Álmomban mezőn sétáltam. Egy olyan világban, ahol a fű mézesen sárga, szinte ehető. A szellő melegen fújt, fülemet búzatáblák sistergésének zenéje töltötte meg. Itt a pillangók legalább négyszer akkorák voltak, mint én magam. Szárnyaik a legszebb vörösben és barnában pompáztak. Hátukról kék szempár nézett velem szembe. Olyan szomorúan, mégis ismerősen bámult.

Mindenképp meg akartam fogni egyet, hogy jobban szemügyre vegyem. A közelemben lévő legkisebbre pályáztam. Óvatosan felemeltem szárnya hegyétől. Éreztem, ahogy fedőpikkelyei porként morzsolódnak ujjaim között. A pillangó körbeölelte karom. Szorításánál csak csípése volt fenyegetőbb. Ijedten igyekeztem lerázni a testet, de hasztalan próbálkoztam. Két kétségbeesett pislogás között eltűnt. A háttérben pedig megpillantottalak téged, észak gyermeke.

Ruhád égbolt, tested tengervíz. Szemed helyén achát  és zafír csillog. Hajad hullámai az érett galagonya színével versengenek. Félelmetesen gyorsan közeledsz, de moccanni sem bírok. Lenyűgöz az erő, a szépség és a veszély hármasa. Abban a pillanatban hálás lennék a halálért is, ha az utolsó, amit látok, te maradsz. Arcomhoz érsz, megemelkedem. Végzetesen összepréselt testünk idegen, ősi dallamra kezd táncolni. Lábunk közösen forog, pattog, olvad, ég.

Egyszer madarak vagyunk a világ két oldalán, és dalolva üzenünk egymásnak. Máskor virág vagyok, mit elnyel az óceán, de nem fulladok, mert vízfodrod vigyáz rám. Néha halandónak születsz, s ablakod nyitod, hogy beengedj a köddel. Időnként oly rövid a találkozásunk, hogy csak könnyed levegőáramlat lehetek pitypangod leveleinek. Minden történet végén a kapuk őrei szétválasztanak minket, észak és dél gyermekét addig, míg újra pillangók nem esnek.

A ballada végéhez érve az aktuális történetben találjuk magunkat. Most engem teremtettek halandónak s téged eme gyönyörű szörnynek. Csókod tompítja látásom, elnehezíti mozgásom, lelassítja szívverésem. Úgy kapaszkodom beléd, mint lázadó kit az igazságtalan ítélet elleni bosszú tüze hajt.

Utolsó szavaim keserű kiáltások, könyörgések, imádságok. Búcsúzkodom, átkozok, üzletelek. Lennék búza, föld vagy hamu. Elviselném a némaságot, az örök élettelenséget, csak az ő hiányát ne kelljen. Könnyek között ébredem.

A fotón Darvay Tünde Őrizem a szemed elnevezésű alkotása látható.

„A 21. században semmi értelme a feminizmusnak.” „Jó, legyen egyenjogúság, de akkor ti is vonuljatok be katonának!” „Megkaptatok mindent, ami nekünk is van, minek ennek is fölösleges cirkusz?” Ó, hány és hány alkalmat, szituációt tudnék említeni, amelyben férfiak revolverként szögezték nekem ezeket a – javarészt kéretlen – megjegyzéseket. Hadd meséljem el tehát az én feminizmusom mibenlétét.

A feminizmus mint mozgalom, egyetemes meghatározása szerint a következőt jelenti: „A feminizmus olyan társadalomkritikai eszmerendszer és a hozzá kapcsolódó emberi jogi mozgalmak gyűjtőfogalma, amelynek közös célja a nemek közti egyenjogúság társadalmi, gazdasági, kulturális, magánéleti és szexuális téren történő megvalósítása.” Mint láthatjuk, a feminista mozgalom eredendően azt az egyszerű célt szolgálja, hogy a nemeknek ugyanazon lehetőségek és jogok járjanak. Nagyon nehéz, meglepő, és atomfizikusi háttértudást igényel ennek megértése, ugye? Az én feminizmusom is ezen a komplikált és körülményes definíción alapszik, amelynek magját valamikor kiskoromban édesanyám ültette el a következőképpen: „Fiam, mindig, de mindig állj ki magadért, mert a nő egyedül is megáll a lábán, s bármikor képes arra, amire egy férfi.” Én ennek tudatában nevelkedtem, formálódtam, majd amikor elindultam az autonóm, kritikus gondolkodás és önálló ismeretszerzés útján, szembesülve azzal az irdatlan mennyiségű igazságtalansággal, megalázással és lealacsonyítással, amellyel a nőknek nap mint nap meg kell küzdeniük, felébredt bennem a forradalmár és Mussolinit megszégyenítő módon, az asztalt csapkodva kikértem magamnak, hogy ez mégis micsoda dolog, hiszen mi is pont ugyanolyan emberek vagyunk, mint a férfiak, azzal a csöpp eltéréssel, hogy a lábunk között más testrész található. Summa summarum, amióta emlékszem, mondhatom, hogy feminista vagyok.

