Budapest kontra „a vidék”: Magyarországon ez a megnevezés senkinek sem tűnik már fel, mindenki hozzászokott a fejnehéz – ha úgy tetszik: fővárosnehéz – gondolkodásmódhoz, ennek köszönhető, hogy a főváros az A Főváros, mellette elvétve pedig ott van A vidék és A vidéki nagyvárosok. Miben is nyilvánul meg a Budapest-orientált gondolkodás és mi tapasztalható ebből a fővárosban? Kéthetes ott-tartózkodásom alatt szembetűnt egy s más, ezek pedig némiképp árnyalhatják a Budapestről kialakult idealizált képet.

Majd kéthetes tanulmányutunk során bőven akadt időnk a főváros utcáit róni, átvenni, megfigyelni a közhangulatot, az emberek viselkedését, mentalitását és a fővárost mint közigazgatási egységet. Figyelem: mindenhez, ami a következőkben olvasható, vastagon hozzájárul az intenzív kampányidőszak, amely az amúgy is polarizált magyar politikai és közéletet csak tovább izzítja és a konfliktusokat mélyíti.

Ha az ember lánya Budapestre vetődik valamilyen szervezett program vagy kirándulás által, élhet a gyanúperrel, hogy a szálláshelye valamely külvárosban található, ugyanis a külföldi, külhoni diákok számára fenntartott kollégiumok, bentlakások java része a külső kerületekben helyezkedik el. Velünk sem történt ez másként, kéthetes ott-tartózkodásunk ideje alatt a III. kerületben, Óbudán laktunk.

Amikor a külhoni, esetünkben erdélyi magyar Budapestre látogat, a belváros, a Lánchíd és az Országház délibábja sejlik fel lelki szemei előtt. Erre az erősen idealizált képre remekül rá lehet kontrázni a külváros, a külső kerületek megfigyelésével; elég csak végigbuszozni az Óbuda–Bogdáni út–Astoria útvonalon, hogy elszörnyedjünk. A harmadik kerület nemes egyszerűséggel úgy néz ki, mintha ott elfelejtettek volna rendszert váltani: bármely tömbházsorra, múlt századból fennmaradt rozsdázó kocsmára öntsünk egy kevés vizet, várjunk három percet, és azonnal kikel belőlük Kádár János. Óbuda, Budafok-Tétény imázsa, állapota olyan, mintha nem lenne igaz. Értem ezt úgy, hogy minden társasház, minden gyár, minden bevásárlóközpont olyan hatást kelt, mintha tegnap húzták volna fel műanyagból és kartonlapokból, hogy elhitessék velünk, akik nem budapesti lakosok vagyunk, hogy a belvároson kívül is van élet, majd miután a Keleti pályaudvarról kigurul a Kolozsvár felé tartó vonat, rajta velünk, lebontanák ezeket a tákolmányokat.

A fent említett szintetikus, természetellenes érzeten a fővárosi emberek mentalitása és általános viselkedése, megnyilvánulása sem segít, sőt inkább súlyosbítja a helyzetet. A legtöbb helyen, legyen az bolt, tömegközlekedés vagy kocsma, az emberek java része annyira gépiesnek és mesterkéltnek hat, hogy a gyanútlan külhoni magyarnak meg kell bizonyosodnia – ott-tartózkodása alatt többször is –, nem része-e véletlenül egy külső erő által irányított szimulációnak. Az én 11 napos tapasztalatom azt mutatja, hogy a színházi emberek – Őze Lajos után szabadon –, színjátékosok is hitelesebbek és természetesebb attitűddel rendelkeznek, mint a fővárosi polgárok.

Retrospektíve, korábbi budapesti látogatásaim alkalmával is éreztem a fentebb említettekhez hasonlót, a most következő probléma azonban most először jött velem szembe és úgy arcon csapott, hogy még most is csak pislogok: az óriásplakát-mánia. Igen, kampányidőszak van. Igen, „most minden megváltozhat”. Igen, „most kell nagyot tenni”. De azt nézni órák, napok hosszat, hogy óriásplakát óriásplakátot követ, javarészt négy-öt – elég rosszul megírt – kampányszöveg és rosszul megtervezett dizájn váltakozik, és az utcán sétálónak, a boltba igyekvőnek, a villamosra várónak esélye és lehetősége sincs arra, hogy fogja magát és nem néz oda, mert minden villanyoszlopon, építkezési kordonon, buszmegállóban ott van legalább kettő, te pedig ösztönösen odanézel, mert ott fent, „a nálunk okosabbak” úgy fundálták ki, hogy muszáj legyen odanézned. És ha véletlenül bizonytalan, politikához, közélethez nem, vagy kevésbé értő vagy, arra fogod a pecsétet ütni vagy az ikszet behúzni, akit a legtöbbször látsz, amikor mindennap elzötyögsz a munkahelyedig a 6-os villamoson.

