Az erdélyiség sosem szólt igazán a divatról. A legtöbb magyar számára elég a kényelem és a kedvező ár. Ez lenne a divattervezők kivándorlásának oka? Van olyan, hogy specifikusan erdélyi stílus? A téma kapcsán Pinti Anasztáziát, a dániai VIA University College hallgatóját faggattam.

– Szerinted mi jellemző az erdélyi magyarok öltözködésére, stílusára, divatszokásaira?

– Amit én otthon megfigyeltem, az a materializmus és a konzumerista felfogás. Folyamatosan az új dolgok kellenek és abból egyre több. A mennyiség mindig a minőség fölött. Nagyon kevés az az eset, amikor valaki nem így gondolkozik, mert az átlag egyáltalán nem akar váltani. Szemet szúrt az is, hogy ritkábban találkozom egyedibb stílusú emberekkel. Talán ez azért, mert a legtöbb fiatal a trendpolitikát követi. Ezzel azonban könnyen mellé tudnak nyúlni. Attól, hogy valakin jól áll valami, nem jelenti azt, hogy rajtuk is jól fog. Azt látom, hogy nem tudják megszűrni a jó irányt a rossztól. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, hisz nem jártasak a divatban, nincs, ahonnan tudják. De hiányzik az érdeklődés, a tudásvágy, hogy rá akarjanak jönni ezekre. 

Az otthoni divatra jellemző a márkakötődés. Addig vagy menő, amíg Calvin Klein és Guess van rajtad. Az a probléma ezzel, hogy a drágább termék nem jelent jobb minőséget. Nálunk sajnos még nincs meg a hagyománya annak, hogy vagány turkálókban keress vintage darabokat vagy ruhákat bérelj. A legtöbben nem is gondolnak bele, hogy hol készült a hordott árucikk, hogy ki kezéből származik. Simán lehet, hogy az ötödik márkajeggyel ellátott fekete felsőt, amit a boltból vettél, ötéves bangladesi gyerek varrta. 

– Szerinted ezen lehet változtatni? Egyáltalán kell-e? 

– Azt érzem, hogy jó lenne az emberek szépérzékét valamilyen formában erősíteni. Természetesen a szépség, hogy kinek mi tetszik, egyéni preferencia. Ennek ellenére van az a pont, amikor egy viselet annyira nem előnyös, hogy az már zavaró, nem csak esztétikailag ronda. Ami szerintem ennél is fontosabb lenne, az a vásárlási szokások és a fogyasztási preferenciák megváltoztatása. Megtanulni tudatosabban költekezni és az értékeket előnyben részesíteni. Azaz kilenc fekete bakancs után nem egy tizediket venni, amire valószínűleg nincs szükségünk.

– Mi hiányzik innen, amit külföldön megkaptál? 

– A dániai emberek öltözködésére jellemző az egység, hihetetlenül talál az esztétikai érzékük és igény van a minőségre. Olyan, mintha lenne egy ilyen kis kódkönyvük, és mindenki tudná, mi a szép, mi néz ki jól. Mindemellett a tudatosságra és megfontoltságra is nagy hangsúlyt fektetnek. A tapasztaltak rengeteget alakítottak a saját felfogásomon. Erdélyben a durva tárgyilagossággal, anyagiassággal találkoztam inkább. Háttérbe szorultak az emlékek, a szentimentálisabb dolgok, amik voltaképpen az igazi lényeget teszik hozzá az élethez. A probléma abból is származhat, hogy otthon több kultúra keveredik és így több gondolkodásmód is érvényesül. 

– Miért döntöttél úgy, hogy inkább Dániában képzed tovább magad?

– Mélyen legbelül mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból, másképp gondolkodom. Ennek ellenére sikerült megteremteni a saját közegem, megértő barátokat találni. Óriási segítség volt, hogy a családom mindig támogatott. Ahogy egyre nagyobb lettem, azt vettem észre, hogy nyomás alatt vagyok az egész közösség, az egész ország, az egész rendszer miatt. Ki kellett robbannom ebből a közegből. Abba is bele kellett gondolnom, hogy hol szeretném 10-15 év múlva látni magam és ez nem Romániában volt.

Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy divattervezést szeretnék tanulni. Ezután kezdtem el foglalkozásokra járni és fejleszteni magam. Ahogy nőttem és egyre több információhoz jutottam, úgy találtam rá különböző egyetemekre, a VIA University College-ra is. Beszéltem ismerősökkel, jobban utánaolvastam és úgy éreztem, ez az, ami nekem való. Életem egyik legjobb döntése volt. Dániában megleltem azt, amit kerestem. Totális ellentéte a romániai iskolarendszernek és annak, amiben nevelkedtem. Itt napi szinten foglalkozunk a fenntarthatóság és a környezetvédelem kérdésével, ez otthon nem épült még be a tantervbe. Teljesen más értékrendszer alapján élnek az itteniek, annyira hozzám közel álló a felfogásuk. Otthonosan érzem magam még akkor is, ha kilométerekre vagyok a szülőföldemtől.

A dániai tanulásra ösztönzött az angol nyelvű oktatás. Ez prioritást jelent számomra, főleg mert a későbbiekben szeretnék nemzetközi piacokon megfordulni. Előnyt jelent, hogy a diplomám és egyetemem nemzetközileg elismert. Ha ebben a szakmában dolgozol, szükséged van kapcsolatokra, az egyetemnek köszönhetően pedig nagyon sok érdekes karakterrel kapcsolódtam. Elmondhatom, hogy Európában majdnem minden országból ismerek valakit.

– Pontosan mikor és miben tapasztaltad azt a bizonyos terhelő nyomást? 

– Szerintem minden az oktatási intézményekkel kezdődött. Bár az 5–8. osztályt zeneiskolában jártam, érzékelhető volt a hierarchikus rendszer súlya. A tanár igazát, véleményét nem lehetett megkérdőjelezni. Ugyanezt a sémát követte a 9–12.-es elméleti líceum. Nagyon jó osztályom, osztályfőnököm volt, de az iskolarendszer hagy némi kívánnivalót maga után. Olyan szinten nem koncentrál a diákokra, mint egyéni személyre, hogy hihetetlen. Mindenki egyforma bánásmódban részesül és mindenkitől ugyanazt a teljesítményt várják el. Egyáltalán nem fókuszálnak arra, hogy az erősségeidet kamatoztasd, sem arra, hogy 12 év után mit is kezdj magaddal. Szerintem nagyon sokan pont emiatt vannak annyira elveszve. Mert ha suli mellett nem jártak kurzusokra, képzésekre, akkor teljes mértékben irányítgatás nélkül maradtak. 

– Milyen álmai lehetnek annak a divattervezőnek, aki itthon akar elhelyezkedni? És annak, aki külföldön?

– Mivel az otthonit nem próbáltam, nem mondhatom azt, hogy nincsenek alternatívák. Biztos vagyok abban, hogy a romániai lehetőségek is elég variáltak. Tudod többre vinni, ha igazán akarod. De limitáltabb a lehetőségek száma. Elsősorban kis faluban nem leszel divattervező, ezért a nagyobb városokba kell költöznöd. Ahhoz, hogy tapasztaltabb, képzettebb, hozzáértőbb légy, szükség lesz Erasmus-programra, kurzusokra, gyakorlatra, mert az elmélet önmagában nem elég.

A hazai edukáció nem rossz, nem gyenge. Sok ismerősöm képezi tovább ott magát, de én személy szerint másra vágytam. Azzal, hogy a külföldi oktatást választottam, építettem a nyelvtudásom, a kapcsolati tőkém. Sokat számít az egyetemi reputáció, a felszereltség, a szakmai gyakorlat. A fejlődésben nagy szerepe van annak, hogy hozzáférünk a legújabb programokhoz, technológiákhoz. A kötelező internship (gyakornoki program – szerk. megj.) segít a kompromisszumkötés elsajátításában miközben a csoportos munkához szoktat – ami nagyon fontos készségeket kínál, hisz vélhetően egyetem után nem fogunk mindannyian akkora anyagi kerettel rendelkezni, hogy saját márka tervezésébe kezdjünk. Az új vállalkozás nyereségessé tételéhez ez a tudás elengedhetetlen. 

– Kedvenc feldolgozott témád? 

– Az egyéni projektjeim közül szívügyem az Ageing, azaz idősödés. Ahogy együtt öregszem a körülöttem lévő emberekkel, egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy ez milyen változást jelent számukra mind fizikálisan, mind mentálisan. A másik kedvencem a legelső divat orientált egyéni projektem az egyetemen, amikor művészeti alkotásból kellett ihletet merítenünk. A koncepció múzeumi látogatás köré épült, ahol kiválasztottuk a számunkra leginspirálóbb művet. Később ebből bemutatódarabot és pólókollekciót kellett megalkotnunk.

