Isten áldd meg a magyart! Annyiszor énekeltük, szavaltuk, hallottuk már Kölcsey Himnuszának kezdőmondatát, hogy bizony eljutott a Jóistenhez a kérelem. Meg is áldotta a magyar népet mindennel. Az erdélyi magyarokat főleg: a sok minden más mellett jó nagy adag olyan tapasztalattal, ami csupán abból adódik, hogy az ember ajkát magyar szó hagyja el.

Fene se kellett nekem tanítsa, kicsi korom óta bennem van az, hogy ha valaki kötekedik, kiállok magamért. Elméletben nagyon szépen él bennem a kép, hogy kihúzott háttal, tiszteletet parancsoló hangon kikérem magamnak, ha valaki rosszindulatú vagy igazságtalan velem szemben. Ez valahogy gyakorlatban nem egészen így zajlik, főleg, ha a román ellenőr az arcomba mászik és azzal a csúnya szóval fenyegetőzik, hogy „amenda”.

Kolozsváron megfigyelésem szerint az ellenőrökben és az elsőéves egyetemistákban van egy közös tulajdonság: a buzgóság. A hallgatót egyik buliból hívják a másikba, és pont arra nincs kedve, hogy tanuljon. Buzgó ő, csak nem feltétlenül akkor és abban, amikor és amiben kellene. Az ellenőrökkel teljesen más a helyzet. Ők a munkájukban buzgók. Amikor éppen dolgoznak, azt vettem észre, hogy a kedvenc részükre összpontosítanak – milyen kis lelkesek! – a büntetésre. Ilyenkor azt figyeltem meg, hogy különböző kategóriákba lehet sorolni az embereket: vannak azok, akik lehajtott fejjel tűrik a megaláztatást és odaadják a kért összeget, vannak viszont azok, akik nem engednek a saját igazukból. Ide kicsit többféle ember sorolható be. Itt is van olyan, aki végül megadja magát, van olyan, aki könyörgésbe vált, de van olyan, aki cirkuszt csapva száll le a buszról tovább bizonygatni ártatlanságát. Ellenőrből is sokféle van. Egy közös vonás viszont mindegyikükben fellelhető: provokatívak. Ha az ember egy pillanat erejéig is meginog, elbizonytalanodik, az ellenőr úgy csap le rá, mint hiéna a zsákmányára. Ha a pillanatnyi megingáshoz társul egy kis magyaros akcentus vagy helytelenül megfogalmazott mondat, az ember nemcsak azt a néhány lejét hagyja ott, hanem az önbecsülésének jókora darabját is. Éppen ez történt velem is.

Vonatállomásra sietve, minden másodpercben rápillantva az órámra, hogy nehogy lekéssem a vonatot, kiléptem a bentlakás kapuján az utcára. Amikor már majdnem ott voltam a buszmegállóban, begurult az 5-ös troli. Ennyi kellett. Ilyenkor dönt úgy a táska pántja, hogy szétjön, a nadrág, hogy elkezd lefolyni a derékról – függetlenül attól, hogy rá van-e szorítva az öv –, a cipőfűző kibomlik, az átjáró pirosra vált. Mindemellett, ha már nincs meg a bérlet – mert az is épp most keveredik el valahova –, legalább üzenetben kéne venni egy jegyet. Jelen esetben még felszállás előtt én ezt meg is tettem. És jól is tettem, csak éppen hiábavaló volt. Ez a néhány pillanatnyi szaladgálás kellően megalapozta a jókedvem ahhoz, hogy amikor odaért a kedves ellenőr bácsi, már ideges lettem. Belenézve a szemébe, mintha csak ékesen kanyargó betűkkel oda lettek volna írva, szinte láttam a gondolatait: „megvan a mai zsákmány”. Az elején kis édesded hangon kérte a jegyet/bérletet. Miután azt a választ kapta, hogy sms-t küldtem, a kis félmosoly megjelent az ajkában s a telefonomat átvéve, oda sem pillantva, azzal vádolt, hogy akkor küldtem, amikor megláttam őt. Időt sem hagyva arra, hogy esetleg megszólaljak, feltette a kérdést, hogy hol szálltam fel. Nyomás alatt álló kis naiv romániai magyarként, aki töri a román nyelvet, nem jutott hirtelen eszembe az a szó románul, hogy templom, és annyi jött ki a számon, hogy izé. Ezzel az ellenőr arcán látszott az elterülő elégedettség, s belémfojtva a szót, háromszor megismételve még az izé kifejezést, megkért, hogy legyek szíves leszállni a buszról, készítsem elő a személyi igazolványom és a pénztárcám.

