Elsőéves a kolozsvári sportegyetemen, volt kosárlabda-játékos, edző. Bencze Brigitta másodikos korában kezdett el kosárlabdázni, a gyergyószentmiklósi Iskolás Sportklubnál. A sport iránti szeretete azóta sem lankadt, s bár most épp nem játszik, még mindig a pályán van, csak más szerepben. Kíváncsi voltam, mi vette rá arra, hogy elkezdjen sportolni, milyen sikerei voltak és hogyan érzi magát fiatal edzőként.

– Saját akaratból kezdted el a sportot vagy a szüleid írattak be?

– Saját akaratomból kezdtem el sportolni. Iskolai testnevelésórán annyira magával ragadott a labda és a gyűrű, hogy aznap, amikor hazamentem, közöltem a szüleimmel, hogy szeretnék kosárlabdázni járni. Ők nagyon támogatóak voltak, és felkeresték az akkori edzőmet.

– Milyen csapatban/csapatokban játszottál és meddig?

– Az ISK Gyergyónál játszottam mint leigazolt játékos, mivel elég fiatal voltam még akkoriban. 2010-ben kezdtem és egészen 2016-ig voltam a csapat tagja. Emellett játszottam a székely válogatottal két alkalommal, egy bécsi és egy kaposvári turnén. 2016-ban feloszlottunk, és már csak az iskolai csapataimat erősítettem, amennyire tudtam. Velük körzeti és megyei bajnokságokon egyaránt részt vettünk. Középiskolás csapatunkkal a vírushelyzet előtt minden évben részt vettünk A mi olimpiánk sportolimpián Kolozsváron.

– Van olyan élményed a pályáról, ami nagyon emlékezetes?

– A legemlékezetesebb meccsünk a középiskolás csapatommal volt, épp a sportolimpián, ahol 2018-ban mi vittük el a bajnoki címet, a lány kategóriában. Háromnapos bajnokság volt, mindennap 1-2 meccsel. Mivel viszonylag sok csapat játszott, két kisebb csoportra osztottak. Elég jól teljesítettünk, csoportelsők lettünk, és izgatottan vártuk, ki lesz az ellenfelünk a döntőben a másik csoportból. Az udvarhelyi iskola lányai legyőzték a legnagyobb riválist, a csíkszeredai csapatot, így velük játszottuk a döntőt. Négy 7 perces negyedet játszottunk és valahogy mindig úgy alakult, hogy vagy mi vagy az ellenfél csapata kiegyenlített. Ezután következik a hosszabbítás, amiből összesen ötöt játszottunk. Folyamatosan egyenlő eredményt mutatott az eredményjelző, már mindenki hullafáradt volt, de senki nem adta fel, tudtuk, már nincs sok hátra és meg kell hogy nyerjük. Ott volt bennünk a stressz, hogy a vonatot el kell érnünk (aznap kellett hazautaznunk, amikor volt a döntő és az idő igen szorított), de ha nem fejezzük be, akkor hamarosan lekéssük, bennünk volt a bizonyítási vágy, hogy nem hiába küzdünk. Aztán az ötödik hosszabbítás végére az eredményjelző nekünk mutatott több pontot. Emlékszem, ahogy mindenki a csapatból a pálya közepére futott, és egymás nyakába szökve utolsó erőinkkel kiabáltuk, hogy megcsináltuk.

– Hogyan lettél edző?

– Igazából csak segédedzői szerepet töltök be. Hobaj Levente, egykori edzőm vetette fel az ötletet, hogy szeretnék-e segíteni a kicsi lányoknál, néhány alkalommal el is mentem, de nem nagyon tudtam egyeztetni az iskolával, a saját edzéseimmel és a kicsi lányok edzéseivel a programom (ekkor nyolcadikos voltam és készültem a vizsgára), ezért hamar abba is maradt. 2016-ban, ahogy feloszlottunk, lett egy összevont csapatunk a nagyobbakkal, mert ők is kevesen maradtak, s közösen jártunk edzésekre. Ekkor kezdtem a kilencedik osztályt, már nem voltak vizsgáim, kicsit szellősebbek voltak a napjaim és az összevont csapatunk is megszűnt egy éven belül. Megkeresett az akkori edzőm, Kercsó Zoltán az ötlettel, hogy indítanak egy közös fiúcsapatot a VUK SK-val és nem jönnék-e segíteni nekik, ha már erre a pályára készülök. Nem nagy titok: már ötödikes korom óta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Természetesen igent mondtam, és szívesen mentem és csináltam négy éven keresztül.

– Milyen csapatokat edzel?

– Az ISK Gyergyószentmiklósnál voltam 4 évet, ott 2009–2010–2011-ben született fiúkat tanítottam és tanítok a mai napig, amikor otthon tartózkodom. Most pedig a kolozsvári Smart Basketball csapatnál segítek be, ahol fiatal lányokat taníthatok.

– Milyen edzőnek lenni?

