Campus

Ajánló

Jó reggelt, Vietnám!

by Belényesi Rebeka | 2020. 05. 09. | Jó reggelt, Vietnám! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Jó reggelt, Vietnám! a közösségi rádiózás tökéletes modellje. Az 1965-ös események Saigonban játszódnak (a dél-vietnámi krízis idején), amikor a Robin Williams alakította Adrian Cronauert Krétáról Saigonba vezénylik, hogy ő legyen az új lemezlovas a közösségi rádiónál. Annál a rádiónál, ahol Vietnámban szolgáló, amerikai katonák szórakoztatását tűzték ki célként.

A filmben kibontakozik Adrian Cronauer karrierje. A frissen érkezett lemezlovasnak nincs könnyű dolga: meg kell szerettetnie magát feletteseivel, és van olyan, akinek már az első perctől a bögyében volt. Új színt visz a rádió életébe, feldobja a katonák hangulatát, akik épp a frontvonalon próbálnak életben maradni. A honvédek megkedvelik az új rádióst, szinte rajongói lesznek, elismeréseiket levelekben fogalmazzák meg. Cronauer felhagy a propagandahírek bemondásával és a régi slágerek lejátszásával. Úgy lesz neves, hogy viccesen tálalja a híreket, parodizálja Nixont, a rockkal mint új stílussal színezi a rádió életét és a katonáknak dedikál zenéket, akárcsak egy kívánságkosárban. A legfőbb célja feledtetni a fegyveresekkel az átélt borzalmakat. Arra törekszik, hogy minden reggel vidám műsorral ébressze őket, hogy boldogan vághassanak neki a napnak ami váratlan fordulatokkal is szolgálhat.

Cronauer szembemegy a szabályokkal, szabadszájúsága révén nem fél odaszólni még a katonatiszteknek sem. Humoros, szenvedélyes alak, igencsak érzelmes és őszinte ember. Egyenessége viszont nem válik az előnyére, olykor szakmai hibákat követ el: megfeledkezik arról, hogy nem olvashat vagy mondhat be bármilyen hírt a rádióban csupán azért, mert ő azt fontosnak ítéli. Önfejűsége végül megfosztja állásától: közöl egy hírt, miszerint robbanás történt az egyik helyi étteremnél, ahol a szórakozni vágyó amerikai katonák is megfordulnak.

A film Adrian Cronauer, a pörgős, vicces rádiós munkásságát ismerteti, aki tragikus eseményeket tapasztal meg a háborús helyzetben, ez pedig kihat érzelmeire, személyiségére, és befolyásolja rádiós munkáját is: műsoraiban sem rejti véka alá háborúellenességét. Felettesei nem értenek egyet sem vele, sem a tetteivel, őt azonban ez kicsit sem zavarja, eszébe nem jut változtatni a stílusán. A film elénk tárja a sajtószakma egyedi, kilátástalan helyzetét, bemutatja, milyen határokat állítottak fel a médiában, mi az, amit médiaszakemberként egyszerűen nem engedhetsz meg magadnak, és hol húzódik a határ megalkuvás és lelkiismeret, szakmaiság között. A kérdés örök: meddig mehet el a munkáltató és a sajtószakember bizonyos szakmai vagy csak annak mondott szabályok betart(at)ásában, és hol sérül a sajtószabadság, a szakmaiság, a média watchdog szerepe?

Nyelvek kavalkádja – miért választottam a bölcsészkart?

by Campus | | Nyelvek kavalkádja – miért választottam a bölcsészkart? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Az igazat megvallva, úgy indítottam a 12. osztályt, hogy én biztosan Kolozsvárra megyek majd egyetemre, mégpedig a Babeş–Bolyai kommunikáció szakára. Nos, a tervem első fele beteljesült, a második pedig már nem is számít.

Valahol az érettségi és az egyetemi jelentkezések rengetegében az elképzelésem váratlan fordulatot vett, és felrúgva korábbi terveimet, végül a bölcsészkar mellett döntöttem. Úgy gondolom, elég jó a nyelvérzékem, és az olasz nyelv meg kultúra varázsa már kilencedik osztályos koromban megragadott. Nagyon romantikus, laza és könnyű nyelv az olasz, így egyértelmű volt, hogy ez lesz az egyik választásom.

