Lassan, de biztosan közeledik minden egyetemista rémálma, a vizsgaidőszak. Persze, néhány tipp segítségével könnyebben átvészelhetjük ezt a kritikus időszakot, de azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy mi játszódik le ilyenkor az emberben.

Kezdjük azzal, hogy szilveszterkor megint megígéred magadnak, hogy az új év kezdetével rendszeresen tanulni fogsz, elkezdesz diétázni vagy egészségesebben élni. Akkor itt is van az ideje, hogy nekikezdj mindezeknek, erre pedig itt a tökéletes alkalom – a szesszió. Amennyiben tavaly óta egészségesebb életmódot tervezel folytatni vagy akár diétázni, akkor mindezeken a vizsgaidőszak tud segíteni. A napjaid fő vagy egyetlen menüje a kávé lesz, ami segíteni fog koncentrálni és fennmaradni az éjszakai tanuláshoz. Kávé nélkül ez a periódus kibírhatatlan. Az egészséges életmód elmaradhatatlan része a testmozgás. Tudod, hogy ebben mi segít a legjobban, ha nincs időd elmenni konditerembe? A felellőségeid elől való futás, ami remek kardiogyakorlat. Amikor tudod, hogy egy hét múlva öt dolgozatot kell leadnod és te még a címeket sem tudod, akkor már futnod kell. Az időbeosztásod miatt fölösleges aggódnod, ugyanis, ahogy a közmondás tartja, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, hanem inkább az utolsó utáni pillanatra. Elvégre a gyémántok is nagy nyomás alatt születnek, nemde? Ebben az időszakban a leggyakrabban használt mondatok közé tartozik a „van még időm”, vagy „de hát nem is olyan sok ez az anyag”. Annyi minden közbeszól, mint például a kedvenc sorozat, amit muszáj végignézni, vagy a legfrissebb pletyka, amit ki kell beszélni a barátokkal. 

Oké, a kezdeti nehézségeken már túljutottál, ott van előtted az a bizonyos könyv vagy a laptop. El is kezded olvasni az anyagot, de hirtelen minden más fontosabb. Ismerős érzés? Amikor hirtelen eszedbe jut, hogy sürgősen ki kellene festeni a körmödet, vagy a szobád nagytakarításra szorul, na meg persze ki kell próbálni a legújabb szuper sütireceptet is. Ajjaj, és már megint eltelt fél nap! Aztán nincs mese, muszáj erőt venni magadon, ha nem akarsz megbukni. De ha már napok óta ki sem mozdulsz a szobádból, és semmi társasági életed nincs, mert még a telefont is csak meghatározott időközönként csekkolod, akkor előbb-utóbb úgy fogod érezni, hogy megbolondulsz a négy fal között. Ilyenkor muszáj kimozdulni, legalább bulizni egyet, persze, szigorúan csak egy-két koktél kíséretében. Reggel meg jön a jól ismert bűntudat, rosszabb esetben pedig a másnaposság is, és felmerül benned, hogy mennyivel hasznosabban is tölthetted volna az estét. Na de sikerült átrágni magad a fontos dolgokon (örök hála a rövidített olvasmányoknak és összefoglalóknak), de azért aggódsz, hogy mi van, ha mégsem. Ezért jó eséllyel az utolsó estét nem alvással vagy pihenéssel töltöd, hanem gyorsan átnézed még az anyagot, miközben a haverokkal egymást rémisztgetitek, hogy mennyire nem tud senki semmit. Reggel aztán kialvatlanul, remegő lábakkal mentek az egyetemre, ahol körbenézve azért határozottan jó érzés, hogy a többiek sem néznek ki jobban. Végezetül pedig, még néhány biztató szó. Ha félig meg is bolondulsz a stressztől, és elkezd hullani a hajad, nem kell csüggedned, mert reggelente legalább eggyel kevesebb dologgal kell bíbelődnöd. Egyszer a vizsgaidőszak is véget ér, akárcsak a százéves háború. 