– Elmondhatatlan jó érzés. A gyerekek szeretete mindig annyira feltölt és annyi energiát ad, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Én úgy érzem, eddig mind a két helyen megtaláltam a gyerekekkel a közös hangot, felnéznek rám, és egyfajta barátként tekintenek.

– Visszaállnál még a pályára hivatásos kosarasként, vagy másfelé helyezkednél el?

– Nem tagadom, ha felkérést kapnék valamelyik csapathoz, gondolkodás nélkül azonnal igent mondanék. Nagyon hiányoznak a mérkőzések, az, hogy egy csapat része lehessek és az érzés, hogy amikor a pályára lépsz, mindenki elvárja, hogy a legjobbat nyújtsd. Viszont nem valószínű, hogy hosszú távon tudnám csinálni. A játék is fel tud tölteni, de nekem az igazi nagy szerelem a tanítás, akár testnevelő tanárként, akár edzőként.

3. rész

A La Campanellával kezdte. Emlékeiben úgy élt, hogy a hegedű jobban megdolgoztatta Lockhartot, azt mindig többet kellett gyakorolnia, mint a zongoradarabokat. Már az első hangok után tudta, hogy ez most sem lesz másképp. Nem akart felsülni első koncertjén. A hangversenyen különösen kellemetlen lenne, ha akadozva menne a darab, hiszen a nézők az ő játékára kíváncsiak. Egészen más a helyzet a díjátadóval – tudta, hogy zongorajátéka ott csupán háttérzaj a vacsorázó vendégeknek.

Az első hangok a „téli szellőt” varázsolták elő, majd ahogy tovább játszott, és lavina zúdult le, jéghegy omlott össze, egyre jobban belefeledkezett a muzsikába. Olyannyira, hogy észre sem vette: a lépcsőn látogató érkezik. Egy sötétkék köpenyes alak.

– Még mindig gyakorolsz? – kérdezte Lily. Megállt az ebédlőasztal mellett.

Bernest zavartan bólintott. Végigjátszotta az ütemet, majd ölébe ejtette a kezeit.

– Nem vacsoráztál? – folytatta a nő. – Maiba nagyon próbál jól főzni.

Az asztalra pakolt műanyag dobozokra mutatott, amelyekben alighanem kihűlt már a vacsora.

– Valóban – mondta elgondolkozva Bernest. – Sokat fejlődött az ötven év alatt, amióta nálunk dolgozik.

A nő csodálkozva ránézett, és leült az asztalhoz.

– Nem látogatóba jöttem. Van néhány dolog, amit meg akarok beszélni veled.

Bernest felállt, és ő is az asztalhoz telepedett, Lilyvel szemben. Fürkésző tekintettel mérte végig a lengén öltözött nőt, és arra gondolt, mennyire természetes és magától értetődő volt minden este így látni. Régebben, az emlékeiben. Bernest frissen nyomtatott teste még meg sem érintette Lilyt. Pedig elméje már szinte száz éve ismerte.

– Már a médiába is kikerült… – kezdte a nő.

– Hm… micsoda? – kérdezte szórakozottan Bernest.

– Hogy micsoda? Ez az egész! – Lily a férfi mellének szegezte mutatóujját. – Tudod jól, hogy erre még nem volt precedens. Legalábbis nem ilyen nyilvánosan.

– Nyilvánosan? – Bernest nem tudott koncentrálni. A darab még mindig ott zakatolt a fülében.

– Nagyságos ég, Ernest… Bernest, vagy akárki is vagy! – Lily felugrott. – Két testben vagy!

A férfi nem válaszolt.

– Péntek este én kísérlek el a fellépésekre – mondta végül a nő –, miközben tudom, hogy a másik férjem itthon komponál. Fel tudod fogni, hogy mit érzek?

– Lily… kérlek, nyugodj meg! Fel akarod ébreszteni?

– Honnan tudod, hogy alszik?

– Ha én is egész nap zenét szereznék, éjfélkor már úgy aludnék, mint a bunda.

Lily elfordította a fejét.

– Nem támogattam… támogattalak ebben. Jaj, olyan zavaros ez az egész! Annyira erősködött, hogy megtegye…

Bernest felpattant.

– Tudod, miért döntött így? – kérdezte feszült hangon.

– Hogy én megvehessem a tizedik kék köpenyemet… vagy a huszadik bundámat! Ezt akartad mondani, igaz? Mert Ernest folyton ezzel jön! Ezt hajtogatja már fél éve, amióta kitalálta… kitaláltad ezt az őrült tervet. Emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem! – emelte fel a hangját a klón. – Ide figyelj, csak azért nem képelem fel Ernestet, mert tudom, miért történt ez az egész. Kell az a pénz! A megkomponált darabok nem hoznak annyi pénzt, amiből ilyen szinten tudnánk élni.

Lily mélyen a férfi szemébe nézett. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de csak fanyarul elmosolyodott.

