A hosszú, átbulizott diáknapos hétvége után az egyetemista megáll és elgondolkodik: jó rég nem volt otthon, haza kellene menni a szüleihez, ült eleget a blokkban. Előre vonatjegyet vesz, mert tudja, hogy gyorsan elfogynak a helyek, szól anyukának, aki nagyon örül és hazavárja.

Van olyan egyetemista is, aki az átbulizott diáknapos hosszú hétvégét követő első napon olyan torokgyulladást kap, hogy pihenteti az egész hetes programjait és átváltja a vonatjegyét korábbra. Jelen.

Így indult az elmúlt hét, tele energiával, de a testem megálljt parancsolt, s talán jól is tette. Mert most volt idő kiélvezni minden apró dolgot, amit gyakrabban kellene megtenni. Olyasmit, amiket a nagyvárosi rohanásban nem tudok megtenni, mert nincs idő rá. Miért sietünk állandóan? Lassabban is lehet élni. Úgyis gyorsan meghalunk.

Itthon a faluban minden olyan csendes. A főút vezet végig az egész településen, néhány utcában gyerekek bicikliznek, kevés autó jár. Este kilenc után a bőröndöm a főút szélén húzom, s belélegzem a meleg tavaszi levegőt. Nyelni még fáj, de majd valamit felír az orvos. A kapuban istállószag fogad, de nem zavar. Otthonillat, akárcsak a rántott húsé, kiteregetett tiszta ruháé vagy a frissen nyírt fűé.

Érkezésemet a kutya is várta, megszeretgetem, engedem, hogy összepiszkoljon és megnyalja az arcom. Nekem is hiányzott az, hogy tappancsnyomok legyenek a nadrágomon. Vizslatom az itthoni környezetet: a szüleim felújítanak néhány bútort, gyerekkori szobám időnként raktárrá válik. Megmosolygom: látszik, hogy keveset vagyok itt. Kiviszek egy poharat, amit még húsvétkor felejtettem a régi íróasztalomon, majd elismerem, hogy az itthoni ágyamnál semmi sem lesz kényelmesebb.

Másnap irány a rendelő. Köszönök az idős bácsinak, aki minden hónapban jön felíratni a szívgyógyszerét, majd az utánam érkező, harsányan pletykálkodó nőknek is. Most nem idegesít, hogy várnom kell. Ráérek. Ezelőtt folyamatosan toporogtam az ajtó előtt, hogy az idős, lassan nyugdíjas orvos dolgozhatna gyorsabban is. Most még én is elfecsegek vele egyetemről, vonatozásokról, vírusokról és háborúról.

Kiváltom a receptet, megvárom a buszmegállóban a buszt és nosztalgiázom, hogy ehhez a megállóhoz mennyi emlék köt. Találkozások, búcsúzások, ölelések vagy akár első csókok helyszíne.

Az otthoni ebéd után meglátogatom nagymamát. Ahogy helyet foglalok nála, rájövök a nap tanulságára: soha ne menj jóllakottan a nagyihoz. Egy tányér süteménnyel kínál, szépen lassan elmajszolok egyet, amíg elmondja minden mondandóját. Meghallgatom, s amíg lehet, még szakítok rá időt, mert neki sincs sok.

Aztán, ahogy telnek a napok, rájövök, hogy többször kéne „hazajönni”, még ha nem is szó szerint. Többször kellene félretenni a napi teendőket, nem csak akkor, amikor a testünk parancsolja, és gyakrabban kellene megpihenni fejben is. Lelassulni, nem aggódni azon, hogy mi a következő feladatunk, vajon be tudjuk-e fejezni, hogy holnap vegyük a másikat. Megállni, nagy levegőt venni, odafigyelni az apró részletekre a körülöttünk forgó világban, örülni, hogy a részesei vagyunk és megélni a mákat, amíg itt lehetünk.

Bővített zsűritől román nyelvű dolgozatok fogadásáig több újdonsággal jelentkezik az online térből két év után ismét a való világba költözve a Reál- és Humántudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia, amelyet immár 25. alkalommal szerveznek meg Kolozsváron.

A 2022-es évi kiadás sokban különbözni fog az előbbiektől, részben azért, mert a szervezőcsapatnak ismét vissza kell szoknia a jól bevált módszerekhez, de sokkal inkább azért, mert ez az év az ETDK számára jubileumi esztendő – hangzott el a csütörtökön kezdődő tudományos eseményt ismertető keddi sajtóértekezleten, a BBTE rektori hivatalában.

