Évekkel ezelőtt Szentesi Éva megjárta a poklok poklát. Volt nagyon fent és nagyon lent is. Hamvaimból című könyvében olyan őszinteséggel tolja arcunkba a valóságot a méhnyakrákkal való megküzdéséről, hogy letaglózva olvasod minden sorát. Nincsenek tabuk. Minden nehéz pillanatot nyíltan vállal, nem hagy megválaszolatlan kérdéseket. Minden egyes oldal olvasása fáj, mégsem tudod letenni, mert olyan érzékkel nyúl a szavakhoz, hogy képtelenség lenne otthagyni. Néhány nap alatt bedarálod a könyvet, és a könyv is téged.

Kétszer „mutat be a ráknak”. Vajon miért történt meg vele mindez kétszer? Orvosi mulasztás és a saját hanyagsága miatt, mert, ahogy a könyvben is elmondja: „Halál, rák, ilyesmi… nem jut egy 28 éves lány eszébe. Halhatatlannak hittem magam, velem nem történhet semmi.” A könyvben mindent pontról pontra leír a tünetektől kezdve a kezeléseken át egészen a győzelem pillanatáig. Karcos (ön)iróniája, az életfelfogása és a mű modern nyelvezete lazítja fel olykor a legszörnyűbb igazságot.

Majdnem egy évvel ezelőtt olvastam először a történetét, és még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, miken ment keresztül ilyen fiatalon. Ez a könyv mellbe vágott és fejbe is kólintott, a lehető legpozitívabb értelemben. Még most is hihetetlen számomra, mennyire fontos a lélek egészsége a betegség elkerüléséhez. Persze tudom, nemcsak ez volt a gyógymód a bajra, de nagyban hozzájárult a felépüléséhez. Mit adott nekem ez a 167 oldal? Elsősorban bátorságot ahhoz, hogy merjek lépni és segítséget kérni, ha baj van. Nem mellesleg kitartásra tanított, illetve arra, hogy soha ne kételkedjek magamban és a képességeimben.

Szentesi Éva pályájának egyik legsikeresebb írása a Hamvaimból című könyv, ami inkább felszabadít, mintsem elnyom. Olyan igazságokra derül fény, amikről el sem hinnénk, hogy valóban úgy van. Ez a könyv nem a halálról szól, hanem magáról az életről. Azt is megmutatja, mennyire sokat jelent a család és a barátok segítő szándéka és támogatása. Ugyanakkor az önmagába vetett hite igazán csodálatos példája annak, hogy a legrosszabb időkben is képesek vagyunk felállni a padlóról, és megmutatni a világnak, hogy ezt is megcsináltuk. Háromévnyi pokol után pedig azt mondja, „sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett”. Hiszen a szerző népszerű médiaszereplővé vált és sikeres az írók között. Ennek ellenére szerény maradt, akinek az a legfontosabb, hogy felhívja a figyelmet a pusztító betegség megelőzésére.

(Szentesi Éva, Hamvaimból, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019)

Gyerekkorom egyik kétségbeejtő műfaja volt a horrorfilm. Kortársaimmal szemben engem valamiért sosem vonzott ez a műfaj, igazából nem értettem a lényegét. Addig a pontig, amíg kezembe nem vettem Thomas Harris amerikai író 1988-ban megjelent, A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című regényét.

Sokan nem tudják, hogy ez az ikonikus történet először könyv formájában jelent meg, és csak később készült belőle film. A rendkívüli írás két nagyon erős karakter harcát mutatja be: dr. Hannibal Lecterét, aki az államok egyik legveszélyesebb sorozatgyilkosa és az okos és szép FBI-ügynök Clarice Starlingét, aki félelmet nem ismerve bejár a pszichiátriára Lecterhez. A sorozatgyilkos Buffalo Bill ugyanis Lecter egykori módszereivel gyilkol a környéken, ezért a nyomozók Lectertől kérnek segítséget. Starling és Hannibal kapcsolata így válik egyfajta oda-vissza pszichoanalízissé, miközben folyamatosan megpróbálnak felülkerekedni egymáson. Hannibál ugyan segít Clarice-nek közelebb kerülni a gyilkoshoz, ám közben saját titkolt terveket is sző.

Hannibál karaktere rémisztő módszerekkel mászik be Clarice fejébe, és kihúzza belőle a legféltettebb titkait. A nő ezt hagyja, nem ijed meg tőle, sőt félelem nélkül hajtja tovább. Buffalo Bill karaktere talán a leghorrorisztikusabb a történetben, a férfi megöli az útjába kerülő nőket, és a bőrükből ruhát készít magának.

A műfaj kedvelőinek kötelező elolvasniuk ezt a könyvet, a történetszövést ugyanis a karakterek, helyszínek kibontása és a különféle leírások teszik igazán horrorisztikussá. Teljesen más az élmény, amikor nem a valaki más fejében megszületett szörnyet látod a filmvásznon, hanem a te fejedben születik meg a saját szörnyed.

