Az élet fontos kérdései nagyjából egy síkon mozognak azzal, hogy egy hosszú, mámorító este után ki marad a helyszínen takarítani. Annyi a különbség, hogy míg az elsőn sokáig kell rágódni, addig a másodikra egyértelmű a válasz: kevesen. Sőt, rajtad és három-négy emberen kívül szinte senki, s valljuk be, azért nem utánad és azon néhány ember után maradt úgy a helyiség, mint amin tornádó söpört végig.

Amikor kezd vége lenni a bulinak, és a fejed is lassan kitisztult, már érzed a kényszert arra, hogy összeszedd az eldobott egyszer használatos poharakat és a kavics közé tévedt cigicsikkeket, hátha attól, hogy a többiek látják, mivel foglalatoskodsz, elkezdik utánad csinálni. Hiába is fáradsz, úgysem fogják. Talán csupán akkor fog feltűnni nekik, hogy kismalac módjára túrod a köveket és keresed a Marlboro-filtereket, amikor nagyot sóhajtva felegyenesedsz, és szemforgatva konstatálod, hogy milyen egy mocskos, cigis bandába kerültél. Az összegyűjtött csikkeket látva viszont a körülötted lévők nagy vigyorogva a pohárba dobják a sajátjukat, mert azt hiszik, ezzel segítenek. Tulajdonképpen igen, de abban a pillanatban ez csak olaj a tűzre.

Még az is kicsúszik a szájukon, hogy a te kezedben úgyis jobban áll a seprű. Ha úgy vesszük, igazuk van, te sepregetés közben nem – vagy már nem – dülöngélsz ide-oda az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, így valószínűleg tízszer hamarabb felsepred a termet, s közben nem is ökörködsz a seprű nyelével.

Te vagy még az aranykezű jóember is, aki úgy feltörli a kiömlött, odaszáradt, ragadós vörösbort, mintha ott sem lett volna, és közben áldod az eget, hogy senki sem ült bele vagy lépett rá.

Gondolkodtál már azon, hogy jó lenne, ha te és a barátaid nem törődnétek a takarítással, hanem másokhoz hasonlóan diszkréten eltűnnétek a buli vége előtt, s majd elvégzi a takarítás nemes feladatát az, aki éppen akarja, de nem visz rá titeket a lélek. A tudatosság, a felelősségérzet mindig bezárja előttetek a lelépéshez vezető (kis)kaput. Már csak azért is maradtok, mert úgyis a ti arcotokról fog leégni a bőr, ha a tulaj nem úgy kapja vissza a helyet, ahogyan azt odaadta. Nem is kéne megmutatni neki, milyen lenne egy olyan színtér, amibe meteorit csapott bele. Na meg nem is kéne lássa, mennyi alkoholt fogyasztottatok, a feltakarított nyomoknak hála nem látszik az a töméntelen mennyiségű bor, ami pazarló módon a földön végezte. Inkább a véretek folyt volna…

A Hollandiában töltött munkaidőm alatt egy nap a közvetítő cég csomagolóüzembe küldött ki. Ott elsőként egy spanyol ajkúval találkoztam, akinek jó szándékom jeléül be akartam mutatkozni, de dilemmába keveredtem. Te hogyan magyaráznád meg neki, hogy téged Lukácsnak hívnak…? Először hangosan kimondod, majd ismétlő kántálásba kezdesz, hátha megérti? Az á betűnél még azt hiszi, fáj valamid, s már gondolkodik azon, hogy orvost hívjon. De addig is felhúzza a szemöldökét, s a bamba őztekintetet gyakorolja. Próbálhatod kibetűzni, de az úriember nem tud magyarul, románnal pedig értelmetlenül próbálkozol. Az exfőnököd szerint, ha románnak mondod magad, a neved nem Lukács, hanem Lucaci. Valahogy így lett belőlem Luci (azaz Lucifer), meg valami khaki csacsi egyszerre, de nem igazán szeretném, ha megint megtörténne ez a varázslat. A spanyol a Románia szót hallva Drakulával asszociálná, s kezdhetsz mesélni a vámpírcsaládodról meg az idei gyenge fokhagymatermésről. Hozzá kell tennem, hogy egyikünk se beszélt hollandul. Spanyolul meg én nem tudtam. Így közös megegyezés alapján, ami részéről kimerült néhány bólintásban és lájkjelekben, angollal próbálkoztunk. Igaz, hogy ő még alapszinten sem beszélte, de hűségesen bólogatott, bennem meg élt a remény, akkor csak ért ő valamit. Minden tökéletes lett volna, ha nem zavar be az á betű. Magyaráztam én, hogy az a egy vesszővel a tetején, ő elismerte, hogy érti, de nem fogja tudni kiejteni. Én pedig nem kérhettem, hogy tegyen már a nevem után vesszőt szóban is. Szóval, egész munkaidő alatt Lucas voltam. Igaz, akiknek ő mutatott be, nagyon meglepődtek, ami teljesen érthető. Az én fejemben is Lucas 30-as, vállig érő szőke hajú, izmos szörfös férfi, aki csomagban, Wishről rendelhető. De ott, akkor, egy 18 éves, 50 kilós, fekete hajú lány volt Lucas, akit legrosszabb esetben transzneműnek gondoltak. Aminek örültem, hogy aznap nem kérdeztek felőlem, tőlem többet, mindenki végezte a neki leosztott munkát. Másnap pedig más cégnél volt jelenésem. Ej, ha egy tucat spanyolnak kellett volna elmagyaráznom azt, hogy román állampolgár, de magyar nemzetiségű vagyok, még a végén én lettem volna az új dodó madár.