Számtalan erdélyi magyar vágyódik el itthonról, a nagybetűs Anyaország fővárosába, mert ott minden cukorból van, rózsaszín, és az élet gondtalan. Bár soha nem éltem ott, két hét alatt tökéletesen értelmet nyert László Zsolt színművész megállapítása a városról: „Budapest az életre tökéletesen alkalmatlan…”

Februárban vetítették először a Kenneth Branagh által rendezett második Poirot-filmet, a Halál a Nílusont, amelyhez gondolkodás nélküli gyorsasággal két fogalom társítható: kényszer és kompenzáció. Ez a híres színészekkel és látványos CGI-képekkel zsúfolt mozifilm éppen azokon a pontokon fullad vízbe, ahol amúgy tehetségesen és mesterien kellene átúsznia. Az egész attrakció olyanra sikeredett, amilyen a látványvilága: harsány, sokat ígérő, de a történetmesélés szempontjából túl sok snitt tulajdonképpen fölösleges.

A film (nem úgy, mint az áldozat) több sebből vérzik. A legszembetűnőbb számomra a karakterek kidolgozásának teljes félreértelmezése rendezői részről. Aki árnyalt, többsíkú kellene hogy legyen, az egysíkú karakterré formálódott és fordítva. A gyilkosság áldozata és a gyanúsítottak inkább leegyszerűsített archetípusok a vásznon, mintsem regényből ihletett, ideális esetben komplex filmszereplők. Megismerkedünk a kapzsival, akinek egyedül a meggazdagodás élete hajtómotorja, a gazdaggal, aki anyagi, ebből következően társadalmi ranglétrán való pozíciója miatt jogosan fél az őt körülvevő „barátoktól és jóakaróktól”, viszont túlságosan naiv. Ott vannak még az említett barátok és jóakarók, akik javarészt mind attól szenvednek, hogy szerelmüket sosem élhették meg igazán, és a vásznon hanyagul bemutatott különböző múltbeli sérelmek hordozói. Rajtuk kívül pedig a tipikus szerelmesábrázolások válnak egyesek legfőbb, szinte egyetlen személyiségjegyévé, például a hős vagy az őrült, mindenre elszánt szerelmes. Van, akinek ez az érzelem már kényszeres, ahogy az ebből származtatható cselekedetei is.

Szerelem. Ez kellene hogy a történetet előbbre mozdítsa, viszont úgy van jelen a filmben, mint valami lerázhatatlan irritáció. Mint a szúnyog, amely a fülünkhöz közel repül, éktelenül hangosnak tűnik a zümmögése, és amilyen fölösleges, éppen annyira zavaró. Az egész történetben a szerelem jelensége mintha csak kompenzáció lenne, jelezve: sajnáljuk, ez a maximum, amit nyújthatunk. Meg kell hagyni, a Halál a Nílusonnak döntően fontos része a szerelem, viszont a megjelenítése és a minduntalan képünkbe nyomott emlékeztető az ép ész határain rég túllépő érzelemről közhelyessé, elcsépeltté teszi azt. Az is csorbítja a szerelemábrázolást, hogy valóban csak ennyi teszi ki egyesek személyiségét.

Nem így van ez Poirot-val, aki több figyelmet kapott, mint az egész cselekmény. Mérhetetlenül zavaró, hogy eredettörténetet kreáltak neki, és – aljasan megfogalmazva – emberivé tették a karakterét. Ez számomra azért volt rendkívül kínos, mert a híres, tisztelt, mindenkinél intelligensebb magándetektív az, aki úgy alkot egészet szereplőként, hogy nem kell róla semmit sem tudni az imént felsoroltakon kívül. Talán még annyit, hogy belga, a vásznon erőltetett francia akcentussal. De ha ezt esetleg valaki nem tudná, annak Kenneth Branagh több ízben, néha még erőltetetten is bebizonyítja. Poirot az a szereplő, akinek nem lenne szüksége karakterfejlődésre. És nem azért, mert elérte személyiségének nirvánáját, hanem mert a róla szóló regények és sorozatepizódok éppen azáltal teszik tökéletessé a szerepét, hogy jelenségként kezelik esendő halandó helyett.

Agatha Christie zsenialitása a párbeszédek szerkesztésében rejlik, amely valódi aranybánya, a film mégsem aknázza ki. Ha olykor mégis, ritka, hogy a magasztalt szerelem ne legyen említve. A gyanúsítottak kihallgatásai gyorsak és rövidek, jelezve Poirot sebes észjárását, ugyanakkor hiányérzetet keltve a nézőben. Emellett a film első húsz percében (nem feltétlenül leszámítva a teljes mértékben fölösleges fekete-fehér emlékképeket) ki lehet következtetni, hogy ki válik fő áldozattá, kinek vagy kiknek van oka megölni őt.