– Ez a 25 év erős időszak volt a tudományos diákköri mozgalom életében, amely évről évre egyre magasabban ívelő fejlődési görbét mutatott. A világjárvány sem tudta átvágni azt, hogy a tudomány hangja szóljon itt, Kolozsváron. Szerintem a 25. ETDK-nak a legnagyobb megkoronázása, hogy magunk mögött hagyjuk a koronavírust, de emellett rengeteg kis elem van, amit beépítettünk a kommunikációba: a logót 25-ös formára terveztük, a résztvevőknek 25 tippet adtunk arról, hogyan kell ETDK-ra készülni, próbálkozunk azzal, hogy a záróműsorban is visszaköszönjön a 25-ös szám – fejtette ki a Campus kérdésére Hatos Attila KMDSZ-elnök.

Az ETDK-t támogató Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) igazgatója, dr. Szabó Árpád Töhötöm felidézte a mai formájához mérten jóval szűkebb körű eseményként megvalósult első konferencia emlékét. Az első ETDK-n tudományos dolgozatot bemutató egyetemista mára témavezető tanárként tevékenykedik és szakmai tudásával támogatja a fiatal kutatókat. A sajtóértekezleten elhangzott: szakmai háttér segítségével az anyaországi gyakorlattal ellentétben Kolozsváron idén is diákközösségek vállalják a konferencia szervezésének nagy részét. A KMEI nagyban támogatja az önkéntes hallgatók munkáját, az intézet által működtetett szakkollégiumi hálózatban is sarkallják a hallgatókat a konferencián való részvételre. Az első díjak biztosításáról szintén a KMEI gondoskodik.

Több újítással érkezik az idei konferencia: a tanárok mellett kutatók, tudósok és cégvezetők is részt vesznek a zsűrizésben. Szintén újdonság az is, hogy az állam- és jogtudományi területről érkezők román nyelvű szakdolgozattal is jelentkezhetnek, hiszen nincs a karon magyar tagozat. Ez azonban azt feltételezi, hogy a dolgozatot magyar nyelven mutassák be a jelentkezők, illetve abban az esetben, ha továbbjutnak a 2023-as Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, ott már a dolgozat magyar nyelvű fordításával induljanak.

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem szerepe az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciával elindítani a diákokat a kutatómunka irányába, majd pedig, ha a kutatás másod-, harmadévre elér egy olyan szintre, ahol bemutatható, az ETDK-s részvételt beszámítjuk a záróvizsgánál – mutatott rá a sajtóértekezleten dr. Soós Anna egyetemi docens, rektorhelyettes.

A 25. ETDK-ra kétszáznál több dolgozat érkezett, amelyek zárt körű megvédésére 24 szekcióban lesz lehetőség. A nagyközönség részvételével zajló csütörtöki nyitóünnepségen dr. Benedek Dezső Szemét és az Istenek Bali szigetén: Ökológia és Hitvilág című plenáris előadását hallgathatjuk meg 18 órától a BBTE Aula Magna termében. Szilágyi Lóránt, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia főszervezője a Campusnak megerősítette: a május 22-i, vasárnapi zárógálára is minden érdeklődőt várnak szintén 18 órától az Auditorum Maximumba.

A konferenciával kapcsolatos további részletekről az etdk.kmdsz.ro honlapon és a rendezvény hivatalos Facebook-oldalán lehet tájékozódni.

Csattognak az írógépek, kattannak a gyújtók, és mindenki hangosan telefonál – ilyen hangulat uralkodhatott a múlt század derekán, végén a lapok szerkesztőségében, legalábbis a film szerint a The Washington Postnál mindenképp. Ilyen cigarettafüstös és rendkívül jellegzetes amerikai miliőben tárta fel és írta meg Bob Woodward és Carl Bernstein az ún. Watergate-ügyet, amelyet korunk tényfeltáró újságírásának origójaként tartanak számon. A Watergate-botrány néven elhíresült korrupciós ügy Richard Nixon elnöksége alatt történt, és a média, a nyilvánosság egy lehallgatási kísérlettel egybekötött betörés kapcsán figyelt fel rá. A betörők tárgyalásán Bob Woodward, a The Washington Post kezdő újságírója fogott gyanút és megsejtette, hogy ebben az ügyben sokkal több van egyszerű betörésnél. Bernsteinnel karöltve számos érintettel beszélgettek, dokumentumokat éjt nappallá téve olvasva jutottak el a demokrata párt irodájától egészen az elnöki hivatalig. A botrány akkora felháborodást és visszhangot generált, hogy Nixon elnök kénytelen volt 1974-ben lemondani és elhagyni Washingtont.

