Tegnap, augusztus 17-én ismét kezdetét vette az Awake fesztivál, amely egy kis érdekességet próbál lopni a monoton mindennapokba. A számos különleges (főleg éjszakai) fellépő – mint például a belga producer és zenész Netsky, az orosz feminista punk-rock együttes a Pussy Riot vagy éppen a brit rapper, AJ Tracey mellett – nappali programok is szórakoztatják az ott levőket. A szervezők a különféle előadásokon kívül többek között íjászattal, laser-taggel, hőlégballonozással teszik sokszínűvé a fesztivál nappalait. A Gernyeszeg szívében levő eseményt évről évre több ezren látogatják, akár külföldről is. A szálláshelyeket biztosító camping rész szinte minden négyzetmétere sátrakkal és szórakozni vágyó fiatalokkal van tele. A fesztivál második napján pedig a hangulat egyre csak fokozódik, a Teleki-kastély melletti táncparkett már délután megtelt élettel. A fesztiválozókat a rossz idő és a sár sem állítja meg, gumicsizmával és esőköpennyel vágnak neki az éjszakának. A fesztivál vasárnap ér véget, a látogatókat azonban jövőre is visszavárja.
Alig lett vége a diáknapoknak, máris arra ébredek, hogy hamarosan itt a szesszió. Kicsit gyors váltás ez minden egyetemista számára. Nagyon furcsa, hogy hétfőn a Törökvágás helyett már az egyetemre kellett menni. Előbbire gyalog nehezebb kijutni, mégis könnyebben vittek oda a lábaim, mint a karunk épületéhez. Finoman szólva sem könnyű bulizó üzemmódból tanulóra állítani magad, jó lenne, ha lenne rajtunk egy gomb, amivel ezt meg lehetne tenni. Őszintén szólva, nem tudom, hogy kinek van kedve öt nap szórakozás után visszatérni az egyetemi élet szürke oldalához. Ami engem illet, a diáknapok alatt kis túlzással azt is elfelejtettem, hogy milyen szakra járok, gondolom voltatok még ezzel így egy páran. Erre az eseményre kb. három hónapig készültem, a vizsgáimra pedig ha akarnék se tudnék többet, mint pár hetet. A probléma nem is feltétlenül azzal van, hogy kevés idő lenne felkészülni rájuk, hisz az egyetemisták nagy része szesszió előtt pár nappal kezdi magába szívni a tudást, hanem, mint ahogy az előbb említettem, az agy visszaállítása a tanuló üzemmódba. Meg vagyok győződve afelől, hogy köztetek is vannak olyanok, akik úgy érzik, kell nekik egy pár hét, hogy kipihenjék a diáknapokat. Egyszóval biztos, hogy most mindenre lenne kedvünk, csak tanulni nem. Jó lenne, ha a szesszióban is bolcból, thumperből vagy jengából kéne vizsgázni, meg vagyok győződve róla, hogy sokkal szívesebben készülnénk ezekből, mint szaktantárgyainkból. A helyzet sajnos nem ilyen egyszerű, így bármennyire is fáj, vissza kell kerülnünk a megszokott körforgásba. Ha belegondolunk, attól különleges a diáknapok, hogy egy évben csak egyszer van, a szesszió meg attól nem, hogy kétszer is… Most következne az a rész, hogy megpróbálok nektek tanácsot adni azzal kapcsolatban, hogyan tudtok majd könnyen átváltani szesszióüzemmódba. Sajnos nem tudok mit mondani, mert fogalmam nincs. Mindenkinek sok sikert kívánok hozzá!
fotó: unsplash-logoAaron Burden
Elmentünk beerpongozni, mi, Etelka és Zsófi, vagyis az ÁrPI. Tudtuk, hogy esélyünk sincs győzni, de úgy döntöttünk, elsőévesként mindenben kipróbáljuk magunkat.