Feminista vagyok, mert az nem járja, hogy én ugyanazért a befektetett munkáért, szakmai tudásért, tapasztalatért kevesebb fizetést kapjak, mint a férfi. Csak azért, mert én nő vagyok.

Feminista vagyok, mert olyan nincs, hogy ismeretlen férfiak alám nyúlnak a nyílt utcán, mert szexuális vonzalmat éreznek irántam, s egyúttal tárgyiasítanak, csak azért, mert ők férfiak és megtehetik. Csak azért, mert én nő vagyok.

Feminista vagyok, mert elegem van abból, hogy egyes témákban, diskurzusokban a véleményem kevesebbet ér, mint egy férfié. Csak azért, mert én nő vagyok.

Feminista vagyok, mert véget akarok vetni ennek az igazságtalanságnak. A szexista társadalomnak. A tárgyiasításnak. A nemek közti alá-fölé rendeltségi viszonynak. Éppen azért, mert nő vagyok.

(Fotó: Gönczy Tamás/Nest/Facebook)

Joghallgatóként érdekli a politika, nagyon szeret humorral dolgozni, groteszk képeket alkotni, kollektív érzésekkel megmozgatni egy bizonyos közösséget. Az éjszakai 25-ösön így született meg sajátos slampoetry-stílusa. A csíkszeredai Demeter Ferenc erdélyi slambajnokkal kolozsvári otthonában, kávé mellett beszélgettünk.

– Hogyan kerültél Kolozsvárra, mivel foglalkozol jelenleg?

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogi karán vagyok végzős hallgató. Az egyetem miatt jöttem Kolozsvárra, de nagyon szeretek szabadidőmben mindenféle marhasággal foglalkozni, amivel elüthetem az időmet. Például többek között írok és slamelek is.

– Mikor és hol találkoztál először ezzel a modern művészeti ággal, a slam poetryvel?

– A slam poetryvel legelőször a 2018-as Alternatív Diáktáborban találkoztam, ahol André Ferenc (író, költő – szerk. megj.) tartott műhelyfoglalkozást. Ott néhányan kiálltak a színpadra, elmondtak ilyen-olyan szövegeket, de akkor még nem nagyon tudtam, hogy mi ez a műfaj, csak volt néhány ismerősöm, aki ezzel foglalkozott, mint Bara Tamás meg Péter Blanka. Aztán, ahogy elsőéven felkerültem Kolozsvárra, kicsit megnyíltak a lehetőségeim kulturális téren is, és Bara Tamás barátom ajánlotta, hogy menjek el egy ilyen open micra, ahol bárki elmondhatta a kicsi ügyes szövegét. Volt egy szövegem, azt elolvastam neki, és azóta vagyok benne ebben a műfajban. Tehát az első open micom pontosan három éve és egy hónapja volt.

– Mikor kezdtél el írni? Kitől hallottad vissza, hogy fülnek valóak a gondolataid?

– Eleinte nem is gondoltam, hogy bármi lehetne ebből. Néhány gondolatot leírtam versbe foglalva, és megtetszett, úgyhogy felolvastam Bara barátomnak, s ő mondta, hogy van hozzá érzékem. Ez jólesett a szívemnek, ekkor biztatott az open micon való részvételre. Az éjszakai 25-ösön, ahogy mentem hazafelé, elővettem a telefonomat, és hát ott írogattam mindenfélét, majd később azzal álltam ki az első előadásomra, ahol megtapsoltak. Főként azért tetszettem nekik, mert először léptem fel, tehát még „slamszűz” voltam. Egyáltalán nem volt jó szöveg, de nekem motivációt adott, ahogy az emberek megtapsolták. Úgyhogy így kezdtem el írni és slamelni.

– Hogyan dolgozol? Milyen témák érdekelnek?