Amit tudni kell a „bölcsészekről”, hogy mindenki dupla szakos (kivéve talán egy-két magyar szakot), így lehetőségünk van két nyelvet tanulni. A kar nyújtotta rengeteg alternatíva közül már-már nehéz választani, szinte bármelyik nyelvet lehet kombinálni akármelyik másikkal.

A második választási lehetőségemmel kapcsolatban viszont egyáltalán nem voltam határozott. Csupán az lebegett a szemem előtt, hogy hasznos, mégis nem mindennapi nyelv mellett döntsek, hogy egy percem se legyen unatkozni. Így történt, hogy olasz-kínai szakos lettem. Igen, mindenki megdermed, visszakérdez, hogy „mi, hogy jött ez?” vagy „jaaaaa, és akkor megtanulsz írni kínai betűkkel?”, „csángcsungcsingcsong”. Őszintén, én sem tudom az ötlet konkrét forrását. Méregettem az opcióim, majd mikor megláttam a kínait, bekattant valami, és tudtam, éreztem, hogy nekem kacsintgat, ezt kell választanom. Persze a kíváncsi természetem és a kihívások iránti szeretetem is nagy befolyással volt a végső döntésemre.

A kínai nem olyan nyelv, amit mindenkinek tiszta szívből ajánlanék, hiszen mindenekelőtt nagy érdeklődésre és rengeteg türelemre van szükség már csak az alapok elsajátításánál is. De a vállalkozó szelleműeknek vagy azoknak, akik ki akarnak lépni a komfortzónájukból, bátran javaslom, hiszen ez a Föld egyik legszélesebb körben beszélt nyelve.

Legyen szó az olaszról vagy akár a kínairól, büszkén elmondhatom, hogy nagyon jó tanáraim vannak. Többségük fiatal és lendületes, közvetlen emberek, többek között ez is segített abban, hogy hamar megtaláljam itt a helyem és már a kezdetektől jól érezzem magam. Vicces, hogy csupán két nyelvet tanulok, de azokhoz legalább öt nyelven keresztül vezet az út. Tudni kell az idegen nyelvű szakokról, hogy az oktatást románul tartják, viszont vannak a közös törzsecskék (olyan tantárgyak, amiket szaktól/nyelvtől függetlenül mindenkinek tanulni kell), ezeket fel lehet venni mind magyarul, mind románul, plusz van olasz és kínai nemzetiségű tanárom is (akikkel angolul értékezünk). A rengeteg nyelv keveredése miatt számtalanszor megesett velem, hogy nem a kellő nyelven szólaltam meg (kínaiórán olaszul, olaszórán magyarul), ami kissé kellemetlen, de vicces szituációkba is sodort már. Amit egyesek hátrányként, én viszont nagyon vagány tényezőként fogok fel: a kínaiórákat nem a kar épületében tartjuk, hanem a kínai intézetben, ahol a termek falait kínai díszekkel, különféle írásokkal, versekkel borítják, egyfajta sajátos hangulatot adva.

Nagy pozitívumnak érzem a bölcsészkaron a dupla szakot, hiszen ezáltal nő a lehetőség minél több ember megismerésére (és a vizsgák száma is – sajnos), mivel mindenkinek másak a nyelvkombinációi. Nincs egy konkrét, kötött csoportom, ez mégis nagyon izgalmassá és érdekessé teszi az egész egyetemfeelinget.

Az olasz és a kínai valóban különös párosítás, de úgy gondolom, hogy csodás nyelv és kultúra tartozik mindkét szakomhoz. Szívem csücskévé vált az egész város, egyetem, tagozat, így igazán nem panaszkodhatom. Ehelyett inkább szívből ajánlom mindenkinek a bölcsészkart, amelyre egy befogadó és sokszínű egyetemen találhattok rá.