Három évtized után először női elnöke lett a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek (KMDSZ), a székelyudvarhelyi származású László Petra személyében. Miután a KMDSZ hatalmasat nőtt az utóbbi egy évben, saját rekordjait egymás után döntötte meg, a növekedéshez illő új ruha megszövése és a diákszövetség átformálása az új elnök legfőbb feladata lett, a sok egyéb cél megvalósítása mellett. Hogyan válhat az átlagos egyetemista diákszövetségi elnökké, miként tudja majd összeegyeztetni a harmadév megpróbáltatásait az elnöki teendőivel – minderről Petra beszélt, akit azért kerestünk fel, hogy meséljen magáról és ismerjük meg az új elnökünket.

– Honnan ered a lelkesedés a diákszervezetben való tevékenykedés iránt? Mi motivál arra, hogy ennyi energiát befektess az önkéntes alapú munkába?

– Valamilyen szinten ez ösztönös. A szüleim is eléggé közösségi emberek, és azt tanultam tőlük többek között, hogy közösségben lenni jó és a közösségért tenni jó. Aztán az is hozzátett az elhatározásomhoz, hogy láttam az idősebbeken, mennyire vagány nekik az Udvarhelyi Fiatal Fórum, eseményeket szerveznek… Én is mindig szerettem azt, hogy beláthassak a kulisszák mögé, mi hogyan tevődik össze, de fontos volt az is, hogy mindig legyenek plusztevékenységeim. Egyetemistaként mondtam többször, hogy sosem tudnék normális egyetemista lenni, tehát olyan életet élni, hogy csupán bejárjak az egyetemre és amellett semmi mással ne foglakozzam.

– Hogyan került be az életedbe a KMDSZ?

– Az egyetemet 2021-ben kezdtem el (a BBTE Bölcsészettudományi Karának magyar–román szakán – szerk. megj.), és valójában hirdetés által kerültem bele az egészbe. A mentorprogram jött velem szembe, amire úgy jelentkeztem, hogy fogalmam sem volt arról, mi és ki a KMDSZ, egészen addig csak a diáknapokról hallottam. A mentorprogamra való jelentkezés után kétlépcsős interjú várt rám, ami nem volt olyan egyszerű, és azután el is döntöttem, hogy ide nem jövök, köszönöm szépen, elég volt, nem valami jó arcok itt az emberek… Aztán felvettek. Elég sokat gondolkoztam, hogy menjek, ne menjek, mi legyen. Végül úgy döntöttem, esélyt adok és nem ítélkezem ilyen gyorsan. Azóta minden egyes nap a KMDSZ-szel kelek és fekszem. Nem tudom, mi kattant bennem akkor, de nagyon örülök neki, s azóta nem vagyok ,,normális” egyetemista.

– Mi történt a mentorprogram óta? Melyek a nagyobb mérföldkövei a diákszövetségben való tevékenykedésednek?

– Tehát minden 2021-ben indult el. Az nagyon intenzív év volt, mert kivétel nélkül az összes rendezvényen részt vettem, és nem feltétlenül túlbuzgóságból, vagy mert nekem mindenhol ott kellene lennem. Szépen lassan, fokozatosan az életünk részévé vált a KMDSZ, és minden eseményben megtaláltam azt az akár kicsi részt, ami érdekelt, amihez értettem, ami által úgy éreztem, hogy én is megkapom azt a pluszt az egyetem mellett, de a közösségért is tudok tenni. 

Aztán nem sokkal később beleszerettem az érdekképviseletbe, teljesen lenyűgözött, mert addig máshol még nem tapasztaltam hasonlót, hogy ilyen jellegű dologba energiát fektessenek. Erre elkezdtem nagyon nagy hangsúlyt fektetni, így lettem a Bölcsészettudományi Kar magyar tagozatért felelős diákképviselője 2022 márciusában. Még intezívebben kezdtem el foglalkozni mindennel, ami tanügy, illetve érdekképviselet, hogy megismerjem ezt a világot, mert rengeteg hálózatra, rendszerre épül fel, és nagyon sok szabályt kell tudnia az embernek ahhoz, hogy majd ebben kamatoztatni tudja a tudását. Nagyon elméleti dolog, de pont ezért bolygatta meg a fantáziám. Kicsit megismerhetetlennek tűnik, igazából senki se ért hozzá teljesen és senki se tudja pontosan, hogy mi az, úgyhogy ezért is érdekelt annyira. 

