Hányszor és hányszor hallottuk már az életünk során ezt a mondatot, hogy „Bezzeg, az én időmben!”, főleg a nálunk idősebb emberek szájából. Igaz, sok minden megváltozott, teljesen átalakult a rutinunk a szüleink generációjának fiatalkorához viszonyítva, szóval, talán jogosan hangzik el ilyen gyakran ez a dorgálás. Másképp közelítünk meg sok mindent, főleg, mivel az internet az életünk része lett, és nemcsak a technikára vonatkozóan, hanem az emberek gondolkodásmódját tekintve is. 

Beszippantotta a fiatalabb generációkat az internet világa, mindenki úgy érzi, hogy folyamatosan és mindent ki kell posztolni. Akár nyaralást, szórakozást, de akár a bánatos pillanatokat is, hogy mindenki tudhassa és láthassa, milyen az életünk. Ott van bennünk a folyamatos megfelelési kényszer, ha valaki közzéteszi, hogy utazik, bulizik, bármi olyat csinál, ami látványos, és nem engedheti meg magának feltétlenül akárki, automatikusan átjár minket az irigység keserű érzése. Ez az online világban történő véget nem érő versengés az, ami szennyezi a hozzáállásunkat, mert alapvetően nem lenne gond az új lehetőségekkel. Nagyban megkönnyítené az életünket a technológia rohamos fejlődése, pillanatok alatt alkothatunk valami értékeset, szépet, okosat, csakhogy a legtöbbünket robottá változtatnak az olyan közösségi oldalak, mint a TikTok, vagy az Instagram, s egy kalap alá veszik ezzel a jelenséggel azokat is, akik pozitívan használnák ki az internet adta lehetőségeket. 

Régen más volt. Fontos volt és értékes, hogy az emberek minőségi időt töltsenek együtt. Ez manapság átértékelődött, és az esetek többségében csak a telefonon keresztül látjuk egymást. Persze ez minden szülő-gyerek kapcsolat esetében megfigyelhető, mert világunk folyamatosan olyan dolgokkal gazdagodik, amelyekhez a fiatalabb könnyebben, az idősebb nehezebben tud adaptálódni. 

Szerencsésnek érzem magam. Rám és a korosztályomra még az volt jellemző, hogy nem volt telefonunk, és úgy kerestük egymást, amikor játszani akartunk, hogy elmentünk az adott személy házához, engedélyt kértünk az édesanyjától vagy édesapjától, hogy velünk játsszon. A másik opció az volt, hogy tanítás után megbeszéltük, mikor, hol találkozunk, de semmiképp sem úgy töltöttük el a szabadidőnket, ha együtt akartunk lenni, hogy telefonos vagy számítógépes játékokon, kamerába, mikrofonba beszélve imitáltuk a minőségi időt, ahogyan az manapság tapasztalható.

Most már, ha végignézünk a tömegen,  mindenki kezében ott csillog a telefon, vagy valamilyen okoseszköz, még az egészen kicsi gyerekek esetében is. Ha valaki azt mondta volna négy évvel ezelőtt, nem hittem volna el neki, hogy egyetemistaként én is ki fogom mondani: bezzeg, az én időmben! 

A disztópia, amiben élünk, szinte naponta tud meglepetéseket okozni és időszakonként egyre gyakrabban hangzik el az „ez is lehetne Black Mirror-epizód” mondat. A bizarr és elkeserítő történések halmaza egyre csak nő és egyre nehezebb szemet hunyni felette.

Valószínűleg már mindenki hallott a katasztrófaturisztikai tragédiáról, a Titan tengeralattjáróról, amely öt emberrel merült alá, hogy utasai megközelíthessék és megcsodálhassák a Titanic romjait a tengerfenéken. Aki lemaradt volna az egyébként mindenhol is bejelentett és közvetített esetről, annak röviden: a tengeralattjáró elmerülését követően másfél órával elveszítették a kapcsolatot a járművel, így a lokalizálása ellehetetlenült. A hatóságok szinte azonnal megkezdték a keresését, de háromnapos intenzív kutatás után már csak a romokat találták meg. Ahogy feltételezhető, hogy ez a sztori sokak számára ismerős, úgy az is sejthető, hogy a görög hajókatasztrófa már annál kevésbé. Görögország partjának közelében néhány hete felborult és elsüllyedt egy hajó túlterhelés miatt, amely migránsokat szállított, és több mint 500 halálos áldozatot követelt, köztük gyerekeket is. Az esetről való tájékoztatás azonban közel sem volt olyan lefedettségű, mint a Titan esetében. A katasztrófa körülményei még sok helyen tisztázatlanok.

