Számtalan alkalommal tapasztaltam, hogy képtelen vagyok megbízni az emberekben. Még azokban is, akik eddig még semmiféle okot nem adtak arra, hogy kételkedjek a szavukban, s még sosem csalódtam bennük. Hogy miért? Egyáltalán nem azért, mert bármi rosszat feltételeznék róluk, vagy úgy gondolnám, hogy szándékosan cserbenhagynának, bár vannak olyanok, akikre komolytalanságuk miatt alapból nem lehet számítani. Próbálunk segíteni azoknak, akik közel állnak hozzánk, de még a legmegbízhatóbbnak tűnő személlyel is megtörténhet, hogy túlvállalja magát, s nem jut eszébe, kinek mit ígért meg. Ilyenkor a másik nyilván úgy érezheti, hogy nem bízhat a szavában, még ha tudja is, hogy ebben nincs semmiféle szándékosság. Biztos veletek is előfordult már, hogy nem tudtatok eljutni egy megbeszélt találkozóra, annak ellenére, hogy megígértétek, ott lesztek, vagy nem volt időtök segíteni valakinek, akinek szüksége lett volna rá. Ez pusztán amiatt szokott előfordulni sokunkkal, mert manapság mindegyikünknek ezer dolga van, s egyszerűen nem tudunk mindenkinek megfelelni. Erre a problémára véleményem szerint egyedül az lehet a megoldás, hogy nem vállalunk magunkra egyszerre túl sok mindent, és nem teszünk egymásnak könnyelmű ígéreteket, amennyiben nem vagyunk biztosak abban, hogy azokat be is tudjuk tartani. Talán így jobban meg is tudnánk bízni egymásban. Ennek a felfogásnak egyetlen előnye, hogy mindig pozitívan tudok csalódni azokban az emberekben, akik megmutatják, hogy számíthatok rájuk. Azért remélem, hogy ti nem álltok olyan rosszul a bizalom terén, mint én.

fotó:

Bernard Hermant

Sokszor fordult már elő mindenki életében, hogy azt kívánta: „Bárcsak összejönne életem legnagyobb fogása!” Nos, most épp erről szeretnék egy történetet elmesélni, amely mély üzenet hordozója.
Teljes cikk

Manapság okostelefonjaink napi használata egyfajta életszükségletté vált számunkra, hisz korosztályunkból nem sok ember lenne képes kibírni egy teljes napot az eszköz használata nélkül, vagy ha mégis, akkor valószínűleg elvonási tünetei lennének. Nem csoda tehát az, hogyha sikerül is kibírnom telefonozás nélkül pár órát, már úgy érzem, hogy valami nagyon komoly tettet hajtottam végre. Nem könnyű feladat, mert az unaloműzésre néha nehéz elképzelni hatékonyabb dolgot készülékünk nyomogatásánál. Mindenkinek a saját dolga, hogy napi szinten mennyit használja eszközét mindaddig, amíg nem befolyásolja vele környezetét. Sok esetben viszont azt tapasztalom, hogy egyeseket már annyira hatalmába kerített a mobiljuk, hogy az utcán való sétálás közben sem képesek leszakadni róla. Ezt viszont már nehezebben tudom megérteni, mert ilyenkor egyesek nagyon fura élőlénnyé, úgynevezett telezombivá alakulnak, akiket egyáltalán nem zavar, ha véletlenül valakit lelöknek a járdáról, csak félig felemelik a kezüket bocsánatkérés gesztusaként, nehogy egy pillanatra is le kelljen vegyék a szemüket egyik ismerősük rettentően érdekes Insta-sztorijáról. A telezombivá való átalakulás első jele lehet, hogy valaki egy kocsmai beszélgetés közben is folyamatosan a mobiljával foglalkozik. Ez az átalakulási folyamat viszont egyáltalán nem visszafordíthatatlan. Ha ismerősünkön ennek a jeleit tapasztaljuk, próbáljuk meg minél hamarabb kiszabadítani a készülék rabságából.
Az előbb leírt esetek még csak a kisebbik problémát jelentik, az igazán nagy bajok ott kezdődnek, hogy egyes buszsofőrök még vezetés közben is a Facebookon lógnak, ezzel veszélybe sodorva saját maguk és utasaik életét. Ehhez úgy gondolom nem kell semmit hozzáfűznöm, nem hiszem, hogy bárki ezt elfogadhatónak tartaná.
Összességében úgy gondolom, hogy az okostelefon önmagában egy hasznos eszköz, ami sok esetben képes megkönnyíteni az életünket, rajtunk múlik, hogyan és mennyit vesszük igénybe, csak arra az egyre kell ügyelnünk, hogy soha ne legyen belőlünk telezombi.

fotó: ROBIN WORRALL

Gyermekként éjjel-nappal ábrándoztam a felnőtté válásról. Faggattam mindenkit, hogy milyen is lesz az átalakulás. „Addig örülj, míg fiatal vagy” – mondták. Badarság, nem érek rá üdvrivalgásra, addig legalábbis nem, ameddig nem tudhatom mikor, hol és hogyan megy végbe a beavatási szertartás. Legyintettek s mondogatták, „ej, ráérsz arra még, az élet majd hozza.” Meg is nyugodtam, akkor az élet majd küldi a kiképzőosztagot. Teljes cikk

Már a cím is sokat sejtet, s nem az 1986-os katasztrófára gondolok, hanem az ima jelentésére. Csernobil nem csupán egy baleset, ami tönkretette az akkori emberek életét, hanem egy vég, ami megpecsételte Kelet-Európa múltját és jövőjét. Ez a robbanás kiváltó oka a kommunizmus bukásának, s a vasfüggöny lehullásának. Teljes cikk