Elvárják, hogy minőségit alkossunk, hogy méltó utódaik legyünk. Elvárják, hogy a lehető legnagyobb precizitással és tudással szolgáljuk a hivatásunkat. Elvárnak, de nem tanítanak az elvárásaiknak megfelelően. Minden kérdésünkre csak elméleti választ kapunk, amit már – kis megerőltetéssel – egy nyolc osztályt végzett, kulturálisan alultáplált traktorista is kitalál, köszönjük szépen. Ezért nem érdemes egyetemre járni, és közben jól megfejni az összegürcölt családi kasszát.

Legyen szó szinte bármilyen szakról, hivatásról, ha a még egyelőre, de már nem sokáig kíváncsi diák a gyakorlati trükkökre kérdez rá, a tanár, vagy az elismert szakmabéli görcsös féltékenységi rohamot kap. Még egy gyakorlott mesterember sem tudná harapófogóval kiszedni belőle, hogy ő, a nagy mester, pontosan hogyan oldotta meg, amikor egy interjúnál az alany nem akart válaszolni? Tudjuk, körül kell írni a kérdést, ha másként nem megy, meg kell fogni, sarokba kell szorítani a kérdezettet, jó-jó, de hogyan?  Aztán csak a fontos információkat írjuk le! Na, de ki dönti el, hogy mitől fontos egy információ? Ismétlem: ezt a vizsgaanyagot mi már középiskolában bevágtuk. Most meg szessziózunk belőle. A semmiből. És mi mivel maradunk? No, nem a semmivel, de önmagunkkal, és azzal, ahogyan boldogulunk, de akkor miért aszalódunk reggelt kilenctől este nyolcig egy félhomályos teremben?

Talán félnek attól, hogy a szakmai fortélyok birtokában a fiatalos lendület lesodorja őket a pályáról. Talán ők sem kaptak segítséget, és tanítóiktól irigységet örököltek.

Senki ne értse félre, én nem a tehetség, a bátorság, vagy a természetes igyekezet értékeitkorholom le. De talán kevesebb moslék tündökölne egy-egy médium felületén, ha a generációk tovább adnák titkaikat. De így nem értem, miért küldetek milliókat magamnak havonta Kolozsvárra pár tanulmányért, amelyet otthon is böngészhetek. Ja persze! Azért, hogy szerezzek magamnak az egyetemen valami jó ismerőst, aki diplomával, vagy anélkül, de szerez nekem egy jól fizető állást, no, nem azért, mert akkora istenáldotta tehetség vagyok, hanem, mert meghívtam pár sörre és azóta jó haverom. Ilyen lejtőn bukfencezve ne csodálkozzunk, ha publikált termékünket hitványnak minősítik.

Ahogy egy klisé firkász írná: „ünneplőbe öltözött a város”. Történt ugyanis, hogy 2013-ban Klaus polgármestersége idején, a romániai Nagyszeben karácsonyi vására bekerült az európai Top Tízbe, Béccsel emlegették egy lapon. Kétségtelenül hangulatos, ízléses és kellemes környezetben karácsonyozhattak tavaly a szebeniek, valószínű ebben az évben sem lesz ez másképp.

Idén Kolozsvár városvezetése is hasonló babérokra próbált törni. Az elmúlt hetek azt bizonyítják, hogy a vidéki polgármesterből kikupált államelnökünk mintavárosa Erdély-szerte kezd etalonná válni, ami nem is lenne baj, csak mindig probléma az a fránya „hogyan” és az „Ó, hagyjad, jól van az úgy!” hozzáállás.

Vitathatatlan, hogy Kolozsvár a fent említett sikertörténetből inspirálódhatott, a képek magukért beszélnek. Nagyszeben és Kolozsvár között a számos különbség ellenére csak annyit emelnék ki, hogy míg az egyik oldalon dolgoznak és létrehoztak, a másik oldalon egy gyenge imitációval készülnek ugyanolyan szenzációt elérni, sajnos bután.

Ha jobban megnézzük a két képet, ordítanak a farkashibák a Kincses város kivitelezési technikáját illetően. Míg Nagyszebenben a világító baldachin a korábban már meglévő, elegáns kovácsoltvas lámpatestekre van tágasan felaggatva, addig nálunk erre egyáltalán nem volt lehetőség. Félméter magas, öntött betonlapokba szerelt fémállványokkal pakolták tele a teret, amelyre majd rá lehetett akasztani a hangulatért felelős neonkék cirkuszi függönyt. Az teljesen más dolog, hogy ettől a színtől már évek óta többen is prüszkölnek. Míg Nagyszebenben a tér és a templom méretéhez arányosan jelenik meg a tetőzet; addig Kolozsváron bármilyen szemmérték és logika nélkül, figyelmen kívül hagyva a Mátyás-szoborcsoportot, úgy pakolták ki szanaszét a cölöpöket, ahogyan az csak elfért az Egyesülés terén. Nem beszélve arról a hatalmas kék fenyőfáról, ami teljesen kiesik a kompozícióból. Székelyföldön lehet kapni olyan faragott Utolsó vacsorát, ahol a háttérben levő perspektívák nem Jézus fejéhez futnak össze, mint ahogyan Leonardo azt nagyon gondosan kigondolta, hanem csak úgy szanaszét, hiszen az egyszerű ember úgysem veszi észre a különbséget. Civilizált környezetben giccsnek nevezzük azt, ami valaminek tűnni akar, de szemmel láthatóan nem az, ami. Egyszerű vizuális dilettancia.

Kulturális Fővárosra fáj a fogunk, de nem állunk elő semmi egyedivel, inkább csak laikusan lemásolunk, azt is hibásan. Hangosak az utca falai a „Clujul nu e Koloszvar!” lózinkától, ami olybá tűnik ez idéntől a város német nevére is igaz lesz. Mert lehetne ezt ügyesebben is.

De nincs ezzel semmi baj, mert az admin elvtárs megoldja, hogy panaszok ne legyenek. Teljes cikk

Mint tudjuk, a romániai hallgatók az államelnök választás margójára szabadnapot kaptak november 14-17. között, ezáltal is elkerülve az egyetemista központok körüli választókerületek túlzsúfoltságát, illetve felhívva a figyelmet a közelgő államelnök választás második és egyben utolsó fordulójára. Teljes cikk

Ennek a bejegyzésnek csak azért nincs nagyobb hírértéke, mert szerencse, gondviselés vagy bármi más folytán nem történt senkinek semmi baja. AzEconomica 2-es bentlakásban a plafonról lezuhanó, körülbelülkét négyzetméteres vakolat senkire sem esett rá. Most él igazán bennem a rovatcím: mifolyikitt?? Teljes cikk