A szereposztás lehetett volna sokkal jobb. Kevés színészre mondható, hogy tökéletesen hozza a figurát. Armie Hammer (a filmben Simon Doyle) és Gal Gadot (Linnet Ridgeway Doyle) közömbös, feledhető alakítást nyújt – ez lehet ugyanannyira a forgatókönyv hibája, mint a színészeké, viszont ez nem változtat a csendes kiábrándultságon. Ellenben Emma Mackey (a vásznon Jacqueline de Bellefort) a szerep adta lehetőségeihez mérten kitűnően játszik, ahogy Sophie Okonedo is, akit élvezet nézni, hallgatni, amint Salome Otterbourne ideális reprezentációjaként tündököl a filmben.

Tündöklőnek szánták a CGI-képeket is, viszont a lenyűgöző látványelemek elvonatkoztathatatlanul jelzik, hogy a valósághoz távolról van vajmi közük. A grandiozitás és az élénk színek egyrészt jogosak, ábrázolva Afrika nyári melegét, a táj és az  építészeti remekek lélegzetelállító voltát, de valahogy mégis, a mozira szánt két óra közben túl sokszor tettem fel magamban a kérdést: vajon ezzel akarják elterelni a figyelmem arról, hogy ez a film nem teljesít látványon kívül más elvárásokat? Vajon ez csak kompenzáció? Arra jutottam, hogy igen. A 2022-es Halál a Níluson saját hibáit akarta elfedni a színes képekkel, és azzal, hogy a csapból is a szerelmet folyatja. Ez utóbbiért nem a regény íróját és szereplőit okolom. Sőt, nem is teljes mértékben a rendezőt, hanem azt a kényszeres elvet, miszerint muszáj újat alkotni, és azt extrán, nagy csinnadrattával. A film esetében ez agyonhajszolt szervezőelveket (szerelem és keretes szerkezet), túl sok Poirot-t és fölösleges jeleneteket jelent.

5.rész

A fények élesen tükröződtek vissza Apolló könnyeiben. Piros és kék. Időnként lila is bevillant, megtörve a kettő monoton váltakozását. Innen lehetett tudni, hogy a Felhő járművei érkeztek meg.

A víz szelíd surrogását hangos férfihangok nyomták el.

– Jól van, asszonyom? – kérdezte egy fekete páncélruhás, szögletes sisakú férfi.

Lilynek nehezére esett kinyitnia a szemét. A gyomra még mindig sajgott.

– Igen, azt hiszem minden rendben – válaszolta, amint az egyenruhás felsegítette.

– Magát aztán alaposan helybenhagyták. Ki tette? – bámult arcába a férfi. Lily nem válaszolt. A sisakon csillogó aranyszínű felhőt nézte, amelynek közepén ott lebegett a végtelen jele.

A ház irányából hang hallatszott.

– Segítsenek! Gyorsan! Itt van a szörnyeteg!

Az ajtóban Lockhart állt. A jól szabott öltöny tépetten lógott rajta.

A fekete ruhások bevonultak a házba. Az örökkévalóságnak tűnő percek alatt Lily szíve vadul kalapált a mellkasában.

Végre feltűntek az ajtóban. Ketten vitték a hordágyat, amelyen mozdulatlanul feküdt a férfi. A félhomályban is jól ki lehetett venni rajta a vörös mellényt. Amikor közelebb értek, Lilynek összeugrott a gyomra attól, amit látott. Bernest arcát zúzódások torzították el, karja furcsán kitekerve csüngött le a hordágyról. Élettelennek tűnt, de még ha nem is volt így, hamarosan az lesz.

Megpróbált hozzáérni, megsimogatni a kezét, utolsó búcsút venni tőle.

Az egyik egyenruhás tapintatosan, de határozottan elhúzta a nőt a többiek útjából. Lily hallotta, amint az autóhoz érve egyikük odaszólt a társának:

– Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Megmondtam neked első perctől, hogy nem fog ez működni.

A hatalmas, fekete kocsik elhajtottak. Magukkal vitték Bernestet. Örökre.

Lily csak most vette észre, hogy Lockhart mellette áll. Dühösen a férfire nézett, és felemelte a kezét. Végre ez a szemét is megkapja, amit érdemel!

Mielőtt lecsapott volna a férfi arcába, az megragadta a csuklóját. Egyik kezével szelíden tartotta a Lily karját, a másikkal pedig átölelte.

Lilyt megrendítette ez a mozdulat.

A férfi szemébe nézett.

– Ernest… – suttogta.

– Lily, én Ber…

– Nem! Ernest vagy! Az, akibe annyi évvel ezelőtt beleszerettem. Akit most végre visszakaptam. De mondd, hogyan? Csak egyszerűen kicserélted a…?

Ernest keserűen felkacagott.

– Bárcsak olyan könnyű lett volna! Meg akart ölni. Végérvényesen kiiktatni. Addig sem akart életben látni, amíg értem jönnek és elvisznek.