Vannak emberek, akik különféle extrém sportokat űznek ahhoz, hogy átjárja az adrenalin a testüket. Nekem elég egy vita a rosszindulatú ellenőrrel és már nem is kell bungee jumping, ejtőernyő, motorverseny, se semmilyen hasonló dolog. Két mondatban elmondtam az ellenőrnek, hogy nem hibáztam, van jegyem, személyit rendőr nélkül nem kérhet, és tőlem biza egy vak garast nem fog kapni, utána pedig minden szavát ignorálva kinéztem az ablakon és ráharapva a nyelvemre próbáltam elfojtani a feltörni készülő sírást. Abban a pillanatban a bennem áradó adrenalinszint megközelítette azt, amit hullámvasúton érez az ember.

Az ilyen jellegű dolgokból sok mindent tanulhat az ember. Én mindenesetre megtanultam, hogy bár büntetést nem is, de nagy adag rossz érzést kaptam és mindezt nem azért, mert ne lett volna jegyem. Csupán azért, mert egy magyar szó kicsúszott a számon, s nem voltam elég magabiztos. És amíg sokan azt hinnék, hogy a barnább bőr vagy a különböző világnézetek miatt nézi le leginkább egyik ember a másikat, a listát kiegészíteném azzal is, hogy Kolozsváron egy fél magyar szóért hasonló bánásmódban részesülhet bárki. Akkor legalábbis mindenképp, ha ehhez hasonlóan kedves, úriemberhez méltó viselkedésmódot tanúsító ellenőrrel fut össze. Persze kivételek mindig vannak és lesznek.

El tudjuk képzelni, milyen érzés úgy felébredni, hogy fogalmunk sincs arról, hol vagyunk, mi történt velünk, egyáltalán kik vagyunk? A brit sci-fi antológia eljátszott a gondolattal és könyörtelenül az arcunkba is tolja.

A White Bear (S2E2) című epizód főhősnője, Victoria arra ébred székhez kötözve, hogy nemhogy környezetéről, de saját nevéről, identitásáról sincs fogalma. Menekülőre fogja, útját viszontagságok és megpróbáltatások tarkítják, mindeközben számos ember tisztes távolságból telefonjával filmezi őt azért, mert valamilyen televíziójel „megfertőzte” őket és most már csak erre képesek. Legalábbis Victoria így tudja. A rész végén azonban kiderül, hogy az egész megjátszott, gondosan megrendezett művelet, a főhősnőt vőlegényével együtt gyermekrablás és gyilkosság vádjával bűnösnek találták, s miután a vőlegény önkezűleg véget vetett az életének, társát a White Bear Justice Park munkatársainak kezeire bízták, hogy elnyerje méltó büntetését.

Médiahasználati, illetve közvetítés szempontjából kettősség vonul végig a teljes epizódon: egyrészt embertelen és felfoghatatlan, hogy egy magáról semmit nem tudó, nem ismerő ember vergődését, kétségbeesettségét és kiszolgáltatottságát többtucatnyi másik árgus szemmel figyeli és videóra is veszi, majd a végén szembesítenek azzal, hogy ez tulajdonképpen egy műsor. Másrészt azonban, amikor a néző megtudja, hogy a vergődő, kétségbeesett, kiszolgáltatott nő gyerekgyilkos, már nem haragszik annyira a filmező emberekre, a közönségben nevetőkre, a kordonok mögött kiabálókra és a White Bear munkatársaira sem.

