Zene, gondolatok és papírra vetett színkavalkád… Eperjesi Noémi képzőművészként és tanárként is kitűnően megállja a helyét. Diákjai nemcsak műveit, hanem színes, mindig vidám személyét is számtalanszor kiemelik. Tanári családból származik, mondhatni vérében van a tanítás. Célja megszerettetni a gyerekekkel a rajzolást, elérni azt, hogy gondolataikat könnyedén, különféle technikákat alkalmazva papírra vethessék. A közös munka gyümölcsének és a kölcsönös inspirálás eredményeképpen grafikáival, rajzaival férje, Demény Péter könyveiben is találkozhatnak az olvasók. „A festészet egyfajta költészet, a költészet egyfajta verbális festészet” – vélekedik a szecesszió díszítettségét nagyra értékelő művész, akinek képei megbabonázzák a nézőt.Teljes cikk
Kislánykorától énekel, amikor még csak nevettek rajta. Mindig akarta ezt a zenélésdolgot, aztán lassan összeállt a kép, lett gitártanulás, énekóra. Szinte kislány volt még akkor is, amikor több ezer hang közül a legjobb tíz közé került Budapesten a Kismenőkben. Itthon folytatta: lett egy banda, a 3AD, képességvizsga után musicalek az Apáczai-líceum kórusával, szerep a magyar színház zenés darabjában. Zenéltek már az Anna and the Barbies előtt, legutóbb a Kistehénnek voltak az előzenekara. Debi tegnap este a ZUG-ban is játszott, a Váróterem új előadásában. Közben iskolás, egy hétköznapi tizenegyedikes. Teljes cikk
Az internet sötét, és tele van iszonyattal. Valahol a mélyén rejtőznek a laposföld-hívők, a chemtrailesek és azok, akik az életüket a sportcipők köré szervezik – félreértés ne essék, nem plázacicákról van szó. Ők a sneakerheadek, akik éjszakákat ülnek a bolt előtt, hogy megszerezhessenek egy párt a világmárka legújabb kollekciójából; akik folyamatosan újra és újra megdöntik az egy mondaton belül fölöslegesen használt angol szavak számának rekordját; akik nem is hordják a cipőket (szaknyelven stockolják és nem rockolják), legföljebb műanyagzacskóban; akiknek istenük a márka. Ha rákeresünk a sneakerculture kifejezésre, olyan cikkeket találhatunk az interneten, mint „A féllábú veterán, aki sneakerekkel gyógyítja a PTSD-jét” vagy „Miért kellene az iskolában tanítani a sneakerculture-t”.
Mikor a felvilágosodáskor megöltük az istent, az emberi társadalomban betöltetlen űr támadt. Folyamatosan új és új isteneket állítunk, amelyek megfelelnek a korszellemnek, majd mikor elfáradtak, ledöntjük őket, helyüket még újabb istenek veszik át. A huszadik század istene a tőke és a fogyasztás. A kígyó már nem csak a farkába harap, de fel is falja önmagát. A posztmodern isten ehhez képest ugyanannyira jelentéstelen és tétnélküli, mint a kor, amelyben született. Amikor a fogalmakat kicsúfolták, megfosztották jelentésüktől a szavakat, minden jelenthet mindent vagy annak az ellentétét is, semminek sincs tétje, még az istennek sem. Így járunk, ha elinfláljuk az isteneinket: mindegyik csak feleannyit fog érni, mint az előző.
Látszatra épülő, sorozatgyártott műanyag csoda, isteni lényegét hordozza a logó. Éjszakákat várnak a boltok előtt a messiásra, akit megjósoltak és megérdemelnek: a szinte havonta érkező új kollekcióra, hogy mindenki hazavihessen egy-egy szálkát Jézus keresztfájából. Az Isten után a Megváltót is elinfláltuk.
Míg minden termék ára a megvásárlás után csökken, addig a különleges sportcipőké nő. A régi isten már megadta magát, nincs más hátra, nekünk is be kell hódolnunk.
Lelked a márka, tested a kollekció, az elme a cipő, ez sneakerbuddhizmus.
Kolozsváron koncertezett január 24-én a Kistehén zenekar. Kollár Klemenc László és bandája legújabb Bocsánat című lemezét szólaltatta meg nálunk először a Form Spaceben. Legutóbb az együttes egy évvel ezelőtt lépett fel városunkban, a buli idén sem volt izzadságcsepptől mentes. A koncert előtt sikerült elkapni őket egy rövid interjú erejére, Sidó Attilával és Vajdovich Árpáddal beszélgettünk zenekarokról, politikáról, és még ha ez nem is kimondottan az ő feladatuk, de a dalszövegírás is szóba került.