– Szerinted mi az a ruhadarab, kellék, ötlet, amit sosem hagy a divat hátra? 

– A divat az ikonikus ruhadarabokat örökíti tovább. Ilyen például a fehér ing, a blézer, a farmer és a fekete kis ruha. Ami az elmúlt időszakban nagyobb hangsúlyt kap, az a statement species (hangsúlyos ruhadarab, kiegészítő stb. – szerk. megj.). Egyre kevésbé látom azt, hogy kimennének a használatból a látványos táskák, az egyedi fazonok, az erős színek és a jellegzetes ékszerek. A divatvilágban sosem fogjuk elhagyni a múltból való inspirálódást, visszatérünk régi anyagokhoz, mintákhoz, formákhoz.

– Mi lenne az az ok, ami miatt úgy döntenél, hogy visszajössz Erdélybe?

– Annak valószínűleg egy nagyon jó lehetőségnek kellene lennie. Félreértés ne essék, nagyon szeretem otthon és maga Erdély tényleg nagyon szép, inspiráló és gazdag hely. Ott van a családom, a barátaim, onnan jönnek a gyökereim. Talán ez tudna egyszer hazahozni. Ha látnám, hogy az egész környezetnek szüksége van rám.

A minap olvastam egy önkényes megmondóember, szabadúszó filozófus és önkéntes társadalomkutató ismerősöm Facebook-posztját, amelyben arról értekezik, hogy a világjárvány megfékezésére előállított vakcinák miként befolyásolják azokat, akik hajlottak az állam, a WHO és a tudósok tanácsainak megfogadására. Hadd idézzek néhány gondolatot az írásból: „ti is észrevettétek, hogy aki beoltatta magát, az megváltozik? Megváltozik a személyisége, a vírussal való témák jobban ingerlik, mint az oltatlant. Pl. van, aki kényszeroltott, nagyon ellenezte, de most már átállt a másik oldalra, mert így könnyebb az élete?” A szerzőt a széles publikum előtti anonimitása védelmében nevezzük most nemes egyszerűséggel Alajosnak.

Kedves Alajos, most válaszolok a szakszavaid által másik oldalként definiált közösség nevében, és segítek leleplezni a titkot.

Igen, megváltoztunk, mi, beoltottak. Az az ingerlékenység, amit tapasztalsz, amikor társadalmi felelősségvállalásunk bírálásakor kitámadsz minket, nem arról szól, hogy dühít bennünket a megbélyegzés, lehülyézés, megvezetettnek titulálás. Nem is arról, hogy a szemellenzős értetlenség és érdemi vita semmibevétele, a verbálisan erőszakos megnyilvánulások személyünk elleni vádak volnának. Az egész a titkos, befecskendezett anyag hatása. Mi ugyanis (a másik oldal) rendelkezünk egy radarral, amely jelzi, hogy ki tartozik a mi ligánkba. Ezzel osztja meg az Illuminati, Bill Gates, Elon Musk, Karikó Katalin vagy csak úgy egyszerűen a felsőbb hatalom a társadalmat. Mert ez nekik jó valamiért. Ha oltottat érzékelünk, békés a csip. Ha oltatlant, a mikrocsip jelzést indít az agyunkba, a központi idegrendszerünkben kényszeres agresszivitás születik. Támadunk, hogy védjük magunkat. Most mondd meg, nem csodálatos, mire képes a mai technológia?

Saját balgaságunk felismerését ti teszitek lehetővé az egyik oldalon (későbbiekben pontosítást kérek, mi a „másik oldal” ellentétének megfelelő szakszó). Szégyenérzetünkből fakadó magatartásunk az általad nevezett ingerlékenység.

Ismételten, kedves Alajos, neked volt igazad. És bölcsen teszed, hogy saját tudományos, kicsit sem laikus megfigyeléseid és elemzéseid közszemlére bocsátod a közösségi médiában. Továbbra is emeld ki, hogy kizárólag két oldal létezik, amely soha, semmilyen körülmények között, semmiben sem jut majd dűlőre egymással, uszítsd egymásnak ismerőseidet, oszd meg a népet saját ideáid hangoztatásával. Tegyük élhetőbbé ezt a társadalmat azzal, hogy folyamatosan egymás döntései (sőt, tulajdonképpen egymás személye) fölött mondunk ítéletet.