Felkértek, hogy legyek a KMDSZ tanügyekért felelős vezetőtanácsának a tagja, 2022 novemberében választottak meg, és egyúttal elnökhelyettesnek is. Még intenzívebb év várt rám, mint az elmúlt egy évben, amikor szintén részt vettem minden rendezvényen, de amellett még ott volt a szervezetnek és ennek az érdekképviseleti hálózatnak a vezetése, az összes diákképviselőnek a képzése meg a tudásának bővítése, mert ha ezek az emberek értik a dolgukat és tudják ennek a fontosságát, akkor sokkal jobban működik a diákképviselet is. Nem sokkal később, 2022 decemberében megválasztottak a magyar tagozatért felelős diákalprefektusnak is, ami szintén nagy falat volt, de ez a feladat formált leginkább minden szempontból. 

– Egyszerre tanügyekért felelős vezetőtanácsi tag, magyar tagozatért felelős diákalprefektus és elnökhelyettes. Hogyan néztek ki eddig a feladataid, miben fog megváltozni mindez elnökként?

– Eddig az érdekképviseleti hálózatot vezettem a 23 kari képviselővel, hét diákszenátorral, és a román tanügyi intézményekben a tanügyi referensekkel tartottam folyamatosan a kapcsolatot. Az is folyamatos feladat volt és lesz, hogy a román intézményekben is valamilyen szinten ott legyen a KMDSZ, és az ott tanuló magyar diákoknak is legyen képviselőjük, nekik is meglegyen minden lehetőségük arra, amire a magyar intézményekben tanuló egyetemistáknak van. Emellett, ha diákot atrocitás ér, arra fokozottan figyelmet fordítunk, hogyan tudjuk együtt megoldani. Ilyen volt például a Szamosközi-eset is. 

Elnökként viszont a munkám most száznyolcvan fokos fordulatot fog venni. Azt szoktuk mondani, hogy a KMDSZ mérleg: egyik oldalán van az érdekképviseleti rész, a másik oldalán pedig a rendezvények és a kulturális rész. Eddig ennek a mérlegnek az egyik oldalán én is ott voltam sok más emberkével, és most úgy érzem, nekem kell majd tartanom a mérleget és vigyáznom kell arra, hogy ez egyensúlyban legyen. Románia legnagyobb magyar diákszervezetét kell vezetnem, és biztosítanom kell az alapot, amin stabilan állhat. Valójában épp ez a legnagyobb kihívás, hogy most nemcsak egy oldalát képviselem a KMDSZ-nek, hanem az összeset, és ugyanannyira kell értenem a szakosztályait, pénzügyeit, szolgáltatásait, kommunikációját, humán erőforrását, rendezvényeit és tanügyeit, mindent ugyanolyan szinten. Van viszont csapat, ami ebben segít és őket is vezetnem kell, ami szintén kihívás. De nem látok benne problémát, mert nagyon ügyesek, akiket megszavazott a közgyűlés, és bízom bennük is, a munkájukban is, ami február 15-től fog igazán elkezdődni.

– Milyen visszajelzés érkezett arra, hogy te vagy az első női KMDSZ-elnök?

