Campus

Bezzeg…

Az igazi társ átka

by Krisztián Batrin | 2020. 11. 12. | Az igazi társ átka bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Mindenki hallhatott legalább egyszer már arról – ha nem bizonygatta maga is – hogy manapság nehéz szerelmesnek lenni, illetve még nehezebb megtalálni „az életfogytig tartó igaz szerelmet”. Különös generációs jelenség tapasztalói vagyunk: mindenkinek az igazi társra van szüksége, mégsem kapják meg azt sokan. Az idősebb nemzedékekkel ellentétben, mára már teljesen átértékelődött a kapcsolatok világa, a hetekig tartó udvarlási folyamatokat felváltotta néhány rövid beszélgetés, amiből már pattan a tűz, ellehetetlenítve a fiatalokat attól, hogy alaposan megismerjék egymást. Persze, az ilyen szerelem amilyen gyorsan jött, esélyes, hogy olyan gyorsan is megy. Napjainkban a társkeresés az emberek fejében egyből a társkereső alkalmazásokra asszociál, legyen ilyen például a Tinder. Egy előítéletes rendszer alapján, pár kép és egy rövid szöveg dönti el, hogy az adott személy nyerő-e nekünk, de attól még, hogy a szimpátia sok esetben kölcsönös, egy felszínes beszélgetésen kívül legfeljebb egy plusz követő az Instagramon, semmi más. Így még mindig valós a probléma, nincs meg a társ, nincs szerelem, csak annak hiánya. Ez az űr betölthető a magányról, kegyetlen szakításokról szóló zenékkel vagy végtelenségig nézett szerelmes sorozatokkal, filmekkel. Mert azokba beleélheti magát az ember, azt képzelheti, hogy egyszer ő is megéli majd az amerikai álmot. Azt, amikor egy buliban, a tiszta véletlen folytán összetalálkozik egy idegennel, az idegenből pedig egyszercsak társ lesz. Addig maradnak a percenként frissülő Instagram sztorik, egy Ariana Grande, a legjobb jelenetek a Skamból, egy rajz az egyedüllétről, vagy egy látszólagos álompár legújabb nyaralási képe, relationshipgoals hashtaggel ellátva. Az egész mögött ugyanaz van: a realitás, hogy magányosak vagyunk.

Lapszus

by Bartok Barbara | 2020. 11. 06. | Lapszus bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider |

Most már egy órája bámulom a számítógép képernyőjét: fehér, üres lap. Tetszik a tisztasága, egyszerűsége, hogy nem akar mondani semmit. Sem jót, sem rosszat, sem pletykát, sem hasznosat. Be kellene piszkítani. Írni kellene rá mondatokat, szavakat, betűket. Ismételni kellene a szabályokat, a hiányainkat, nyomorunkat. Kapaszkodót kellene adni néhány sorban, egy boldog percet, egy cseppnyi mosolyt, valami vicceset, ironikusat, bosszantót. De elfogytak, elhagytak a szavak, a betűk, a gondolatok. A távolból néznek vissza és hangos röhögésük visszhangzik. Elhasználtam már mindegyiket. Hatezer karakterben, két csomagban, tíz hírben mindennap felhasználom. Bár nem túl színes a paletta, amelyből a fogalmakat válogatni lehet: vírus, korona, beteg, halott. Vagy a másikban: víz, vízelzárás, utca, javítás. Blablabla. Hasznos, de szürke és lehangoló mondatokra pazarlom a szavakat. Nem jut a könnyedre. Írni kellene, mondani. De mit? És talán még fontosabb kérdés: kinek? Már úgyis rám meg ránk ragadt a szenny. Nemegyszer hallottam, ahogyan elküldenek melegebb éghajlatra, amint meghallják hangomon a pandémia napi adatait. És ilyenkor csak mosolygok. Engem is eltömít, én sem szeretem, én is unom és utálom. Azonban pont
ennyire unom és utálom a beszólogatásokat. Írnék színdarabról, slam poetry estekről, könyvbemutatókról.
Leírhatnám, hogy milyen finom a kávé habos tejjel, vagy ki is figurázhatnék embertípusokat, helyzeteket. Szólhatna
ez itt most az októberi melegről. Egy másik univerzumban, ami tavaly még a valóság volt, táncoltak már a szavak
ilyen témák körül, most sorban állnak az unalmasért. Telik a lap, mocskosodik, tízpercenként kerül rá egy agyonjavított mondat. Lapszusom van minden szó előtt. Ez olyan, mintha az ács szög, a varrónő tű nélkül próbálna meg dolgozni. Úgy szól most ez mindenről, hogy közben semmiről sem szól. Mert nem szólhat, nincs amivel, nincs amiért, és nincs akinek. Csak nézem a fekete karaktereket a fehér, teli lapon.