– Nem konkrét eseményekre írok szövegeket, hanem amikor támad egy gondolatom, meghallok valamit az utcán, vagy esetleg megtetszik valami egy baráti beszélgetésben, akkor azt gyorsan leírom, s ha van valami esemény, amire rá kell készülni – mint például versenyek, pályázatok –, akkor ezeket a jegyzeteket kicsit továbbgondolom, összerakosgatom, majd komoly írási folyamatokba fogok. Összetákolom ezeket a lejegyzett gondolatokat összefüggő szövegbe, és azokat olvasom fel.

Joghallgatóként a politika nyilván érdekel, a slam poetrynek pedig vesszőparipája, hogy politikával foglalkozik. Több kategória van, például vers jellegű szövegek, amikor inkább képekre, hangokra, ízekre, szagokra megyek rá. De vannak olyan szövegek, amelyeket szeretek bajnokságokra vinni, amikor nagyobb tétje van a dolognak. Azok kicsit inkább viccesebb jellegű szövegek, ki vannak számítva, hogy mikor s hol kell üssenek, hogy az megmozgassa a közönséget. Van benne politika, önirónia, társadalomkritika.

– Mely témákról könnyebb és melyekről nehezebb írni?

– Akármiről tudok szöveget írni, csak ténylegesen bele kell élnem magam. Ha meg van adva előre a téma, azt nem szeretem. Történt már olyan, hogy témára kellett szöveget írni, és ilyenkor úgy éreztem, hogy meg van kötve a kezem. Nem azt mondom, hogy a témához kötött írásaim végeredményben rossz szövegek lettek volna, de azoknak kicsit nehezebb volt nekifogni. Véleményem szerint pedig a slam lényege az lenne, hogy szabadon írhatsz bármiről.

– Hogyan jellemeznéd a saját, egyedi írásvilágodat, stílusodat?

– Amikor még előadás előtt megmutatom a szövegeimet másoknak, mindig azt mondják: hát, látszik, hogy ezt te írtad. Van saját stílusom, amit kialakítottam, és ebben mozgok. Van ez a Feri-stílus: két kanál önirónia, nyakon öntve egy kis szociálpolitikával. Nagyon szeretek humorral dolgozni, groteszk képeket kialakítani. Van, aki inkább érzelgősebb, na, nekem ez nem megy. Az én szövegeim inkább kollektív érzésekre épülnek, amikkel meg lehet mozgatni egy bizonyos közösséget.

– Melyik volt a legemlékezetesebb fellépésed?

– A legemlékezetesebb fellépésem talán tavaly volt Debrecenben. Ugyebár a járványhelyzet miatt itthon nem nagyon lehetett eseményeket szervezni, részt venni rajtuk, így nagyon jólesett, mikor a magyarhoni slam poetry képviselői meghívtak sztárvendégnek néhány erdélyi kollégámmal együtt. Nagyon szép fogadtatásban részesültünk, és nagyon jó volt megtapasztalni azokat a különböző nézeteket, s különböző világokat, amelyeket az erdélyi meg a magyarországi fiatal (vagy nem éppen fiatal) képvisel.

– Milyen érzés volt anno megnyerni a III. Országos Slam Poetry bajnokságot, tekintve, hogy akkor még csak egy éve voltál jelen a szakmában?

– Igazából meglepődtem. Vagány élmény volt, rengetegen összegyűltek az eseményen, mert akkor tartották a magyar napokat is, úgyhogy azok is el tudtak jönni, akik egyébként nem élnek Kolozsváron. Rengeteg csíki ismerősöm is ott volt a közönség soraiban. Arra tényleg nagyon készültem, és két olyan szöveget vittem, ami tudtam, hogy tarolni fog, de nem is feltétlenül azért, hogy nyerjek, csak hogy kicsit lendüljek bele ebbe a dologba, mert azért ez a verseny önmagában elég vagány élmény. Nagyon jólesett, hogy a közönség is támogatott. Szóval így lettem én az erdélyi slambajnok. Ezáltal több szakmabelit is megismerhettem, és számtalan pozitív visszajelzést kaptam. Például még aznap megkeresett Horváth Benji azzal a kérdéssel, hogy publikálhatná-e az egyik szövegemet a Helikonban.

– Hogy látod, milyen jövője van az életedben ennek a műfajnak?