Alajos, érezhető rajtad is, mint rajtam, és más közös várostársainkon az otthoni hét év éleslátású tanulsága: ha nincs gond, hát csináljunk magunknak! Kommentszekciódból ítélve ügyesen alkalmazod székely és magyar nemzetünk régi bölcs tanait, és azt az életmódot, miszerint: aki nem úgy gondolkodik, mint én, az mindent rosszul csinál.

1.rész

Ernest Lockhart hozzászokott a kényelemhez. Az olyan liftekhez, amelyekben gyomra nem ugrik össze, az olyan fodrászokhoz, akik egyből felkapják a lehullott hajszálakat és az olyan éttermekhez, ahol a felszolgált étel inkább tájkép, mint vacsora.

Szerencsére volt bőven pénze minderre.

A Cikládész torony liftje éppen olyan volt, amilyennek ő szerette. Innen fentről, a város legmagasabb épületéből lenézve, az emberek parányinak tűntek. Fintorral figyelte őket a felvonó üvegablakán keresztül, és arra gondolt, hogy hiába halhatatlanok, mégis szánalmasak.

A lift megállt. Lockhart csak onnan tudta, hogy a fémesen csillogó ajtó kinyílt. A fémdoboz megtelt a folyosó lágy melegségével. Szagtalan volt a levegő, teljesen steril.

A felvonó ajtaja előtt alacsony nő állt. Kezében táblagépet tartott, amelyet gyorsan testéhez szorított, amikor meglátta a férfit.

– Jó estét kívánok, Lockhart professzor! – köszönt a nő vékonyka hangon. – Készen áll az interjúra?

Lockhart nem válaszolt. Mesterkélt mosolyra húzta a száját, ahogy számtalanszor tette karrierje során, és követte kísérőjét.

A Cikládész Torony varázslatosabbnak tűnt, mint ahogy azt a férfi elképzelte. A fal mentén hatalmas képernyők sorakoztak, teljesen beborítva a felületet. Megállás nélkül váltogatták egymást a színes tájképek, és persze a reklámok is a Felhőről.

„Felhő – együtt az örökkévalóságig.”

– Ön szerint… – szólalt meg Lockhart, amint letértek balra – nevetséges, amit kérek?

– A kívánságáról nagyon keveset tudok – felelte a nő anélkül, hogy lassított volna. – Csak amennyit feltétlenül szükséges volt. Tudja, szeretjük tiszteletben tartani ügyfeleinket, és nem pletykálkodunk róluk.

Lockhart idegesen meredt maga elé. A Felhőnek köszönhetően több mint százhúsz éve fellépéseket tart, de még soha nem izgult ennyire. Szíve most eszeveszetten kalapált, ritmus nélkül, akár egy elromlott metronóm. De sebaj, majd csak meggyőzi őket. Ha kell, még hegedül is hozzá.

Az épületben sokan sürögtek-forogtak. A hivatalnokok leszegett fejjel, céltudatosan haladtak el mellettük. Egy szélesebb folyosó végében, a Himaláját ábrázoló kijelző előtt az alacsony nő megállt és végighúzta ujját a képernyőn. Halk sistergés hallatszott, a kép egyik része megnyílt, és utat engedett Lockhartnak. A férfi belépett a nyíláson.

Tanácsteremben találta magát. Akárcsak a fellépések előtt, gyorsan fel kellett mérnie a terepet. Az aranyosan csillogó falak, a kifelé görbülő üvegablak, a díszes, mégis modern csillár elegánssá tették a szobát. Közepén hosszú asztal húzódott, fényesre sikált lapján élesen tükröződtek vissza a csillár égői. Fantasztikus hangszereket lehetne készíteni ebből a fából, gondolta Lockhart.

Az asztalnál öt férfi ült. Mindannyian szürke öltönyt viseltek. Vállukon ott díszelgett az aranyszínű felhő, benne a végtelen jelével.

– Ernest Lockhart! – szólította meg az, aki az asztalfőn ült. – Kérem, foglaljon helyet!

Az egyik szék támlája megvillant, halvány fény futott végig rajta.

Miközben izzadt kezével kihúzta a széket, Lockhart jól megnézte a férfit, aki alighanem a rangidős lehetett. Ez nem Edward Steiner, annyi szent.

– Mint látja – magyarázta az öltönyös –, az igazgató úr nem tudott eljönni, hogy részt vegyen a tárgyaláson. A végső döntést rám bízta. A nevem Bane Ward, a Felhő egyik jogi képviselője vagyok.

