Egy hét eltelt, s képzeljétek, sikerült átvészelnem napjaimat a fidres-fodros, fátyollal kínált, csipke menyasszonyi ruha nélkül is. Pedig komolyan fontosnak tartottam, és ki is használtam volna, ha megkaptam volna, ha apát meggyőztem volna. Amikor csak ketten mentünk vásárolni, őt mindig sikerült jobb belátásra bírnom, anya volt a kemény dió. Ezennel viszont nem sikerült a küldetés, kénytelen voltam tehát az ő tűsarkúiban száguldozni a szobám ajtajától a konyháig s onnan vissza. Ritkán tértem le a bejáratott útról, elvégre 10 lépésnél többet nem bírtam megtenni. Inkább álló helyzetben csodáltam magam a tükörben. De nem volt teljes az összkép, ezek a cipők nem az én lábméretemre voltak tervezve, akárhogy is.
Egyébként novembernek nemsokára vége, én pedig vacogok az ágyban. Idén nem kíméletes velünk az időjárás. Fürödtem, s fél órája a vizes törülközőben fetrengek az ágyamban, lusta vagyok belepréselni magam a rózsaszín, csilivili, hercegnőkkel megspékelt pizsamámba. Anyáéknak is csak egy feltétellel engedem, hogy rám adják, segíteniük kell a Mikulás-levelem megírásában. Szóval kezdem: jól jönne egy új fülbevaló, körömlakkok, sok-sok túrórudi és egy valódi telefon. Úgy döntöttem, idén nem kérek sok mindent. Ja, a varázspálcát kifelejtettem, ne már. Betuszkolom a sor végére azt is, aztán szépen összetűröm, borítékba csomagolom és kipakolom az ablakba. Már csak arra kell várni, hogy a manók észrevegyék, és eljuttassák a Mikihez. Állandó készenlétben vagyok, a paplan alá bújva leskelődöm, igyekszem lebuktatni őket, de sosem járok sikerrel. Csodával határos módon mindig kifigyelik, ha nem vagyok otthon. Ekkor nyúlják le a levelem, s mire én megérkezem, már hűlt helyét találom.
A nagyszüleim is érdeklődnek, mire vágyom a Mikulásuktól, nehogy ugyanazt kapjam, amit az otthonitól kértem. Ezen sokáig törtem a fejem, azt hittem egyeztetnek egymással, csak okosabbak annál, hogy kétszer lepjenek meg ugyanazzal az ajándékkal, én csalódnék bennük. Na, de ezt mindenképp szeretném elkerülni, úgyhogy úgy döntök, túljárok anyáék eszén. Séta közben ugyanis a menyasszonyi ruha mellett egy nyuszis fülcsit is kinéztem magamnak, gondoltam húsvétkor milyen praktikus lenne, a locsolóimnak is biztos tetszene. De ők azt mondták, nem nekem való, ami egyértelműen kamu, velem nem lehet bármit elhitetni. Ha a kockás fülű nyúl meséjét nézhetem, akkor miért találják ki, hogy ez nem nekem való? Elmeséltem tehát a nagyimnak a történetet, mert tudtam, egyet fog érteni velem. Egy pillanat alatt az autóban ültünk, megkértek, nézzük meg közösen is a szóban forgó fülbevalót, hogy rá tudjam rajzolni a levélre, a Mikulás másképp nem tudná megkülönböztetni, nekem melyikre van szükségem. Így is történt, az ékszerboltban magamhoz próbáltam, mama szerint csajos, tata szerint rám tervezték. Csak anyáék sajnálták tőlem. Legszívesebben magammal hoztam volna, nehezen ment az elválás. Láttam a nagyszüleimen, hogy megesett rajtam a szívük. Gondoltam, legközelebb apára is bociszemekkel fogok nézni, hátha garantáltabb lesz a siker.
„Jé, Petra! Jött a Mikulás, szaladj az ablakhoz, hozott neked ajándékot. Hűha, de sok mindent kaptál, biztos becsukta a szemét, amikor rosszalkodtál” – kiabálják a szüleim.
Enyém lett a nyuszi, azzal sem foglalkoztam, hogy telefon helyett narancsot kaptam, ekkora boldogságban még nem volt részem. Rögtön meg is gondoltam magam, nemcsak húsvétkor lesz rajtam, hanem az év minden napján. Elválaszthatatlanok leszünk, majd meglátjátok. Persze attól, hogy kicsi vagyok, szemem még van, látom, hogy anyáék nem osztoznak az örömömben, de ez most mit sem számít. Bemegyek a szobába, hogy a tükörben is szemügyre vehessem, közben hallom, hogy kint a fülcsimről beszélnek. Néma csendben hallgatózni kezdek. Most már zavar, hogy ekkora feneket kerítenek a dolognak. Nevetgélnek, hogy plébojos, nem is értem mi ütött beléjük. Használjanak értelmes szavakat legközelebb.
Nem titok, hogy az idei KommNapokon a szervezők olyan témával rukkoltak elő, amely igyekszik a médiavilág néhány tabutémáját kitárgyalni, a többéves tapasztalattal rendelkező meghívott szakemberek nyíltan beszélnek majd ennek a kulisszatitkairól.
A meghívottak között olyan nevek szerepelnek, mint Illés Gabriella, a Megasztár, a Nagy Duett, a Virtuózok és még sok más elismert magyarországi show-műsor producere vagy dr. Kádár Magor és dr. Vincze Hanna Orsolya egyetemi oktatók, akik az álhírekről tartanak előadást.
Jelen lesz Berta László is, akinek több reklámtörténeti könyv fordítását is köszönhetjük (pl. A bogár forradalma), Csejtei Ildikó kommunikációs tanácsadó, akinek a nevéhez fűződik a magyarországi TV2 arculatváltása vagy Mihnea Stoica, a brüsszeli Európai Parlament egykori politikai tanácsadója.