– Nekem ez mindig is hobbi volt, soha nem fogom véresen komolyan venni. A slamnek szerintem nincs jövője az életemben, mert úgy érzem, én már mindent elértem ebben a műfajban, amit el lehetett érni, legalábbis Erdélyben, de nagyon szeretnék írással foglalkozni továbbra is. Versek, prózák, drámák, akár dalszövegek. Talán még a rap műfajában is el tudnám képzelni magam.

– Szerinted hogyan kell slamelni?

– Azt hiszem, nem feltétlen a szövegről szól, inkább az előadásmód az, ami megadja ennek az egésznek a formáját, a keretét. Láttam olyat is, hogy valakinek egyetlen mondatból állt a szövege, de azt öt percen át mondta fel. Szövegileg ritka gyenge volt, a kívánt hatást viszont elérte. A slamnek igazából az a lényege, hogy élőben legyen hatásos. Számomra talán azért is ilyen megnyerő ez a műfaj. Nem feltétlen kell ezzel mindenkit megszólítani, elég annyi, ha csak egy emberre tudsz hatni.

Demeter Ferenc:
Partium maxima orbis

ha tudnád, ki vagyok én

társadalmi igazságosság

nyalka legény

dallamtapadás.

van az a dal, amikor a

kulturális szakadékok betemetésén

fáradozik egy 

visszaható ellenreakció

a nyelvtani összeférhetetlenségek

mikromolekuláris mátrixában

tedd be azt a dalt, hogy

a carpe diem nem YOLO

sem szabad akarat

sem predesztináció

énekeld velem, ahogy

visz el magával

a szorongásod a 

partium maxima orbis.

tökretesz az, amit szeretsz

megigazulsz majd és

kiüt az,

ahogyan a mának élsz

és leszakítod virágát

Kassay Levente

Magyarország felett újra komor felhők gyülekeznek. A migránshullámok, Brüsszel, az LMBTQ+-közösség és egyéb sorosista sötét erők után újabb fenyegetés jelent meg az égbolton, amely ismét veszélyezteti az istenadta nép és a mindenható állam biztonságát. A köznyelvben csak inflációnak ismert veszedelem 2022-re hatalmasra duzzadt, majdnem 8%-os drágulást jelent, amit az utolsó igazi keresztény kormány már nem hagyhatott figyelmen kívül. Az alapvető élelmiszerek drágulása miatt Orbán Viktor miniszterelnök az egykori német hadvezéreket megszégyenítő „Gott mit uns!” felkiáltással indította el a folyamatot, amelyet biztonságpolitikai szakértők pusztán Csirkefarhát-hadműveletnek neveznek. A februárban hatályba lépett árfagyasztás szerint bizonyos élelmiszerek ára nem haladhatja meg a kormány által megszabott értéket. A bejelentés után az ország összes üzletéből csatározásokat jelentettek a régi és az új árak között. A magyar kormány most már sokadjára bizonyította rátermettségét, és hogy a legmagasabb prioritás számukra az adófizetők jóléte (főleg a választások előtti időszakban), illetve, hogy a kommunistákat megszégyenítő könnyedséggel szólnak bele a magánszektor ügyeibe, figyelmen kívül hagyva az üzletek és cégek függetlenségét az államapparátustól. De a Fidesz nem lehetne az, ami, ha ezt a nagylelkűséget nem dörgölné a választói orra alá. A párt parancsára ezért dicsőséges plakátok fognak lobogni minden üzletben Magyarország területén, hirdetve az elsöprő győzelmet, már ha kijavítják a helyesírási hibákat. Ezen plakátok tudtára adják minden választópolgárnak, hogy a magyar kormány értük van és nem a közpénzért, amit szegény munkás fizet be a jobb élet reményében az adó formájában. De ha mégis így lenne, és még véletlen egybeesésnek sem tekinthetnénk a választások közeledtét és az árfagyasztás elrendelését, akkor is fennmarad a kérdés: miért kell minden kereskedelmi egység nagy kék táblákkal hirdesse a jóságos honatyák nagylelkűségét? Miért nem lehetett ilyen intézkedéscsomagot bevezetni akkor, amikor az infláció még nem harapózott el ekkora mértékben? Ha csak az állam kötelességeinek szempontjából vizsgálódunk, akkor is él és virul a kérdés: miért kellett propagálni az árfagyasztást ahelyett, hogy csak szépen büszkélkedne az eredménnyel? Választások lesznek. A közkommunikációval ellentétben viszont nem Magyarország sorsa forog kockán. A Fidesz bukása a párt végét jelentené, még akkor is, ha az ellene felhalmozott vádaknak csak fele igaz. Ezzel Orbán Viktor is tisztában van, ezért fontos számára az, hogy minden intézkedést lásson a választópolgár, hiszen biztosítania kell a győzelmet. Ennek a bonyolult egyenletnek – amely más néven a magyar politika vagy pontosabban a Fidesz politikája – része és igazán fontos eleme a csirkefarhát propagandája. 

