A 2022-ben megjelent magyar vígjátékot Rohonyi Gábor és Vékés Csaba rendezték, szóval őket érdemes okolni a filmben megjelenő fantasyelemekért is. A film népszerű, de ihlethiányos írónak és sosem látott kisfiának nem várt találkozásáról szól. A hirtelen nyakukba szakadt, kényszerű együttlét fordulatos, vidám és érzelmes története a fiú fantáziájának köszönhetően átlépi a valóság kereteit is – írja a port.hu. A film dinamikája pörgős volt, egy percig sem unatkozhatott a néző, és a narratíva kétszer is sokatmondó montázsokkal volt dúsítva. A film fő humorforrása a felnőtt férfi teljes inkompetenciája a gyereknevelés és a saját munkája terén is. Ez a hozzá nem értés nem fő bűn, és szerencsére javul is főszereplőnk hozzáállása a gyermekneveléshez a film végére, de addig a kisfiú jó néhány baleseten megy keresztül: hol ledobja az apja a teraszon, hol a játszótéren bucskázik hatalmasat a gyermek. De a balesetek még így is a kisebb problémái Samunak. Hatalmas lelki sebeket okozhatott neki, hogy bőröndben utazott, vagy az, hogy az apja bevallotta neki, sosem akarta őt, de még a nevelőintézeten is eltöltött egy estét. A folytatásra lennék kíváncsi, ahol a kis Samu tudatmódosító szerekkel próbálja majd feloldani a gyermekkorában keletkezett sérüléseit. Amikor Túroczy Szabolcs, azaz Barna éppen nem maradandó traumákat okozott a saját fiának, akkor a kis Samu nagyon szellemes káromkodásaitól hahotázott a nézőtér. Pásztor-Várady Mór a kellően idegesítő, de szerethető gyermekszínész, aki a film végére rengeteget átvesz az apja szokásai közül, és az írói válságban szenvedő apjának a kasszasikert jelentő regényét is segít megírni. A fantasyelemek szerintem jobb esetben erőltetettek, rosszabb esetben pedig egyenesen érthetetlenek voltak, de kellett a csöpögős moralizálás a film végére. Szülőnek lenni, különösen apának, nagyon nehéz (szerencsére, általában a nők rendelkeznek sok más közt a gyermeknevelés talentumával is), de mindent megér, hiszen olyan jó együtt lenni a gyerekkel. Mivel a film (jó értelemben véve) komolytalan volt, ezért nehéz komolyan venni a végére betuszkolt drámai jelenetet, amely erőltetettnek hatott, viszont a csavar ellenére happy enddel végződött a film.

Kép forrása: PORT.hu

A metál egyik legsokoldalúbb alfaja a black metal, amely a thrash és a death metal elemeit ötvözi. A zenei stílus erőteljes hangszereléséről és a legjelentősebb előadóit övező vitákról nevezetes. A black metal stílusa nemcsak a zenei elemekben különbözik a többi műfajtól, hanem a látványban, a szövegekben és a hozzá kapcsolódó életmódban is. Gyakran hallhatjuk a sötét és sivár hangzást, kegyetlen és torz gitártémákat, valamint extrém hangulatot teremtő dobtechnikákat. De a black metal lényege messze túlmutat a hangokon, az ideológiája és az esztétikája kifinomult és provokatív.

Hogyan és miért indult ez a mozgalom, ami több zenész éltébe is került? A black metal története a 70-es években kezdődik, egyre több zenekar, többek között a Black Sabbath is, egyre több keresztényellenes motívumot használt fel az zenéjében. Az angol Motörhead agresszív ritmusa és hangereje szintén elsődleges hatással volt a black metalra. A black metalnak gyakran két különböző fázisa vagy „hulláma” van. Az első hullám az 1980-as évek elején jelent meg az angliai Venom, a svéd Bathory és a svájci Hellhammer révén. Mindhármuk közös vonása a dühöngő tempójú, nyers képi világú, sötét és sátáni témákat idéző dalok.