Mindkét történet szomorú, öt és ötszáz áldozat egyaránt elkeserítő, azonban nem mehetünk el csukott szemmel a helyzet kendőzetlen iróniája mellett. Gazdag emberek hatalmas vagyont fizetnek, hogy vízre szálljanak, illetve alámerüljenek, mert – sajnálom, de az az igazság – egyszerűen nincs jobb dolguk. Felszállnak az elméletileg bombabiztos járműre, aztán, amikor beüt a ménkű – esetünkben a nyomás, aminek önszántukból és tudatosan tették ki magukat –, kormányzati hatóságok, két repülőgép, egy tengeralattjáró, szonárbóják, az amerikai és a kanadai haditengerészet, valamint kereskedelmi mélytengeri cégek segítségével próbálják kimenteni az öt fehér férfit, akik fejenként 250 000 dollárt, tehát 1 137 350 lejt fizettek azért, hogy ott lehessenek. Ezzel szemben a több mint hétszáz menekültet szállító halászhajó utasai feltömörülve, egymás hegyén-hátán próbáltak túlélni, amikor a vízi jármű nem tudott eljutni a partra, pedig már előre látható volt a katasztrófa. Még tisztázatlan, hogy ez a parti hatóságok vagy a hajó kapitánya miatt történt-e, azonban mire bárki intézkedett volna, már csak 104 embert sikerült élve kimenekíteni.

A párhuzam a Titanic utasai és a mostani két szerencsétlenség áldozatai között rávilágít a privilégium elkeserítő, leküzdhetetlennek tűnő társadalmi problémájára, a tényre, hogy igenis van fontossági sorrend, bármennyire próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne. Még mindig vannak emberek és emberek.

Bár a Titan utasai nem élték túl az utazást, mi mindent megtettünk, hogy megakadályozzuk a katasztrófát. De a halászhajó utasai közül 500 ember sem élte túl az utazást. Esetükben megtettünk mindent, hogy ezt megakadályozzuk?

A barátság az egyik legfontosabb és legértékesebb kapcsolat, amit az emberek kialakíthatnak. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor ez rémálommá válik, például, amikor egy barát megbánt vagy elárul. Ilyenkor tudatosul benned, hogy ő nem is volt igazi, mindenáron kitartó cimbora. Mindenkinek vannak olyan személyek az életében, akiket nagyon merész húzás bajtársnak nevezni, de mégis hajlamosak vagyunk rá.

Sosem értettem azokat az embereket, akik csak tettetik a barátságot. Egy ideig még érdeklődnek irántad, addig szépen és kellemesen viselkednek, de amint eljutnak oda, ahová akarnak, cserben hagynak, vagy ami még rosszabb, megbántanak és otthagynak egy „vértócsában”. Vagy amikor éppen este későn elakadtál az erdőben az autóddal, felhívod valamelyik cimbidet, hátha segít, de természetesen pont akkor nem veszi fel a telefont. Akkor rájössz, hogy igazából nincsenek is olyan emberek a környezetedben, akiket igazi barátoknak nevezhetnél.

Miért kell az embereknek megváltozniuk? Miért hoz az idő nagy változásokat az életünkben? Az idő változik, de az emberek is változnak. Néhányan idővel elfelejtik, hogy valaha valaki mellett voltak. Ezért érdemes néha elgondolkoznunk azon, hogy hiába ismersz valakit és beszélgetsz vele évek óta, nem biztos, hogy ő valóban a barátod. 

A barátság nem mindig könnyű, ráadásul időnként fájdalmas tapasztalások árán tanuljuk meg, hogy ki az, aki valóban mellettünk áll és ki nem. A valódi baráti kapcsolat az, ami kitart a nehézségek közepette is, amikor igazán szükségünk van rá és amikor a legnagyobb boldogságban vagyunk. Ezért érdemes vigyázni és mélyen értékelni azokat az embereket az életünkben, akik társak a jóban és a rosszban is egyaránt, mert ők azok, akik a legjobban támogatnak, meghallgatnak és mellettünk állnak. Ha megtaláljuk azt az igazi társat, aki a sötétben is a fényt hozza, akkor valóban áldottak vagyunk.