Nehéz csend telepedett rájuk. Aztán Lily mély levegőt vett, és így szólt:

– Vicces. Azt hiszed, hogy nekem ez a puccos ház kell a zimbabwei házvezetőnővel? És megelégszem azzal, hogy szerelmes szonátákat írsz az évfordulóinkra? Mondjam meg az igazat, Ernest Lockhart? Én miattad kezdtem el zenélni. Amikor először hallottam az előadásodat, annyi sok évvel ezelőtt, eldöntöttem, hogy a közeledben akarok lenni. És ahogy elnéztem az arcod, miközben zongoráztál, megértettem, hogy ennek az egyetlen útja, ha én is zenész leszek. Ezért kezdtem el zongorázni. Hogy egy nap megismerjelek.

Bernest visszahullott a székre.

– Nyolcvanöt év házasság után hozakodsz elő vele? Sokan meg sem érték ezt a kort annak idején! És te csak most állsz elő azzal, amit érzel? Ez ostobaság! Évtizedeken át nem mondasz semmit, nem beszélsz róla…

Lily lehajtotta a fejét.

– Inkább dögöltem volna meg tíz év házasság után, de legalább lettem volna boldog!

Bernest megragadta a nő karját.

– Lily! Miért nem hoztad ezt fel korábban?

– Hagyj békén! – kiáltott fel a nő, és lerázta magáról a férfi kezét. – Kinek hoztam volna fel eddig?

Felszaladt a lépcsőn. Az utolsó fokról szólt vissza:

– Pénteken készülj el négy órára. Negyed ötkor indulunk.

* * *

A vörös mellény borzasztó volt, gondolta Lily. Bernest úgy festett benne, mint a vendégek asztalán a homár. Egyértelmű bélyege annak, hogy „ez nem az eredeti”. Szánalmat érzett a színpadon zongorázó férfi iránt.

Két órával ezelőtt a hangversenyteremben a La Campanella kifogástalanul ment. Lilyt egészen magával ragadta a hegedűjáték, visszarepítette azokba az évekbe, amikor Lockhart fiatal előadóművészként elsöprő sikereket aratott a világ legnagyobb színpadain.

Most viszont… A Téli szél sehogy sem jött össze. Akadozva, darabosan gördültek elő a hangok, mintha nem is egy ünnepelt művész ült volna a zongoránál, hanem egy felkészületlen, izguló tanuló. És ez szemmel láthatóan a pazar vacsorával elfoglalt vendégeknek is feltűnt. A Lily mellett ülő csipkeruhás nő, aki legalább kétszáz éves lehetett, és nyilvánvalóan többször újranyomtatták a testét, bántóan felröfögött, valahányszor Bernest kiesett a ritmusból. A boszorka időnként akkorát csapott az asztalra, hogy a tűzpiros homár felugrott a tányérról.

És ez még a kevésbé megalázó rész volt. Persze az is kellemetlen, ha az előadást nem a szokásos tapsvihar koronázza meg, hanem számtalan megrökönyödött tekintet. De a pletykák még ennél is szörnyűbbek voltak. Azzal viszont már nemcsak Ernestnek kell megküzdenie, hanem a feleségnek is.

Amikor a férje ezt az egészet kitalálta, és annyira ragaszkodott az ötletéhez, vajon miért nem számolt azzal, hogy terve hatalmas kockázatot is rejt magában? Elronthatja nem csupán saját művészi hírnevét, de a feleségéét is sárba tiporja.

Így jár a nő. A férfi kitalálja, hogy hirtelen kettő lesz belőle, mert ez milyen jót tesz az anyagiaknak, de főleg az ő kis lelkének. „Nem lesz ő már rabja az iparnak.” Ezt annyiszor elmondta. Arra vágyott, hogy felszabaduljon. A komorna leviszi az ételt a hasonmásnak, a feleség néha benéz hozzá, ő pedig zavartalanul írja a darabjait.

Végül őt, a feleséget tartják perverznek, aki édeshármasozni akar a férjével és a… férjével. Épp ellenkezőleg! Ernest csak akkor nyúlna hozzá, ha fekete-fehér billentyűkből állna a teste, és belül erek helyett aranyszínű húrok futnának a lábujjától a feje búbjáig.

A vérszegény taps után Bernest meghajolt, és elvonult a színpad mögé. Úgy beszélték meg, hogy a hangverseny végén lejön a nézőtérre Lilyhez.

Teltek a percek, és a klón nem érkezett.

Miért késik? Tudnia kell, hogy minden előadás végén fontos, hogy az emberek lássák, amint Lily asztalához lép, összeölelkeznek, kedvesen integetnek a többieknek, és azután sietve távoznak. Tudnia kell, hiszen már ezerszer végigcsinálták.

Negyedóránál is több telt el, és Bernest még mindig nem bukkant fel. Lily felállt, táskáját átvetette a vállán, és elindult a kulisszák felé. Egy ráncos arcú őr – bizonyára nem telt neki fiatalabb testre – hátraengedte. Bernest nem volt az öltözőfülkében. A porosodó díszletek között, egy sarokban talált rá. Magába roskadva ült a földön.

– Vártalak. Jössz már? – szólt rá fagyosan.