A black metal történetének igazán érdekes része a második hullámmal kezdődött el: templomégetések, gyilkosságok és vandalizmus. Új zenei mozgalom, amely rosszabbra fordult. A black metal második hullámát egy sor észak-európai zenekarnak köszönhetjük, amelyek az 1990-es évek elején még szélsőségesebb területre vitték a műfajt. A norvég black metal azokból a zenekarokból és zenészekből alakult ki, akik a Helvete, norvégul „Pokol”, független oslói lemezboltot látogatták, amelynek tulajdonosa Euronymous, a Mayhem frontembere, a korai norvég metal egyik úttörője volt. A black metal második hullámának legfontosabb karaktere Euronymous mellett Varg Vikernes, a Burzum megalkotója és egyetlen tagja. Míg Varg és Euronymous zeneileg együttműködtek, részt vettek olyan eseményeken, amelyek a black metal zenét nemcsak híresebbé, de hírhedtebbé is tették. 1992 májusa és júniusa között ő, Euronymous és mások több keresztény templomot gyújtottak fel. Varg és Euronymous legalább egy templom felgyújtásában együtt vettek részt. Összesen ötven templomot gyújtottak fel 1992 és 1996 között. A templomégetésekért elítéltek nem mutattak megbánást, és tettüket a norvégiai kereszténység elleni szimbolikus megtorlásnak minősítették. És ha az ember azt hinné elsőre, hogy semmi nem tart össze két embert annyira, mint a közös templomégetés, akkor rosszul gondolja, ugyanis 1993 elején Varg és Euronymous között kezdett kialakulni a gyűlölet, bár nem tudni, hogy mi okozta az eltávolodást. 1993. augusztus 10-én Varg halálra késelte Euronymoust a lakásában. Varg azt állította, hogy önvédelemből cselekedett, mondván, hogy Euronymous azt tervezte, megkötözi és kamerák előtt halálra kínozza. Varg önvédelemre vonatkozó állítása nyilvánvalóan megkérdőjelezhető, mivel Euronymoust huszonháromszor szúrta meg, tizenhat seb volt a hátán.

Euronymous mellett a Mayhem zenekarnak volt még egy megosztó karaktere, Per Yngve „Pelle” Ohlin, ismertebb művésznevén Dead. Rengeteg mítosz lengi körül az életét és még több a halálát. Lehetséges, hogy Pelle Cotard-szindrómában szenvedett, amelynek egyik tünete az a tévhit, hogy a betegek már halottak, nem léteznek, rothadnak, elvesztették a vérüket vagy belső szerveiket. Az énekesnél az sem volt ritka, hogy saját magát vagdosta fellépés közben. Pelle halálával kapcsolatban sem alakult még ki konszenzus. A legvalószínűbb lehetőség az, hogy öngyilkos lett. Euronymous Dead öngyilkosságát a Mayhem gonosz és ördögi imázsának erősítésére használta fel, és azt állította, hogy Dead azért ölte meg magát, mert a black metal divatossá és kereskedelmivé vált.

A black metalnak hosszú időn keresztül sokféle inkarnációja volt. Nincs központi filozófia, de sok visszatérő téma van. Ez olyan műfaj, amely tele van nonkonformistákkal, ellentmondásokkal és hatalmas egójú karakterekkel. Politikai hovatartozás szempontjából is széles a skála, szélsőjobbtól a szélsőbalig szinte az összes ideológia fellelhető. A zenészek, és személyes tapasztalatom szerint a rajongók, körülbelül fele sátánistának bélyegzi magát, a többi szekularista vagy pogány. A sátánizmushoz hasonlóan a pogányságot is sokan csak színpadiasságból vagy kontraszelekcióból állítják, de valójában átfogó és igen változatos vallási gyakorlatra utal. Lényegében a black metal túlburjánzó filozófiája a keresztényellenesség, amely sokféle formában jelenik meg a mai napig híres és hírhedt zenei műfajban.

A több mint négyórás vonatút huszadik percében felraktam a fejhallgatómat – annak érdekében, hogy a hangos zötykölődés, a szomszédos fülkében síró gyerek és a folyosón hangosan telefonáló bácsi ne okozzon maradandó halláskárosodást –, majd elindítottam egy random lejátszási listát a Spotifyon. Kis idő elteltével arra kaptam fel a fejem, hogy az erős női hang azt énekli „Engem érints, ne a képernyőt!” Ez a hang csakis Palya Bea lehetett. Hirtelen bevillant, hogy középiskolás koromban minden héten izgatottan vártam, milyen új számot tesz közzé az akkor megjelenő Hazatalálok albumáról. Így sikerült néhány év után újra beleszeretnem ezekbe a dalokba, és éppen emiatt óriási késztetést érzek arra, hogy megismertessem a Hazatalálokat minden ember lányával és fiával.

Az emberi kapcsolatok – legyen szó akár barátiról, szerelmiről vagy családiról – olykor irtózatosan nehezek tudnak lenni. A kötelek túlfeszülnek, lazulnak vagy végső esetben akár el is szakadnak. A magyar zeneiparban számos olyan dal született már, amely szakításról, a volt partner iránt érzett dühről vagy még mindig tartó szerelemről szól, azonban a válás témájáról nemigen ismerünk magyar zeneszámokat. Palya Bea pótolta ezt az űrt a 2018-ban megjelent Hazatalálok című albumával: dallamok és hangszerek segítségével megzenésítette a válás témáját.