A visszatérők (eredeti címén The 100) egy posztapokaliptikus világban játszódó amerikai televíziós sorozat, amelyet a The CW kábelcsatorna mutatott be 2014-ben. A sci-fi-thriller sorozatnak Jason Rothenberg a megalkotója és rendezője, aki Kass Morgan azonos című regényét vette alapul, de ezt jóval kibővítve, jelentős változásokkal vitte filmre.

A történet 97 évvel egy nukleáris háború után kezdődik, ami elpusztította a földi civilizációt. Az utolsó túlélők egy óriási űrállomáson vártak arra, hogy visszajuthassanak a Földre. Száz rab tinédzsert küldenek a börtönükből a felismerhetetlenségig megváltozott Föld felszínére, hogy kiderüljön, az alig 100 év elég volt-e arra, hogy a radioaktív köd eltűnjön, élhető-e és benépesíthető-e még a bolygó. A cselekmény akkor robban be, amikor nem kevés meglepetéssel kell szembenézniük a fiataloknak, és rájönnek, hogy nem hagyhatják maguk mögött a múltjukat. Hét évadon keresztül rengeteg minden történik. A szereplők felnőnek, hoznak jó és rossz döntéseket, de mindezt azért, hogy megmentsék az emberiséget. 

A sorozat népszerűsé­gének titka a különböző stílusok (tinisorozat, sci-fi, háborús dráma, klasszikus epika) rendkívül hatásos ötvözésében rejlik. Az alapvetően young-adult jellegű történetben napjaink társadalmi kérdései szintén hangsúlyozott szerepet kapnak. A feminista jellege egyértelmű, a női karakterek a férfiakkal minden téren egyenlőek: politikai és katonai vezető szerepet töltenek be, a harcban ugyanúgy részt vesznek. A karakterek szexuálisan szabadok, vagyis a nem heteroszexuális kapcsolatok és irányultságok elterjedtsége is tetten érhető: meleg és biszexuális szereplőket is alakítanak a színészek.

Látványban sem szenvedünk hiányt. Évadonként fejlődik az operatőrök munkája, míg a végére olyan hatásokat, effekteket és látványos videófelvételeket mutatnak, amelyekkel mindenkit bele tudnak varázsolni a visszatérők világába.

Nem tudom, lesz-e még valaha ilyen meghatározó sorozat számomra. Az első évadtól követtem, együtt nőttem fel a szereplőkkel. Hét éven át kísért, idén pedig búcsúznom kellett tőle. Nagy ürességet hagy maga után, de az sem kizárt, hogy egy idő után újranézem.

Az élet fontos kérdései nagyjából egy síkon mozognak azzal, hogy egy hosszú, mámorító este után ki marad a helyszínen takarítani. Annyi a különbség, hogy míg az elsőn sokáig kell rágódni, addig a másodikra egyértelmű a válasz: kevesen. Sőt, rajtad és három-négy emberen kívül szinte senki, s valljuk be, azért nem utánad és azon néhány ember után maradt úgy a helyiség, mint amin tornádó söpört végig.

Amikor kezd vége lenni a bulinak, és a fejed is lassan kitisztult, már érzed a kényszert arra, hogy összeszedd az eldobott egyszer használatos poharakat és a kavics közé tévedt cigicsikkeket, hátha attól, hogy a többiek látják, mivel foglalatoskodsz, elkezdik utánad csinálni. Hiába is fáradsz, úgysem fogják. Talán csupán akkor fog feltűnni nekik, hogy kismalac módjára túrod a köveket és keresed a Marlboro-filtereket, amikor nagyot sóhajtva felegyenesedsz, és szemforgatva konstatálod, hogy milyen egy mocskos, cigis bandába kerültél. Az összegyűjtött csikkeket látva viszont a körülötted lévők nagy vigyorogva a pohárba dobják a sajátjukat, mert azt hiszik, ezzel segítenek. Tulajdonképpen igen, de abban a pillanatban ez csak olaj a tűzre.

Még az is kicsúszik a szájukon, hogy a te kezedben úgyis jobban áll a seprű. Ha úgy vesszük, igazuk van, te sepregetés közben nem – vagy már nem – dülöngélsz ide-oda az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, így valószínűleg tízszer hamarabb felsepred a termet, s közben nem is ökörködsz a seprű nyelével.

Te vagy még az aranykezű jóember is, aki úgy feltörli a kiömlött, odaszáradt, ragadós vörösbort, mintha ott sem lett volna, és közben áldod az eget, hogy senki sem ült bele vagy lépett rá.

