinte üres kézzel szálltak szembe a hódítókkal. Mégsem a szenvedés hangulata uralkodik a festményen. A lány alakja, Goya számára szokatlan pátosszal, emlékművé emelkedik. Goya ezzel a művével egyrészt mindennaposnak nevezhető foglalkozást mutat be, de a franciákkal szembeszálló egyszerű embereknek is emléket állít, akik megpróbálják helyreállítani a rendet egy irányíthatatlan világban. A festő heroizálja a megjelenített szereplőt, és a nézőnek alulról kell szemlélnie a rá lenéző lányt. A jobb csípőjén korsót, bal kezében pedig kosarat tartó vízhordó méltóságteljes pózának klasszikus konnotációi vannak, mint ahogy a munkásnő hősnővé válik, alakja kiemelkedik a tájból, amely teljesen alárendelődik neki. Ebben az esetben lehetséges, hogy a festő a katonáknak vizet vivő és őket bátorító lányoknak akart tisztelegni. Az álló formátumú kép érdekes abból a szempontból, hogy a rajta szereplő alak majdnem az egész vásznat betölti. 

Francisco de Goya szokatlan módon egyáltalán nem dolgozza ki a hátteret, üres teret hagy, szerintem a nézők számára, hogy majd mindenki a fantáziáját használva eldönthesse, mit ábrázol a festmény többi része. A háttérben csak annyit látunk, hogy a kép alsó részén sötétebb folt van, a felső kétharmadában pedig az ég stilizált ábrázolása utal a természet jelenlétére. 

A nő testtartása kicsit természetellenes, például a lábát keményen megveti, felsőtestét pedig kicsit hátradönti, amivel Goya az asszony jobbján tartott korsó súlyát is nagyon jól érzékelteti. A képen durva ecsetvonásokat látunk, amelyek a hősies helytállás, a hazaszeretet kifejezésének eszközei, megalkotásuknál a festő a pillanat megragadására törekedett. 

Ez a festmény a színösszeállítása miatt is nagyon figyelemre méltó. A vízhordó vörösesbarna szoknyát visel, amiről tudjuk, hogy a vörös a tűz és a vér színe, heves érzelmekhez használt. Persze a legkönnyebben a háborúval lehet párhuzamba állítani, a veszéllyel, erővel, bátorsággal, valamint a lány bátorságával, ahogy kiáll és vizet visz a katonáknak. Ez a szín vonzza a tekintetet, bár a képen nem látható nagyon jól. A barna szín a föld színét ábrázolja, ami beolvad a háttérbe, emellett a barna szín kifejezi a materiális dolgokat, az egyszerűséget, az egyszerű emberek ruháit általában barna színnel ábrázolták. A földdel való kapcsolat miatt stabilitást is sugall, ahogy a nő is szilárdan áll a földön. A nő mellkasára fehér, derekára pedig nagy sárga kendő van tekerve, hogy megtartsa a korsó súlyát. A fehér szín használatát gyakran a biztonsághoz, a tisztasághoz kötik. Továbbá Goya érzékelteti a békét, a jóságot és az ártatlanságot is. A sárga szín az optimizmust, az intellektuális energiát adja át. A színek kontrasztot alkotnak egymással, ezt a vonzó színösszeállítást kiegészíti a korsó narancssárga színe, amely a vörös energiáját a sárga boldogságával ötvözi. Mivel nem tudjuk, milyen évszakban történt ez a pillanat, a narancssárga az őszhöz is kötődhet. A műnek több másolata is van, ami arra utal, hogy nagy csodálat övezte. Ezek egyike a kaliforniai Fullertonban található Norton Simon Alapítványnál van, a másik a mexikói San Carlos Nemzeti Múzeumban. 

Goyát kritikai szelleme arra késztette, hogy sajátos stílust teremtsen, amely révén kifejezheti gondolatait és nagyszerű munkáin keresztül alakította ki a világról alkotott elképzeléseit. Szembeállítja az értelmet az ostobasággal, a babonával és a jámborsággal. A háborúban, a nyomorban és az éhínségben látja az ember dehumanizálódásának és egyénisége elvesztésének eredetét. Goya a század legjelentősebb művésze és az a közeg lehetővé tette számára, hogy a legszélsőségesebb érzelmeit is óriási szabadsággal fejezze ki.