– Ugye, milyen borzalmas volt? – kérdezett vissza Bernest.

– Hallottad, amit mondtam? Indulunk! Most!

– De Lily…

A nő még közelebb lépett. Sosem hazudott ezzel kapcsolatban.

– Nem volt elég időd felkészülni, és pocsékul sikerült a darab. Ez az én hibám, valóban nem kellett volna várni a gyakorlás elkezdésével.

Bernest megrázta a fejét, és feltápászkodott a padlóról.

– Jó ötlet volt az egy hét kihagyás. Két teljes napom volt erre a darabra. Két nap gyakorlás bőven elég kellett volna hogy legyen…

– Nem sikerült és kész. – Lily sóhajtott. – Ezért is mondtam Ernestnek: egy hasonmás nem oldja meg a problémáját. Képzelem, mennyire utálod már ezt az egészet.

Bernest nem mondott semmit. Lehajtotta fejjel elindult a kijárat felé. Lily követte.

FOLYTATJUK

 

Amikor az Erasmus+ programokról hallunk vagy olvasunk, egyből valami különlegesre, megfogalmazhatatlanra gondolunk. Hirtelen azt hisszük, ezen csak nagyon különleges emberek vehetnek részt és lehetetlenség bejutni. Vagy csak egyetemistáknak „tartogatják”. Pedig dehogy. A sarmasági Szabó Vanda tizenegyedik osztályos volt az első Erasmus+ programja idején. Próba szerencse, ahogy szokták mondani. Vanda pedig megpróbálta, és háromszor is volt alkalma részt venni egy-egy ilyen programban az elmúlt két év alatt.

– Hogyan találkoztál az Erasmus+ programokkal?

– A SzIT-nek (Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács) köszönhetően vehettem részt az első Erasmus+ programomon 2019-ben, ami Szilágy megyében, Kémeren zajlott, ha jól emlékszem, nyolc ország képviselője vett részt rajta tíz napon keresztül. Felejthetetlen élmény volt számomra, olyan barátokra tettem szert, akikkel még most, két év elteltével is tartjuk a kapcsolatot. A program lényege a kisebbségek romániai helyzete és annak megismerése volt, erről rengeteg előadást láthattam a tíz nap alatt. Az volt a legemlékezetesebb pillanat, amikor egy este tábortüzet gyújtottunk, mindenki együtt volt, jól éreztük magunkat, énekeltünk, táncoltunk. Hihetetlen emlék még most is.

– Ezenkívül még két Erasmus+ programon is részt vettél.

– Idén nyáron Pozsonyba utaztam, ahol ugyancsak nyolc ország képviselőivel töltöttem együtt tíz nagyszerű napot. A téma itt is a kisebbség helyzete volt, csak Szlovákiában: megismerkedtünk a kisebbségek megsegítésére létrehozott NGO-kkal (nem kormányzati szervezet). Erről a programról egy ismerősömtől hallottam, s úgy gondoltam, megpróbálok rá jelentkezni, szerencsére sikerült is bejutni. Romániából négyen vettünk részt, számomra teljesen ismeretlen emberekkel utaztam, így nagyon izgalmas volt az egész, nemcsak a környezet miatt.

A harmadik Erasmusom Manchesterben, Angliában zajlott, tíz napon keresztül a nemek közötti egyenlőségről beszélgettünk, különböző szemszögekből közelítettük meg a témát. Mindig is foglalkoztatott ez a terület, akik ismernek, tudják, hogy nagyon feminista vagyok, érzékenyen érint, és mindig kihasználom a lehetőségeket, ha vitába bonyolódhatok ezzel kapcsolatban. A program leírása fogott meg a leginkább, nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miként állnak ehhez a különböző országokból érkező emberek, meg persze Anglia is nagyon érdekelt, szeretem azt az országot.

– Alapjáraton az ilyen programokon angolul társalognak az emberek. Te hogyan álltál az angollal az Erasmusok előtt és hogy állsz most, három ilyen élmény után?

– Úgy hiszem, szerencsés helyzetben vagyok, mert nyelvvizsgával rendelkezem és mindig is jól ment az angol, és igen, minden-minden ezen a nyelven zajlik ezeken a programokon. Azt viszont elmondhatom, hogy amikor tíz napon keresztül csakis angolul beszélsz mindenkivel, többnyire angol környezetben élsz, teljesen másképp látod majd a világot. Nem mindegy, hogy heti kétszer egy óra erejéig esetleg megszólalsz angolul a tanórákon, vagy csak angolul tudsz kommunikálni a melletted ülő emberrel.

– Vannak-e az Erasmus programoknak nehézségei?

– Az első néhány nap nagyon nehéz: nem ismersz senkit, új a környezet, a világ, a látásmód, új barátokat kell szerezned, ha nem akarsz végig egyedül maradni, ez pedig sokaknak jelent gondot. Ennek ellenére úgy érzem, megéri. Felejthetetlen élményekkel tértem haza mindhárom alkalommal, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik maradandó nyomot hagytak bennem, és ez minden fáradozást megért. Megérte, hogy néhány napig kellemetlenül, kínosan éreztem magam az új környezetben, hogy kimozdultam a jól megszokott komfortzónámból.