Lilyt furcsa érzés kerítette hatalmába. A visszavonhatatlan halál fogalma idegennek tűnt ebben a világban.

– Ó, te szegény! Most már…

– Lily! – fojtotta belé a szót a férfi, és felszegte a fejét. – El kell mondanom valamit.

– Nincs mit mondani. Megoldódott.

– Muszáj elmondanom. Tudnod kell, hogy nem önvédelem volt. Szűk volt ez a hely kettőnk számára, egyikünknek mennie kellett. Akkor értettem meg, amikor ma este felmentem a színpadra. Ez volt az egyetlen megoldás. Lockhart egy szörnyeteggé vált.

– Ernest…

– Az egészet kiterveltem. Tudtam, hogy Lockhart az első fellépésünk dátumát használja majd kódnak. A kocsiban csak megjátszottam, hogy kiütött, és így meg tudtam lepni, amikor megtámadott itthon. Már csak rá kellett adnom a mellényt, és felhívnom a Felhőt, hogy távolítsák el. Legyőztem. Kihelyettesítettem őt. Elvettem a helyét, és…

Lily a férfi szájára tapasztotta a tenyerét.

– Hallgass! Kettőtök közül a jobbik maradt nekem. És a világnak is.

Elvette a kezét, és megcsókolta a férfit, akit szeretett. Akit mindig is szeretett, de elveszített a hosszú évek során.

Bementek a házba. Mögöttük, az udvaron az ösvényt szegélyező lámpák kialudtak. A távolban a város fényei ragyogtak. Az égig érő épületek közül sötét árnyék magasodott ki: a Cikladész torony, a Felhő főhadiszállása.

A hely, ahol bárki új testbe bújhat. Akár a sajátjába is.

VÉGE

Kettő ide, kettő oda, forgat hármat, forog, a fiú ugrál kettőt, megcsapja a lábát, megint forognak, megölel, vége. A legtöbb ember azt hiszi, ennyiből áll a néptáncelőadás, pedig a próbák nagy része jobban hasonlít kardioedzéssel vegyített enyhe Fölszállott a páva epizódhoz.

A legtöbb próba legalább félórás bemelegítővel kezdődik. Sportcipő, tréningnadrág, trikó vagy ujjatlan, amiben könnyű mozogni, lányoknak haj felkötve, karóra és egyéb ékszer az asztalon. Az első öt perc hasonlít a licis tornaórához, amit már akkor is lihegve vészelt át az ember, ám ez még az enyhe része a bemelegítőnek, a neheze ezután jön. Ritmusgyakorlatok, folyamatok következnek, amelyek fejlesztik a ritmusérzéket, az állóképességet. Kicsit olyan, mintha tabatára adnád a fejed, annak is a néptáncos verziójára. Meredek, a lelkedet is kiteszed, és ha nem nyújtod le, másnap ne is reménykedj abban, hogy mozogni tudsz. A végén úgy érzed, annyit mozogtál, hogy már mehetsz is haza, de a próbarész tulajdonképpen csak most kezdődik.

A próbás szünetek igazából megtanítanak gyorsnak lenni: az ötperces szünetben van időd megszárítkozni, átöltözni, mosdóba menni, vizet inni és elszívni egy szál cigit is. Mire ismét a színpadon állsz teljes felszerelésben, már nem is érzed azt a kellemes, edzés utáni zsibbadtságot, erőre kaptál, készen állsz az új információ befogadására.

Néptánc közben mindig ki kell húznod a hátad. Nem lehetsz görbe, mert az milyen már, az emberek régen is egyenesen, büszkén adták elő a tánctudásukat, légy te is büszke, hiszen van mire. Legalábbis ezt mondogatod minden alkalommal, amikor már érzed a hátadban a fájdalmat, de már lassan nem az oktató, hanem te követeled meg saját magadtól a száztíz százalékot.

Tartás, ellentartás. A páros tánc egyik alapeleme. Még a legapróbb közös mozgásban is tartanod kell a párodat. Ha a fiú melletted legényesezik, az egyik kezével a derekadat, válladat fogja, neked amellett, hogy a saját lépésedet teszed – jobb esetben helyben állsz –, meg kell tartanod őt, igazából te vagy a stabil pontja, ehhez pedig nagy erőre van szükséged. Forgás közben is tartanod kell, és nem kifogás, hogy ő fiú, neki több ereje van. Nem. Ugyanolyan erővel, ugyanolyan lendülettel kell lépkedj mellette, éreznie kell, hogy ott vagy, hogy van kit megtáncoltasson. A nagy öntudatnak viszont nem kell átlépnie arra a szintre, hogy átvedd az irányítást, meg kell hagyni, hogy a fiú legalább elhiggye: ő irányít. Persze tudjuk, ki teszi igazából, de a boldog tudatlanság a legjobb állapot.

