A legérdekesebb videójáték a Tinder, mert társkeresőnek álcázza magát. Jelenleg 50 millió játékosa van.

De mi a játék lényege? Embereket kell húzgálnod balra (ha nem tetszenek) és jobbra (ha tetszenek), majd ha matchelsz (találsz) valakivel, akkor üzenetezgetni. Nincs a játékszabályokban leírva, de azért kötelező minden egyes embertől megkérdezni, hogy mi a hobbija, de ha a randin (ha eljutsz odáig) összekevered Katát, aki fest, Mónikával, aki kertészkedik, akkor számolj a következménnyel. Valójában a következmény nem is létezik, mert végtelen számú Kata van, és csak egyetlen jobbra pöccintésbe telik, hogy mindegyiktől megkérdezd, mi a hobbija, van-e háziállata, és hogyan szereti a kávét, mert holnap reggel te fogod neki elkészíteni. És minden ötödik Katának el is készíted. Egynek talán többször is, aki ezek után meg meri kérdezni, hogy együtt vagytok-e. Mintha nem is ugyanazt a játékot játszanátok. De hát Tinderen ismerkedtetek meg, miért hiszi azt, hogy ebből lehet valami komoly? Neki is ott van a végtelen számú Sándor, miért akarna pont téged? Ezek után nem találkoztok, mert te 39 éves vagy és félsz az elköteleződéstől, Kata meg rájött, hogy jobbat érdemel nálad. Ahogy az ő nagy Ő-je, úgy a tiéd is egyetlen pöccintésnyire van.

Vissza tehát az emberkék pöccintéséhez, már csak az instant dopaminlöketért megéri, még akkor is, ha nem lesz belőle semmi komoly. De nem is akarsz semmi komolyat, fiatal vagy, élvezd ki a szinglilétet. Mert élvezetes inflálni az emberi kapcsolatokat, az egyéjszakás kalandoknál pedig nincs is jobb (és ezt valami furcsa módon a nők is elhiszik).

Sajnos ennek a játéknak egy befejezése van, s minden esetben ugyanaz. Onnan tudod, hogy a végéhez közeledsz, hogy elkezded érezni a kétségbeesettség szagát, de természetesen ignorálod. Ez nem fog sokáig menni, mert lassan szembesülsz azzal, hogy a fejlődésed illúzió, ugyanott vagy, ahol elkezdted, csak most néhány Katával, Mónikával és Linával a hátad mögött.

Legbelül érzed, hogy valami nem stimmel. Bár sosem volt ilyen izgalmas a „szerelmi életed”, hiányzik belőle a tartalom, a frissesség. Egyetlenegy megoldás van, és rájöttél, hogy mi az: az életkori tartományt 30–40 év helyett átállítod 18–25-re.

Kép forrása: Marca

Szembecsapja az embert, hogy sokszor mennyire sötét tud lenni az élet, s mégis mennyire színesen próbálják tálalni azt, minden penészes, rothadt foltját elfedve.

Mint ahogy a macska végzi a dolgát, úgy söprünk mi is minden gondot a szőnyeg alá, a homokba dugjuk a fejünket. Csakhogy így mocskos homokba kerül a fejünk majd olyankor, amikor nagyobb probléma robban be az életünkbe, s hurrikánként dönti romba az addig ékként csillogó műtökélyt.

Annyira elege tud lenni az embernek a sok negatívumból, amit a világ ránk sóz. Mintha az egész élet egyetlen nagy hegy lenne, ami olykor meredekebben magaslik elénk, olykor kicsit megpihenhetünk, mert egyenesebb, könnyebb szakaszon haladunk, de a hátunkon a hátizsák – amiben benne van minden érzelem, amelytől inkább leszünk emberek, mint szimplán élőlények – folyamatosan megtelik mások köveivel, amelyeket nekünk hajítanak s megsebeznek általuk, majd begurulnak a táska mélyére, hogy még jó darabig cipeljük is a terhet.

Vagy csak apránként hajigálnak pici kavicsokkal, amelyek beférkőznek a bőrünk mellé s addig szúrnak, addig idegesítenek, míg rá nem kényszerülünk, hogy valami más miatt megálljunk s egy ideig stagnáló állapotban legyen az életünk, amíg a szúró köveket ki nem rázzuk a ruhánkból, s ha már amúgy is egy helyben toporgunk, a nagy kövektől is felszabadítjuk táskánkat.