Nem tartozik a legnépszerűbb szakok közé a régészet, a Gyergyószentmiklóson született Csergő Zsófia mégis ezt választotta. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara régészet szakának másodéves diákjaként mára teljesen megszilárdult abbeli meggyőződésében, hogy jól választott. Zsófiával arról beszélgettünk, hogyan fogadták a döntését otthon, mi történik egy régészeti ásatáson, milyen veszélyekkel néznek szembe a régészek.

– Hogyan találkoztál a régészet szakkal?

– Egyetem előtt semmilyen konkrét formában nem találkoztam a régészet szakkal. Nem igazán voltak olyan élményeim, amelyek lehetőséget biztosítottak volna arra, hogy jobban belelássak ebbe a szakmába. Amikor pedig végzős voltam, és szakot kellett választanom, sokat gondolkodtam, mi az, ami annyira foglalkoztat, hogy talán a jövőben ebből éljek meg. A történelmet mindig is szerettem, viszont rájöttem, hogy annál jobban passzol a karakteremhez a régészet, amely egyszerre elméleti és gyakorlati tudományág. Így végül emellett döntöttem, és úgy érzem, az egyik legjobb választás volt.

– Hogyan reagáltak a szüleid, amikor elmondtad nekik, hogy mit szeretnél tanulni?

– Amikor otthon közöltem, hogy régészeten szeretnék továbbtanulni, édesanyám sírva fakadt, hogy ő nem szeretné, hogy Egyiptomba menjek. Aztán elmagyaráztam neki, nem kell Egyiptomba menni ahhoz, hogy valaki régész lehessen, itthon fogok maradni.

– Hogyan kell elképzelni a régészet szakot?

– A régészet nem olyan elvont dolog, ahogyan sokan gondolják. Alapjában véve a különböző korszakok leletanyagainak feltárásába és feldolgozásába vezet be. Az egésznek erős történelmi háttere van, és bár kapcsolódik a történelemtudományhoz, nem nevezném teljes mértékben történelemtudományi ágnak, sokkal inkább kulturális antropológiának. Például amikor megvizsgáljuk egy adott település működését adott korszakban, akkor nem feltétlenül az érdekel elsősorban, hogy az mikor történt, hanem sokkal inkább az, hogyan történt és miért történt úgy. Én a régészetet átmenetnek tartom a kulturális antropológia és a történelemtudomány között.

– Milyen régészeti korszak és téma érdekel leginkább?

– Korszakként elsősorban a középkor, a témát illetően pedig a temetőrégészet, sírfeltárások és minden, ami a vallással kapcsolatos.

– A nyáron részt vettél többek között Mikházán is egy ásatáson, ahol a Maros Megyei Múzeum munkatársai mellett budapesti, leideni, kölni és berlini régészek és régészhallgatók is dolgoztak.

– Tulajdonképpen három ásatáson voltam a nyár folyamán. A legelső ásatásunk Nagykároly mellett volt, egy bronzkori háznak a feltárásán vettünk részt. Ott első nap a kezünkbe nyomtak egy spaklit (fa- vagy műanyag nyéllel ellátott lapos kőművesszerszám – szerk. megj.), hogy tisztítsuk meg a felületet, és addig kellett tisztítsuk, amíg tökéletes nem lett. Volt olyan, hogy elsőre sikerült rendesen megcsinálni, de volt olyan is, hogy ötször kellett újrakezdjem. Ezeken a gyakorlatokon tapasztaltam meg valójában, hogy az elmélet semmit nem ér gyakorlat nélkül. Hiába tudom elméletben, hogyan kell megfogni azt a spaklit, ha gyakorlatban nem tudom alkalmazni. A második ásatás Mikházán volt, ahol egy római castrum (a római korban a katonai tábort jelentette – szerk. megj.) feltárásán vettünk részt. Itt jobban bele tudtam mélyülni a dolgokba. Minden ásatásnak saját rendszere van, mindenhol máshogy zajlik a feltárás, mindenhol más a procedúra. Ezt csak terepen láthatjuk és tapasztaljuk meg igazából. Máshogy dokumentálnak egy tömegsírt és máshogy egy bronzkori tellt (ház – szerk. megj.). A harmadik magyarországi ásatás volt, ahol a mohácsi csata másnapján kivégzett hadifoglyok tömegsírját tárták fel.