Egyezzünk meg abban, hogy az erdélyi táncok közül a szatmári az egyik legdurvább, a legtöbb lépésből áll. Ott nincs olyan, hogy megpihensz, tartasz tíz másodpercnyi szünetet. Folyamatosan táncolsz, ugrálsz, teszed a lábad a másik után. Ezután a mezőségi jön, itt végre nemcsak a férfi érvényesül, hanem a nő is, hiszen rengeteg a forgás, amit évekig tanulnak, gyakorolnak, hogy tökéletesen menjen, ha pedig valakinek sikerül rövid időn belül megtanulnia fél sarkon, egyenes háttal, tökéletes egyensúllyal forogni, az egészen biztosan boszorkány. S ha már boszorkányság, ki ne hagyjuk a csodaszép dalokkal és csujogatásokkal, na meg forgásokkal tűzdelt kalotaszegit: a viseletnél már csak a tánc szédítőbb és csillogóbb. Szinte szédülünk a táncos leányokat lesve, s el is felejtjük, hogy csodás viseletük sokszor nehezebb, mint ők maguk. Ennek ellenére mindig széles mosollyal, csillogó szemmel kiabálják, hogy „a kicsi mulatság tarthatna, míg a világ”. Szilágyság mindkét tájegysége olyan, hogy ha a többórás táncházban ez következik, fellélegzel, hogy végre megpihensz, aztán a tánc végén inkább papot hívsz, biztos, ami biztos. A szilágysági tánc nem bonyolult, egyszerű lépésekkel tűzdelt, a gyors része is csak forgásból, kiforgatásból áll. Összevetve a szatmárival még altatónak is megfelelne, ha nem lenne fárasztó, élményekkel teli a maga módján.

Összességében, a tapasztalataimból kiindulva nem kell feltétlenül sportolnod vagy komoly edzéseket végezned ahhoz, hogy formában tartsd magad. Sok vélemény alapján egy-egy táncpróbáról fáradtabban, eredményesebben mehetsz haza, mint néhány óra edzőtermi mozgásból. És persze a színpadon csak az látszik, hogy a táncosok mosolyognak és forognak, a való életben viszont a próbákon vért éppen még nem, de verejtéket izzadnak azért, hogy minden lépés tökéletesen menjen. És megéri. Mindig megéri.

Hosszú kihagyás után az Ördögtérgye Néptáncegyüttes utánpótláscsapata ismét egybehívja a kolozsvári egyetemistákat. Minden hétfőn 18 órától mezőkeszüi táncokat oktatnak a Heltai Folkcenterben. Ha kedvet kaptál, ragadd meg a tánccipőt és tarts velünk! A jókedv garantált!

4. rész

A limuzin szinte repült a kihalt országúton. A sofőr ügyesen vezetett. Hamarosan otthon lesznek, ha egyáltalán otthonnak lehet nevezni a házat, amelynek a pincéjében lakott.

Lily szótlanul ült mellette. Az ablakon lefolyó esőcseppeket nézte.

Bernest szinte biztosra vette, mire gondol a nő ebben a pillanatban: az esőcseppek azon versengenek, hogy melyikük éri el elsőnek az ablaküveg alját. Lily mindig kiválaszt egyet, és annak szurkol. Pedig ez igazságtalan küzdelem, hiszen a versenyzők közül néhányan nem a rajtvonalhoz érkeznek, hanem a pálya közepére.

Sosem az nyer, akinek Lily szurkol.

– Ez az? – kérdezte Bernest. Átnyúlt a nő előtt, és az egyik lefelé igyekvő vízcseppre mutatott az üvegen. Ujja körül halvány párafolt keletkezett, és eltakarta a cseppet.

Lily szája meglepett mosolyra húzódott.

– Vedd el az ujjadat, nem látom hova lett! – mondta, és félretolta a férfi karját. Kisvártatva a csepp felbukkant a folt mögött, és lassan továbbgördült.

Bernest kilazította a nyakkendőjét.

– Mielőtt én következtem volna, a színfalak mögül láttam, hogy mennyire magával ragadott egy másik fellépő darabja. Még a lábaddal is doboltál hozzá.

– Te onnan figyeltél engem?

Bernest biccentett.

– Golliwog’s Cakewalk – mondta Lily. – Debussy.

– Arra gondoltam… ha van kedved hozzá, megtanulhatnád.

– Á, nem tudok olyan jól zongorázni. Csak addig jártam órákra, amíg végre találkoztunk azon a fellépésen.

Bernestnek bevillant egy régi emlék, a kék ruhás lány, aki akkora hévvel verte a billentyűket.

– Nem úgy értettem – mondta Bernest. – Megtaníthatnám én neked.

Lily nem mondott erre semmit, csak nézte a férfit tágra nyílt szemmel. Bernest óvatosan hozzátette:

– Esténként lejöhetnél… és zongoráznánk. Persze későn, amikor a professzor úr már alszik.