A Black Mirror sorozat fogyasztása kis mennyiségben, vízben feloldva, kortyonként javallott, mert megterhel és kifacsarja az ember lelkét, ugyanakkor a zsenialitása is ebben rejlik: science fiction formában képes egy borzasztó disztópiát láttatni, amely disztópia nem is áll olyan nagyon messze a valóságtól. Erre a részre ez különösen jellemző. Miután az ember lánya túlteszi magát a történet és a vizuális elemek okozta kezdeti sokkon, megfigyelheti a média és az audiovizuális közvetítés hatását és manipulatív erejét. Az epizód során a főhőssel elhitetik, hogy az emberek, akik őt folyamatosan követik a telefonjukkal, azért ilyenek, mert valamilyen jel, frekvencia megfertőzte őket és most már csak így képesek létezni, ellenben vannak, akik ennek a „fertőzésnek” nem estek áldozatául. Nyilván, utóbb kiderül, hogy ez nem igaz és az egész színjáték, de ez az aspektus okvetlenül felveti a kérdést: vajon tényleg eljuthat ide a médiahasználat? Vajon tényleg képes lesz annyira beszippantani bennünket, hogy a szemünk láttára zajló fizikai és mentális kínzást szenvtelenül videóra vesszük? Másfelől ott a manipuláció: egyetlen ismeretlen, televízióban sugárzott szimbólummal és egy fényképpel valótlan valóságot adtak a főszereplőnek a gondosan kitervelt kínzás részeként.

Továbbmenve, a média manipulatív erejének másik vetülete az emberek, akik ebben részt vesznek. A „vendégek” számára közvetített valóság tulajdonképpen az, hogy ők most részt vesznek az igazságszolgáltatásban. Jemima tragikus halála egyként sokkolt mindenkit, s mint ilyen, az emberek igazságot követelnek és büntetést az elkövetőknek. Azáltal, hogy elmennek a White Bear Justice Parkba és eljátsszák, amit tőlük kérnek, azt sugallják nekik, hogy végül is ők szolgáltattak igazságot egy kislány meggyilkolásának ügyében. Ebben az a nagyon hátborzongató, hogy bár – még – nem ezt a világot éljük, a médiafogyasztó társadalomnak most is megvan az a rétege, amelyet ijesztően egyszerűen rá lehetne venni egy ilyen „játékra” s az emberek valószínűleg partnerek is lennének benne anélkül, hogy kétszer is meggondolnák, mire adják a fejüket.

(kép forrása: Screen Spy)

Az erdélyi egyetemisták szakmai életének egyik legnagyobb érdeklődésnek örvendő eseménye ismét élőben zajlott az idén: a XXV. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia. Gondolatfoszlányok egy szekcióvezetőtől.

Elismerés. Ez az a kulcsszó, amit végig a Reál- és Humántudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia eseményéhez kapcsoltam. Elismerés a versenyzőknek. Elismerés a zsűrinek. Elismerés a résztvevőknek, a szekcióvezetőknek, a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek. Elismerés a különböző egyetemeknek, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetnek, elismerés diáknak, tanárnak és végül is mindenkinek, aki valamilyen szinten kapcsolódik ehhez az eseményhez.

Kedd reggel van, május 17-e, én pedig a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektori hivatala előtt állok, és próbálom összeszedni minden bátorságom és önbizalmam, hogy belépjek a nagy faajtón. Kifújom a levegőt és csak arra tudok gondolni, azzal biztatom magam, hogy bármennyire is szerencsétlennek tűnök, ez hozzátesz a szakmai tapasztalatomhoz, a jövőmhöz, ahhoz, hogy én is elismerésben részesüljek majd valamikor.

Néhány újságíró között ülök, és jegyzetelek. Szépen, kihúzott háttal, illedelmesen teszek-veszek, mert fontos emberek vesznek körül. Valószínűleg az ő részükről sosem fogok elismerésben részesülni, de azért próbálkozni mindig kell. Feljegyzem az elhangzott gondolatok közül a legfontosabbakat, hogy majd tudósítást írjak belőle, ami majd megjelenhet a Campusban s azért is esetleg elismerést kaphassak innen-onnan.