Palya Bea több évtizede tevékenykedik aktívan a zene világában. Kezdetektől fogva érezhető volt a hagyományos magyar népzenével való mély kapcsolata a művészetében, ráadásul ezt folyamatosan gazdagítja a modern hangzásvilág és a különböző zenei stílusok és műfajok ötvözésével. Tizennégy saját albummal rendelkezik, kiadott már négy kötetet, ugyanakkor számos zenei díjat is bezsebelt az évek során. Emellett nem csak énekléssel foglalkozik a kétgyerekes édesanya: dalszerző, előadóművész, motivációs tréner, workshopoktató és író is egyben.

A követőkkel együtt megírt album

A Hazatalálok 2018 szeptemberében jelent meg tizenegy dallal. Noha a párok szétválása a fő téma, olyan zeneszámokkal is találkozunk, amelyek az önmegvalósításról, a boldogtalanság beismeréséről vagy a félelem leküzdéséről szólnak. Ezt az albumot Palya Bea nem egyedül és nem csak a saját válásáról írta. Az énekesnő több tízezernyi emberből álló Facebook-közösségével „szorosan tartja a kapcsolatot”, olykor online kávézásokra hívja a követőit. Őszinte kíváncsisággal posztol egy-egy téma kapcsán közösségi oldalán, és várja, mit válaszolnak mások, mi a történetük: „(…) a párok elválnak, az ezzel járó sérülések pedig feldolgozatlanul eszik a gyerekeket és felnőtteket, mint szú a fát. Továbböröklődik a bizalmatlanság és a fájdalom. Az immár ötvenháromezer emberből álló Facebook-közönségem is erről a feldolgozatlan fájdalomról, dühről, magányról beszél. Kiírtam e témáról egy bejegyzést, egy nap alatt csatlakoztak az oldalhoz ezren, és majdnem háromszázan megosztották a saját válásuk történetét. A téma tehát nem csak az enyém. De az enyém is.”

A nemek nézőpontjai

Az egyik érdekessége a Hazataláloknak, hogy több szemszögből is megközelíti a női-férfi kapcsolatok problémáit és nehézségeit.

Hogyan és miért marasztalják a nők magukat olyan kapcsolatban, ami már nem jó nekik? – az Amúgy egy jó ember című dal legelsősorban erre a kérdésre keresi a választ. Az énekesnő továbbá így ír az album negyedik daláról: „A kiút nem a férjünk hibáinak ismételgetése, hanem saját magunk megfigyelése. Mit szeretnék én. Mit csinálok én. Mit nem csinálok én. Szeretem-e magam. Vagy nem szeretem magam. Itt nagyobb eséllyel vannak megoldások.”

Az előbbi dal párja a Jóravaló nő. Ebbe a dalba Palya Bea azokat a tapasztalatokat, sérelmeket és érzéseket gyúrta össze, amelyeket elvált férfiakkal folytatott beszélgetések során gyűjtött. „Még, ha többet is teszek / Neki elég jó nem leszek / Tüzét okádja dühödten rám / Pont olyan hangon, mint az anyám / De a feleségem jóravaló nő” – hangzik a zeneszám egyik szakaszában.

Na és a gyerek?

Palya Bea a szülők mizériája mellett megpróbálja a gyerekek perspektívájából is dalba önteni a válást mint szívbe markoló témát, és igencsak nagy sikerrel teszi ezt. Megpróbálhatnám a saját mondataimmal leírni, hogy pontosan miről szól a Két ház, de az énekesnőnél jobban úgysem tudnám megfogalmazni. „Egyik este Lili lányommal rajzoltunk otthon, amikor egyszer csak megkért: »Anya, rajzold le apát és magadat!« Én erre két külön házba rajzoltam magunkat. Nézte a képet, majd rajzolt egy utat a két ház közé. Én pedig tulajdonképpen csak lejegyeztem a valóságot dal formájában. Egy gyerek számára mindig nehéz megélni, hogy apa és anya különválik, valamelyikük elköltözik otthonról. Nehéz elfogadni az új helyzetet, hisz ilyenkor széthullik a korábbi ismerős világ, amiben eddig élt, és ami eddig a biztonságot jelentette. Ehhez képest kell egy új világot teremteni.”