Ahogy Habeeb Akande író is mondaná: „A hamis barátok olyanok, mint az árnyak: mindig a közeledben vannak a legfényesebb pillanataidban, de a legsötétebb óráidban sehol. Az igaz barátok olyanok, mint a sztárok, nem mindig látod őket, de mindig ott vannak.”

Rögtön a második világháború után és egyértelműen annak hatása alatt készített 1946-os, olaj- és pasztellfestmény, az ír születésű brit festő egyik legismertebb és legelismertebb műve.

A műalkotás előtt azonban érdemes megismerni a festőművész gyerekkori hátterét és pályafutásának fontosabb mozzanatait. Francis Bacon 1909. október 28-án született Dublinban (1992. április 28-án hunyt el Madridban). Később Londonba költöztek, ahol apja versenylótenyésztéssel foglalkozott, ráadásul fizikailag és szellemileg gyakran bántalmazta már fiatalon homoszexuális hajlamokkal rendelkező fiát. Ennek csillapítására 1927-ben Berlinbe küldte a fiát egyik ismerőséhez. Ott azonban továbbra sem változott semmi, viszont láthatta Sergei Eisenstein Patyomkin páncélos című filmjét, más, a művészetére nagy hatást gyakorló filmek mellett. Ugyanebben az évben Bacon Párizsba költözött, ahol megtekintette Picasso egyik kiállítását. Ennek hatására kezdett el festeni. A hírnévre azonban még majdnem húsz évet várnia kellett.

1944-ben mutatta be a Three Studies for Figures at the Base of a Crucifixion című három festményből álló művét. Ez, és az 1946-os festménye, a háború borzalmairól, illetve a háború keltette nyomasztó érzésről szól, mindezt anélkül, hogy konkrét háborús elemeket tartalmazna, mint például Picasso Guernicája. A negyvenes éveket követően egyre több és több elismerést kapott alkotásainak köszönhetően, ám szerencsejáték- és alkoholproblémákkal küzdött, emellett partnerei között találhatóak „alvilági alakok”, mint George Dyer, aki Bacon 1971-es nagy párizsi kiállítása előtt öngyilkos lett. Az ilyen és hasonló események még inkább rombolták Bacon személyét, azonban akárcsak a háború alatt, ilyenkor alkotta mesterműveit.

Az ír festő David Sylvester által készített interjúban elmondta, hogy gyakran véletlenszerűek a festményei, gyakran elrontja az eredeti koncepciót, és végül teljesen mást hoz ki a festményből. Ilyen festmény a Painting 1946 is. Szintén ebben az interjúban kifejti, eredetileg majmot akart ábrázolni, ezután már inkább madarat, végül fekete öltönyös alak került a kép középpontjába, illetve annak fekete ernyője.

De ki is ő és mi található még a festményen? Az alsó állkapcson kívül Bacon semmit sem hagyott meg a fejből, emiatt nehezen bebizonyítható, ugyanakkor sejthető, hogy Neville Chamberlain egykori Brit miniszterelnököt ábrázolja, akinek egyik fő ismertetőjele volt a fekete esernyő, illetve a sötét fekete öltöny a korszak brit politikus egyenruhájaként is felfogható. Az alak mögött húsüzembeli, állati testek lógnak, fölöttük belsőségnek tűnő szervek, amelyekhez hasonlókat találunk az alak körül is. Az, hogy ezek állati vagy emberi részek, nem tudhatjuk biztosan, ez tovább növeli a festmény gyomorforgató faktorát és abszurditását. A középpontban álló alak, ehhez képest, egészen másképp kelt szorongást vagy iszonyt, nem állapítható meg biztosan, hogy halott vagy sem, egyetlen halálra utaló ok a feje felső felének teljes hiánya, ugyanakkor még aktívan szenvedő állapotot sugall, és nem holtan fekszik, hanem álló helyzetben látható.

Az olyan elemek, mint az állati testrészek, csonkolt, szenvedő alakok, híres személyek és kaotikus koncepció, gyakran visszatérnek Bacon más festményein is, például az Innocent című, pápát ábrázoló festményén. Gyakran visszatérő elem még a térhatás érzékeltetése vonalakkal, ahogy itt is teszi a félkör alakú, kerítésszerűséggel, amire szintén csonkolt testrészek vannak festve. Létezik egyébként egy 1971-es változata is az alkotásnak, amely inkább Bacon stílusváltozásához alkalmazkodik, leginkább színekben tér el az eredetitől. 