A terem, ahol ülünk, komolyságot áraszt. A drága fabútorok, a puha szőnyeg, a félkörbe rendezett székek és mindenkin az elegánsabb öltözet mind-mind olyan dolgok, amelyek közül én a hétköznapi megjelenésemmel kitűnök. Ettől függetlenül mindenki szeme elsiklik felettem. Az idő telik, a sajtótájékoztató véget ér. Később a cikkemet valahogy összehozom, amit javítás, majd publikálás követ.

Nap nap után jön, majd elérkezünk a csütörtöki nyitógálához. Látszik, hogy kik azok, akik versenyezni fognak. Látszik, hogy ki az, aki bíráskodni fog a dolgozatok felett, s az is látszik, hogy ki az, aki csak betért megnézni a nyitógálát, mert talán éppen érdekelte. A termet betölti a zsongás, az izgalom. Mindenki várja a következő lépést. A kórus felsorakozik, majd gyönyörű csengő dallamok egyvelege tölti be a termet. Egyik dal követi a másikat, a zene hipnózisként hat az emberekre, mindenki különös odafigyeléssel hallgatja az énekszót. A bemutató után néhány pillanatig ellepi a termet a csend, majd felzendül a taps. Az elismerés egyik formája. Köszöntőszöveg, dr. Benedek Dezső plenáris előadása, majd mindenki kiözönlik.

A tűző napra kiérve, a szervezésen gondolkodva az jut eszembe, mekkora bizalom kell ahhoz, hogy ilyen nagyszabású rendezvényt a diákok kezébe adjanak mindenféle kétkedés nélkül. Mi van, ha valaki nemtörődöm jellemet mutatva nem fogja elvégezni a feladatát? Mi van, ha valami nem sikerül a konferenciákon? Aztán az agyam megválaszolja a hirtelen felmerülő kérdést. Aki önkéntesen jelentkezik az ETDK szervezésére, úgyis elvégzi a feladatát, már csak azért is, mert elismerésre vágyik.

Elérkezik a péntek. A Kommunikáció és Újságírás Szekció konferenciája. Felöltöm a szép ruhát, utoljára ellenőrzöm a konferenciaszövegem, képzeletben felsorakoztatom aznapi teendőimet, majd elindulok a KMDSZ-iroda felé átvenni a szekciócsomagokat. Mindenféle előzetes feladat után ott találom magam 10 perccel a konferencia előtt, és még csak az izgalom pici kis szikrája sem jár át. A terem kezd megtelni. A résztvevők csillogó szemmel, remegő kézzel foglalnak helyet a harmadik és negyedik sorban. A zsűri elfoglalja a helyét. Elkezdődik a szekcióülés.

Ha nem csupán egy emberre hárul a nagy feladat, hanem ketten osztoznak ugyanabban a teendőben, jóval könnyebb elkönyvelni a kudarcot, de az elismerés is kettéoszlik. Ilyen gondolatok rohamoznak meg, miközben a másik szekcióvezetővel játszunk a szavakkal és konferenciához méltó díszes köszöntővel megnyitjuk az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát. Az idő sakkban tart minden jelenlevőt. A vendégelőadót azért, mert nagyon érdekes téma bemutatására az a 40 perc körülbelül egyenlő a semmivel, a versenyzőket azért, mert csupán 10 percük adódik több hónapig tartó munkával járó szakdolgozat bemutatására, a zsűrit, mert számukra 5 perc jut néhány kérdés feltevésével megbizonyosodni arról, hogy jól felkészültek-e az előttük állók, és minket, szekcióvezetőket is, mert a táblázatban megadtuk az időkeretet, amihez ragaszkodnunk kell a konferencia lebonyolításával. Az időblokkok követik egymást, és ami számunkra csupán egy rendezvény levezénylése, az másoknak meghatározó pillanat. Az utolsó prezentáció bemutatásával eljön az idő, hogy a szekcióvezető kiossza a pontozáshoz szükséges papírokat és a zsűri értékelje az elhangzottakat.