Néhány gondolat a történelem szakról

by Magyari András | 2020. 04. 23. | Néhány gondolat a történelem szakról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

A történetírás atyjaként tisztelt Hérodotosztól napjainkig a história tudománya megkülönböztetett figyelemben részesült. Az sem véletlen, hogy Klió személyében a régmúlt időktől védőszentje is akadt. Ez utóbbi arra enged következtetni, hogy volt, amitől félteni az emberi társadalom életproblémáit tárgyaló diszciplínát. Az utóbbi fél évszázad történészeinek elég népes tábora alaposan rálicitált a korábban is megnyilvánuló aggodalmakra, főleg a volt szocialista tábor országaiban. A források önkényes és meghatározott politikai célok szolgálatába állított értelmezése a valóságos történelmi folyamatok durva deformálását eredményezte. Gyakran előfordult, hogy a történész a források betűje és szelleme sugallta történeti jelenségnek ellenkezőjét volt kénytelen tolmácsolni. Ennek a természetellenes állapotnak egyenes következménye lett a nagy fokú közömbösség, amely tanár-diák részéről egyaránt megnyilvánult a történelem irányában. A diktatúra iskolapolitikája a közömbösséget ellenszenvvé fokozta, aminek egyebek mellett nem kis szerepe volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán lévő magyar nyelvcsoportok fokozatos elsorvadásában. Előállt az az elfogadhatatlan helyzet, hogy nemcsak magyar csoportok, de még magyar hallgatók sem voltak egyes évfolyamokon. Az 1989. decemberi fordulat után úgyszólván mindent a zérótól kellett kezdeni. Újból létjogosultságot nyertek a magyar csoportok, de tovább élt az előbbi években nem indokolatlanul kialakult előítélet, kétely és bizalmatlanság érzése a történelem szak iránt. Talán ez az oka, hogy a múlt évi felvételire meglepően kevés magyar diák jelentkezett és mindössze kettőnek sikerült az egyetemre bejutnia. Ez a kettő alkotta az első éven a magyar csoportot. Ez azonban már nem csupán szakmai kérdés, sokkal több annál. Egyetem előtti anyanyelvi oktatásunk szükséglete többszörösen meghaladja ezt a számot. A jelenlegi állapot továbbélése a történelem szakos tanári gárda és kutatószemélyzet elsorvadását eredményezheti. A magyar nyelvű hallgatók jelenlegi számának lényeges növelése tehát objektív szükséglet mind a didaktikai, mind pedig a tudományos tevékenység normális folytatása miatt. A csaknem egy hónap múlva kezdődő felvételi vizsgának alkalmul kell szolgálnia a dolgok normális irányba való terelésére. Mindenekelőtt szeretnők, hogy a múlt évi helyzettel ellentétben, a középiskolát végzettek minél nagyobb számban és jól felkészülve jelentkezzenek felvételire. A hátralevő néhány hét alatt a jelöltek igyekezzenek meditáló tanáraikkal vagy azok nélkül a hangsúlyt a tananyag rendszerezésére és a dolgozatok megírásának módszertani problémáira helyezni. Mert nem mindegy, hogy hogyan öntjük formába az elsajátított ismeretanyagot. Amint ismeretes, történelem szakon Románia történetéből román nyelven, egyetemes történelemből pedig anyanyelven lehet vizsgát tenni. Jelen pillanatig még nincs szó arról, hogy a nemzeti kisebbségeknek külön beiskolázási számot engedélyeznének. A történelem szakon működő katedrák, a kar vezetőségével összhangban, erőfeszítéseket tesznek, hogy a hallgatók felkészítése a hazai szükségletek arányában, de európai színvonalon történjék. A törekvés az, hogy a hangsúly a fokozódó szakosodás irányába tolódjon el. Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a történelmi segédtudományok, a paleográfia, diplomatika, heraldika, geneológia stb., amelyek elsajátítása nélkül nem lehet érdemleges kutatómunkát végezni.

Jobban előtérbe kerülnek az úgynevezett interdiszciplináris tárgyak, a történelem határtudományágai. Ami talán még fontosabb, hogy lényegesen kiszélesedik a hallgatók szakosodási lehetőségének palettája, hogy a sokrétű elvárásoknak a kar eleget tudjon tenni.

