Hetedik bejegyzés
Kedves naplóm, pontosan hét napja szigeteltem el magam a külvilágtól. Elsősorban azért, mert kötelező, de egyébként is jólesik az elmúlt egy év zsongása után itthon pihenni. A kinézetem napok óta ugyanaz: melegítő nadrág, kinyúlt póló, barátomtól csövelt, térdemig érő pulcsi. A hajam már hajgumi nélkül is megmarad kontyban, a körmeim szakértő hiányában kisfiúsra levágottak. Dolgozni bemehetnék, megengedi a papír, a negyedjére változtatott katonai rendelet, de hálaég, senki nem várja el. Vállon veregetem magam, örülök eme szakma melletti döntésemnek, hiszen munkám is van, és itthonról végezhető munkám van. Enélkül azért lehet, hogy hamar begolyóznék. Régóta kiszemelt könyvem félig elolvasva, a Simsben már a harmadik gyerekkel várandós az emberkém, a színezőm lassan megtelik színekkel, a főzés-mosogatás-rendrakás is barátommá vált a napok alatt. Összesen háromszor hagytam el a lakást, egyszer üzletbe mentem, kétszer hazalátogattam a szüleimhez és nagymamámhoz. Ez bőven elég is volt ahhoz, hogy még inkább elmenjen a kedvem az emberektől. Még mindig van üzlet, ahová egyszerre akár húsz embert is beengednek. Még mindig van ember, aki úgy gondolja, hogy propaganda ez az egész vírus, nem is létezik, s ha létezik sem lehetünk kötelezve otthon ülni. „Nehogymá nekem megmondja a Iohannis, hogy micsináljak” – zúg a fülemben ez az átkozott vélemény. Vajon mikor jönnek rá az emberek, hogy ezek az intézkedések a mi védelmünket szolgálják? Nem csupán azt, hogy ne betegedjünk meg, azt is, hogy ne veszítsük el örökre a munkahelyünket. Hogy legyen majd ahová beülni egy sörre, ha mindennek vége, és legyen a zsebünkben némi pénz, amiből sörözhetünk. Azért vannak, hogy mihamarabb túl legyünk ezen, és a katasztrófák, veszteségek száma ne növekedjen ilyen mértékben. Én szívesen ülök a seggemen itthon, de örülnék, ha nem hónapokig kellene a sok okos, öntörvényű makacs miatt. Na.