Szépen lassan elkezdi beszínezni a sátrak tengere a Maros-partján elkülönített, hónapok óta épülő részt, amely a Vibe fesztiválnak ad otthont. Július 5. nem csupán egy dátum. És most nem arra gondolok, hogy éppen ezen a napon egy évszázaddal ezelőtt II. Vilmos német császár hűségnyilatkozatot küldött I. Ferenc Józsefnek, bátorítva a Monarchiát, hogy hadat üzenjen Szerbiának, amivel kitört az I. világháború… Egyértelműen ez is fontos, még lehetne elmélkedni ezeregy ehhez a naphoz kapcsolódó eseményen, évfordulón, de egyik sem lesz olyan kiemelkedő egy tizen-, huszonéves számára, mint az, hogy július 5-e a Vibe fesztivál nulladik napja, végre elindul a több napon keresztül tartó szórakozás.

A fesztiválról szóló ezelőtti anyagainkban említettük a programot, kiemeltünk fellépőket, ecseteltük a fesztivál történetét és betekintettünk a lehetőségek hatalmas tárházába, mind-mind beharangozó hangvételben. Újabb részleteket hoztunk ezzel kapcsolatosan, hogy mire számíthatnak az érdeklődők, hogy különböző cégek, intézmények által felállított számos sátor lesz, ahol tematikus programokat kínálnak, vagy hogy megjelent a Koli tudásfórum teljes programja, de a legfontosabb, hogy a szerdai nappal elrajtolt a Vibe, elkezd megtelni a Maros-part élettel, zsivajjal, tombolni vágyó fiatalokkal. Mire figyeljen azonban az, aki úgy dönt, beveti magát a közel egyhetes parádéba? Íme, három általános fesztiválozó tipp és néhány újdonság, hogy egy utolsó löketet adjunk a Vibe-nak, mielőtt a szerda estével belegurítanánk magunkat a partigödörbe!

1. Fesztiváltempó energiatakarékon. Nem elég rálegyinteni 72 óra nem alvás után a testünk üzeneteire, „alszunk majd a sírban” címszó alatt. Figyelnünk kell arra, hogy az éjszakák és nappalok egybeolvadása közepette ne csak a telefonunkat töltsük fel időnként, hanem magunkat is. A fesztiválsokk, ami testünket éri, elnyúlhat egy bizonyos végletig. Főleg, ha a vizet alkohollal, az alvást energiaitallal helyettesítjük. Ha érzékeli a testünk, hogy pihenés helyett 12 órát egyhuzamban táncoltunk, izzadtan, az esti hűvös levegőben, majd ezt követően két órára befeküdtünk a fülledt, meleg, hepehupás sátorba. Ha meg ezt megspékeljük azzal, hogy onnan kikelve előbb ellátogatunk a tojtoj varázslatos világába, majd a ránk tapadt bacilus- meg koszréteget ignorálva, tisztálkodásnak csúfolva, belecsobbanunk a strand medencéjének langyos vizébe, ráadásul a napi étkezésként egy adag sült krumplit, vagy valami olajban tocsogó felismerhetetlen valamit eszünk, hamar felmondhatja a testünk a szolgálatot. Éppen ezért az alvás a must do lista élén áll. Nem maradsz le semmiről, ráadásul jobb kiélvezni minden nap java részét és a maradékon kipihenni azt, mint kimaxolni az első napok egészét, majd kihagyni egy nagyobb darabot a teljes élményből.
2. Tisztaság már fél boldogság. Azzal, hogy a Maslow-piramis legalsó szintjéről, a fiziológiai szükségletek közül kipipáltuk az első tippel az alvást – ami esetünkben a leginkább kényes téma fesztiválozás alatt –, felléphetünk a következő, a biztonság lépcsőjére, s abból is az egészségi részhez. A fesztiválokon nem mi szórakozunk a legjobban, hanem az a sok millió bacilus, amit összevissza fel- meg leszedegetünk magunkról. „Egy hosszú, szenvedélyes csók alatt 80 millió baktérium vándorolhat át az ajkakon” – olvashatjuk a házipatika oldalán, ami tudniillik a webbeteggel karöltve a legjobb segítőeszköz, ha itthon, magunknak szeretnénk megoldani egészségügyi gondjainkat. Ha tiszta véletlenül a baktériumok száma kicsit el is csúszott volna, és nem lenne teljesen igaz az ezelőtti állítás, akkor is tudjuk, hogy egy idő után minden fesztivál bizonyos területei, főleg a vécék és tusolók, a használattól bizony hamar bemocskolódnak. Éppen ezért a must do listáról – amire felkerült az alvás, sok felkiáltójellel – átugrunk a must have listára, amelyen az első és legfontosabb: a nedves törlőkendő, a fertőtlenítő gél, esetleg egy kis kiszerelésű szappan. A biztonság kategórába egyértelműen az is fontos, hogy ne hagyjuk széjjelszórva a dolgainkat, mert ott, ahol sok az ember, sok a szarka is, de az egészségünk mindennél fontosabb, annak meg az alappillére a tisztaság.
3. Komfortzóna-kilakoltatási értesítés. Vetkőzz ki a gátlásaidból, ne érdekeljenek a túlgondolt rosszindulatú megjegyzések, vagy akár a furcsa tekintetek. Öltözz úgy, hogy ragyogóan érezd magad, nyitottan fordulj az emberek és lehetőségek felé és sodródj az árral. Kicsit tedd el a telefont, éld meg a pillanatot, és gyűjts annyi élményt és emléket, hogy egy életre megmaradjon. Fontos az egészség, a biztonság, az odafigyelés, de az is, hogy néha végignézzünk a pillanaton és magunkba szippantsuk a sok jót, ami körülöttünk történik!