Nagyobb betekintést nyújt Kelet-Közép-Európa sorozatvilágába Keszeg Anna kultúrakutató és Hermann Veronika irodalomtörténész, akik a kortárs sorozatvilág nemi és szexuális, illetve múlt és jövőkép közvetítésében játszott szerepéről tárgyalnak. Andreea Mogoş egyetemi docens is érdekes témával készül: a Notre-Dame-székesegyházi tűz socialmédia-hatásairól beszél.
Részletekért kattints a képre!
A december 6–7-én zajló konferencia díjmentes, a részvételhez online regisztráció szükséges a Kommunikációs Napok hivatalos Facebook-oldalán, az eseménynél megtalálható űrlapon, ott a részletes program is.
Azért kezdtem el különféle vloggereket követni, mert egyszerűen szórakoztattak, minden egyes hibájukkal együtt. Nem volt profi a világítás vagy a hang? Attól még lekötött az, amit az illető mondott vagy ahogyan mondta. Nem (mindig) csak a felszínt láttatták, sokszor azonosulni tudtam témáikkal. Egy tévés show-műsor esetében erre nem volt lehetőségem. Ők valamelyest rámutattak, hogy mi minden hiányzott a már meglévő médiapiac platformjairól: őszinteség, tabudöntögetés és a kendőzetlen valóság feltárása. Azt gondoltam, az új arcok felbukkanása által sokszínűbbé válnak a fogyasztható tartalmak. Mára már én is szórakozom a gondolaton. Szóval, mivel a jövőbe látás nem az erősségem, azt nem láttam jönni, hogy manapság már bárkiből lehet influenszer.
Végül is csak a privát szférádról kell lemondanod, tehát:
az életed mostantól a mélyen tisztelt publikum előtt zajlik
rendszeresen tartalmat kell gyártanod a követőidnek
amit kedve szerint bárki kritizálhat (és elküldhet indokolatlanul a p*csába, ebben a szakmában elég gyakran előfordul).
Körülbelül ez a közös halmaz, személytől függetlenül, lehet szó amatőr kisiskolásról, de akár profi közszereplőről is. Tudniillik nem minden influenszernek az a célja, hogy híressé váljon, hanem egyszerűen magányos, ezért valahová tartozni szeretne. Belemondja a kamerába a véleményét és közösséget gyűjt maga köré, ez pedig sokakat idegesít.
Rákérdeztem hát ismerőseimnél, vajon mi zavarja őket a leginkább a tartalomgyártókban. A válasz őszintén nem lepett meg, sokan úgy vélik, hogy nincsen valós meló videóik mögött. (Ezzel általánosságban véve nem értek egyet.) Következőképp fogalmaztak: „s*gget villant, erre özönlenek a feliratkozók, annyira gratulálok!” Mások azt nehezményezik, hogy nincs értékelhető tudás a csacsogás mögött. „Irányítsák a naivakat, engem nem fognak.”
Nem kizárólag a trash-tartalmak hoznak ki sokakat a sodrukból, teljesen mindegy, mennyire színvonalasan van megszerkesztve az adott tartalom, van, aki hidegrázást kap attól, ha meglát valakit egy drága cuccal szerepelni, ami alatt feltűnik a #szponzorált tartalom címke. Közvetett módon mégis hozzájárul az illető anyagi juttatásához, mivel ahhoz, hogy valaki influenszerré váljon, elég, ha számokban mérhető eredményt tud elérni. Függetlenül attól, hogy szeretetből vagy utálatból követik/nézik. A sokak által fikázott tartalmak pedig nagyon gyorsan terjednek, bizonyára mindenkinek van egy guilty pleasure oldala, amit imád böngészni, akár szánalomból is.
Engem nem az zavar, hogy rengeteg béna tartalom van a neten, mert ezek kikerülhetők. Az öncélú gyűlöletkeltéstől viszont könnyen kiborulok. Teljesen mindegy, hogy egy valódi baráti társaság vagy a tartalom alatt összeverbuvált virtuális közösség teszi, a youtuberek fikázása kollektíven zajlik. Erre a fogyasztói viselkedésre az angol két kifejezést különböztet meg: hate watching és a már említett guilty pleasure. Ezek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az emberek frusztrációjukat az utálkozáson keresztül éljék ki. Guilty pleasure-ként olyan haszontalan műsorokat kísérünk figyelemmel, amit ciki nézni, mégis élvezetet okoz néha. Nem feltétlenül fontos a szereplővel való sorsközösség-vállalás, gyűlöletet sem vált ki belőled, mégis felkelti az érdeklődésed, aminek köszönhetően a képernyőre tapadsz.
Ezzel szemben a hate watching az, amikor rendszeres nézője vagy egy műsornak, hogy végignézd az általad szánalmasnak vélt szereplő bukdácsolását. Morálisan semmiképp sem tudsz azonosulni a produkcióval, sőt nevetségesnek tartod, mégis figyelemmel kíséred. Példaként szerintem a Győzike show vagy a Valóvilág abszolút helytállnak. Bár nagyon jó sorozatok is vannak a piacon, a fogyasztók ugyanúgy megnézik a bóvli tartalmakat is. Sőt, erre a tartalomgyártók még rá is játszanak, feltöltik, ahogy egymás videóit parodizálják.
A sok utálkozónak köszönhetően pedig ez az influenszerlufi egyhamar nem fog kipukkadni, mert ők maguk is nézik a tartalmaikat. Méghozzá egyre többen, akár bevallják, akár nem. Ha valamikor mégis túllendülünk ezen az időszakon, jön majd helyette más őrület. Aggodalomra semmi ok.