– Nagyon szép dolog, hogy a diákszervezet tette meg az első lépést itt a mi zárkózott kis erdélyi közösségünkben, hogy női elnököt válasszon magának három évtized után. Mert az ilyen bevett szokásokon nehéz változtatni, és nem mondom, hogy ne lett volna soha olyan személy, aki ne mondta volna nekem: ,,hát jó, Petra, de te azért nő vagy, a KMDSZ-nek meg férfi elnöke kell legyen”… Ezek a megjegyzések nem hatottak rám, mert tudom, hogy nem mérvadó. Körülnézve a különböző országokban, láthatjuk, hogy számos női államfő, politikus, köztisztviselő van, úgyhogy szerintem az élet bármely szintjén a nőknek teret kell adni és nem legyinteni, lekarrieristázni. Bízom abban, hogy tíz-húsz év távlatában fel sem merülne olyan kérdés, milyen érzés első nőként betölteni ezt a pozíciót. Szerintem nem ez fogja meghatározni, hogyan fogom vezetni ezt a szervezetet, viszont tény az, hogy büszke vagyok rá és jólesik azt hallanom női társaimtól, hogy inspiráló vagyok és mennyire menő dolog, hogy ezt meglépte a KMDSZ. 

– Milyen célokat tűztél ki magadnak a mandátumod idejére?

– Azt említettem, hogy óriásit növekedett a szervezet, ehhez viszont fel kell nőni. Hatalmas számokról beszélünk, ezért az első célom a színvonal erősítése, hogy a nagy tömegnek, amit a KMDSZ megmozgat, még több lehetőséget tudjunk nyújtani mind szakmailag, mind különféle rendezvények terén. Azt láttuk, hogy az egyetemistáknak szükségük van valamilyen tevékenységre az egyetem mellett, ami nem kifejezetten kikapcsolódás, hanem őket szakmailag is képzi. Emiatt szeretném újra beindítani a KMDSZ-karrierirodát, mert úgy látom, nagyon hiánypótló szolgáltatás lenne. Másik dolog a tudományszervezés. Ez mindig megvalósult az ETDK-n keresztül, de nem éreztem elegendőnek egy év során csak ezt az egyhetes rendezvényt. Szerettem volna, ha egész évben megnyilvánulhatna, teret kaphatna ez az oldala is a szervezetnek, és ezt már tavaly elkezdtük, én megerősíteném, folytatnám. A harmadik dolog a közösség. Több ezer egyetemistával kicsit nehéz, de az összekovácsolódáson szeretnék nagyon dolgozni, hogy legyen egy központi tér, ahol az egyetemisták tudnak találkozni. Senki sem a munka része miatt szereti csinálni ezt az egészet, mert teljes mértékben önkéntes alapú, és máshol is tudnának dolgozni fizetésért. Viszont mindenkitől azt a visszacsatolást kapjuk, hogy a közösségért megéri. Ezt a közösséget célom kicsit jobban összetartani, és több elismerést nyújtani azoknak, akik benne dolgoznak, de azt is szeretném, hogy bennem ne távoli elnököt lássanak, hanem barátot.

– Mit üzennél az egyetemistáknak most már elnökként?

– Harmadéves egyetemistaként az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire rövid ez az időszak, az egyetemistalét. Ki kell használni, mert bár kicsit klisésen hangzik, hogy ez az élet legszebb időszaka, valóban az, és nem éri meg úgy eljönni Kolozsvárra, hogy csak bejárunk az egyetemre és mellette nem vállalunk semmi plusztevékenységet. Ebbe a világba, az egyetemi életbe, bele kell kerülni, és ez nem a KMDSZ közösségimédia-platformjain keresztül fog megtörténni, hanem érdemes csatlakozni a szakosztályokba, diáknapos csapatokba, és érdemes kihasználni a lehetőségeket, amiket nyújtunk. Úgyhogy ne csak távolról figyeljék ezt a világot, hanem legyenek a részesei, mert az életük legszebb időszakát ígéri.