– Miért ajánlod az embereknek?

– Sokat lehet tanulni, fejlődni. Nem úgy kell elképzelni az előadásokat, a programokat, hogy csak ülsz és hallgatod az előadót. Minden interaktív, kreatív játékokkal tanulsz, fejlődsz: ültök egy hatalmas körben, mindenki vidám, mindenki szóhoz jut, elmondhatja a véleményét – és nem baj, ha nem tökéletes megfogalmazással, de legalább próbálkozik, mert igazán akarja. Akkor szólalsz fel, amikor akarsz, és mindegy, mit mondasz, mert nincsenek rossz válaszok.

– Változtál-e az Erasmus+ programok által?

– Sokkal nyitottabb lettem, könnyebben szólalok meg olyan környezetben, ahol nem feltétlenül érzem otthonosan magam, vagy ahol nem ismerek senkit, könnyebben szólok hozzá olyan témákhoz, amelyekről évekkel ezelőtt talán még el sem gondolkodtam.

– Hogyan fér bele az idődbe?

– Elég nehéz beosztani az időt erre is. Ha iskolás vagy, akkor azért, hiszen a tanulás a legfontosabb. Most, hogy befejeztem a sulit, sokkal könnyebb rászánni az időt, és remélem, ez a jövőben sem fog változni, sőt abban bízom, hogy egyre több és több ilyen eseményen vehetek részt.

– Van-e kilátásban olyan Erasmus program, amin hamarosan részt vehetsz?

– Igen, eddig úgy van, hogy tavasszal Spanyolországba utazom. A témát még pontosan nem tudom, de már nagyon várom.

– Van-e a környezetedben valaki, aki hozzád hasonlóan Erasmus+ programokra jár?

– Igen, egy családtagom az egyik egyetemi félévében Erasmus+ programon vett részt cserediákként, és bevallása szerint ez volt az egyik legjobb egyetemi év.

– Miért ajánlod?

– Mindenkinek bátran merem ajánlani, hogy részt vegyen minél több ilyen programon. Nem kell attól félni, hogy „jaj, Istenem, nem ismerek senkit, nem ismerem az országot, sem az ország nyelvét, vajon mi lesz velem”. Ez teljesen lényegtelen. Néhány nap alatt bele lehet rázódni, és nagyon megéri.

*

Miután tavaly végzett a szilágysomlyói Simion Bărnuţiu Nemzeti Kollégium magyar tagozatának matek–infó osztályában, sok erdélyi magyar sorstársához hasonlóan Vandát is elvágták a román érettségin. A vizsga megismétlésére készül, közben kiszolgálói munkát vállalt és továbbra is keresi az Erasmus-programokat, amelyektől arra is számít: segítenek eldönteni, sikeres érettségi után milyen pályát válasszon, milyen szakon folytassa a tanulást.

MI IS AZ AZ ERASMUS+?

„Az Erasmus+ az európai oktatás, képzés, ifjúságügy és sport támogatására irányuló uniós program. A program támogatja az európai oktatási térségben, a digitális oktatási cselekvési tervben és az európai készségfejlesztési programban meghatározott prioritásokat és tevékenységeket. A program emellett segíti a szociális jogok európai pillérét, végrehajtja az EU 2019–2027-es időszakra szóló ifjúsági stratégiáját, fejleszti a sport európai dimenzióját. Az Erasmus+ program mobilitási és együttműködési lehetőségeket kínál: a felsőoktatás, a szakképzés, az iskolai oktatás (beleértve a kisgyermekkori nevelést és gondozást is), a felnőttoktatás, az ifjúság és a sport terén.” (erasmus-plus.ec.europa.eu)

 

Hogyan közlekedik az erdélyi magyar ember lánya a városban? Jóllehet ez a kissé álszent kérdés nem arra vonatkozik, hogy gyalogszerrel vagy autóval helyezi-e át tartózkodási koordinátáit A-ból B-be, sokkal inkább az erdélyi magyar nyelvhasználat azon ágazatára, amely a városon, településen belüli közlekedés irányát meghatározza: az igekötőkre.

Történt ugyanis, hogy egy Campus-szerkesztőségi beszélgetés alkalmával kinyitottuk a szövevényes és kilométerről kilométerre változó erdélyi magyar nyelvhasználat újabb kincsesládáját. Tudniillik megfejtettünk egy olyan titkot, amelyről addig a pillanatig nem is tudtuk, hogy misztérium hírében áll: az erdélyi magyarok városonként kimondatlan konszenzusban állnak a városon belüli helyváltoztatás irányát és célját megjelölő igekötő-használat tekintetében, és erre magyarázatot is tudnak adni.