Innen-onnan kapjuk az álszent szövegeket, hogy ebből hogyan lehet kitörni, hogyan lehetünk boldogabbak. Akaratlanul is gúnyos mosolyra húzódik a szám, majd pedig undorba rendeződik, amikor olyanok szónokolnak az öröm titkáról, akiknek azért kövér a pénztárcájuk a sok bankótól, mert akit illetne az a pénz, az kint, a hideg kövön sóvárog egy perec s egy pohár tiszta víz után, otthon nélkül. Annak a semmije sincs embernek nagyobb és tisztább a lelke.

Bizonyos ponton mindenki felnő. S nem azért, mert kell, vagyis azért is, de inkább azért, mert bedarál minket a valóság, épp csak nem nyomorít meg a rosszindulat, amivel a felnőttkor jár. „Pesszimista vagy” – kapom ezredjére is a körülöttem levőktől.

De hogy is érezzek másképp, amikor a világ nagy része, akiket én aztán embernek nem neveznék, mert semmi emberi nincs bennük, tehát ezek, akiket nem tudok jó szóval jellemezni, magukra öltik a szépet s jót s az alattuk egyre csak növekvő bűndomb éppen csak nem bűzlik, mert ha bűzlene, nem lehetne letakarni s úgy tenni, mintha az lenne a trónjuk. Saját kezükkel ölik ki másból a jót s koronázzák meg önnönmagukat érte. Mindennap olyanok mellett megyek el az utcán, akik minden jóság nélkül haladnak végig a napokon úgy, hogy közben minden létező dologba belerúgnak, s úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Mintha mindenki benne lenne a sorban, aszerint, amit képvisel, hozzá hasonló gondolkodású emberekkel.

Csak miközben az a sor, amiben én haladok, próbál igazságosan, körültekintően menetelni a zord valóságban, néhol belecsempészve két lépés közé egy-egy mosolyt, nevetést, addig a más sorokban állók kilopják belőlünk a pozitív érzéseket, s a helyén otthagynak egy adag fűrészport. Mintha az helyettesítené az örömöt. S közben elhangzik egy-két „szavazz őrá, ő a jó ember”, „higgy őbenne, mert ő megsegít”, „legyen ő a példaképed, mert ő aztán olyan tökéletes”, „gyere, csináld ezt, mert én megmondom, hogy ez biztos jó neked” mondat és odajutsz, hogy 20 évesen hányingered van a sok képmutató, hazug, kapzsi emberből, rájössz, hogy mennyire fontos a gyermeki naivitás, a felhőtlen derű, amit két kézzel fogott meg a nagybetűs élet és szakított ki belőled könyörtelenül, mindenféle figyelmeztetés nélkül.

És amikor ezekre rájössz, még inkább közel szeretnéd tudni magadhoz azokat, akiket addig a pontig megszerettél, s még inkább eltávolodsz mindenki mástól. És csak arra vágysz és azon dolgozol, hogy kiürítsd magadból azt a hatalmas mennyiségű fűrészport, majd a sebeid nyalogatva, falat húzva magad köré, vagy megpróbálsz változtatni előbb magadon, majd a körülötted levőkön, hogy legalább enyhe ellenlökés kerüljön a társadalom hullámai elé, vagy kihozva a legtöbbet egy egyszerű életből, megvárod, amíg letelnek az éveid az élők börtönében, és néha egy-egy könyv szebb világába menekülsz.

Kép forrása: Freepik

Egyetemistaként Kolozsváron egyszerűen nincs, amit enni. A boltban drága és mű minden, a „gyereknek” nincs ideje főzni, sütni, főleg akkor, amikor a tanárok piszkálják őket a vizsgákkal és a halmozott beadandókkal. Legalábbis a szülők otthon így gondolják. Hiába nyugtatjuk meg anyukát, hogy a zakuszkás kenyér telerakta a bendőnket, vagy hogy a világ legegyszerűbb zöldséglevesét megcsinálni mindig van idő. Mi soha nem eszünk semmit Kolozsváron! Ezért van az, hogy az anyukák szeme mindig csillogni kezd, ha megtudják, hogy ismerős, rokon, barát vagy falubeli megy Kolozsvárra. Lehet pakolni a gyereknek!

Fokozzuk a témát: a mi szüleink és kedves párunk szülei egyszerre jönnek fel a városba. Atyaég! Hiába tervezzük meg, számoljuk ki, egyeztetjük le a pereputty tagjaival, hogy ki mit hozzon vagy ne hozzon, valahogy ezek az üzenetek nem jutnak el feladótól vevőig. A hozzánk tartozó páros hozza a házilag termesztett hagymát és krumplit, kedves párunk édesapja és édesanyja a mosószerért és a kávéért felel – így néz ki a terv, ez van kiadva parancsnak. Hátradőlünk, büszkék vagyunk magunkra, kicsit dagad a májunk is, hogy ilyen szépen fel tudtuk osztani a teendőket.