Amilyen nagy lendülettel léptünk be a Flying Circusbe, lelkesedésünk úgy szállt tova – hiszen miután feltették a karkötőket a kezünkre, elveszetten bolyongtunk a sötétségben. Sörszag és meleg, otromba, egymást lealázni akaró emberek voltak mindenhol. Átpréselve magunkat a hatalmas embertömegen (versenyzők és szurkolóik hada), a nagy kivetítőn megkereshettük nevünket, és asztalunk számát. De a kihívás csak most következett: el kell dönteni, melyik a hármas asztal? Kérdeztünk, de választ senkitől sem kaptunk… Végül megtaláltuk.
Izgatottan vártuk a játék kezdetét legalább egy órán keresztül, és mikor a hangosbemondóban felcsendült „a hármas asztalnál várjuk az ÁrPi csapatát”, mi azt hittük, hogy készen állunk a játékra. Az asztalnál álldogálva dobásainkat próbálgattuk, és vártuk ellenfeleinket. Meg is jött két „úriember”. Kezdettől fogva lenéző pillantásokat vetettek ránk. Már csak néhány másodperc választott el a rajttól, amikor ráeszméltünk, hogy nincs ivópoharunk, amibe át kellett volna töltenünk megivandó sörünket. Jeleztük a szervezőknél a hiányosságokat, akik erre nem éppen elvárásaink szerint reagáltak. Végül, nagy nehezen elkezdődött a játszma. A nem sikerült kezdődobások után kő-papír-ollóval döntöttük volna el, hogy ki kezdje a játékot, ha nem mutattuk volna ellenfeleinkkel mindig ugyanazt a jelt. Így lányoké az elsőbbség alapon, elkezdtük a játékot. A játékot, ami csak számunkra volt játék, ellenfeleink szemében inkább komoly csata. Nevetgélve bénáztunk, szórakozva saját szerencsétlenkedéseinken, míg az ellenfél lenézően gúnyolódott, neveket kitalálva nekünk.
„Ügyelj a sörödre, nehogy lerakd, és úgy tartsd, hogy ne dobják bele a labdát, különben kiesünk” – figyelmeztetett Zsófi többször egymás után, miközben saját poharát az asztal szélére helyezte.
„Hol a labda? Én jövök!” – kérdezte Etelka. „Öööö, hoppá, itt a sörömben” jött a válasz, ami egyben jelezte, hogy számunkra véget ért beerpongos pályafutásunk.
A bajnokság után nem csüggedtünk, elhatároztuk, hogy a vereség ellenére szórakozni fogunk. Nem kellett sokat várnunk, hiszen a bajnokság után következett a buli, ahol mindenki együtt tölthette a maradék időt. Egy kis táncolás után átmentünk a Flying másik termébe, ahol meglepő módon még mindig beerpong volt. Letelepedtünk egy kis asztalka köré, és kíváncsian pillantgattunk a játékra, figyeltük a profik taktikáit. Ez így ment mindaddig, amíg össze nem szedték az asztalokat, és legnagyobb meglepetésünkre karaokepartit hirdettek. Kíváncsian vártuk a folytatást. Elindultunk egy frissítőért, és amikor visszaértünk, arra lettünk figyelmesek, hogy egy férfi nyelvét tördelve portugál rappet énekel. Mosolyra húzódott a szánk, és jóleső kacagással utat tört magának a bennünk rejlő érzés. Végiggondoltuk a nap történéseit, és megelégedve állapítottuk meg, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna. A vereség ellenére jól szórakoztunk, tapasztalatokat szereztünk, és a legfontosabb, hogy egész végig nevetgéltünk. A portugál zene után egy szerelmes dal következett, amit az egyik báros fiú énekelt el. Gyönyörű mély hangja bejárta a terem falait, csodálatos volt: ámulattal az arcunkon hallgattuk végig.
Az éjszaka végére már fáradtan kullogtunk ki az épületből. „Milyen jó buli volt” – mondta Etelka, majd mindketten utunkra indultunk, mivel másnap politológia előadásunk volt, illetve lett volna.
Balázs Etelka és Domokos Zsófia
További képekért katt ide.