Kép forrása: KMDSZ Facebook oldala

Életem feltehetőleg legszebb éveinek első két hónapjára visszatekintve rengeteg olyan új és néha váratlan esemény történt, amely meghatározó volt. Rövid idő alatt, de bízva abban, hogy a dolgok okkal történnek, lassan, de biztosan haladok az önállósodás felé, amit a szórakozás és felelősséggel járó feladatok egyvelege keretez. Kiépülnek a stabil pontok, kialakul a rutin, ami mindig kicsit felborul egy-egy addig ismeretlennek számító kihívás miatt. De azt vettem észre, hogy fiatalként könnyen alkalmazkodunk, így gyakran gördülékenyen oldjuk meg a problémákat, úgy, hogy csak később eszmélünk rá a súlyosságukra.

Amit talán a legjobban megtanultam ez alatt a néhány hét alatt, az az időbeosztás, hiszen fontos a parciálisokon való teljesítés, jó eredmények elérése mellett a kikapcsolódás és a kapcsolatépítés. Mindezek segítségével hosszú távon egyszerűbb lesz mindent kézben tartani. Emellett a helyes pénzbeosztás elsajátítása és annak tudatos használata is fontos szerepet játszott ebben a két hónapban. 

A közösségi élet megélését elengedhetetlen lépésnek tartom, főleg az első évben, mivel az itt kiépített kapcsolatok nemcsak szép emlékeket fognak ajándékozni nekünk, hanem a jövőre nézve ezek az emberek munkatársakká, üzlettársakká is válhatnak, és együtt dolgozva hozhatunk létre valami különlegest. A felsőbb éveseknek köszönhetően pedig alkalmunk adódik olyan eseményeken részt venni, amelyek szakmai tudásunk gyarapítása mellett ahhoz is hozzájárulnak, hogy a közös hangot megtalálva erős közösséget építsünk ki. A kedves és bátorító szavak, a tapasztalatok megosztása megnyugtatja az elsőéveseket. 

A beszélgetések a szünetekben – a már ismerőssé vált FSPAC (Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar – szerk. megj.) épületének falai között egy-egy babzsákon megpihenve – mindig feltöltenek energiával. Hiszen a hasonló gondolkodású emberek különböző célokkal mindig inspirálnak. Számos nézőponttal találkoztam az ittlétem alatt. Különböző realitások eltérő megoldásokat nyújtanak, de ez a fajta változatosság ad reményt, hogy az adott „rejtvényeket” mindig meg lehet fejteni. Ha az ember nyitott marad, mindig lesz lehetősége a fejlődésre. Az egyetem többféle programot biztosít, a szakosztályokkal együtt, amelyeken, ha részt veszünk, garantáltan előnyökre tehetünk szert. 

Érdekesnek tartom azt, hogy ilyen rövid időn belül mennyi minden változott, pont ezért várom kíváncsian, hogy a következő három év hova vezet majd. Most még nem tudok kiteljesedésről beszélni, mert egyelőre keresem azt, hogy mi számomra a legmegfelelőbb, de tudom, hogy nemsokára megtalálom. Olykor az elsőéves hallgatónak az útkeresés mellett való kitartás jelent nehézséget, hiszen az elején néha kicsit mindenki elbizonytalanodik, hogy jó irányba halad-e, vagy sem. De ez csak ideiglenes érzés. A mindennapok pörgésében, a velünk történő pozitív események és tanulságba forduló, olykor kellemetlen tapasztalatok visznek előre, és alakítják azt, akivé válnunk kell. A sikerélmények eddigi észrevételeim szerint mindig a legjobbkor jönnek és motiválnak.

Az eddig kialakult egyetemi életemre boldogan tekintek, hiszen minden jól igazodik. Barátokat szereztem, kipróbálhattam magam különböző helyzetekben, és az egyetemi tanulás mellett időt tudok szánni olyan tevékenységekre is, amelyek különböző készségeimet fejlesztik. Ennek pedig egyetlen titka van, a pozitív hozzáállás, ami a képesség és a hajlandóság felismerésének összessége.