Indulás előtt felhívnak a szülők, elmondják, hogy milyen az idő, mit pakoltak (itt csakis azokat sorolják fel, amiket mi kértünk, a többi amolyan meglepetés lesz), ki fog vezetni, melyik útvonalon jönnek. Majd kellő finomsággal megkérdezik, hogy akkor a lakás pontos címe hogyan is van, mert be kell pötyögni a navigátorba. Míg a társaság utazik, addig ki kell vikszolni a lakást. Ezzel az őrült, takarítós állapottal csakis akkor állhatunk le, amikor már csörög a telefon: itt vannak, megérkeztek. Illedelmesen lemegyünk, segítünk felhozni a csomagokat (amiből sok van, ráadásul nehezek is), majd kezdődik a meglepetésmaraton.

A sikeres bepakolás után háborús övezethez hasonlít a konyha: mintha aknákat kerülgetnénk, csak úgy lehet lépni, óvatosan, mivel annyi és akkora kauflandos cekker teremtődött a padlóra. Mindenből dupla adagot hoztak a szülők. Megbeszélés nélkül egymásra hangolódott a két édesanya, az édesapák csak bólogatni mernek, hogy nem baj, lassan csak elfogy minden. Ezért van most húsz bécsi szeletünk (ebből tizenöt már a fagyasztóban), két tejfölösvödörnyi húslevesünk, két műanyag doboznyi pörköltünk, két nagy borkánnyi eperlekvárunk. De kaptunk még két darab egykilós kávét, hat liter mosószert és öblítőt, a tíz kiló krumpliról és a négy kiló hagymáról már beszélni is kellemetlen. Ugyanitt szeretettel várok mindenkit egy kiadós kávéra, de úgy csináljuk, hogy legalább egy bécsi szelet is jusson melléje.

Gyors problémakreálásból és vízvezeték-szerelésből is jeleskedtek a kolozsvári egyetemisták a hajnali valóságshow-ban. Épp életem legnagyobb bulijában voltam, amikor megszólalt a telefonom ébresztője, és amellett, hogy az egészet csak álmodtam, az is tudatosult bennem, hogy odakint a ködöt bicskával lehet vágni, esik és mindennek a tetejébe még hétfő is van. Mondanom sem kell, milyen mértékű lelkesedés lett úrrá rajtam. Aladár a másik ágyban még angyalian aludt, de úgy éreztem, a bajtársiasság megkívánja, hogy felkeltsem őt is, hiszen a korai órákban jelenésünk volt az egyetemen. Érzéki eszközöket vetettem be: hozzávágtam a külön erre a célra tartott párnámat, majd kimentem a konyhába kávét főzni. A tipikus reggeli jövés-menés kezdetét vette, a fürdőszoba kilincsét egymás kezébe adva sürögtünk, hogy lehetőleg ezúttal időben elinduljunk.

Néhány nappal korábban felfigyeltem arra, hogy a radiátor a szobában nem látja el teljes mértékben a feladatait, ugyanis, ha feltekertük négyes fokozatra, a kis makacs akkor is maximum annyira fűtött, mint a gyengébb petróleumlámpa. Aladár úgy gondolta, hogy ennek a hibának a korrigálása épp reggel fél nyolckor a legaktuálisabb. Vázolnám a szituációt: Andika a kedvenc kávésbögréjével ereszkedik be a szobába, és az a látvány fogadja, hogy kedvenc lakótársa csavarhúzó és üdítőspalack kombinációjával próbálja orvosolni a problémát. Tekintettel arra, hogy épp késésben voltam, nem igazán fordítottam figyelmet a produkcióra, na, de ami ezután jött, azt még a katasztrófavédelem is csak nagy erőfeszítéssel lett volna képes figyelmen kívül hagyni.