Bane tökéletesen beleillett a robusztus ügyvédek hosszú sorába, akiket Lockhart eddig megismert. Széles váll, tömött alkat, cölöpegyenes hát, frissen borotvált arc. Érdekes megbeszélés lesz, gondolta, miközben hangtalanul nyelt egyet.

A másik körbemutatott.

– Ezek az úriemberek lesznek a tanúink. Nem kell tartania tőlük, inkább csak nézőkként vesznek részt. Ebben a csárdában csak két dudás játszik.

Lockhart már a megbeszélés előtt remélte, hogy a zenével kapcsolatos jópofaságok elmaradnak, de csalódnia kellett.

– Kezdhetjük? – kérdezte kurtán. Ügyelt, hogy hangja fagyos és szenvtelen legyen. Ezt a képességet is hosszú évek alatt sajátította el, és gyakran átsegítette a rázós helyzeteken.

– Hát persze! – vágott vissza Bane. – Nos…

A férfi fel-le csúsztatta vastag ujjait az asztallapon, mire vezérlőpult jelent meg a tükörsima felületen.

– Kezdjük az elején – mondta, miközben kitöltött kérvényt hívott elő az asztali kijelzőre. – Megkérném, hogy mondja el saját szavaival, milyen ügyben folyamodott a Felhőhöz. Mi is a kívánsága?

Lockhart megköszörülte a torkát. Ezek a hapsik semmi szín alatt nem űzhetnek gúnyt egy 127 éves zeneművészből, aki csak annyira híres, hogy új zenei irányzatot neveztek el róla. Szomorú, hogy sikerei és hírneve ellenére is úgy kezelik most mint közönséges ügyfelet. Aláírása ezúttal nem autogram lesz, hanem egy szerződés záloga.

– Gondolom, tisztában vannak azzal – szögezte le önérzetesen –, hogy világhírű zeneszerző és koncertművész vagyok. És sajnos hiába lettem halhatatlan, az igazi művésznek nincs elegendő ideje komponálni és ezzel egy időben fellépni is. – Mély levegőt vett. – A kérésem az lenne, hogy legyen két testem: a mostani legyen a zeneszerző, a másik pedig a fellépő.

– Nézze, uram… 

– Professzor úr.

– Igen… Nos, az ön eredeti megfogalmazásával is éppen ez volt a gond. Ha jóváhagyjuk a kérését, az nem azt fogja eredményezni, hogy önnek két teste lesz… hiszen ugye, egyetért, a második testre nem mondhatjuk azt, hogy az az öné. Az önálló személy lenne és…

Lockhart megmarkolta a szék karfáját. Már megint ezzel a badarsággal jönnek!

– Induljunk ki máshonnan – kezdte újra Bane angyali türelemmel. – Mint bizonyára tudja, a törvény és a Felhő tiltja azt, hogy egy elmének egyszerre két hordozója legyen. Az üvegkockán tárolt elmét egyszerre csak egy testre tölthetjük fel. Addig nem is nyomtathatunk új testet az elöregedett helyett, ameddig a régi el nem pusztul.

A művész felszisszent.

– De hát Armin…

– Armin Welther – vágott közbe Bane –, David Chemb, Lujza Afanszja és még sokan mások különleges védelem alatt álló politikusok. Második testüket, a tartalékot, arra az esetre tartjuk fenn, ha a jelenlegi hordozó meghalna. Ők fontosak, őket gyorsan kell pótolnunk, és nem kockáztathatunk az üvegkockájukkal. De ezek a testek nem vesznek részt a közéletben. Csak készenlétben állnak.

Lockhart ingerülten kihúzta magát a széken.

– A kérdésem roppant egyszerű. Lehetséges vagy sem, amit kérek?

A tanúk mind Bane felé fordultak. Az megfontoltan így szólt:

– A tudomány oldaláról nézve a válaszom az, hogy természetesen lehetséges. Jogi szempontból viszont kérdéses. Erre már levelünkben is utaltunk.

– Mit kell megadnom a hasonmásnak?

– Minden létező emberi jogot. Szálláshelyet és ételt. Továbbá a koncertek bevételeinek ötven százalékát, amiből húsz a Felhőé.

– Mégis miért? – emelte fel Lockhart a hangját.

Bane szeme összeszűkült.

– Ha nem lenne a Felhő, mégis hogyan létezhetne ön két különböző testben? Mindezt nekünk köszönheti. Ez apró áldozat ahhoz képest, amit ezzel a tranzakcióval nyer.

