Slider

Barátom, a pánikbetegség

by Vásárhelyi Melinda | 2019. 11. 11. | Barátom, a pánikbetegség bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Kivetítő,Slider |

Kezdődik. Valami furcsa. Szívdobogás. 1-2, 1-2, 1-1, 2-2. Lüktet a fülemben a vér. Egyre gyorsabban és gyorsabban kapkodom a levegőt. Mi történik velem? A testem úgy reszket, mintha feladná a végső harcot. Szédelgek, minden erőm kiszaladt. Nem kapok levegőt, remegek, és patakokban folyik le a víz a testemen, miközben minden csak úgy kihull alólam, és elveszek a semmiben. Szívroham? Most fogok meghalni? Érzem azt a leírhatatlan félelembe burkolt elveszettséget. Megbolondultam? Nem vagyok a magam ura. Ki vagyok én? Hol vagyok? Ez a valóság? Néznek az emberek. Hova fussak? Mit is gondolsz, te butus, egy helyben sem tudsz állni. Az agyam nem működik együtt velem. „El fogsz ájulni, mindenki téged néz, nevetnek rajtad” – skandálja. Egyre homályosabb és szétcsúszottabb minden részlet, teljes káosz…

Continue reading

E-sportolóké a jövő: League of Legends az olimpián?

by Gebe Zoltán | 2019. 11. 10. | E-sportolóké a jövő: League of Legends az olimpián? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Kivetítő,Slider,Sportszelet |

Gamernek vagy e-sportolónak lenni¬ egyre kifizetődőbb, mivel a videó­játékok világszerte óriási népszerűségnek örvendenek. Leghamarabb Dél-Koreában váltak ismertté a kilencvenes évek végén, nem sokkal később átterjedtek az európai és az amerikai kontinensre is. Manapság rengeteg pénzt lehet belőlük keresni, ami viszont nem kis melóval jár, nekem például sosem fordult meg a fejemben, hogy komolyabban foglalkozzak ezzel, mivel képtelen lennék napi nyolc vagy akár tizenkét órát ülni a konzol vagy a gép előtt, ugyanis a profik nem sajnálnak ennyi időt játékkal tölteni.

Continue reading

Greta, a különleges személyiséggel megáldott kislány

by Mátyás Orsolya | 2019. 11. 07. | Greta, a különleges személyiséggel megáldott kislány bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Kivetítő,Slider |

Amikor először hallottam és olvastam Gréta Thunbergről, arról a tizenhat éves svéd lányról, aki egymagában tüntetett Stockholmban a klímaváltozás megállításáért, meghatott a története, elszomorítottak a felvételek, amelyeken ő szerepel, és valahogy ennyinél le is ragadtam.

Teljes cikk

Mi a szokás egy szomorú ünnepen?

by Mátyás Orsolya | 2019. 11. 06. | Mi a szokás egy szomorú ünnepen? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | KultúrHaus,Slider |
„Azoké, akiket elengedtünk egyszer, de mivel az emlékeiktől nem tudunk, és nem is akarunk megválni, egyet a ki tudja hány napunkból nekik ajándékozunk. Elmegyünk a sírokhoz, virággal vagy anélkül, gyertyával vagy anélkül, és megállunk."
Mátyás Orsolya

Meglepetésemre arról olvasok tovább, hogy valóban van olyan ország, legyen ez például Mexikó, ahol a családok ezen a napon együtt ünnepelnek halott családtagjaikkal, ajándékot visznek nekik, a sírokat papírmasékkal és álarcokkal díszítik, piknikeznek, iszogatnak, mert náluk ez sokkal inkább az összetartozásról szól, mint a halottjaik siratásáról.

Furcsának és kicsit ijesztőnek találom mindezt…

Lehet, hogy csak a „belém nevelték”-re hagyatkozhatok, de úgy gondolom, hogy ez a nap nem az ünneplésről szól, nem egy, a többihez hasonló ünnepnap. Ilyenkor nincs helye a pompának, a hangadásnak, sokkal inkább annak, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, magunkba forduljunk, és emlékeket idézzünk, minden olyan okos érvet elfelejtve, hogy sok a dolgom vagy máskor miért ne tehetném ezt meg.

Mégis sokan érvelnek hasonlókkal, ha egyszerűen lusták vagy mást csinálnának november elsején. Hiányzik a tisztelet. Az emberek egyre kevésbé tudják takarni, hogy nem bírnak eleget tenni a szokásnak, amit igazából senki sem vár el tőled vagy tőlem. Nem kényszerítik, hogy részesei legyünk, de a legtöbben belülről érzünk késztetést arra, hogy hagyományként helyet adjunk neki az életünkben.