Különleges módon és mélyen kutatva mutatott rá Palya Bea a válás fájdalmára és az ezzel járó nehézségekre. Az énekesnő az albumon keresztül nem csupán saját tapasztalatait osztotta meg, hanem tágabb közösségének érzéseit is belefonta a dalokba. Ez az alkotás a feldolgozatlan fájdalomról, a kapcsolatok megpróbáltatásairól és az újrakezdés reményéről szólva segített abban, hogy a hallgatók mélyebben megértsék és átérezzék ezeket az élményeket. Palya Bea egyfajta hangulatos zenei terápiát ajándékozott mindazoknak, akik hasonlókon mentek vagy mennek keresztül, miközben a magyar zenei kínálatban új és érzelmekkel teli dimenziót teremtett a válás témakörében.

Kép forrása: Az énekesnő Facebook oldala

Az ördögűző 1973. december 26-án bemutatott amerikai horrorfilm, amelyet William Friedkin rendezett William Peter Blatty 1971-ben megjelent azonos című regénye alapján. 

A filmet a már említett regény alapján alkották újra, a könyvet azonban valós események ihlették, egy 1949-ben végrehajtott ördögűzés.

A Warner Bros egyik legikonikusabb filmje nagy sikert aratott, tíz Oscar-díjra jelölték, amiből kettőt elnyert: a legjobb adaptált forgatókönyvért és a legjobb hangért.

A 122 perces alkotás forgatása kicsit sem zajlott zökkenőmentesen. A forgatások alatt váratlan tűzeset történt, ami szinte minden díszletet porrá égetett, valamint számos baleset és szerencsétlenség helyszínéül szolgált. A színészek és a stábtagok is valamilyen módon megfizettek a film létrejöttéért. Mellettük azonban a nézőknek sem volt könnyű dolguk, hiszen az ingerküszöbük jóval alacsonyabb volt, mint a mai horrorkedvelőké, és a film a siker mellett megbotránkozást és undort hozott magával. Beszámolók szerint számos rosszullét és ájulás történt a nézők soraiban, sokan kénytelenek voltak elhagyni a mozitermet, annyira a film hatása alá kerültek.

A film természetfeletti és vallási témákkal foglalkozik, különösen a démoni megszállottság fogalmával. Az elképzelés, hogy egy személyt rosszindulatú entitás szállhat meg, és ebből kifolyólag bizarr viselkedést mutathat, a jó és a rossz közti harccal kapcsolatos mélyen gyökerező félelmeket és hiedelmeket érinti. Részletesen bemutatja a szereplőket, hogy még sokkolóbb legyen azok lassú karakterváltozása, erősítve a nézőkben azt a félelmet, hogy az eset fizikai és lelki szinten is nyomorúságot hoz az elszenvedő alanynak. 

William Friedkin rendező rendkívül realista megközelítést alkalmazott. A gyakorlati effektek, smink és protézisek használata a megszállt Regan fizikai átalakulásának ábrázolásához hozzájárul a film sokkoló értékéhez és hihetőségéhez. A hátborzongató és sejtelmes atmoszféra, amelyet a félhomályos díszletek és a nyugtalanító hangok, valamint Lalo Schifrin filmzenéje teremt, felerősítik a rettegés érzését. 

Mivel a film mélyen gyökerező vallási és erkölcsi kérdéseket vet fel a gonosz létezéséről, mindez rávetül a nézőkre, hiszen megérinti saját hitrendszerüket és félelmeiket.

Története az egyszerűségében rejlik: egy fiatal lány, Regan MacNeil (Linda Blair) esete körül forog, akit gonosz démon száll meg. Édesanyja, Chris MacNeil (Ellen Burstyn) egyre kétségbeesettebb, ahogy lánya viselkedése zavarttá válik. Chris két pap, Damien Karras (Jason Miller) és Merrin (Max von Sydow) atya segítségét kéri, hogy végezzenek ördögűzést lánya lelkének a megmentése érdekében. Ezáltal nyomon követhetjük, hogy a hitetlen anya hogyan kényszerül vallási segítségre annak érdekében, hogy megmentse gyermekét, hisz csak idő kérdése, hogy az eleven, hétköznapi kislányból a hányásában káromkodva fetrengő, feszülettel maszturbáló démoni entitás válik.

A filmben nyújtott alakítások, különösen Linda Blair a megszállt Regan szerepében és Max von Sydow Merrin atyaként kivételesek, a démoni megszállottá válás különösen felkavaró, Von Sydow pedig a tapasztalt ördögűző alakításával ad komoly súlyt a cselekménynek. Számos ikonikus és félelmetes jelenetet mutattak be, többek között Regan fejpörgését, az ágy feletti lebegését és hányását. Ezek a sokkoló látványelemek maradandó benyomást hagytak, hozzájárulva ahhoz, hogy a film még ijesztőbb élményt nyújtson. 