Mi történne, ha mind eltűnnének a románok? Honnan jönnek a csórók és miért vannak olyan sokan? Miként segítené Batman a magyarokat Kolozsváron? Ha még soha nem gondolkoztunk el ezeken a kérdéseken, akkor Magyari Tivadar helyettünk megteszi. Vakbélkomoly válaszokra ne számítson senki, a történetek inkább röhögőgörcsökkel és maradandó élménnyekkel kényeztetik az olvasót.

Egyetemi tanulmányaim során többször szembefutottam Magyari Tivadar nevével. Persze az idősebb generációknak nem kell bemutatni a kolozsvári születésű szociológust, egyetemi oktatót és írót, viszont a fiatalabb korosztály lehet, hogy még nem ismeri a Megszokás első látásra szerzőjét. Számos szakmai publikáció mellett az említett könyv 2014-ben jelent meg a Koinónia Könyvkiadó gondozásában. Szövegei időtállók, ma is kellemesen fogyaszthatók, és szívem szerint kötelező, vagy legalább erősen ajánlott olvasmánnyá tenném mindenki számára.

Magyari Tivadar első rövidprózai kötetének megjelenését rengetegen várták. A már megszűnt Transindex oldalán jelentek meg a frappáns és humorral átitatott írásai keddenként. Nem csoda, hogy sokan függővé váltak a rendszeres, kisdózisú adagolástól. De mire számítson az, aki kezébe veszi a könyvet és ne adj’ isten elolvassa? Tóth Szabolcs, a Szomszédnéni Produkciós Iroda egyik humoristája így fogalmazott: „Mindenkinek van olyan haverja, akinek a történeteit szívesen hallgatja akár reggelig. Ha nincs, akkor itt ez a könyv. Ha van, akkor itt van még egy: ez a könyv. (…) Csak annak nem ajánlom, akit zavar, ha hülyének nézik, amiért utazás közben, könyvvel a kezében, néha hangosat horkanva felnevet.”

Egyik különlegessége a kolozsvári szociológus írásainak a visszatérő karakterek és élethelyzetek. Olvasás közben az ember kíváncsian fürkészi az erdélyi magyarokról – de különösen a kolozsváriakról – szóló történeteket, ugyanakkor keresi, kutatja, hogy vajon mikor fog megint megjelenni valahol Rózsa Böske, a hivatásos nyugdíjas szomszédasszony, vagy Lakatos Árpi, az illegális idegenvezető, esetleg Szekeres Mari és román veje, Dóruka. Kulcskarakter egy-egy írásban bolond Sándor is, aki nem tud aludni, s minden éjjel regényt ír, képeket fest és trombitál, mellesleg igazolása van a bolondok házától, hogy bolond. Izgalmas emberek ezek, Tihamér, a kötet narrátora és főhőse szívesen bemutatná őket bárkinek. Ehhez csak az szükséges, hogy fellapozzuk Magyari Tivadar könyvét.

Hogy végképp megkívántassam mindenkivel a könyv elolvasását, az előbb említett Tóth Szabolcs véleményét kiválóan demonstrálja a Honnan jönnek a csórók? következő bekezdése: „(…) és a szekér nem fért el a sorompó mellett, ő megállt, hogy TráhánákéDoj kijöhessen a Nissanjával, és amíg a sorompó csendesen leereszkedett a csóró is áttolta a szekerét. Zengeszku úr oda akart kiáltani, hogy hé, hova megy, nem látja a sorompót, de nem ez jött ki a száján, mert hát a sorompó lassan ereszkedett le TráhánákéDoj kocsija után, miért ne tolta volna át a csóró a szekerét egy olyan helyen, ami látszólag köztér, és helyette annyi jött ki Zengeszku úr száján, hogy vau, vau, vau, vau. Megrémült Zengeszku úr attól, hogy ez jött ki a száján, hogy vau, vau, vau, a kutyája is meghökkent, elhallgatott egy kicsit. A csóró nem nézett egyik kerítés irányába sem, nem érdekelte a sok meghülyült kutya és a többi vau, vau, vau sem.”