Lockhart nem mondott semmit. A háza alatti tágas pincét már berendeztette, készen állt a klón számára. Állítólag kötelező, hogy egymás közelében legyenek. Nem számít. Végre lesz ideje újra zenét szerezni, és meglesz a koncertek nyújtotta anyagi biztonság is. A többit majd rendezi a klónnal.

– Rendben van. Elfogadom a feltételeket – mondta végül.

Bane a kijelzőn pötyögött, és egy szerződés jelent meg Lockhart előtt az asztallapon. A nevével egy irányban villogó kurzor mutatta, hogy hol kell aláírnia.

– Ó, még valami! – kiáltott fel Bane. – A koncerteken a hasonmásnak piros mellényt kell viselnie, hogy jelezze, nem ön az. Ez különbözteti majd meg önöket egymástól.

Lockhart diszkréten legyintett egyet, majd vékony mutatóujjával rámázolta az asztal lapjára az aláírását. A krikszkraksz rögtön megjelent a virtuális papíron, majd zölden felizzott.

– Ha lehet, azonnal hozzák át a Lélekbankból a kockámat! – vigyorgott türelmetlenül Lockhart.

FOLYTATJUK

Fiatal felnőttként szinte mindenki megpróbálkozik versírással; irodalomórán magával ragadja a diákot egy-egy költemény, sor vagy versforma, s beleveti magát a poémaírás rejtelmeibe. Általában ezek az írások csak a fióknak szólnak. Nem így esett ez azonban a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzős diákjával, Balogh Bernadettel, akiben – fiatal kora ellenére – meglátták a tehetséget, és tavaly nyáron megjelent első verseskötete Fuldokló madár címmel.

– Az első saját köteted 2021-ben jelent meg. Hogyan sikerült ezt mindössze 16 évesen elérni?

– Először megmutattam a verseim a magyartanárnőmnek, Fodor Katalinnak, aki azt mondta, hogy elég jók lehetnek még nagyobb és komolyabb hallgatóság számára is. Rengeteget segített a kötet létrejöttében, az összes verset többször is átnéztük együtt, és javítottunk rajtuk. A címválasztás volt a legnehezebb, olyan címet akartunk, ami tükrözi a versek hangulatát, így lett Fuldokló madár, ami az egyik versem címe. A madár a lelket és a szabadságot jelképezi. A kötet a nagyenyedi Inter Art alapítványnak, illetve a kolozsvári Grinta kiadónak köszönhetően jelenhetett meg. Rengeteg hálával tartozom Balog Istvánnak is, aki segített a szerkesztésben, ő válogatta ki a kötetbe került rajzokat.

– Hobbiból írtad magadnak a verseid vagy mindig volt egy ilyen cél előtted, hogy egyszer hátha majd valaki felfigyel a tehetségedre?

– Eleinte csak hobbiból magamnak, azért, hogy az érzéseimet valahogy levezessem, de aztán gondoltam arra is, hogy lehetne belőle valami több.

– Milyen volt megtudni, hogy kiadják a könyved? Mesélj arról a napról.

– Nagyon izgultam, nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, mondanom, vagy hogyan kellene reagálnom erre a helyzetre. Egyik online óra végén közölte velem az örömhírt a magyartanárnőm, ezt a szüleim is hallották. Az osztálytársaimmal eleinte nem akartam megosztani a hírt, azt hittem, kinevetnek érte vagy más szemmel néznek rám. Végül a tanárnőmmel arra a megegyezésre jutottunk, hogy amikor visszamegyünk az iskolába, az első órán elmondom az osztálynak, hogy kiadják a verseskötetemet. Az osztálytársaim és barátaim teljesen másképp reagáltak, mint amire számítottam. Gratuláltak és örültek a sikeremnek, ezután gyakran kérték a segítségemet fogalmazásban, verselemzésekben. Az egész osztályom jelen volt a könyvbemutatón, amiért nagyon hálás vagyok. Könnyebbé tették a helyzetet, lelkileg, érzelmileg nagyon sokat számított a támogatásuk. Gyakran mondják, hogy az én kötetem van a könyvespolcon sorakozó könyvek élén. Soha életemben nem éreztem, hogy ennyi ember támogat és szeret, addig a percig, amíg megosztottam velük a „kis titkomat”, ahogy Fodor Katalin tanárnővel nevezni szoktuk, amikor még online konferenciákon csiszolgattuk a verseket.