A semmiből nagy ordítás hagyta el Aladár száját, mivel addig „javította” a radiátort, hogy az a Vezúvot megszégyenítő módon kezdte el ontani a forró vizet magából. Pillanatok alatt drámaira fokozódott a borongós hétfő reggeli hangulat, én szaladtam a felmosóért, természetesen csak azután, hogy alaposan kimulattam magam az új keletű tusolót használó Aladáron. Stresszhelyzetekben mindig fontos a lélekjelenlét, ezt a frontvonalban helytálló fiatalember is észben tartotta, és jól irányzott mozdulattal egyetlen ujjával befogta a sugárban forró vizet spriccelő rést. Nem tudom, miért gondolta, hogy ekkora nyomást képes egymaga visszatartani, de meg kell hagyni, hősies cselekedet volt a részéről. Végül sikerült megállítani a záport és a kacsaúsztatót is feltöröltük a szobából, az órákra is kis késéssel beértünk, az élmény pedig csatlakozott a LakHatás albumhoz. Az eseményeket megkoronáztuk azzal, hogy a hét slágere címet Poór Péter Vízözön című számának szavaztuk meg.

Köztudomású, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportja, planétánk minden szegletén találunk a labdarúgás iránt érdeklődőket, rajongókat, vagy elvetemült fanatikusokat. Engem ez azonban elkerült. Egészen a 2022-es foci-világbajnokságig.

Az elmúlt év második fele egyértelműen a közel-keleti Katarban megrendezett FIFA világbajnokságtól és a szervezés körülményeitől volt hangos. Ennek idén több egyedi oka is volt: a késő őszi/téli időpont, az eseménynek otthont adó ország politikája és természetesen az, hogy ki és milyen eredménnyel nyeri majd meg a tornát. A megmérettetések sora november 20-án el is startolt, széles e planéta szurkolói, futballszakértők és újságírók egyként ültek a tévé előtt, izgalommal figyelve a bajnokság alakulását.

A katari megmérettetések második hetén egy merő véletlennek köszönhetően én is a tévé elé keveredtem, a Lengyelország–Szaúd-Arábia mérkőzéssel pedig kezdetét vette az én vébés „karrierem is”. Beszélgetéseket hallgattam, híreket olvastam, megtanultam tájékozódni a foci világában, jóllehet a világbajnokságot megelőzően futball „szakértelmem” kimerült annyiban, hogy jó testfelépítésű sportolók rúgják a labdát és szaladnak utána.

A futballra találásom estéjén már el is dőlt, hogy „kivel tartok”. November huszonhatodikán Dánia mérte össze magát Franciaországgal, számomra pedig egyértelművé vált, hogy allez les bleus. Nem csak azért, mert a francia válogatottból fel tudtam sorolni ötnél több játékost, hanem azért is, mert tetszett, amit látok. A csapatjáték, a technika, a játékosok és persze a 2018-ashoz hasonló újabb sláger reménye, amennyiben Franciaország áll a dobogó legfelső fokára.

Innentől kezdve tüzetesen utánanéztem a focistáknak, az edzőnek, a 2018-as és a 2022-es felállás összehasonlításának, sőt még a Karim Benzemat érintő botrányba, perpatvarba is beleástam magam. Az „ásatások” során gyakran találkoztam az – elég sokak által vallott – állásponttal, miszerint a francia válogatott nem is francia, nincsenek benne francia játékosok, hiszen szinte mindenki színes bőrű. Ennek az álláspontnak a nyomán tegyünk tisztába egy-két dolgot: egyrészt Mbappé, Dembélé vagy Upamecano francia identitásából jottányit sem vesz el a bőr színe, ha egyszer ott született és nevelkedett. Másrészt viszont, tetszik vagy sem, a francia válogatott népszerűsége valahol itt is gyökerezik. A technika, a csapatmunka és a teljesítmény mellett ez a csapat, közvetve bár, de azt is mutatja, hogy mindent lehet. Bármilyen város bármilyen lakótelepéről származzon is az ember, ha elég elszánt és tehetséges, sztárfocista lehet belőle. Ez pedig nagyon sok nyomorban, mélyszegénységben élő kisgyereknek jelenthet reményt és kiutat.

Ezen a ponton megfogható  másik oka az én gyorsan kialakult mély franciák iránti rajongásomnak: a remény, amit ezek az emberek jelentenek azoknak, akik abban nőttek fel, hogy nincs remény és nem érhetik el a céljaikat pusztán azért, mert oda születtek, ahová. A francia válogatott sztárjátékosai sem ezüst kiskanállal a szájukban születtek. Tehetségesek, munkát és energiát fektettek be, és Didier Deschamps vezetésével ezüstérmet szereztek Katarban. Bár nem ők vitték haza a kupát, én naivan szeretem hinni, hogy mégis ők a 2022-es világbajnokság igazi nyertesei.

Kép forrása: Équipe de France de Football/ Facebook