Egyetlen délelőtt alatt lezajlik mindaz, amire annyian már oly sok ideje készülnek. A mi munkánk befejeződik, hazaindulok. A haza alatt pedig itt azt a hazát értem, ahol a szüleim várnak. Azt a kicsi, Torda utáni települést, ahol a meleg szél simogatja az ember bőrét és mindent bekebelez a természet. A vonatút hamar eltelik, az állomáson pedig ott áll anya és apa. A szemükben tükröződő elismerés mértékét pedig az előbbiekben említett pillanatok egyikében sem lehet tapasztalni.

„Csak három napról van szó, olyan könnyen össze lehet dobni egy ilyen eseményt!” Hányszor elhangzott ez a mondat attól kezdve, hogy arra adtuk a fejünket, idén is nyélbe ütjük szakunk szakmai konferenciáját! De valóban könnyen összedobtuk az egész hétvégés hacacárét? Már most lelőném a poént: nem.

Amikor az ember lánya a rendezvényszervezés misztériumán elmélkedik, általában kellemes és egonövelő külsőségek jutnak eszébe: szép fotók, névvel ellátott szervezői igazolvány, dicséretek és gratulációk. Az illúzióromboló szerepét betöltve ezúton elárulom, hogy a rendezvényszervezés – az imént felsoroltak mellett – a következő elemek halmazát jelenti: stressz, konfliktus, telefonbeszélgetések és e-mail-váltások tömkelege, az alvás és pihenés ismeretlen fogalommá válik és ezek következtében a kimerült, lassan tévképzetekkel küzdő szervező azt sem tudja pontosan, hogy merre van előre.

Az idei Médianapok megszervezése, összeillesztése és lebonyolítása is hasonlóképp zajlott az elmúlt hónapokban. Kezdetben, az ötletelés hajnalán az alkotókedvtől túlfűtött gyanútlan szervezőgárda százhúsz százalékon ég, pörög, csak úgy röpködnek az ötletek a tanácsteremben. Ez a lelkesedés mindössze addig tart, amíg az ötletek és a gyűlések elméleti szinten zajlanak. Amikor azonban a papírra, táblára vetett, Facebook-csoportba posztolt ötletek formát kellene hogy öltsenek és a szervezésnek a gyakorlati fázisba kellene lépnie, dől, borul minden. Az agilis, mindenre elszánt szervezők hirtelen ideges, impulzív, mogorva felnőttekké válnak, ugranak mindenkire, aki kicsit hangosabban merészel levegőt venni.

Az esemény előtti utolsó nagy hajrában mintegy törvényszerűen, egy nap leforgása alatt füstbe megy minden: nem válaszol a meghívott, késik a nyomtatás, eltűnnek a jegyzetek, nincs meg a telefonszám, ahány kérdés felmerül, annyi marad megválaszolatlanul.

Amikor végül valahogy az utolsó redők is kisimulnak a rendezvény függönyén, a szervezők magukra öltik az egyenpólót és a színben passzoló koordináló igazolványt, és csak egy kicsit kifújnák magukat, hogy most már minden sínen van, mint József Attila, a világmindenség hirtelen összeesküszik a szervezők, a résztvevők és a meghívottak ellen: nem működik az élő közvetítés, késik az illető, akinek éppen halaszthatatlan dolga lenne, pont annak a teremkulcsnak kelt lába, ahonnan a vizet és a ragasztószalagot azonnal el kellene hozni. Az esemény koordinátorai az agyvérzés és az ájulás határán próbálják menteni a menthetőt, ezt a lehető leggyorsabban és a legtöbb káromkodás társaságában próbálják megtenni. Amikor ez végül révbe ér és az első előadás megkezdődik, elindul a visszaszámlálás: mindjárt vége.

Summa summarum, egy ilyen rendezvény összeállítása olyan élményekkel gazdagít, amelyeket más úton nem kap meg az ember, sok sikerélményt és szakmai elégtételt is hoz, ezeket a kellemes, pozitív emlékeket ugyanakkor kompenzálja, hogy az egyszeri szervező idegrendszere három nap alatt tíz évet gyengül.