– Milyen volt a könyvbemutató?

– Tavaly, a nagyenyedi VIII. Erdélyi Magyar Kultúra Kollokvium keretében mutattuk be a kötetet. Lőrincz Helga alpolgármester asszony, Szőcs Ildikó iskolaigazgató, Fodor Katalin tanárnő és Ioan Hădărig, az Inter Art igazgatója is beszédet mondott, illetve egyik versemet románra fordította, amit fel is olvasott. Készültem én is beszéddel, amiben azt mondtam el, hogy milyenek a versek és hogyan jöttek létre. A bemutató végén a jelenlévők vásárolhattak a kötetből. Meglepett, és új, furcsa helyzet volt, amikor mindenki odajött, hogy aláírjam őket.

– Van kedvenc költőd? Ki az, aki inspirál?

– Ezen konkrétan még nem is gondolkoztam. Kedvenc költőm Ady Endre, és Radnóti Miklósnak is nagyon szeretem a verseit. Az ő költészetük a leginspirálóbb számomra.

– Beleolvasva a verseidbe, érzékelhetjük, hogy mind elég mélabús hangulatot árasztanak. A való életben is ilyennek kell téged elképzelni?

– Nem feltétlenül. Erről szeretek írni, mert olyankor írok, amikor valami bánt, azokat az érzéseket tudom a legjobban leírni, de nem így kell engem elképzelni. Az is észrevehető a verseimben, hogy misztikusak, elég sok világszemléletről vagy istenszemléletről szól. Ez a jellegzetesség viszont teljesen rám is jellemző, engem is ilyen misztikusnak, spirituálisnak kell elképzelni.

– Tetten érhető bizonyos düh is a versekben, ami egy Istent szid, egy másikat pedig magasztal. Kifejtenéd ennek jelentéskörét?

– Igen, van az az Isten, akiről a templomokban beszélnek, akiért annyi mindenki odavan, ezek a beskatulyázott keresztények, akik csak a saját világszemléletüket és „szabályaikat” fogadják el. Viszont van az az Isten, akiben én hiszek vagy akiben szerintem érdemes hinni, aki nem tilt el előled egyes dolgokat, hanem szabadon cselekedhetsz attól függetlenül, hogy hiszel benne és esetleg imádkozol hozzá, vagy nem.

– Többször is említést teszel a „régi énedről”. Milyen volt ez, és mi változott azóta?

– A „régi énem” nagyon gyenge volt, mindenért sírt és saját magát hibáztatta. Legfőképpen a körülöttem lévők voltak rám hatással, hogy elinduljak a változás útján. Nem sokan álltak mellettem, de azok, akik számomra fontosak, mindig ott voltak, és tudták hogyan kell engem támogatni – rájöttem, hogy ennél több nem is kell. Ráébresztettek, hogy nem minden rossz miattam történik, nem én vagyok mindenben a hibás és nem kell mindenért magamat hibáztatnom.

– A könyv borítója és a benne lévő illusztrációk szintén a te munkáid. Hogyan születtek meg ezek a rajzok? A verseid inspiráltak a megalkotásukban?

– Igen, ezek a rajzok a verseimhez kötődnek, tehát azt próbálják illusztrálni másféle módon, amit a vers is.

– Van kedvenc saját versed? Melyikre vagy a legbüszkébb?

– Az álomra, mivel a vers több helyszínen zajlik, több mindent magába foglal. A szerelem érzetével indít, majd az álom magába foglalja a vágyat, hogy az egész életemet a szeretett személlyel töltsem, beleértve a halálomat is. Azt a részt is megjeleníti, amikor én már nem vagyok ezen a Földön, mégis úgy látom, hogy ő akkor is mellettem áll. A következő helyzet, amikor felébredek az álomból és ráeszmélek, hogy végül is nem annyira hihetetlen az egész, mert ő ott van mellettem.

– Jelenleg az enyedi Bethlen Gábor Kollégium tizenegyedik osztályos pedagógia szakos diákja vagy. Nem áll ellentétben a versekből ismert éned a pedagógiával és a gyerekekkel?

– Abszolút nem. A gyerekek nagyon szeretnek és én is nagyon szeretem a gyerekeket. Meg tudjuk találni a közös hangot, és mindig próbálok valamit tanítani nekik, valami jót továbbadni.

– Van már terved, hogy milyen úton szeretnéd folytatni a tanulmányaid?