Összefoglalva, Az ördögűző azért ijesztő, mert a természetfeletti horrort, a pszichológiai terrort, realisztikus ábrázolást és az ikonikus, sokkoló látványt erős alakításokkal és kísérteties atmoszférával ötvözi. A film révén a vallási és erkölcsi témák feltárása, valamint kulturális hatása és a valós reakciók hozzájárulnak ahhoz, hogy a filmtörténet egyik legijesztőbb filmjeként tartsák számon. Nagy hatással volt a populáris kultúrára, és új mércét állított fel a horror műfajában. Ez volt az egyik első horrorfilm, amely elnyerte a kritikusok elismerését és kereskedelmi sikert is hozott. Ma, 50 évvel később is a horrorkedvelők egyik kötelező darabja.

Erdély fővárosában, a több ezer éves múltra visszatekintő Kolozsváron baj van. A település irdatlan sebességgel növekszik, az infrastruktúra pedig – amelynek egy része még a középkorban kialakult alapokon nyugszik – képtelen tartani a lépést ezzel a terjeszkedéssel. Az ingatlanárak az egekben vannak, és nem mutatnak csökkenő tendenciát, a munkaerőpiac pedig módfelett fragmentálódott az elmúlt másfél évtized során: az informatika különböző ágazatai dominálnak, amelyeket a pénzügy, a jog és a mérnöki szak követ.

Vádolni egyetlen személyt, közösséget, nép- vagy társadalmi csoportot elsősorban lehetetlen, másodsorban pedig oktalan, de minden bizonnyal a hozzám hasonló siheder egyetemisták is hozzájárultak ennek a problémának a felerősödéséhez az utóbbi néhány évtized során. Tízezrével elözönlöttük a várost, a fogyasztói társadalom növendékeiként új igényeket hoztunk magunkkal, és ezzel saját képünkre formáltuk a szolgáltatói réteget, amely nem feltétlenül egyezik meg a helybéliek szükségleteivel. És ez bennünket különösebben nem zavar. Mi Kolozsvárt csupán ugródeszka gyanánt használjuk: itt tanulunk, dolgozunk és élünk három, öt, esetleg hat éven át, majd hazatérünk, netán nyugatnak vesszük az irányt, ha pedig itt telepszünk le, általában friss diplomásként könnyűszerrel elhelyezkedünk a szakmában.

Az általunk teremtett károk pedig a tősgyökeres kolozsváriakon csattannak. Ők azok, akik a megduzzadt forgalom miatt naponta órákon át vesztegelnek a dugóban, akik a saját szülővárosukban nem engedhetik meg maguknak egy ingatlan birtoklását, és kénytelenek a szomszédos településekre kitelepedni, ők azok, akik küszködnek a munkaerőpiacon, amelyet feltöltenek az ide bevándorlók. Megszűntek a gyárak, de megnyíltak a bevásárlóközpontok. Bezártak a régi vágású vendéglátó létesítmények, de nyíltak helyükbe gyorséttermek és kocsmák. Meg vagyok győződve afelől, hogy nem a helyi lakosság igényének a kielégítésére működik lokál minden második üzlethelyiségben a belvárosban.

Egyre csak dagad tehát ez a buborék, és ahogy fújódik, a falai vékonyodnak, növekszik rajta a nyomás. Feszül a húr, amíg feszülhet, de előbb-utóbb elszakad, kipukkad a buborék. Ha a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése miatt nem lesz szü

kség a temérdek informatikusra, mi történik majd a rengeteg irodával, vállalkozással, befektetéssel? Ha elmegy a munkaerő, és nem lesz igény a felduzzadt szolgáltatói rétegre, ki fog adózni? És ha – ne adj’ isten – az önmagát lassan de biztosan felemésztő Európai Unió megvonja a számos pályázati összeget, miből fogja fenntartani magát a város?

Legegyszerűbb számomra, mint egyetemi évei végéhez közeledő diáknak, az lenne, ha nem foglalkoznék mindezzel. Élvezhetném a (drágán vesztegetett) jólétet, amelyet ez az erőteljesen nyugatiasodó város nyújt, majd diplomával a kezemben emelném a kalapomat, és eredeti tervemhez híven hazaköltöznék Székelyföld szívébe, ahonnan származom. De mégis egyre sűrűbben gyötör a gondolat, hogy milyen sors vár Erdély fővárosára, hiszen a maroknyi magyarságnak, amelyet még nem olvasztott magába a cudar környezet, Kolozsvár volt és lesz a szellemi központja, ha pedig ez a kártyavár összedől, a fennmaradásunk végérvényesen veszélybe kerülhet.