Az All the President’s Men (Az elnök emberei) című 1976-os film a Watergate-ügyet a lehető legrészletesebben és legrealisztikusabban tárja a nézők elé, elsősorban a két újságíró fókuszba helyezésével. Ennek a nézőpontnak köszönhetően az ember bepillanthat az oknyomozás különböző, a szélesebb nyilvánosság számára általában ismeretlen aspektusaiba és valamelyest megértheti, felfoghatja a léptékét annak a munkának, energiának és időnek, amelyet az újságírók befektettek, míg az ügy odáig csúcsosodott, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke a televízióban bejelentette a lemondását.

Alan J. Pakula filmje végigköveti Woodward és Bernstein nyomozási munkáját úgy, hogy közben az általuk használt technikák is tisztán kivehetőek. Talán a film legfontosabb szakmai tanulsága, amit minden újságírónak érdemes és kötelező volna szem előtt tartani, ha tényfeltárásra adja a fejét: a bizalmas forrás kezelése. Woodward társasági eseményen ismerte meg forrását és a tőle szerzett információkat háttérbeszélgetés formájában szőtte írásaiba vagy Deepthroat (Mélytorok) fedőnévvel publikálta. Annak ellenére, hogy borzasztó nyomást helyezett rá a média és a nyilvánosság, még halálos fenyegetéseket is kapott, soha nem fedte fel forrásának kilétét, Deepthroat identitását 32 évig homály fedte, míg a forrás maga, Mark William Felt úgy nem döntött, hogy felvállalja: ő volt a The Washington Post újságírójának informátora. Ha az ember lánya oknyomozó újságírásra adja a fejét, szerintem az első és legfontosabb, kardinális szempont az, hogy ha a forrásának anonimitást ígér, azt ha esik, ha fúj, betartsa.

A filmet látva ez a legszembetűnőbb pozitív médiaetikai eljárás, amelyet minden újságírónak szentségként kellene kezelnie, azonban második nézésre észrevettem olyan gyakorlatokat is, amelyeket nem feltétlenül tartok követendő példának: körülbelül a film második órájától, amikor a két újságíró egyre mélyebbre és mélyebbre kerül az ügyben és a Nixon újraválasztási kampányáért felelős bizottság tagjait kérdezik egyesével, házról házra járva, van egy kifejezett alany, ahol nem kívánják fogadni a riportereket, Bernstein azonban mégis bemegy, és cigarettára gyújt. Én értem és egyetértek azzal, hogy ha az ember ekkora kaliberű visszaéléses ügyet göngyölít fel, több mint rámenősnek kell lennie ahhoz, hogy a szükséges információt megszerezze, ám nem mindenáron. Számos alany, aki ebben a bizottságban dolgozott, valósággal rettegett nyilatkozni a várható következmények miatt.

A tényfeltáró újságírás műfaja általában valamilyen politikai, hatalmi visszaélést, korrupciót feltételez és hosszú hónapokba, évekbe telhet, míg érdemi eredményre jutnak a részt vevő újságírók. Woodward és Bernstein hihetetlen kockázatot vállalt ezzel az üggyel, akkora kockázatot, amelyre 1972-ben még ők maguk sem számíthattak, hiszen nem sokan gondolták, hogy a kampányidőszakban történt betörés egészen az elnöki hivatalig nyúló korrupció előszele. A film által erre a „meglepetésfaktorra” is rájöhetünk, megfigyelhetjük, hogy az újságíró soha nem tudhatja, mibe mászik bele és hogy ennek a valaminek milyen következményei lehetnek. Bár a The Washington Post munkatársainak bántódása nem esett, sajnos nem mindegyik oknyomozó újságíró ennyire szerencsés – napjainkban sem.

(kép forrása: Rotten Tomatoes)

Ott voltam a kezdetek kezdetén, amikor a gondolat csillagként vágott át az égen, amikor a szülés keserű nyögései elhaltak, amikor Zoé ZOÉ lett. Ott voltam, amikor a bábeli zűr ünnepséggé alakult, amikor a paradicsomok istene kegyelmet adott s amikor elhangzott az ítélet: ennyi. Ott voltam.

Az első napon a stáb hangulatot teremtett. A lakástulajdonos lelke lebegett a konyha fölött, miközben élelmiszerek nélkül főztek. Az álszakács rossz pólóban, szövegismeret nélkül, véres gondolatokkal érkezett.