* * *

A hálószobában levendulaillat terjengett. Lilynek erről a Zen Studio meditatív szeánszai jutottak eszébe. Csak azoknak a meditációknak a nyugalmával szöges ellentétben állt az, ahogy a férje fel-le trappolt a szobában, és fröcsögve szitkozódott.

– Megáll az ész! – kiáltotta Lockhart. – Ezt a gyalázatot! Fel tudod fogni?

Lily összehúzta magán a kék tigrisekkel telepingált kimonót.

– Hogyne tudnám. Ott voltam.

Üres, színtelen hangon mondta ezt. Fagyosan és szenvtelenül. Látta, hogy ez még pluszban mennyire ingerli a férjét.

– Ne jópofázz, Lilyke! A Welsh Teller durván rám szállt. „Hiába a halhatatlanság, a művész mégis vénül!” Rólam ilyet írni!

Lilyke. Mennyire utálta érte, amikor így szólította.

– Túl sokat vártál el tőle. Vagy inkább saját magadtól vártál el túl sokat, Ernie. Ne feledd, ő a te klónod.

A férfi fenyegetően felemelte a mutatóujját, és a nő arca előtt hadonászott vele.

– Vigyázz magadra, kedvesem! Én nem ő vagyok.

Lily mondani akart valamit, de Lockhart belefojtotta a szót:

– És ezt a rakás szerencsétlenséget akartad te felengedni a konyhába, hogy velünk egyen? Éppen ilyen jó barátok lettetek? – Fújtatva elfordult. – Maibának igaza volt. Ez az ördög, igen, az ördög maga! Azért jött, hogy bosszút álljon rajtam. Hogy tönkretegyen, hogy véget vessen a karrieremnek! Nem hittem el Maibának, de most azt kell mondanom, hogy igaza volt.

– Te beszéltél erről a házvezetőnőnkkel?

– Muszáj volt. Te végig a klón oldalán álltál.

– Hah! – fortyant fel Lily. – Persze, hogy nem a te oldaladon állok. Az ostoba terved balul sült el. De ha már így alakultak a dolgok, akkor…

– Akkor legyek hozzá türelmes, simogassam meg a fejét, és ültessem le mellénk az asztalhoz? Ő tönkretesz, és én szeressem?

Mielőtt Lily bármit is mondhatott volna, Lockhart dobogó léptekkel kirohant a szobából. Átment a „műtermébe”. Lily követte. Rossz előérzete támadt.

A férfi feltépte a fehér zongora mellett álló íróasztal fiókját. Reszkető kézzel kivett belőle egy arany színű kulcsot, majd a zongorához lépett, és az oldalába döfte.

A nő meglepve nézte, amint a hangszer oldalán fényes számtárcsa jelent meg, Lockhart bepötyögött egy számkombinációt, mire a zongora végéből kihullott egy papírköteg.

– Itt van! – emelte fel a férfi diadalmas grimasszal. – Feketén-fehéren! Ha Bé elkezd rosszul teljesíteni, és ezzel ront a hírnevemen… Várj, szó szerint idézem: akkor a klónt gyárilag visszahívhatják.

– Hogy micsoda?

– Bizony ám – vigyorgott Lockhart. – Visszaviszik a Cikládész toronyba, és feldolgozzák. Valamilyen úton-módon megszabadulnak tőle. Mi a gond? Talán csak nem félsz, Lily? Ne védd őt! Megbízhatatlan! Nem végzi rendesen a dolgát! Én értelmesen kiadtam neki, hogy milyen darabokkal készüljön a fellépésre, de ő egészen mást gyakorolt.

Lily férje mellett termett.

– Miről beszélsz?

– Neked fel sem tűnt? Éjjelenként, alighogy leteszem a fejem a párnára, te meg a moziszobába mész a sorozatodat nézni, tisztán hallom, ahogy felcsendül a zongora. De nem ám Vivaldi, amit én adtam fel neki, hanem Debussy! A Golliwog’s Cakewalk, ha jól hallottam.

Lily gyomra összerándult.

– Debussy! – dobbantott Lockhart a lábával. – Ezzel is csak megaláz! És éppen Golliwog?! Én azt hetedikes koromban játszottam. – Megállt a felesége előtt. – Akkortájt volt az a fellépés is. Emlékszel, Lily? Amin megismertelek. Ó, az a nyavalyás! Ha én…

– Biztosan jól hallottad? – vágott közbe Lily.

Lochart rámeredt. Olvasószemüvege hosszú orra hegyéig csúszott, felette nézett a nőre.

– Ugyan! Hogyan is emlékeznél? Akkor sem volt semmi zenei érzéked. Képtelen vagy megjegyezni egy egyszerű dallamot, és évekkel később felismerni azt. De én, Ernest Lockhart, a zene tudósa, én mindent megjegyzek. A Golliwogot játssza!

Lily döbbenten hallgatta. Különös módon kevésbé ütötte volna szíven, amit a férje mondott, ha csak bántó szándékkel teszi. Az volt a legszörnyűbb, hogy Lockhart minden szavát komolyan gondolta.