Megtudtuk többek között, hogy Tekerőpatakról Gyergyószentmiklósra az emberek „felfutnak”, mégpedig azért, mert a földrajzi lokációt illetően Gyergyó magasabban helyezkedik el. Rögtön ezt követően az is napvilágot látott, hogy Maros megye egyik falujában, nevezetesen Székelykövesden a falusfelek a boltba szoktak felfutni.

Erre rímelendő, Sepsiszentgyörgy képviseletében magamhoz ragadtam a szót, hogy elmagyarázzam, miként is fokozódik nálunk az igekötők helyzete. Kérem szépen, az úgy van, hogy ha ügyintézés céljából veszi nyakába a városlakó Szentgyörgy utcáit, vagyis számlát fizet, bankba igyekszik, bevásárol, akkor bemegy a központba. Kivéve, ha ott lakik. A be igekötő azonban ki-re cserélendő, ha a városközpont irányába megtett útvonal végállomása valamely kocsma vagy kávézó. Ez esetben a szentgyörgyi szigorúan kimegy a városba. Az állomásra is kimenni szokott a szentgyörgyi, erre azonban érdemi magyarázattal nem tud szolgálni. Tovább bonyolódik az igekötő-mizéria akkor, ha olyan negyedbe szeretnénk eljutni, amely magasabban, avagy alacsonyabban van annál a városrésznél, ahol mi éppen vagyunk: ha a város – szinte bármely – pontjáról az Újnegyedbe szeretnénk eljutni, kimondottan felfelé fogunk haladni. A székelyföldi reprezentációt erősítendő, nyelvhasználati tudásunk a kézdivásárhelyi igekötőkkel is bővült: Kézdi lakói fel akkor mennek valahova, ha az a bizonyos valahol a várostól északra található, ilyen valahol Kolozsvár vagy Budapest. Sepsiszentgyörgy ellenben délre helyezkedik el, ezért Kézdiről hozzánk lejönni szokás.

A beszélgetésben Kolozsvárt képviselő féltől értesülhettünk arról is, hogy a kincses városban a belváros, a Főtér felé irányuló közlekedés majdhogynem kizárólag befelé vagy lefelé történik, ugyanis az előbb említett lokációk a völgyben találhatók, minden más pedig dombon vagy kijjebb.

Amikor azt hinné az erdélyi magyar individuum, hogy a tájnyelvi kifejezések, akcentusok, tájszólások tarkította nyelvhasználat már nem okozhat neki meglepetést, hiszen rótta épp eleget már az ország vidékeit és ahány ember, annyifélét ismer, hirtelen… felütik a fejüket a geolokációt jelölő igekötők és tovább erősödnek bizonyos nyelvi mizériák. Mondjuk, hogy a szatmári nem érti a székelyföldit. 

2.rész

Reszketett. Először erre eszmélt rá. És arra, hogy teljesen meztelen. Egy felállított targoncához kötözték, a szíj belevágott frissen nyomtatott húsába.

Hangokra lett figyelmes.

– Ernest Lockhart! Hall engem? Kérem, válaszoljon! – A szavak csak nagyon lassan nyertek értelmet.

Meghalt? De mikor? A legutóbbi testcseréje három éve volt.

Nem, ez egy fiatal test. A 32 éves teste.

– Ernest Lockhart! Kérem, nézzen ide, professzor úr!

Szeme enyvesen nyílt szét, akár egy csecsemőé.

– Hála legyen! – mondta halkan a fehér védőruhába öltözött férfi. – Az adatok továbbítása sikeres volt! – mondta a vállára szerelt adó-vevőbe. – Az üvegkocka?

– Minden rendben – válaszolta a hangszóróból egy női hang. – Nem történt adatsérülés. Ismétlem, nincs törés a kockán.

Ernest végre tisztán látott. A védőruhás férfi mögött, az üveges ablak túloldalán egy pár álldogált. Egy elképesztően szép fiatal nő és egy mogorva férfi. Őt nézték.

Lily és ő maga.

Minden eszébe jutott.

A csaknem félórás út alatt hazáig a klón érezte, mennyire feszült a hangulat hármuk között. Lockhart rögtön elnevezte Bernestnek, és öntelten azzal érvelt, másodikként helyénvaló, hogy a neve elé „B” betű kerüljön. A klón nem szólt erre semmit, de furcsa és újszerű volt számára, hogy a saját limuzinja hátsó ülésén foglalt helyet, mint holmi vadidegen, míg előtte egy másik férfi ült a felesége mellett és vezette az ő kocsiját. A helyzet még akkor is zavarta, ha tudta, hogy az a férfi történetesen ő maga.

Mivel Lockhart üvegkockájáról töltötték fel „Bernest” értelmét, neki és „eredeti” énjének az emlékei ugyanazok voltak. Mindenre emlékezett, amire a másik is. A lakcímére, a Lilyvel töltött első éjszakára, még a négyéves kori első fellépésére is. Ugyanaz a személy voltak, két testben. Mégis a kocsiban előtte ülő férfi úgy beszélt vele, mint egy idegennel.