– Hogyan láttok neki a munkának? Milyen lépésekből áll?

– Ez az ásatástól is függ: más a mentőásatás és más a tanásatás. A tanásatásnál van idő megszervezni a lépéseket, nem a kapkodásról szól. A legfontosabb lépés a szakirodalom és a dokumentumok átnézése, hogy alá tudják majd támasztani, hogy azon a bizonyos helyszínen van valami, mert írnak róla. A mentőásatásnál az a lényeg, hogy minél rövidebb idő alatt haladjon a munka és minél gyorsabban dokumentálják a dolgokat. (Mentőásatásra különféle építkezési munkálatok alkalmával véletlenül előkerült leletek esetében van szükség. – szerk. megj.)

– Mi alapján raktok össze egy csontvázat? Hogyan kell vigyázni rájuk, hogy ne sérüljenek?

– Teljesen más tömegsír feltárása során talált csontváz összerakása, mint a szabályszerűen eltemetett emberé. A tömegsírban nem mindig lehet megállapítani, hogy amit találunk, az kar-e vagy láb, kihez tartozik, mivel össze vannak keveredve a csontok. Az antropológusok a régészekkel kiegészülve tudják megállapítani, mit kell éppenséggel felszedni, de a régészek leginkább a dokumentációval foglalkoznak. Az antropológusoknak pedig erre vannak vizsgálataik, amelyek alapján megállapítják, hogy a két csont egyezik-e. A legfontosabb, amire vigyázni kell, hogy a lehető legpontosabb helyre kerüljön az adott ember minden csontja. A koponyát mindig külön kell tenni a csontváztól. Emellett vigyázni kell, hogy ne mocskolódjon, meg semmilyen más szennyeződés ne érje a csontokat.

– Mennyi időt vesz igénybe egy ilyen feltárási munka?

– Ez attól függ, hogy mit társz fel. Ha nagy épületet, akkor simán rámehet több év is. A korábban említett tömegsír feltárása már régóta tart, mivel nagyon nehéz meghatározni, melyik csont kihez tartozik, és ez nyilvánvalóan lassítja a folyamatot. Az idő és az éghajlat is hatással lehet a munka menetére. A mohácsi tömegsírnál például olyat is találtunk, hogy egy lyukas koponya tele volt ujjpercekkel, vagy egy gerincet átvág egy combcsont, mivel nem szépen temették el őket, hanem behajigálták őket a gödörbe.

– Miért van szükség a tömegsírok feltárására?

– A mohácsi tömegsírnál látszik, hogy az emberek egymás hegyén-hátán vannak, nem kapták meg azt a végtisztességet, hogy keresztény módra temessék el őket. A nagy járványok idején is voltak tömegsí­rok, de ott mégis látható a rendszerezés. A cél az, hogy ezek a katonák is megkapják a nekik járó végtisztességet, vagyis hogy hagyományos módon temessék el őket.

– Milyen veszélyei lehetnek egy-egy ilyen munkának?

– A csontok nagyon élesek, könnyen megvághatod magad, és ha óvatlan vagy, könnyen be lehet esni a csontok közé. Vigyázni kell, hogy sem nekünk, sem a csontoknak ne essen baja. A másik veszély, hogy például kriptafeltárásnál könnyen el lehet kapni a régi betegségeket, például a spanyolnáthát. Emiatt ezeket a munkákat komoly védőfelszerelésekben szokták végezni.

– Mennyire érint meg lelkileg az emberi csont látványa?

– Ez attól függ, milyen szemmel nézed. Ha régészszemmel, akkor nagyon izgalmas. Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen dolgokat. Ha a régészettől elvonatkoztatva nézzük, akkor megrázó is tud lenni. Amikor itthon mutattam a képeket a családnak és az ismerőseimnek a tömegsírról, mindenki hüledezett, hogy én ezt hogyan bírtam lelkileg. De elmagyaráztam, hogy leendő régészként mentem oda, akinek valószínűleg ez lesz a munkája a közeljövőben, és én ezt teljesen másképp fogtam fel.