A szándék az, hogy az általános felkészülés mellett, amely a didaktikai munka ellátásához szükséges, a hallgatók egy vagy két szűkebb kör tudományágban alapos kiképzést kapjanak. E tekintetben közeledés mutatkozik a német egyetemek rendszere felé. Nálunk is, akárcsak Európa más egyetemein, népszerű a hallgatók körében az archeológia, amelynek szakunkon komoly hagyományai vannak. Egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik az etnográfia és a művészettörténet iránt. Ez utóbbival kapcsolatban a hetvenes évekig „kolozsvári iskoláról” beszéltek, de utána megtorpanás következett. Erőfeszítések történnek, hogy ez a rangos tudományág visszanyerje régebbi fényét. A történészhallgatóknak módjukban áll, hogy behatóan foglalkozzanak szociológiával, filozófiával és lélektannal is. Új szakosodási területnek tűnik a levéltári, könyvtári munkára való felkészítés és újságírói tevékenységre való képesítés. Ez utóbbit a történelem-filozófia kar a filozófiával közösen szervezi. A történelem szak elsődleges feladata, természetesen, továbbra is a tanárképzés marad, de amint jeleztük, lényegesen kiszélesedett szakterülettel. A történelem főszak mellett választható szociológia, néprajz, filozófia vagy lélektan mellékszak. Újdonság az, hogy ha valaki nem akar pedagógus lenni, nem kötelező a tanárképzéssel kapcsolatos elméleti és gyakorlati felkészülésben részt vennie. Ez vonatkozik azokra, akik a tudományos kutatás területén, levéltárakban, könyvtárakban, múzeumokban vagy sajtónál kívánnak munkálkodni.

 

Campus, 1991. június 21.

Miért pont a levéltártan szak?

by N. A. | | Miért pont a levéltártan szak? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Dőlj hátra kényelmesen és képzeld magad elé: egyetemistaként egy átlagos „ki kell mozdulni” este áldozatául esel a kedvenc lokálodban Kolozsváron – ott, ahol nyüzsögnek a szomjas sorstársak és már annyian vagytok, hogy nem lehet helyet kapni, ahol nyugodtan elfogyaszthatnád, amit kikértél. Nyilván nem egyedül mentél kocsmázni, így veled van egy bátrabb cimbora is, aki nem akarja, hogy kezében megmelegedjen a sör, ezért magával rángat az első asztalhoz, amelyiknél számára ismerős arcok ülnek. Néhány „Szia, örvendek” névelmondogatós kötelező kör után megkérdik tőled, hogy „Na és mit tanulsz?” Először úgy teszel, mintha nem hallottad volna, de miután megbizonyosodsz róla, hogy ez neked szólt, mély levegőt veszel, és egymás után mondogatod a varázsszavakat: „Levéltártan szakos hallgató vagyok”. Készülj fel, hogy el kell majd még ismételned legalább kétszer, ugyanis a „Tessék?”; „Mondd még egyszer!” féle reakciók kísérik majd a kijelentésed.

Nem esel kétségbe, hiszen tudod, hogy nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerülsz, sőt az igazat megvallva, ott valahol legbelül szeretsz is felvágni azzal, hogy te ilyen misztikus szaknak vagy a hallgatója – hogy olyan tudományágat választottál, amiről jobb esetben hallott az ember ezt-azt, de több esetben abszolút semmit. Bemelegíted a torkod, tisztában vagy vele, hogy ez most kicsit hosszú lesz, de ha tényleg érdekli őket, hát legyen. A kísérődnek már lassan a fülén loccsan ki az, amit mondani fogsz, ezért helyeslőn bólogatsz, amikor jelzi: „Figyu, kint leszek”. Kezdődhet a sztorizás.

„Az olyan, mint a könyvtáros, csak leveleket tárol?” – érkezik a jó öreg, szeretett kérdés. „Nem, a kettő nem ugyanaz. Van némi ráció a kérdésedben, vannak hasonlóságok, de a levéltár teljesen más, mint a könyvtár.” És amint kimondod a levéltár szót, valami kellemes és megmagyarázhatatlan melegség árasztja el a tested („Talán ez a szerelem?” – fontoskodik az elméd, de gyorsan elhessegeted ezt a klisét és a tárgyra térsz. Hahóóóó, hiszen neked el kell magyaráznod, hogy mit is tanulsz pontosan…), iszol egy kortyot és folytatod. A levéltáros feladata az írásos dokumentumok megőrzése, rendszerezése, kutatása. Ezek lehetnek régi iratok, oklevelek, királyi könyvek, úrbéri tabellák, vagy akár aktuálisabb intézményi, vállalati, személyes iratanyagok, adatok is.