* * *

Bernest tisztában volt azzal, hogy Lockhart nehezen viseli a hírnevén esett csorbát, és valamilyen megtorlásra készül. A rossz hangulatot csak fokozta a házvezetőnő nyíltan ellenséges viselkedése vele szemben. Az ételből már nem is mert enni. Csak azt ette meg, amit Lily félretett neki, és titokban lehozott.

A nő elmesélte, hogy mit tervez Lockhart. Nem volt rá szükség. Bernest jól emlékezett a szerződésnek arra a kitételére, amely „szükség esetén” kivonja őt a forgalomból.

Az órára nézett. Mindjárt éjfél van. Étvágy nélkül csipegetett a virágmintás tányérról, amelyen Lily a délután folyamán lehozta neki az ebédet. Kedvetlenül toszogatta az ételt a villájával.

Felállt az asztaltól, levette a kottatartóra készített Vivaldi Nyarát és helyére a Golliwogot tette. A fülledt kompozíció partitúráját felváltotta a könnyed és barátságos darab jóval szellősebb kottája.

Lépteket halott.

– Én vagyok az – szólalt meg a suttogó női hang.

Bernest megkönnyebbülten felsóhajtott.

Szólni akart, de Lily illatos, puha keze betapasztotta a száját.

– Ma gyakorolni fogsz. Holnapután fellépésed lesz. Muszáj, hogy tökéletes legyen.

– Lily…

A nő nem tágított. A megszokott szelídség helyett tekintete metszően éles volt.

– Tudod nagyon jól, hogy mi lesz, ha nem megy jól a darab. A szerződés világosan kimondja: két hibás produkció után…

Bernest csüggedten elfordította a fejét.

– Te magad mondtad. Inkább dögölj meg, mintsem…

Akkorát csattant a pofon az arcán, hogy mindketten meglepődtek.

– Ha ezt felhozod még egyszer – sziszegte a nő –, még kapsz!

– Lockhartot soha nem ütötted meg – mondta Bernest, és megsimogatta sajgó arcát.

– Te vagy Lockhart, te ostoba!

Csend lett. A férfi leütötte a Debussy-darab első hangjait, de Lily megragadta a csuklóját.

– Ide figyelj – suttogta. – Nem hagyom elveszni a zongoratanáromat csak azért, mert nem hajlandó a Vivaldi-darabot gyakorolni.

Azzal sarkon fordult, és elindult a lépcső felé.

– Lily! Zongoratanár? Ennyi vagyok neked?

A nő megállt.

– Lehettél volna a férjem is, de azt lekésted – mondta, de nem fordult meg.

Lily eltűnt a lépcsőfordulóban. Nyomában csak egy édes illatfelhő maradt.

* * *

A konyhába és az ebédlőbe jól kivehetően felhallatszott a Nyár magával ragadó dallama. Lockhart lecsukta a szemét. Tökéletes. Minden hang a helyén volt. A hangsúlyozás is olyan, amilyet ő szeret, precíz és erőteljes. Bernest végre összeszedte magát. Ideje volt emberszámba venni.

– Maiba! Menj le, és hívd fel! Várj, vidd ezt is!

Lockhart a széke mellől egy vörös, vastag mellényt nyújtott oda.

– Mondd neki, hogy vegye fel! – utasította a férfi. Barnára sült krumpliszeletet szúrt fel a villájára, és a feleségéhez fordult. – Roppant csendes vagy ma, drágám. A koncertek előtt általában beszédesebb a kedved.

– Azzal beszélgetek, aki fellép – válaszolta a nő maga elé meredve.

– Ejnye, mi folyik kettőtök között? – vigyorodott el Lockhart.

– Semmi. Ő nem az én cirkuszi majmom – mondta Lily, majd a kagylóhoz indult a tányérjával.

– Tudod, hogy ma én is ott leszek, igaz? Látnom kell. Ha nem végzi rendesen a munkáját, nem maradhat itt.

Lily arca furcsán nyugodt volt.

– Ha mégsem teljesít jól, és vissza kell küldjük, akkor mi lesz? Újra te koncertezel? Vagy otthagyod az egészet?

A nő szája sarkában mosoly bujkált. Lily hirtelen megértette, hogy a helyzet korántsem olyan egyértelmű, amilyennek a férje gondolja. Szüksége van a klónra, Bernie-nek maradnia kell. Ha Lockhart pillanatnyi felindultságában mégis úgy dönt, hogy megszabadul tőle, újat biztosan nem engedélyeznek neki. Ezt nem akarhatja. Immár, hogy belekóstolt a zavartalan zeneszerzés örömébe, nem volt visszaút. Hiszen egy porcikája sem kívánta többé a színpadot.