Egyesek például közösségi oldalaikon „tartják” a halottak napját. Mint karácsonykor a fényekben gazdag fa fotóját, úgy most sírkövek túldíszített, pompázatos képét posztolgatják. Talán tényleg van abban valami, hogy néhány lájk, meg reakció pótolni tud öleléseket, biztató szavakat, együttérzés – ám ilyen helyzetben egy ilyen kép számomra arról árulkodik, hogy valaki emberi, önző módon a saját lelki békéjének megtalálására használja ki ezt a napot.

 

A halottak napja, amint azt a neve is mondja, a halottaké. Azoké, akiket elengedtünk egyszer, de mivel az emlékeiktől nem tudunk, és nem is akarunk megválni, egyet a ki tudja hány napunkból nekik ajándékozunk. Elmegyünk a sírokhoz, virággal vagy anélkül, gyertyával vagy anélkül, és megállunk. Megállunk örülni annak, hogy velünk voltak és igenis merünk szomorúnak lenni ott bent egy kicsit azért, amiért már nincsenek köztünk.

Ez az egyetlen szomorú ünnepünk, amit meg is kell hagyni csendesnek, gyászosnak, mert ha el tudjuk fogadni, ha nem, az elmúlásról szól. Arról, hogy elvesznek életek, arról hogy van olyan, aki csak percekig tapasztalhatja, mit is jelent élni. A tiszteletnyilvánítás egyik leggyönyörűbb formája velük szemben, ha emlékeinkben tovább éltetjük őket.

Nem kell, hogy hetekig meghatározza hangulatunkat a november elseje, hogy túlságosan belemélyedjünk a szomorkodás sötét bugyraiba. Egy napról szól, aminek meg kell adni a módját. Ilyenkor úgy kell halknak lenni, mint hangosnak más ünnepek alkalmával.

 

Gólyaélet

by Fórika Dóra | 2019. 11. 04. | Gólyaélet bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider |
„Talán a legjobb érzés, amikor édesanyám küld egy kis rántott húst, fagyasztott pörköltet és levest. De az otthoni meleg étel, a húsleves néha hiányzik, anyukám paradicsomleveséért pedig elmorzsolok egy-egy könnycseppet"
Fórika Dóra

Nem kis bátorság kell kisvárosból felköltözni Kolozsvárra. Gyergyószentmiklósi lány vagyok. Aki nem tudná, Gyergyó akkora, mint itt a központ és mondjuk a Mărăşti negyed, tízszer kevesebb forgalommal és emberrel. Furcsa volt megszokni, hogy az átjárón nekem is lehet piros lámpa, meg kellett tanulni, hogy melyik buszmegállóban szállok le, melyik busszal tudok közlekedni. Előfordult, hogy nem voltam biztos benne, hogy jó buszra szálltam-e fel az egyetem felé, egy megálló után fogtam magam, lepattantam a buszról, majd a következő ugyanolyan buszra vissza. Egyetem. Na igen, ez egészen más. Nem a teljes osztállyal járok órákra, hanem azokkal, akik éppen ráérnek a csoportból. Kurzusok és szemináriumok, jelenléti ívek és végtelenségig tartó órák… A kérdés az volt mielőtt ideértem, hogy kintlakás vagy bentlakás? Utóbbi mellett döntöttem, és az első idegenkedések után most már lazán énekelek angol dalokat a tusolóban párhuzamosan másokkal. Kihívás volt az, hogy korán reggel négy ember mellett úgy kelj fel, hogy nehogy megharagudjanak rád, miközben a zakuszkás üvegeket kocogtatod egymásnak. Meg az is, hogy a másik ébresztőjét reggel hétkor elviseljem, amikor nekem csak tíztől kezdődik a nap. Könnyebb-e attól, hogy itt van a bátyám hat éve? Részben. Támaszkodhatok rá, ha mosásról van szó vagy ha csak némi segítségre van szükségem, hogy mit hol találok vagy ha csak este társaságot szeretnék. De a honvágy attól megmarad. Talán a legjobb érzés, amikor édesanyám küld egy kis rántott húst, fagyasztott pörköltet és levest. De az otthoni meleg étel, a húsleves néha hiányzik, anyukám paradicsomleveséért pedig elmorzsolok egy-egy könnycseppet. Amikor lekötöm magam itt, néha eszembe se jut felhívni valakit, de magányos óráimban azt gondolom, hogy ehhez én gyenge vagyok. Aztán másnap felkelek, és pörög az élet tovább. Nehéz, senki ne higgye, hogy egyedül élni ilyen nagy városban egyszerű, ki kell sírni. Hozok egy kis fagyasztott káposztát, és visszajövök újabb erővel, feltöltődve az otthon illatával.