Nagyjából két éve terveztem újranézni a Cinema Paradisót, de valahogy mindig közbejött valami. Vagy időm nem volt, vagy hangulatom, de a múlt héten a pénteki délutánom néhány óráját mégiscsak erre szántam. Arra számítottam, hogy újra meghatódom, de arra nem, hogy ennyire elgondolkodtat a film.

A történet nagy része visszaemlékezés a gyermek- és fiatalkorra, tulajdonképpen egy életutat mutat be, szerelemcentrikusan a mozi, a filmművészet és egy lány iránt. Megérintő a történet romantikus vonala, de a múltkezelés számomra mégis fontosabb volt (ennek a poénját viszont azok kedvéért, akik még nem látták ezt az Oscar-díjas alkotást, nem lövöm le).

Sosem tudtam, hogyan kell helyesen viszonyulni a múlthoz. Egyrészt lehetséges, hogy jobb mindent a hátunk mögött hagyni, „egészségesebb” nem bolygatni azt, amin képtelenek vagyunk változtatni. Persze, több fajtája van ennek a megközelítésnek: tanulhatunk a lezárásokból vagy nem. Elemzés után zárjuk le, vagy nem is törődünk vele. Másrészt ott van annak a lehetősége, hogy bizonyos dolgokon sosem lépünk túl – ezen emlékek aránya személyenként változó. Talán nem is kell annyira meghatározó élmények legyenek ahhoz, hogy kitörölhetetlenül bevésődjenek az emlékezetünkbe. Nekem mindig bűntudatom volt, ha nem foglalkoztam régi történésekkel, és nem próbáltam a jelenemre reflektálni az emlékeimet felhasználva, legyen az kedves vagy fájó. Úgy éreztem, megtagadom ezáltal a múltat vagy akár önmagamat. Fejlődni mindig akartam, változni soha. Mostanában is sokat gondolkodom azon, hogy vajon hű vagyok-e önmagamhoz, a múltamhoz, ha nem foglalkozom ez utóbbival, csak hagyom, hogy nyugodjon békében, aminek vége. Rémisztő egy kifejezés ez. Legtöbbször drasztikus eseményeknél találkozunk vele, így javarészt keserű érzéseket társítunk hozzá. Ha pedig épphogy pozitív dolgot jelent a vég, akkor az azt megelőző történések voltak kellemetlenek. Talán ennek a szónak végérvényesen az a sorsa, hogy negatív karakter legyen a történeteinkben – miközben elengedhetetlen figura.

Ijesztő néha belegondolni, hogy minden másodperc eltelte egy vég, ami által múlt lesz a jelenből. Minden, ami időhöz köthető, véges, és egy idő után „lezárt (…), mint a kárhozat”, hogy Pilinszky szavaival éljek, amelyek túl sokszor jutnak eszembe ezekben a napokban. Nekem múlt már az, hogy ezt a cikket elkezdtem írni. Neked meg az, hogy elkezdted olvasni. De az idő csak telik, és mindenkinek lejár egy váratlan ponton. Minden „fölösleges” cselekvés (de ugyan mi alapján döntjük el, fölösleges-e?) időrablás. Így is folytatod az olvasást? Én semmit sem ígérek.

Van egy olyan felfogás, miszerint a jelent úgy kell megélni, hogy amikor visszagondolunk rá, akkor jó emlék lebegjen a szemünk előtt. Viszont ezáltal az ember inkább koncentrál arra, hogy egy esemény hogyan raktározódik el benne, mint az aktuális történésekre. Így nem éli át az élményt, ergo csorbul a teljessége. Előbbre jutottunk?

Feltételezzük, hogy igen. „Tökéletes” emlékeket örökítünk meg az agyunkban. És tovább? Vagy folyamatosan visszagondolunk rá, hogy milyen jó volt, „bezzeg akkor!”, így bizonyos szinten a múltban élünk, és egy idő után fennáll a veszélye, hogy kikopik a jelen élvezete, vagy magunk mögött hagyjuk a múltat, és éljük tovább, ami adatott (mert nagy vonalakban, részletekbe nem süllyedve, ez a két opció lehetséges). Maximum konzekvenciákat szűrünk le, amelyekből építkezünk, de különösebben nem foglalkozunk a múlttal. Így pedig miért van értelme annyira széppé varázsolni?

Én szeretem a szabályokat, és reméltem, hogy van ezeknek olyan változata vagy kiadása, ami az életre vonatkoztatható. Egy recept, egy törvénykönyv, egy előírt módszer, de sajnos nyomát sem látom bármi hasonlónak. Kicsit deistán egyedül vagyunk a létezéssel. A jövővel, a jelennel, szerintem meg leginkább a múlttal.