– Hogy újra koncertezzek? Érdekes kérdés – merengett Lockhart. – Tudod, drágám, hallva ezt a szép zenét, ezeket a klasszikus futamokat, eszembe jutnak a fellépéseim. Az a taps! És micsoda társaság gyűlt össze, mennyi díj és diploma! Imádnivaló érzés volt, amikor…

Lily szeme tágra nyílt. Nem, nem lesz soha nyugta. Kezdődik elölről az ördögi kör. Nagyon jól tudta, hogy Lockhart mennyi pátyolgatásra szorult, amikor kiábrándult valamiből. Újra ez következik. Csak néhány hónapba tellett, és a klón egy kevésbé sikeres koncertje után már szaladna is vissza, hogy megvédje a nevét, hogy ő arassa le a babérokat.

A nő az ajtóhoz lépett, nem törődve azzal, hogy a férfi lelkesen ecsetelte a hegedűkoncertek nagyszerűségét. Kiment a kertbe. Elindult a fehér kövekkel kirakott ösvényen a hátsó kis liget felé. Egyre távolabb a háztól, a csordogáló Apolló-szobortól – és a két férfitól, akik tönkretették az életét.

* * *

– Hölgyeim és uraim! Következzék az est fénypontja! Vivaldi: Nyár. Korunk egyik legnagyobb zongoraművésze adja elő! Ernest Lockhart, akit ma este a klónja képvisel a színpadon. Fogadják sok szeretettel!

A konferanszié széles mozdulattal jobbra mutatott, és kilépett a reflektor erős fényéből.

Minden szem Bernestre szegeződött. A vörös mellény a kelleténél szorosabb volt, úgy érezte, alig kap levegőt. Meghajolt, és leült a zongorához.

Ujjait, mint egy pakli kártyát, szétterítette a billentyűk fölött. Felnézett a páholyok irányába, Lockhartot kereste. Aztán meglátta az egyik fülkében, elegáns zakójában. Onnan nézett vissza rá üres mosollyal az arcán. Akár egy görbe tükörkép. Mellette ült Lily élénkpiros ruhában, fején divatos tollkoronával.

Bernest mély levegőt vett.

A darab első tétele szaggatott oktávokkal kezdődött, amelyektől a hallgatóságot a művész egyenesen a kánikula tikkasztó melegébe varázsolta. Ám Bernest játékában ez a csoda nem következett be.

A vékony, fürge ujjak a már százszor gyakorolt futamokat játszották, a zongora mégis dermedt csendbe burkolózott, akárcsak a nézők. Ugyanis azt mindenki világosan látta, hogy a zongoraművész ujjai virtuóz módra mozognak a fekete-fehér billentyűk fölött, mégsem hagyja el hang a zongorát.

Bernest úgy játszott, hogy nem ért a hangszerhez.

A nézők döbbenten figyelték néhány percig, aztán egy emberként tört ki belőlük a nevetés. Groteszk volt, amit a színpadon láttak.

Csak ketten nem nevettek. Egy férfi a középső páholyban, akinek arcát eltorzította a düh, és a mellette ülő, megtört tekintetű nő.

* * *

– Maibának üzentem, hogy tűnjön el a fenébe, mire mi hazaérünk – szitkozódott Lockhart hatalmasakat rántva a kocsi kormányán.

Percekkel azelőtt a kijáratnál rájuk váró sofőrt is a fenébe küldte. Csak ők hárman voltak az autóban. Lockhart mellett Lily szipogott, a hátsó ülésen pedig Bernest feküdt vérző orral.

– Ernie, drágám! – kezdte újra Lily. – Kérlek!

– Hallgass! Megcsalni engem, méghozzá saját magammal! Mocskos szajha!

– Lockhart… – A nő hangja elcsuklott a sírástól.

– Fogd be azonnal, vagy te is kapsz egyet!

Lily elfojtott egy sóhajt. Szeme körül szétkenődött a smink. Rémülten nézett hátra, ahol Bernest mozdulatlanul feküdt.

Mire hazaértek, Lilynek felszáradtak a könnyei. Csak az Apolló-szobor sírt kitartóan a ház előtt. A fekete kocsi leparkolt mellette, és Lockhart ajtaja kicsapódott. Lily nem szállt ki. Moccanni sem mert.

Lockhart feltépte a hátsó ajtót.

– Idióta! Ebben egyeztünk meg? – Megragadta a klónja vállát, és elkezdte kirángatni a kocsiból. – Hát jól van! Megoldom én nélküled is!

Bernest felnyögött, amikor a kavicsos útra zuhant. Megpróbált feltápászkodni, ám ekkor Lockhart egy jól irányzott rúgással a földre szegezte. Lily sikoltva kiugrott az autóból, a férje karjába csimpaszkodott, hogy megvédje a klónt. Lockhart dühösen lerázta magáról, és szenvtelenül gyomorszájon ütötte. Lily a földre esett a fájdalomtól, és elvesztette az eszméletét. 

FOLYTATJUK