Amint a kovácsoltvas kapu hangtalanul kinyílt, Bernest megpillantotta az impozáns villát a kert végében. Szíve nagyot dobbant, mert ugyan minden zugát jól ismerte, most látta először az otthonát. A limuzin elhajtott a gondozott pázsit mellett, és a kert végében a klón megpillantotta a szökőkutat is. A lantját pengető márvány Apolló szeméből szüntelenül csordogált a víz. 

Ernest leparkolta a kocsit, és hárman elindultak a ház felé.

Lockhart mélyet sóhajtott. Bernest egyből tudta, hogy mondani akar neki valamit.

– Az alagsorban fogsz lakni. Külön azért építettük ki, hogy…

– …én ott lakhassak. Tisztában vagyok vele, az én ötletem volt.

Lockhart visszafordult az ajtó előtt. Kulcscsomóját Lily kezébe nyomta, hogy nyissa ki az ajtót.

– Ez az én ötletem volt.

Bernest annyiban hagyta. Nem veszhet össze saját magával. Úgy tűnt, hogy vendég lett a saját házában.

Lily nem boldogult a zárral.

Istenem, ez a nő! Néha annyira ügyetlen tud lenni, gondolta Bernest.

A klón szólni készült, de Lockhart megelőzte.

– Nyisd már ki, a fenébe! Te ügyefogyott!

Lockhart félrelökte a feleségét.

– Így kell, látod? Finoman kell elforgatni. Nem szabad erőltetni. Hányszor mondjam még el?

Bernest furcsállva nézte Lilyt. Még sosem látta, hogy a nő elhúzná a száját. Nem figyelt eddig még soha a reakcióira.

Amikor beléptek a házba, a konyha irányából búgó hang köszöntötte őket. Bernest rögtön tudta, hogy Maiba szólalt meg, a házvezetőnő. Kisvártatva meg is jelent. Amint meglátta őket, megszokott fülig érő mosolya lehervadt kerek arcáról.

– Istenem! Hát megtették! – Sietve Lockharthoz lépett. – Uram, maga… maguk…

Lockhart leintette.

– Semmi „maguk”. Csak én. Megértetted, Maiba? És ne istenemezz nekem! Tudod, hogy ebben a házban nem hiszünk az ilyesmiben.

A házvezetőnő megszeppenve biccentett. Fiatalnak nézett ki, huszonvalahány évesnek, de Bernest tudta, hogy manapság ez semmit nem jelent: a feszes, sötét bőr akár százéves arcot is takarhat. Az egykoron vallásos zimbabwei nő elhagyta a keresztyén vallást, és beolvadt a Felhő rendszerébe, amikor létrehozták az üvegkockáját. Időnként még elő-előjött babonás hite, gyakran kibukott belőle, egy „Istenem”. Szerencsére alkalmazója mindig rendre utasította.

Lily bizonytalanul álldogált egyik lábáról a másikra. Amióta Bernesttel találkozott, csak kétszer nézett rá. Először a laborban és másodszor most. A hasonmás tudta, hogy a nőt még mindig bántja, ahogy az imént beszélt vele a férje.

– Készen van a vacsora? – kérdezte Lockhart türelmetlenül.

– I-igen, művész úr. Mikor kívánják elfogyasztani?

– Öt percen belül, a vörös ebédlőben. Bének – legyintett Bernest felé – tíz perc múlva vidd le. Beteszed a műanyag tányért a dobozba, ahogyan mutattam.

Előbb „Bernest”, most meg műanyag tányér? Ez nemcsak sértő, de már szinte tilosnak számított, amióta elkezdték kivonni forgalomból a műanyagot. Ilyen alattomosan próbál uralkodni Lockhart a saját klónja felett? A neve ellen nem ellenkezett, pedig a Bernest elég ostobán hangzott. Valahogy meg kell különböztetniük egymást. De arra nem számított, hogy a másik ilyen megalázó módon próbálja elszigetelni a házban.

Lily szó nélkül elvonult az emeletre átöltözni. Bernest meglepetésére Lockhart nem ment utána. Megvárta, amíg felesége és az alkalmazott kimennek, majd hasonmása füléhez hajolt.

– Ide hallgass, Bernie! Ez csak a kezdet, ha nem teszed, amit mondok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen jogaid vannak, ne aggódj. Viszont azt neked is tudnod kell, hogy ha bármilyen kárt okozol, azonnal megszabadulhatok tőled. – Kajánul elvigyorodott. – Jól ismerlek, tudom, mennyire idegesít, ha megpróbálnak betörni. Ajánlom, hogy vigyázz magadra.

Bernest ökle összeszorult. Lockhartnak mindenben igaza volt.

– Gyere – váltott a művész hangnemet. – Megmutatom a lakosztályodat.

* * *

Megébredt. Már egy hete a „kalitkában” lakott. Meg kell hagyni, egy kalitkánál nagyobb és kényelmesebb volt, viszont nyomasztotta, hogy nem hagyhatta el a helyiséget.