– Vetkőzz! – üvöltötte a rendező. És úgy történt. A csapat várta, mint fordul fonákjára a póló, hogy kezdődjön a forgatás. A színész szomorúságára a jelenetből nem lett horror.

A második napon új szakmákat hoztunk létre. Ilyen a lámpapásztor, cipőlehúzás-ellenőr, mackószínész, pornókritikus, tévésszalag-ragasztó ésatöbbi. Színészeink ruhástól és plüssjátékostól vetették bele magukat a 18 pluszos tartalmak készítésének rejtelmeibe.

– Miért teszel ilyen uncsit nekik?

– Nem lehetne valami mást?

Ítélkeztek az önjelölt megfigyelők a reprózni kívánt alkotás kapcsán. Hogy az operatőr preferenciáival vagy az ajánló algoritmussal volt probléma, nem tudni biztosra.

Napi mottó: Biztos, hogy jól vagytok?

A harmadik nap csodák sorozata. Barnává változott a szőke, magassá az alacsony. Slagból lett díszlet, stúdióból pedig vallatószoba. Fortuna kedvét lelte próbálkozásainkban, ezért igyekezett minél többet belógatni a mikrofont, a szoknyát, a dublőr hajszálait oda, ahova nem kellene.

– Nézz rá a kibaszott képre, ez egy elbaszott smink! – jelezte aggályait a rendező az egyik beállítás láttán. A drámát megelőzendő hozzátette:

– A smink jó, a világítás szar.

Operatőr társa kevésbé értette, mi a probléma, de hűen húzogatta kollégáival az asztalt, míg a fényviszonyok meg nem változtak. Végül is Fortuna elég engedékeny.

A negyedik nap: APOKALIPSZIS. A stábtagok egymás számára érthetetlen nyelveken kezdtek el zagyválni, az operatőr helyett a kamera állítgatta önmagát. A listákról kiíródott az ennivaló, így a díszlet üres porcelánjait kanalazhatta a színészek után a csapat is. Elállatiasodott a környezet, virágok nőttek poharakba, indák csomózták egy hurokba a feszültséget, stresszt, alváshiányt. Hatalmasat robbant a bomba, de ez a munkán nem látszik. Csak a falon ejtett lyuk őrzi a pusztítás nyomát. Tükhé kegyes, Árész elaludt, a söröshordót végre közösen is megcsapoltuk.

Az ötödik napon a stáb megpihent.

A hatodik napon a moziban zöldségeskertet ültettünk. A román munkamegosztáshoz hasonlóan néztük, ahogy a színésznő vet, palántáz, kapál, arat, ő tudja. Ahány paradicsomszárat hátradobott, kétszer annyi jelent meg mellette. S szerepéből adódóan falta, nyelte sótlanul, magára. Dublőrünket lecserélte az eredeti barna, s harapta ő is hűségesen a kelléket. Hogy gyomra a későbbi kávéra mit reagált, jobb nem tudni. Simán csusszant a hahrt (fahrt becézése), megvolt az összhang, megérkezett a megváltás.

Gyakorikérdések.hu: Lehet a paradicsomevés stábhoz tartozási rituálé?

Gyakorikérdések.hu: Nincs találat.

A hetedik napon megszületett a 12. bosszúálló. A fürdőkádból mászott ki a kísérleti példány. Kézi habverővel vert habok borították testét, a felismerhetetlenségig torzult felhőbe burkolózott. Segítségére sietett minden férfi és nő, törülköző, forró víz, cigaretta, minden készen állt a gubó leválása utáni pillanatra. A „Krisztus-várást” megszakítja az operatőr köhögése.

– Valaki arrébb tenné a fehér kábelt? – néz körbe reménykedően.

– Of course, my little horse – süvít a világosító hangja.

Megszakad a pillanat, ropogós hahoták követik végig a helyreigazítást. A szettek után újra forog a kamera. A rendező kihagy egy képet és az utolsó ennyi úgy csattan el, hogy nem is tudtuk, az lesz a végső.

Két év után először, két év után ismét… Szinte minden szónoklat így kezdődött az elmúlt hosszú hétvégén a 27. KMDSZ Diáknapokon. A Törökvágás újra magyar diákoktól zengett, no meg a 30-as busz is. Talán egyik jobban, mint a másik. Mindenesetre a hangunkat olyannyira hallattuk, hogy sokan közülünk egy hétig biztos szóhoz sem jutnak majd, annyira berekedtek.