A festmény jelenleg a Museum of Modern Art tulajdonában van és az egyik legfontosabb Bacon-festmény. Olyan művészekre volt hatással, mint például Damien Hirst. Új dimenziókat nyitott – más Bacon-festmények mellett – a brutalitás és az erőszak ábrázolásában.

A tükörben az a rossz, hogy nem elég, hogy koszos, még önmagamat is látnom kell benne. Igazán remekül meglennék, ha mások építenék meg a saját személyiségemet, akkor semmi felelősségem nem lenne benne, vethetném a lepedőt az aktuális ludasra. De ez nem működik, fel kell nőni, fejlődni kell, és bár rettegek, önmagammal is el kell mennem néha a Starbucksba, nem csak a csajokkal.

Vannak olyan elemi szükségletek az egészséges, építő jellegű kapcsolatban, mint a nyitott, őszinte kommunikáció, a kölcsönös tisztelet és az egymás iránt gyakorolt türelem. Fel kell nőni ahhoz, hogy valaki számára ténylegesen társ tudj lenni, akire valóban számíthat valaki, és ez egészen addig nem tud létrejönni, amíg nem vagy képes önmagadat olyan egészséges emberré formálni, aki belépve valaki más életébe, nem rombolni fogja azt, hanem építeni. Itt nem arra gondolok, hogy tökéletesnek kell lenni, mert tudjuk, hogy ez lehetetlen, és ha engem kérdeztek, unalmas is – hanem arra, hogy tisztáznunk kell önmagunkban, kik vagyunk, mit nyújthatunk a másiknak és mit várhatunk el a másiktól. Sajnálom, lányok, akik követelitek, hogy nőnek szólítsanak benneteket, de amíg a problémamegoldásotok abban merül ki, hogy konfliktushelyzetben nem beszéltek, csak odadobjátok a „semmit” a „mi a baj” kérdésre, amíg nem kommunikáltok, de elvárjátok, hogy a másik fél értse, amit még ti magatok sem, addig semmiképp sem lesztek érett nők, és addig férfit sem találtok magatok mellé, maximum fiúkat. A munkát mindig önmagaddal kell kezdeni, hiszen ez az az alapanyaga a kapcsolatoknak, amit egész életeden át magaddal viszel. A partnerek változhatnak, de a saját személyiséged fix eleme lesz életed összes kapcsolatának. Ha ezt az elemet nem ismered, nem tudod önmagában szeretni és értékelni, hiba lesz kapcsolatba menekülni, hogy ott majd szeret a másik és neked nem kell önmagad. Az érzelmi érettség lassan kiváltságos emberi vonássá válik a fiatalságnak abban a körében, amelyhez én is tartozom. Számtalanszor találkozom személyekkel, akik mondanivalóján ott ül és hangosan dalol az éretlenség pacsirta madara. Nem vagyok biztos abban, hogy kiírhatom magam ezen emberek csoportjából vagy sem, így nem pálcatörő farizeust játszom, inkább elmélkedő párttagot. Senki ne gondolja, hogy én magam nem álltam rá a „mi a baj – semmi” pályára, viszont engedtem megtörténni a már-már lehetetlent, hibásnak tituláltam magam. Oh, igen, elcsesztem, tudtam én azt, mindketten tudtuk, és ki is mertük mondani. Pontosan ez az, ami hiánycikket képez manapság: félünk beismerni, hogy emberi mivoltunkból adódóan néha benézünk dolgokat. Nem akarom elvenni a hangzatos baromságokkal kapálózó motivációs guruk kenyerét, így a lelki fröccsöt ne itt keresd, azon az ablakon át, amelyiken én szemlélem az életet. Ezt a cifra nyomort, hogy nem a másik a hibás mindig, hanem bizony én magam is lehetek. Nem gondolatolvasók az emberek, hanem eléggé vagányak a nyitott kommunikációban, és nem félnek kimondani a véleményüket akkor sem, ha az esetlegesen szemöldököket húz hatalmas magaslatokba, szóval ki lehet próbálni, hátha sikerül annak is, aki eddig nem jeleskedett benne.