„Jó, jó, de mit is tanulsz te ahhoz, hogy elhelyezkedhess a szakmádban?” – érkezik a következő kérdés. Elsőként azt magyarázom el, hogy hároméves az alapképzés, és hogy én igazából történelmet tanulok a töris, művészettöris, régész, olykor könyvtáros, kulturális turizmusos, valamint nemzetközi kapcsolatos évfolyamtársaimmal – viszont… és még be sem fejezted a mondatot, máris itt a soron levő kérdés: „De ez akkor csak töri, mi tartozik a szakmai képzéshez?” Ahogy az előbb is elkezdtem, van egy jó adag levéltárral kapcsolatos tantárgyam, például: levéltárképző intézmények története, levéltáros alapfogalmak, levéltári jog, levéltári fondok nyilvántartása, rendezése stb., amelyeknek a segítségével elsajátíthatom a szükséges elméleti tudást és ezeket majd gyakorlatba ültethetem. Itt olyasmikre gondolok, hogy mit jelent egy levéltári fond vagy gyűjtemény; milyen kritériumok alapján rendszerezed az iratokat; hogyan tárolod azokat (polcok, savmentes dobozok stb.), pontosan milyen körülmények között (hőmérséklet, páratartalom, fény).

Azt elfelejtettem említeni, hogy néhány tantárgyat bizony szükséges román nyelven tanulnunk, de ezek között vannak igazán izgalmasak is! Na meg a borzasztóan unalmasakból is van egynéhány, de hát ez mindenhol így van.

A másik nagy apropója a szaknak, hogy kevesen tudnak róla, így rendkívül kevesen vagyunk. „Mit jelent az a kevés?” – erre is már számítottál, mégis minden alkalommal megijeszt, hogy akkor most mondd el az igazat, vagy jobb lenne egy kicsit szépíteni a történeten. Végül úgy döntesz, hogy igazmondó juhászként megmondod mennyi is az annyi. A mi esetünkben az annyi öt embert jelent, abból kettőnek ez már a második szakja az egyetemen, így jó pár tantárgyat nem kell felvenniük, szóval igazából hárman vagyunk. Hogy is van ez?

„Aztaaa, az jó kevés… akkor ti biztosan meguntátok már egymást” – erre a kijelentésre csak kedvesen mosolygok és jelzem, hogy amúgy egyáltalán nem untuk meg egymást, sőt talán ez a legnagyobb előnye is a szaknak, hogy mindenkit közel engedhetsz magadhoz, van idő és lehetőség kibontakozni, megszokni és megszeretni a másikat. Bárkivel fogadni mernék, hogy nincs még egy olyan szak, ahol ennyire összetartóak lennének az emberek. Nálunk kicsit az van, hogy amikor valamit készítesz vagy valamit tanulsz, akkor tudod, hogy nem csupán magadért teszed, hanem kissé a többiekért is, hiszen mi mindig segítünk egymáson. Nálunk nagyon könnyen körbeér az információ, és éppen ezért időben meg is tudjuk azt beszélni egymással. Mi egy „törzs” (közhelyeket használva: család) vagyunk, összetartozunk és ez nagyon jól érezhető egyetemen kívül is. Mit gondoltok, másképpen hogyan valósulhatna meg az, hogy az egész szakot áthívom házibulira és még el is férünk? Vagy hogyan lenne lehetséges az, hogy könnyen tudunk közös programokat szervezni a tanárainkkal és akár az összes levéltártan szakos hallgatóval?