Jókedv, döbbenet, meghökkentő sztorik, szakmai összefogás és tanácsadás. Néhány szóban így lehetne összefoglalni a május 13–15. között megrendezett Médianapokat, az újságíró-hallgatók szakmai konferenciáját.

A pénteki családiás hangulatú kvízestet követően szombaton igen érdekes és izgalmas történetekkel várták az érdeklődőket az idei Médianapok meghívottjai. A szervezők eleve arra törekedtek, hogy minél bravúrosabb témákról legyen szó a konferencián. Meghívták hát Sipos Zoltánt az Átlátszó Erdélytől, Lukács Csabát a Magyar Hangtól, Keresztes Pétert a Temesvári RTV-től, Maddie Lisebladot a California State Universityről, valamint Csibi Lászlót, a BBTE Magyar Film és Média Intézet oktatóját.

Rengeteg érdekfeszítő témát sikerült kivesézni a háromnapos rendezvényen. Sipos Zoltán többek között arról mesélt, hogy a 2022-es magyar választásokon és a hozzájuk tartozó kampányokban milyen problémák merültek fel, mi is történhetett valójában a Marosvásárhely mellett talált szavazólapokkal, illetve ezek hogyan jelentek meg a sajtóban. Ezt követően a tényfeltáró újságírásról beszélt, annak nehézségeit és szépségeit ismertette az Átlátszó Erdély főszerkesztője.

Ugyancsak szombaton mesélt bolíviai kalandjairól Lukács Csaba, a Magyar Hang lapigazgatója, akinek fontos missziója volt a dél-amerikai országban: kiszabadítani Tóásó Elődöt, akit éveken keresztül ártatlanul tartottak fogva a latin-amerikai börtönben. Több évig húzódott a küldetés, Előd nővére az akció kedvéért elvégezte a jogi egyetemet, ráadásul még spanyolul is megtanult, hogy minél könnyebben és minél többet tudjon segíteni bajba jutott testvérén. A sok erőfeszítés meghozta gyümölcsét, a magyar állampolgárságú férfit kiengedték társával, a horvát Mario Tadićcsal együtt.

Keresztes Péter története annyiban hasonló az előzőhöz, hogy ő is kiszolgáltatottaknak segített, azonban jóval többnek: a máramarosszigeti román–ukrán határátkelőnél önkénteskedett a Máltai Szeretetszolgálat egyik csapatában. A néhány nap alatt A háborúban nincs jó búcsú címmel videóriportot is készített az ukrán családokról, menekültekről. Riportja európai díjat kapott az Európai Regionális Televíziók Szövetségétől (CIRCOM) multimédia kategóriában.

A szombati nap utolsó előadója Maddie Liseblad, a California State University professzora, aki arról tartott részletes előadást angolul, hogy milyen attribútumokkal kell rendelkeznie az újságírónak, illetve miért kell és hogyan lehet ellenőrizni a forrásokat mind újságíróként, mind pedig olvasóként. Emellett kitért arra is, hogy melyek a legnagyobb médiaorgánumok az Amerikai Egyesült Államokban, miért muszáj szkeptikusnak lenni sajtófogyasztáskor, és hogy mennyire elterjedtek az internetes gonosztevők, akik félrevezetik az olvasókat, sőt még az újságírókat is.

A Médianapok utolsó előadására vasárnap került sor: Csibi László, a BBTE Magyar Film és Média Intézet oktatója dokumentumfilm-forgatásairól, a szakma sokszínűségéről, annak hátrányairól mesélt. Kiemelte a rendező és az alany közötti bizalom fontosságát, amelynek rendkívüli szerepe van a film minősége szempontjából, hiszen úgy születnek őszinte, érdekes jelenetek, filmek, ha megvan az összhang.

Mit nem lát a publikum? Hogy újságírónak lenni jó, izgalmas és kalandokkal teli, azonban olykor nem egyszerű. A meghívottak felhívták a figyelmet – direkt vagy indirekt módon – arra, hogy mennyire óvatosnak, kételkedőnek, ravasznak kell lenni sajtósként. És az sem árt, ha az olvasóközönség is ilyen.