Maiba mindig pontos időpontokban hozta le neki az ételt, köszönésfélét mormogott, majd gyorsan felfutott az emeletre. Nyilvánvalóan nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy gazdájának van egy hasonmása. A hívők és a babonáik! – gondolta Bernest. Sokan még a halhatatlansággal sem értenek egyet, Maiba legalább ezt elfogadta.

A férfi kiszállt az ágyból. Egy hét után sem szokta meg vászonpizsamáját. Emlékeiben túl erősen élt a selyem tapintása. Lockhart kedvence a kínai selyem volt. Pár évvel ezelőtt vásárolta, a keleti turnéja alkalmából.

Bernest ezen a reggelen is megmosakodott, majd leült – csak úgy, hálóruhában –, hogy elfogyassza villásreggelijét.

A lépcső felől Lockhart alakját látta közeledni. Szürke, jól szabott zakó feszült a testén.

– Holnaptól hét órakor kelsz – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Ritkán találkozott a klón és „gazdája”. A „művész úr” alig látogatta meg amióta beköltözött. Bernest rábámult. Lockhart frissen borotvált arca csillogott a mennyezetről lecsüngő lámpák fényében. Kezében egy mappát tartott.

– Ma elkezded gyakorolni az új darabokat. Tessék! – Lockhart az asztalra dobta a papírköteget. – Ezekkel kezdünk. Chopin, opus 25, numero 11. És Paganini La Campanellája.

Bernest meghökkent.

– A tizenegyedik? Az a Téli szél.

– Pontosan – bólintott Lockhart, és elindult a szoba hátsó részében felállított ébenfekete zongorához. Megkerülte, és leült a puha székre. A Chopin-kottákat kitette a kottatartóra, a Paganinit pedig földre dobta, a csillogó acélvázra fogott hegedű mellé.

– Péntekig van időd. Ma kedd van – mérte végig Lockhart a klónját. – Fejezd be az evést, és állj neki gyakorolni!

Bernest nagy léptekkel a művész mellett termett.

– Ez ostobaság! Két külön darab, két külön hangszeren! Ugyanarra a napra?! – kiáltotta.

Lockhart szája mosolyra húzódott.

– Ötkor a Tell Arts nagytermében hegedülsz a délutáni koncerten, onnan pedig egyenesen a New City Plazába mész, ahol az Aranyhal-díjátadón szórakoztatod a vendégeket. Zongorázni fogsz a díszvacsorán. Világos?

– Ernest… – szólalt meg fojtott hangon Bernest.

– Neked „professzor úr”, Bé!

A klón indulatosan elfordult. Mégis mit képzel? Csak így betoppan és kiosztja neki a feladatot, mint valami cselédnek? Ő is szívesebben komponálna fent, az emeleten, a fehér zongorán.

– A fenébe, professzor úr! Miért csak ilyen későn adtad ide a darabokat?

Mielőtt Lockhart bármit is felelhetett volna, egy női hang szólalt meg Bernest mögött:

– Én ajánlottam neki, hogy várjon egy hetet.

Lily a lépcső legalsó fokán állt. Fényes, barna haját laza kontyban viselte. Bernest végignézett a nőn, és ahogy elárasztották a közös emlékképek, újszerű érzés hasított bele: most döbbent rá, hogy hiányzik neki Lily. Napok óta nem látta. A kalitkában egyedül aludt, egyedül evett, nem Lilyvel. Őt csak Lockhart láthatta. A Lockhart felesége volt.

– Min csodálkozol, Bernest? – csattant fel Lockhart. – Ha rajtam múlik, rögtön leültettelek volna gyakorolni, ahogy megérkeztél. De a drágalátos feleségem erősködött, hogy hagyjunk neked időt, hogy megszokd a környezetedet. Hát, hagytunk, és ez lett az eredménye. Nem maradt elég időd felkészülni. – A feleségére nézett. – Gratulálok, szívem!

– Nem zenegépnek jött, hanem segítségnek – felelte a nő. – Neked jött segíteni. A darabokat pedig gond nélkül megtanulja péntekig.

Lockhart megvonta a vállát.

– Na, álljon meg a menet! – emelte fel a hangját Bernest. – Úgy beszéltek rólam, mint egy nyavalyás gépről!

Lily közelebb lépett hozzájuk. Kék hálóköntöse halkan végighúzódott a padlón. Szánalommal nézte a klónt.

– Megmondom én, hogyan áll a helyzet – szögezte le Lockhart, és rácsapott a billentyűkre. – Te kizárólag azért létezel, mert én így akartam. Azért, mert szükségem van valakire, aki helyettem fellép. Ha nem vagy képes jól végezni ezt a feladatot, nincs rád többé szükségem. – Azzal felállt a zongoraszékről, feleségéhez lépett, és karon ragadta. – Gyere, drágám!

Bernest szótlanul nézte őket. Már a lépcső felénél voltak, amikor Lily a válla fölött visszanézett rá.

A klón hallotta, hogy csukódik a fenti ajtó. Megfordult, és a kottatartóra pillantott.

Igen, gond nélkül megtanulja péntekig.

FOLYTATJUK