Ahogy említettem, nem tudtam soha, mi a helyes hozzáállás a múlt kezeléséhez. Nos, most sem tudom. Csak annyit, hogy „ami még nem múlt el, az mind hátravan.”

Olyan világot élünk, amelynek egyik mozgatórugója a megfelelési kényszer. Rengeteg időt szánunk arra, hogy a körülöttünk lévők elvárásait teljesíteni próbáljuk. Szinte mindent megteszünk, hogy kifogástalan teljesítményt nyújthassunk, ne kapjon hibát senki bennünk, mindig legyünk elérhetők mások számára. Ezzel a megfelelni próbálással viszont egy idő után teljesen elveszítjük önmagunkat, lassan azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk valójában. Elfeledjük értékeinket, egyéniségünket, saját célunk nem lesz annyira előtérben, mint mások elvárásainak teljesítése. Nemcsak egy helyen, egy embernek igyekszünk megfelelni, hanem otthon, az iskolában, a munkahelyen, a barátainknak, és ha ez nem lenne elegendő, még a közösségi média felületein is. Ezek mind más és más dolgokat várnak el tőlünk, mi pedig az értékes és rohanó időnk nagy részét erre vesztegetjük. Az sokszor eszünkbe sem jut, hogy vajon magunkra mikor lesz időnk; a kérdés, hogy „ilyen vagyok én valójában?” meg sem fordul a fejünkben. Így napról napra egyre csak halványodik a személyiségünk, egyediségünk körvonala, és az sem tudatosul bennünk, hogy elveszünk a 21. század sablonmintáinak soraiban. Ez a hatalmas elvárásrendszer, ami körülöttünk van, ezután mindig is jelen lesz, viszont eldönthetjük, hogy mennyire akarunk a részesei lenni, mennyire határoz meg bennünket, mennyire függ tőle az életünk. Nehéz kiállni a sorból, de megéri. És ha sikerült, akkor olyan utat választhatunk magunknak, amelyről tudjuk, hogy építi személyiségünket, és nem(csak) másoknak, hanem végre önmagunk számára is képesek vagyunk teljesíteni.

Mikor jelenthetem ki biztosra, hogy megvan a hajtásim? Kolozsváron jogosítványt szerezni soha nem volt gyerekjáték, mint azt, gondolom, ti is jól tudjátok. Természetes, hogy elsőre nem sikerült a sofőr iskolám, miért is ment volna flottul minden? Második próbálkozásra viszont úgy álltam hozzá, hogy igen, ezúttal tényleg mindent beleadok! Megkönnyítem az életemet, és én fogom elvinni nagyit keresztrejtvényt vásárolni. De pörgessünk most vissza egy kicsit, hadd meséljem el, hogyan is kezdődött az egész. Egy igazán jó oktatóval úgy éreztem végre sikerülhet az, amire már régóta vágyom. Az örömöm viszont csakhamar elszállt. A távolinak hitt fránya vírus tornádóként söpört végig vágyaimon, és pikk-pakk belecsapott a közepébe. Volt sofőr suli, nincs sofőr suli. A karantén miatt jó ideig nem gyakorolhattam a vezetést. Mire újra kormányhoz ültem, úgy éreztem magam, mint a GTA-ban. Tudom, hogy a pirosnál megállsz, és félrehajolsz, ha jön a kamion. Mindent elfelejtettem, amit addig megtanultam. Aztán ahogy a levezetett óráim végéhez közeledtem, elkezdődött a vértizzasztó tanulás, hogy minél hamarabb szerencsésen átessek az elméleti vizsgán. Avval kellett szembesülnöm, hogy a vírus miatt csak előre egyeztetett időpontban lehet vizsgázni, és a legkorábban két hónap múlva van szabad hely. Csalódott voltam. Úgy éreztem, minden reményem elveszett a jogosítványommal kapcsolatban. Hiába vigasztaltak, hogy majd biztosan jó időpontot kapok a gyakorlati vizsgán, ha kivárom a két hónapot, aligha tudtak lelket önteni belém. Már a türelmem utolsó rózsabimbóját is kezdtem elhullatni. De valahogyan csak elérkezett a nagy nap, és izgatottan vártam az elméleti részt magam mögött tudhassam. Megnyugtatott a tudat, hogy nem kell órákat várnom, mint a legutóbb. A helyszínen viszont kiderült, hogy az előre lefoglalt időpont ellenére is szinte ugyanannyit kell várakoznom. Repült sapka, hajgumi, hajcsat, csak hogy ne fájjon senkinek. Törtem zúztam, kitört bennem a lelkiháború. A szakadó esőben kellett várnom egy órán át, hiszen a vírusra miatt nem volt lehetőségünk bent megtenni ezt. Lejárt. Az idegtépő, hideg, esős pár óra után a vizsgám elméleti része sikerült, ezután már csak a gyakorlati résznél várt rám újabb két hónap. Amilyen gyorsan szerettem volna, olyan lassan kaptam hivatalos engedélyt, hogy autót vezethessek.