– Még nincs, ezen még gondolkozom, de mindenképp folytatni szeretném az írást.

– A későbbiekben olvashatunk majd tőled olyan verseket is, amelyekből megismerhetjük egy vidámabb éned?

– Jelenleg a második kötetemen dolgozom. Az, hogy milyen hangulatúak lesznek a verseim, nem teljesen tőlem függ, hanem a körülöttem lévő emberektől, a világtól, hogy hogyan formálódik, mert én azt írom le, amit éppen látok. Szerintem egy költő nem azért költő, hogy hazudjon, hanem hogy az igazságot mondja el az embereknek úgy, ahogyan ő látja. Mindig azt írom, amit éppen érzek és ahogyan a világot látom.

– Mikorra várható az a következő kötet?

– Erre még nem tudok pontos választ adni, de valószínűleg jövőre már meglesz. Mivel a Fuldokló madár már mind elkelt, a második kötettel újranyomtatjuk azt is, hogy mindkét kötet elérhető legyen.

Gondos Borbála

Sokszor az emberek bizarr és fölösleges kétségbeesésükben, a valakivé, egyéniséggé válás görcsös megvalósításában megosztó eszméket választanak személyiségformálásukat segítő emberfeletti erőnek. Ilyen a politika. Összekovácsol és szétválaszt. A mindenkori személy, mihelyt elkötelezi magát egy párt, egy elv mellett, sosem lesz szabad. A politikai meggyőződés nem egymagában válik az élet részévé: csomagban érkezik. Háború, halál, kitagadás, megtagadás, kihallgatás, elhallgatás, elbújás, felelősség alóli kibújás társul mellé, ahogy azt a történelemben megtapasztalhatta az emberiség.

Az elvek harca a rezsimek tömeges megbuktatásától, népcsoportok felszabadításától vagy akár a nem is olyan távol eső Szigetvártól a karácsonyi vacsora asztalához költözött. Erdélyben különösen. Mintha amúgy a mindennapok és a primitív szinten ragadt konfliktuskezelés nem volna elég gond, tetézzük a családi feszültséget a politikai nézetek egymásra erőltetésével. A tét nem pusztán az egyet nem értés huszonnégy órás kellemetlensége, hanem a címke, amit az ember ilyen jellegű beszélgetés, sokszor inkább veszekedés után szerez: kimosták az agyad, már nem vagy jó ember.

Régiónkban kimondatlan szabály például önkormányzatunk vezetésével szavazatunk által azt az egy, azt a bizonyos pártot megbízni. Ha nem, milyen magyar vagy? Nem is vagy magyar. Neked már az is mindegy, ha mi itt mind kipusztulunk. Ilyenkor érvénytelenek az olyan jellegű ellenérvek, miszerint „hiszen húsz év alatt semmit sem valósítottak meg”. Nálunk, édes Erdélyünkben a politika nem azt jelenti, amint máshol. Nálunk a politika olyan berögződés, amely sérthetetlen és mindenek fölött igaz, érvényes. A családi kötelékeket is képes megrongálni, régi barátokat elidegeníteni.

Igaz, a politika fontos. Az életünkbe arcátlanul és teljeskörűen beleavatkozik, és ha már jogunk van választani, értelemszerűen a kisebb rosszat szeretnénk magunknak (a politikában a jó megoldást ne vegyük lehetséges alternatívának). Fontos beszélni róla, fontos érdemi vitákat folytatni a témában, de nem fontos a személyes és családi békénket feláldozni érte. Ahogy az se lenne fontos, hogy az időjárásról beszéljünk, reszketve kerülni a nézeteltéréseket ahelyett, hogy elfogadnánk, egyikünk konzervatív, másikunk neheztel az ország vezetésére, mert nem engedélyezi a melegek házasságát. Ahogy annak is elfogadottá kellene válnia, hogy valaki hálás az anyaországi anyagi támogatásokért, míg mások ellenzik a lehetőség megadását, hogy erdélyiként Magyarország kormányának megválasztásába beleszólhassanak ők maguk vagy ismerőseik. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a folyamat nem így működik. Létezik egy berögződött ideológia, ami érvényes mindenekfölött.

Folytatjuk a hagyományt, mint eddig bármikor: veszekszünk, elégedetlenkedünk, ítélkezünk. Több ezer éves múltja van a viszálykodásnak, így láthattuk, hogy az eszme valóban túléli az embert. Kérdés, hogy az egyén vajon túléli-e az eszmét.