Annak, hogy kevesen vagyunk, sajnos van egy árnyoldala is, mégpedig az, hogy állam bácsi nem támogat minket pénzzel. A tanulmányi ösztöndíjakat az alapján osztják le, hogy hányan vannak állami helyen, és hát mifelénk nem jön ki a létszám. Az egyetem próbál kiengesztelő megoldásokat találni, legutóbb például egyetlen ember kapott ösztöndíjat a három levéltáros évfolyamról. Ez persze jobb, mint a semmi, de azért igazságtalannak találjuk, hogy az a rengeteg befektetett energia, idő és munka nem térül meg – anyagiakban, legalábbis. Ezt a „kis” hiányosságot viszont feledteti velünk, hogy tényleg szeretjük azt, amit tanulunk. A levéltárak pedig – ezt egészen biztosan merem állítani mindegyikünk nevében – valódi kincsesbányák. Felfoghatatlan, hogy milyen lélegzetelállító ritkaságokat talál az ember valahányszor csak belép a levéltárba! A történelem szerelmeseinek életében jeles pillanat, ha mondjuk megtalálják Mátyás király adománylevelét, kora újkori peres dossziékat, Bethlen Gábor menlevelét, II. Rákóczi György elfogatóparancsát, esetleg Kossuth Lajos által adott kitüntetést, világháborús naplójegyzékeket vagy mondjuk fényképeket. Most csak néhányat említettem, de még hosszú oldalakon át sorolhatnám, hogy mennyi mindent rejtenek az aranybányák.

„Na jó-jó, de milyenek az órák?” Érdekesek! Ez tipikusan az az egyetem, ahol nap mint nap rengeteg információval gazdagodsz. Mondom én: itt a nyakatekertebbnél nyakatekertebb összeesküvés-elméletekre derül fény, itt a kőből gyémántot csiszolnak, itt nem tudsz úgy végezni, hogy az évek során ne gyarapodtál volna értékes tudással. Illetve elvileg nem, de mint tudjuk, mindig lesznek kivételek.

A tanárok minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy átlásd a történelmet, megértsd az ok-okozati összefüggéseket, valamint azért, hogy a legbarátságosabb környezetben motiváljanak arra, hogy saját érdekedben tedd azt, amit teszel. Illetve, ha ők nem is lennének elég motiválók, akkor a különböző (pl. külföldön tanulási) lehetőségek, gyakorlatok elég motiválón tudnak hatni, mert minden szempontból megéri kihasználni őket (!).

Nálunk mindenki ismer mindenkit, mindegy, milyen szakos vagy a karon belül. A tanárok is a bemutatkozástól kezdve arra törekednek, hogy megjegyezzenek. Az esetleges kérdéseiddel „friss csibeként” is bármikor hozzájuk fordulhatsz, nem fognak elzavarni, hanem éppen az ellenkezőjére törekszenek: bízz meg bennük, bármilyen ügyes-bajos kérdésed van, azt merd feltenni, ha személyesen nem is, de legalább e-mailben, Messengeren. Itt nemcsak egy név vagy, akinek a felidézése fejvakarással jár, hanem egy kolléga. A kölcsönös tisztelet és kedves barátság jellemzi a tanár-diák kapcsolatot. A diákok közötti viszonyról vagy viszonyulásról is elmondható, hogy a felsőbb évfolyamok előszeretettel egyengetnek az utadon, sokszor világmegváltó segítséget nyújtanak jegyzeteikkel, könyveikkel, dolgozataikkal és soha nem küldenek el, hogy boldogulj egyedül. Amennyiben az alapképzéses diákok nem tudnak segíteni, érdemes próbálkozni a doktoranduszoknál is, ugyanis nekik tényleg végtelen a türelmük (még akkor is, ha valami eszement nagy baromsággal traktálod őket, de azért ajánlott, hogy ne tedd fel kétszer ugyanazt a bohó kérdést) és segítenek, mondjuk könyvészetet találni a referátumodhoz, vagy ötletekkel, hogy szerkezetileg hogyan építsd fel a bemutatódat.

Meg is feledkeztem arról, hogy embereket untatok a szakomról való áradozásommal, szóval gyorsan észbe kapok és megkérdem „Bocsi amúgy, túl hosszúra sikeredett?” – erre pedig a kiürített üvegek és poharak halma válaszol az asztalról.

Kalózrádió: süllyed a hajó, de ők akkor is zenélnek

by Molnár Bogi | | Kalózrádió: süllyed a hajó, de ők akkor is zenélnek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Az Északi-tengeren működő kalózhajó DJ-csapata figyelmen kívül hagyja Anglia politikusainak véleményét, a szabályokat. Mindennapjaikat zenéléssel és bulizással töltik, a szombatokat pedig a rajongó hölgyek meghódításával. Ilyen volt 1966-ban egy menő rádiós élete.