Ezek a történetek olyan világba kalauzolnak, ahol a mindennapi abszurditások és az emberi „furcsaságok” állnak a középpontban. Az olvasó azonban nem borzad el, hanem inkább kívánkozik abba az univerzumba, ahol Batman a kolozsvári magyarok hétköznapjait segíti. Így aztán Tihamér egy kicsit elfeledteti velünk a zord és rideg valóságot, és kellően megnevettet a különös históriáival.

A Guggenheim Múzeum megbízásából készült munkában Sun Yuan és Peng Yu házaspára ipari robotot alkotott meg, amely vizuális felismerő szenzorokat és szoftverrendszereket alkalmaz, ezzel az egyre inkább automatizált globális valóságot tematizálva. Az átlátszó akrilfalak mögé helyezett robotnak egyetlen konkrét feladata van: egy viszkózus, mélyvörös folyadékot kell előre meghatározott területen belül tartania. Amikor az érzékelők azt érzékelik, hogy a folyadék túl messzire tévedt, a kar frenetikusan visszalapátolja azt a helyére. Ez pedig folytonos, végtelennek tűnő körforgást eredményez, ugyanis amíg egyik oldalán visszalapátolja a vérszínű és -állagú folyadékot, addig a másikon megint szétfolyik és így tovább. 

Ez az állandó, reménytelennek tűnő küzdelem ismerős lehet. A robot Sziszüphoszt idézi meg, az állandó, látszólag haszontalan küzdelmet, a monotonitásba való belenyugvást, a kudarcba való beletörődést. Ez a görög regében megfogalmazott állapot gyakran rávetíthető hétköznapjainkra a kapitalizmus kritikájaként. 

Ebben az esetben azonban az érző, gondolkodó embert, az emberi tényezőt magát, amitől Sziszüphosz története olyan szívszaggatóvá válik, gépezet váltja fel. Gépezet, amely nem érez és nem gondolkodik, nem fárad el és nem válik reményvesztetté. Ugyanakkor nem is a bűneiért vezekel, mint a görög hős, nem követett el semmit, amiért naphosszat lapátolnia kell. Egyszerűen csak ez a rendeltetése, emiatt hozták létre. Az ember fölérendeltségét hangsúlyozza, aki mindenhatóként hozza létre a gépeket és rendelkezik fölöttük. 

Emellett pedig a predesztináció elméletét is bemutatja az alkotás, ugyanis 2016-os bemutatójától kezdve folyamatosan működött, amíg 2019-ben a hidraulikus folyadék ki nem fogyott belőle és le nem állt. Az alkotók tisztában voltak a folyamattal, a gépezet élettartamával. A fokozatos lassulás, a rozsdásodó szerkezet, az egyre rendezetlenebb lapátolások mind-mind az üzenet részei, amit a mű közvetít. Egy feladata volt a robotnak, amit el kellett végeznie, de már megalkotása pillanatában egyértelmű volt, hogy halálra van ítélve. 

Ráadásul nem volt beleszólása, senki nem kérdezte meg, hogy akar-e egész életében folyadékot lapátolni maga mellől, vagy belefáradt-e már. Ezzel magyarázható ennek a performatív műnek a címe is. A Can’t help myself egyszerre utal arra, miszerint egyrészt nem tehet róla, hogy ez történik vele, másrészt ellene sem tud tenni semmit, nem tud segíteni magán, hiszen nincs szabad akarata. 

Az alkotás művészeti értéke tehát nem magában az objektumban rejlik (bár laikusként a szenzoros működés szerintem önmagában is lenyűgöző), hanem az üzenetben, amit átad. Ez az üzenet, mint minden műalkotás esetében a befogadótól függően változhat, elsődleges jelentése a legtöbb értelmezésben mégis a kiszolgáltatottság. És bár robotról van szó, a téma megközelítése és a kiszolgáltatottság állapota annyira emberi, hogy nem tehetek róla – elnézve a robotot, Can’t help myself, sajnálni kezdem szegényt.

Kép forrása: Guggenheim Museum