Gondolkodtál már azon, hogy jó lenne, ha te és a barátaid nem törődnétek a takarítással, hanem másokhoz hasonlóan diszkréten eltűnnétek a buli vége előtt, s majd elvégzi a takarítás nemes feladatát az, aki éppen akarja, de nem visz rá titeket a lélek. A tudatosság, a felelősségérzet mindig bezárja előttetek a lelépéshez vezető (kis)kaput. Már csak azért is maradtok, mert úgyis a ti arcotokról fog leégni a bőr, ha a tulaj nem úgy kapja vissza a helyet, ahogyan azt odaadta. Nem is kéne megmutatni neki, milyen lenne egy olyan színtér, amibe meteorit csapott bele. Na meg nem is kéne lássa, mennyi alkoholt fogyasztottatok, a feltakarított nyomoknak hála nem látszik az a töméntelen mennyiségű bor, ami pazarló módon a földön végezte. Inkább a véretek folyt volna…

1968, a polgárjogi mozgalmak időszaka, rendszerellenes felkelések, többek közt a híres chicagói tüntetés éve. Háborúellenes tüntetők érkeznek a városba, élükön hét férfival, akiket később konspiráció vádjával állítanak bíróság elé egy valódi tárgyalótermi dráma keretében. Aaron Sorkin filmjét a történelem ihlette, egyszerre tükrözi az akkori amerikai igazságszolgáltatás kegyetlenségét, és szórakoztatja a nézőt zseniális karaktereivel, párbeszédeivel.

1968-ban több ezer ember érkezik Chicagóba a Demokrata Párt országos konvenciójának idején. A tömeg sokszínű (felelősségvállaló hippik és diákok, a Fekete Párduc Párt tagjai), de céljuk ugyanaz: tüntetni a vietnámi háború ellen. A demonstráció több részben is brutalitásba és erőszakba fullad, a Nemzeti Gárda gázzal és gumibottal száll szembe a tömeggel. A verekedések és a rendőri közbelépések fizikailag és lelkileg is összetört vérző embereket hagynak maguk után. A zavargásokért nyolc férfit tesznek felelőssé, azonban egyiküket, Bobby Seale-t – egy komoly tárgyalótermi botrány után – felmenti a bíróság. Az igazságügyi minisztérium vádja a Rap Brown-törvény (zavargásellenes, leginkább az amerikai feketék szólásszabadságát korlátozó jogszabály) megszegése, amelyet addig még soha nem alkalmaztak, az újdonsült miniszternek azonban politikai céljai vannak a perrel. Egyrészt a 7-eken keresztül kíván üzenni a folyamatosan háborgó tüntetőknek, másrészt szeretné megmutatni, mennyivel szorosabban tudja fogni a gyeplőt elődjénél.

A perben az igazságügyi minisztériumot Richard Schultz, a 7-eket Willam Kunstler és Leonard Weinglass képviseli. 1969 szeptemberében tehát Julius Hoffmann bíró és egy 12 személyes esküdtszék színe elé 7 + 1 férfi áll: Abbie Hoffman, Jerry Rubin, Tom Hayden, Rennie Davis, David Dellinger, John Froines, Lee Weiner és Bobby Seale, akinek semmi köze az esethez és egyáltalán nincs is képviselete, de ez a bírót nem igazán érinti meg. A tárgyalás hónapokon keresztül zajlik, s nem mentes az előítéletektől, igazságtalanságoktól. Egy efogult bíró, ravasz ügyészek, változó esküdtszék teremti meg a tárgyalóterem hangulatát, hamis vallomásokkal és vádakkal fűszerezve.

Sorkin filmje egyszerre hordoz történelmi és politikai üzenetet. Felidéz egy legendás tárgyalást, kontextusba helyezi azt a film első 30 percében s úgy csomagolja be a történetet, hogy fenntartsa a néző érdeklődését. A kitekintések és a komoly jelenetek közé becsempészett humor dialógusok vagy karakterek formájában adja a film könnyedségét és élvezhetőségét. Az Oscar-díjas forgatókönyvíró nem először alkot megtörtént események alapján: A közösségi háló, Steve Jobs, Elit játszma, Charlie Wilson háborúja mind az ő rendezésében készültek el. Továbbá szeret feldolgozni politikai eseteket is: Egy becsületbeli ügy, Az elnök emberei sorozat. Sorkin filmjei többek közt a dialógusokról híresek (Jack Nicholson az Egy becsületbeli ügyben), ez A chicagói 7-ek tárgyalására is érvényes. A film mindegyik karakterének nagyon fontos szerepe van, de a beszédeket illetően Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen), és Willam Kunstler (Mark Rylance) karakterét lehetne kiemelni leginkább. Míg előbbi provokatív, szellemes személy, utóbbi csendes, de folyamatosan meglepetéseket okozó jellemével fokozza a film hangulatát. Érdekes Tom Hayden „hippimentes” karaktere is, aki tökéletes ellentéte a minden tekintetben tipikus hippinek nevezhető Abbie Hoffmannak.

A chicagói 7-ek tárgyalása egyszerre humoros és pörgős, fordulatos és hiteles. Kapunk vele egy szeletet az amerikai történelemből egy csapat sztárszínész közreműködésével, erkölcsi kérdéseket boncolgat. Bár helyenként szájbarágósnak érezhetjük, a kitekintéseknek, a karakterek és párbeszédek humorának köszönhetően kiegyensúlyozott és szórakoztató.