Niiincsen hangotok, nincsen hangotok! Szinte minden percben valahol a tömeg mélyén valaki torkaszakadtából elkezdte kiabálni ezt a mottóvá vált skandát. Amolyan felhívásként keringőre, hiszen pont az volt a célja, hogy megmutassa: igenis van hangunk, mégpedig elég hangos ahhoz, hogy az egész város tőlünk zengjen. Kétséget kizáróan tőlünk is zengett, ha más nem is, akkor a Törökvágás és a 30-as busz biztosan. Egy percre sem irigyeltem a buszsofőröket: egyetlen buszutazás sem telt el éneklés, kiabálás vagy hangos nevetés nélkül. Mindenesetre igazán megnőtt a forgalom a Donát negyedben, nagyjából annyian ültek a buszokon, mint amennyien a 24B-n szoktak, és annyian sétáltak a mellékutcákban, mintha legalábbis a Főtéren lennénk.

Akárhogy is nézzük, kellett ez nekünk, diákoknak. Két év hosszú idő, volt mit bepótolni, és azt hiszem, sikerült is bizonyos területeken betölteni azt az űrt, amit a bezártság okozott.

A 27. KMDSZ Diáknapok sokunk számára az első volt, sok mindent tapasztaltunk meg először. A harmadéveseknek, de még a másodéveseknek is ez volt az első törökvágásos élmény. Megvan az az érzés, ugye, amikor régi kolozsvári egyetemistákkal beszélgetsz, akik már régesrég kirepültek a kincses város megnyugtató, zavaros, mégis biztonságot nyújtó karjai közül, és a diákkori élményekre kerül a sor? Megvan, ugye? Megbeszélitek az átaludt előadásokat és szemináriumokat, hogy melyik tanár milyen, hogy a forgalom a nap legnagyobb részében katasztrófa, és még sorolhatnám. Aztán, amikor a diáknapokra kerül a sor, te mint ártatlan, friss, zsenge alapképzéses egyetemista, elnémulsz. A másik, persze, beszél, beszél és beszél. Felidézi az emlékeit – már ha vannak emlékei… –, elmondja, milyen vagány húsz perceket aludni ezalatt a néhány nap alatt és utána részt venni a vetélkedőkön, elmondja, hogy ilyenkor a legvagányabb ismeretlen emberekkel random dolgokról, a világ bajáról beszélni. Te viszont még mindig néma vagy. Persze, megvan picit ez az érzés, ha fesztiváloztál már, de a diáknapozó élmény… na, az egyáltalán nincsen. És elég elkeserítő ezt belátni.

Másik helyzet: édesanya úgy indít el otthon buliba, hogy „vigyázz, fiam, nehogy a sáncban köss ki”, te pedig ügyesen, nevetve megnyugtatod őt, hogy te oda soha. Nos, a diáknapokon teljesen másképp állunk ehhez a dologhoz. Itt a sáncban történtek a legnagyobb partik. Olyan helyszínné vált, mint a belvárosban valamelyik jellegzetes kocsma, amit mindenki ismer, mindenki talál benne ismerőst, aki mellé leülhet, elszívhat egy békepipát és elkortyolhat egy gyógysört. Mármint vizet. Természetesen vizet.

A diáknapok miatt csak egy évben egyszer négy napon keresztül esik jól annyiszor körbejárni a Főteret és a Sétateret, amennyiszer muszáj, és ilyen jóérzés még sosem volt megmászni a Törökvágás dombját.

A diáknapok miatt egy évben egyszer megnyílunk a világ felé. A szervezőcsapat olyan feladatokat ad, amelyeket ha akarod, ha nem, teljesíteni fogod, annyira magával ragad ez az egész helyzet. Ilyenkor simán megkérsz egy várandós hölgyet, hogy készítsen veled fotót, gondolkodás nélkül lefekszel a földre, s megvárod, hogy a galambok a hasadról egyenek és szégyenérzet nélkül szaladsz lufival a hátadon azt kiabálva, hogy „mă urmăreşte”. Őrülten hangzik? Négy napon keresztül mi is azok voltunk, és megérte. Igazán megérte. Megérte befalni az egész csípős paprikát, még akkor is, ha aznap nem ettél semmit, és nem adtak mellé semmi enyhítőt. Megérte tejszínhabot fújni az arcodra, hogy mások megdobigáljanak pattogatott kukoricával. Megérte megállítani egy idegent és elhívni az esti buliba. Megérte különböző állatoknak öltözve jelenetet előadni a Sétatéren. Megérte… őszintén, minden másodperce megérte.