A Rockhajó című angol vígjáték kedves és szórakoztató film, amely a néző figyelmét nem a cselekménnyel, hanem főleg a zenékkel tartja fent. Az alkotásban nincsenek hatalmas fordulatok, nem várt események. Inkább a zene iránti szeretetre, annak elszánt közvetítésére fektetett hangsúlyt a rendező (Richard Curtis). Az elszánt miniszter (Kenneth Branagh) mindenáron meg akarja szüntetni az illegális kalózhajó sugárzását, nagy erőbedobással koncentrál a feladatra. Eközben a hajó csapata, Quentin (Bill Nighy) vezetésével tovább él szenvedélyének, szórakoztatja hallgatóit. A színészcsapatnak sikerült igazán hitelesen bemutatni a sztárrádiósok züllött életét, a véget nem érő szórakozást. A kissé egoista rádiósok tudatában vannak sikerüknek, így olykor a mikrofonon keresztül is sikerül elcsábítaniuk rajongókat. Hallgatóikat még a legnehezebb időkben sem hagyják cserben, bátorítják őket a szabad cselekvésre, az önkifejezésre, és ezt a hallgatók végül sokszorozva viszonozzák.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy szórakoztató jellege mellett a film informálja is a nézőt az akkori rádiózás formájáról és szabályairól. Már a film első jelenetében megtudjuk, hogy 1966 a brit popzene hőskorszaka, de a BBC rádió alig 45 percnyi popzenét sugároz. A Rock Rádión a nap 24 órájában sugároztak pop- és rockzenét a tengerről, illegálisan. Ez persze nem tetszett a politikusoknak, hiszen akkoriban az állam a közszolgálati rádiók működését engedélyezte, és ezek célja elsősorban az oktatás, a kultúra megőrzésének elősegítése, a hallgatók általános műveltségi szintjének emelése és végül a szórakoztatás. Ezek a rádiók nem tarthatják fenn magukat reklámbevételekből, az állam finanszírozza működésüket.

Ennek szöges ellentéte a filmben is bemutatott Rock Rádió, amely a szigetország partjaitól nem messze, idegen felségvizeken tartózkodó hajóról sugároz engedély nélkül, így megtöri a BBC műsorszolgáltatási monopóliumát. Ez valójában a kereskedelmi rádió modellje, amelynek elsődleges célja a szórakoztatás, az önkifejezés szabadságára biztatták a hallgatókat. Működését a reklámok biztosították, így valójában a rádió eladja hallgatóit a hirdetőknek: Anglia lakosságának több mint fele (25 millió ember) hallgatott kalózrádiókat mindennap. „Hallgathatják a popzenét, de csak ha közben megveszik Hilda hűtött halrudacskáit” – hangzik el a filmben.

Az alkotásban kiemelik az elnyomás miatti összetartás fontosságát. A politikusok a nép akaratát figyelmen kívül hagyják, próbálják kiűzni a zene erejét a lakosság mindennapjaiból. Nem képesek változtatni, és a megszokott rendhez, fegyelemhez ragaszkodnak. A kalózhajók működésében a széthúzás erejét látják: „fényes hagyományú hazánk drogfogyasztói, törvényszegői és paráznái.” Mindeközben a filmben bemutatják a zene erejét, amint az emberek összeülnek, szórakoznak, táncolnak, titokban a párna alá rejtett készülék örömöt jelent számukra. Figyelemmel követik a rádiósok életét, hiszen majdnem istenítik, szenvedélyesen rajonganak, megőrülnek értük a hallgatók. A film nem feltétlenül a rádiósok szakmai tudását ábrázolja, felkészültségüket, technikai hozzáértésüket, hanem társadalmi összetartó szerepüket emeli ki és elkötelezett hivatástudatukat: a hajón élő népszerű DJ, a Báró (Philip Seymour Hoffman) akkor sem hagyja abba a zenélést, amikor a hajó süllyedni kezd.

  1. Oldalak:
  3. 1
  4. ...
  5. 16
  6. 17
  7. 18
  8. 19
  9. 20
  10. 21
  11. 22
  12. ...
  13. 57