A Z generáció glitteres csillogása, ami kiveri a biztosítékot
Sam Levinson izraeli mintára készült alkotása – az HBO saját gyártmányú és egyben a 2019-es év egyik legsikeresebb sorozata – a Z generáció problémáinak legsötétebb bugyraiba kalauzolja el a nézőt. A droghasználat, a mentális betegségekkel való küzdelem, a fizikai és nemi erőszak, a toxikus maszkulinitás és a nehézségektől hányattatott családi hátterek mind erősen tematizált és kulcsfontosságú jelenségek a szereplők mindennapjaiban. Az Eufória rendezője, Jennifer Morrison naturalista ábrázolásmóddal, nyers és brutális mivoltában viszi képernyőre mind a nuditást és szexualitást, mind a teljes lelki összezuhanás mélységeit.
A sorozat egy csapat amerikai tinédzser életét mutatja be soha véget nem érő érzelmi hullámvasútként, akik különféle frusztrációkkal – önbizalomhiánnyal, megfelelési kényszerrel és traumák feldolgozásával – küszködnek. A nyolc 50 perces epizód minden alkalommal más-más szereplő életébe kínál bővebb betekintést. A történések középpontjában a depresszióval és kábítószerfüggőséggel harcoló 17 éves Rue (Zendeya) áll, általa a leszokási kísérletek és folyamatos visszaesés ördögi ciklusának lehetünk szemtanúi. Az epizódok során az is körvonalazódik, hogy mindez hogyan befolyásolja kapcsolatait a külvilággal, családjával és barátaival. A lány életében Jules (Hunter Schafer) jelenti a tudatmódosító szerektől való távolmaradást, ugyanis kettejük sokszor bonyolult kapcsolata adja meg számára azt az euforikus életérzést, amit előtte csak a drogokkal tudott elérni. Rue ugyanakkor egyfajta kapocsként is működik a szereplők szerteágazó hálójában, hiszen gyakori kívülállósága ellenére egybefonja a karakterek közti szálakat cinikus hangvételű és mindentudó narrátori szerepével.
A főszereplőt alakító egykori Disney-csillag Zendeya nem várt hitelességgel ölti magára a züllés irányába haladó labilis tinédzserlány szerepét, akinek belső zaklatottságát és extrémekből extrémekbe ugráló hangulatvilágát kiváló megéléssel, megértéssel közvetíti.
Ugyanakkor fontos megemlíteni a többi, remek teljesítményt nyújtó fiatal színészt is, mint például a különleges, de állandóan a férfiak elismerésére vágyó Julest alakító Hunter Schafert vagy a népszerű, de édesapja miatt irtózatosan frusztrált és agresszív Nate-et játszó Jacob Elordit.
A sorozat képi világa álomszerű, pszichedelikus, rémisztő, mégis gyönyörű illúziót kelt, ennek köszönhetően az erősen naturalista elemek, mint a drogtúladagolás vagy a teljes lelki összeroppanás is lélegzetelállítóként hatnak. Az erőszakosság (pl. toxikus párkapcsolatokon belüli testi bántalmazás) és a veszély (pl. az internetes ismerkedés) glitteresen csillog, az elfajzott bulik harsány neonfényben úsznak. Mindezek mellett az évad teljességét uraló félhomály is tökéletesen tükrözi a fiatalság sötét bizonytalanságát és ingatag mivoltát. Mindez kiegészül az események merész, szemérmetlen és részletekbe menő képi ábrázolásmódjával is, ami kellő és szükséges módon vágja gyomorszájon a fiatal és az idősebb generációkat egyaránt, fényt derítve a társadalmi tabuk (pl. a szex, a kábítószerek) káros hatására.
A szereplők nyelvezete is hasonlóképpen nyers, akárcsak a vizuális elemek, ugyanis az epizódok hemzsegnek a káromkodástól, ez viszont mégsem tűnik erőltetettnek, abban a világban, amelyben a szereplők mozognak, teljesen hiteles. Mind a képi elemek, mind a karakterek nyelvezete nagyban hozzájárul a sorozat atmoszférájának megteremtéséhez is, ami a konfliktusok és váltakozó erőviszonyok miatt állandó jelleggel szikrázik a feszültségtől.
Ráaadásként az Eufória legremekebb és legfontosabb jellemzője, hogy bár glitteres csillogás borítja a brutálisabb történéseket, nem glorifikálja a tematizált jelenségeket, problémákat. Ítélkezni sem ítélkezik, hanem objektív tényekként jeleníti meg az említetteket. Több szempontból és oldalról mutatja be a szereplőket, kontextust és hátteret kínálva cselekedeteik miértjének, a nézőre bízva a hozzájuk való viszonyulást, a véleményformálást.
Annak ellenére, hogy az Eufória valóságképe szándékosan eltúlzott, mégis sikeresen, autentikusan tükrözi a Z generáció közelről sem könnyű helyzetét. Cselekménye elsöprően fordulatos és teljes mértékben magával ragadja a nézőt, aki sosem tudja, mi fog történni kedvenc szereplőjével. Az első évad számos elvarratlan cselekményszállal ér véget, kísértő kíváncsiságot, valamint egy második évadra való szilárd igényt hagyva a nézőkben.