Ezek persze nagyon általános tippek. A Vibe-ra nézve is hasznos szem előtt tartani őket, azonban minden fesztiválra sajátosan is ki lehet tűzni tanácsokat, a mi esetünkben főleg, mert sokan nem tudják, de igazán különleges eseményről beszélünk. Ismét arra buzdítunk mindenkit, nézzen rá a programkínálatra, a fesztivál közösségi oldalaira, már elérhető a Vibe Koli tudásfórumában előadók listája, de a fashion cornerben szereplőké is, illetve megtudhatjuk azt is, hogy mi az a Yuppi és miért lesz ott ő is a Maros-parton. 

Kis betekintésként a Vibe Koli kereténben, a nemzetközileg ismert meghívottak közül kiemelhetjük például Michael Spitzer brit zenetudóst, aki a zene egyetemes történetét kutatja annak alátámasztására, hogy a zene a legfontosabb emberi alkotás, vagy Calum T. Nicholson brit–kanadai antropológust, aki az éghajlatváltozás társadalmi következményeinek megértését új alapokra helyező kutatásairól ismert.

A fashion corner esetében mintegy 30 programponttal számolhatunk, ezek között találunk panelbeszélgetéseket, kézműves foglalkozásokat, workshopokat, divatbemutatót, kézműves vásárt és ingyenes szépségápolási szolgáltatásokat, és még nagyon sok mást is. A meghívottak sorában megtaláljuk Szegedi Kata és Benus Dániel divattervezőket, Tóth Gabi előadóművészt, Csalár Bence divatbloggert, Illyés Bíborka kozmetikust és sminkest, György Eszter jelmeztervezőt, valamint Szász Levente egyetemi oktatót, aki a koktélok világába vezeti be a hallgatóságot. 

Ezek csak töredékei a fesztivál legújabb híreinek, s hogy napirenden legyünk velük és részletesebb képet kaphassunk mindenről, ismét megemlítjük: letölthető a Vibe fesztivál alkalmazása, ami észben tartja helyettünk is az általunk kiemelt programokat, és értesít, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről.

Egyedi a fesztivál éppen ezek miatt, mert olyan egységes üzenetet sugall, ami tökéletesen kiegészíti és kapcsolódik a fesztivál nevéhez: Vibe. Itt mindenki megtalálja a neki való vibe-ot, ugyanakkor közös jellemző a hatalmas mosoly és a pozitív életérzés, ami átjárja a Vibe-olókat.

Kép forrása: VIBE Festival/Bereczky Sándor