Barátunk, a lift

by Csog Brigitta | 2020. 10. 29. | Barátunk, a lift bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider |

Most melyik is helyes, etajul şapte, vagy al şaptelea? Igazából annyira mindegy, mert ha rákérdeznék valamire, valószínűleg annyi jutna eszedbe, hogy zusammen, holott ez aztán végképp nem az a nyelv, amelyen legékesszólóbban nyilvánulsz meg. Ahogy a tömbházajtóhoz egyre közelebb kerülsz, és szomszédod még mindig a kulcsait keresi, egyszerre leváltod a gyors és hosszú lépéseket a vánszorgós és minden falevélnél lassító járásmódra. Közben egyre idegesebb leszel, és eszedbe jut, hogy egymagadban olyan barokk körmondatokban tudsz fogalmazni románul, hogy öröm hallgatni. Na, persze nem ezért leszel bosszús, inkább amiatt, hogy a társalgás gondolatára elillan minden tudásod. Amint a nyelvi korlátokon átverekedtük és az elkerülni vágyott szituációban találjuk magunkat, nem marad más, mint az elterelés. Ha elég erősen koncentrálsz a vészhelyzet esetén alkalmazandó előírások gondos csemegézésére, akkor talán túl érdeklődőnek tartanak egy kétperces liftcsevejnél, vagy esetleg azt hiszik, sántikálsz valamiben, és nem szólnak hozzád rémületükben. Alapvető szocializálódási igényünkből fakadóan a lift az új barátságok, az időjárásról szóló csevegés, vagy épp a tömbházat érintő égető problémák megbeszélésének melegágya is lehetne. Persze ma már elképzelhető az a forgatókönyv is, amikor a potenciális beszélgetőpartner nem enged beszállni a liftbe maszk nélkül. Ez a társalgásra egyszerre alkalmas és taszító, nem feltétlenül barátságos hely, önmagában sem. Az ajtó becsukódását követően relatív rövid időn belül jutnak az ember eszébe olyan gondolatok, amelyekből a leszakad, kicsi, fulladás kulcsszavakat tudnám kiemelni. Bámulhatjuk magunkat a tükörben vagy a korábban említett instrukciókat böngészve elterelhetjük a gondolatainkat magányos, sokszor cammogónak tűnő fémszekrényünk nyikorgásáról. A telefonböngészés nem tartozik a szerencsésebb megoldások közé a térerőt jelző csíkok szellőssége miatt. Ez a masina, azt hiszem, sosem lesz kifejezetten kedves számomra, legyen szó magányos vagy csoportos használatról. Öröm lehet ugyanakkor az ürömben, hogy a tömbházból egyszerre sportlétesítmény válhat: a be-, illetve kijutásért napi kétszer öt perc intenzív kardióedzés az ajándék. Egy biztos, annyira azért nem félek tőle.

Nekem így indult. Neked?

by Mátyás Orsolya | 2020. 10. 15. | Nekem így indult. Neked? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg... |

Ezt el sem hiszem. Itt van, máris megjött, és nekem alig volt időm felkészülni az érkezésére. Nem csoda, mindig ezt csinálom. De most azt hittem, hogy késni fog. Erre három nappal korábban ideér. Szemtelen. Mindig az volt. De most… Most kissé megesett rajta a szívem. Hónapokon át kutatta a lehetőségeket, hogy miként oldhatná meg az utazást, meg az egész ittlétét. Miközben csak arra gondolhatott, hogy bárhogyan is cselekszik, nem sokakat ragadtat majd el itt saját magával. Ami azt illeti, engem sem villanyoz fel a gondolat, hogy egy évig el kell viselnem a jelenlétét. Ezután teljesen ki leszek szolgáltatva neki. Ott fogunk ülni újra szemben, és mást sem teszünk, csak pislogunk egymásra. Én általában csak úgy teszek, mintha figyelnék. Egész máson jár az agyam. Minden érdekesebb nála. Tavaly más volt. Mondjuk akkor sem kötötte le jobban a figyelmem, de legalább változtak a helyszínek, ahol megfordultunk. Kimozdultunk. Most csak akkor teszem ezt, ha elment. A barátaim is ismerik, sőt mindenki tud róla. Idén pedig közel mindannyiunkat nyomaszt a látogatása. Vannak olyanok is, persze, akik elfogadják, és csak azt hajtogatják, hogy sokat lehet tanulni tőle, meg valami olyasmit is, hogy mindenkinek meg kéne ismerni őt. Azt én is aláírom, hogy nem hátráltatja az embert. Úgy általában… Na de most? Napok óta azért imádkozom, hogy épségben átvészeljem a következő időszakot vele. Nehéz lesz, és ezt ő is pontosan tudja. Nemsokára találkozunk, én meg itt ülök és róla panaszkodom. Kitalálhatnék valamit, hogy ne így induljon a közös évünk. Azt hiszem, megyek, és beszerzek egy szemüveget meg valami feneketlen kávéscsészét. Igen, ez így jó lesz. Ugye, így kibírjuk majd egymást, online egyetem?

Vég(r)e

by Gebe Zoltán | 2020. 06. 19. | Vég(r)e bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider |

Az elmúlt évek legfurább szessziója előtt állunk. Hiába hittem az első három félév után, hogy már nem érhet meglepetés, a vírus közbeszólt. A távoktatás komoly nehézségeket okozott mindenkinek, sok tantárgynál kellett eltérni az eredeti tervtől. Rajtunk és a tanárokon is gyakran érezhető volt a tanácstalanság, hiszen erre a helyzetre tökéletes megoldás nincs. Nekem is hetekre volt szükségem az alkalmazkodáshoz.

Talán senkinek nem mondok újat azzal, hogy otthoni környezetben nem egyszerű az egyetemi dolgokra koncentrálni. A Zoomon tartott órák közben könnyen „eltévedhettünk” a net egyéb platformjain. Nem könnyű egész nap ugyanazt a képernyőt bámulni, jobban leszívta az energiámat, mint bármi más. A távoktatás időszakának tehát kevés pozitívuma volt, az egyik mindenképpen az, hogy nemsokára vége. Még szerencse, hogy a szesszió nekünk csak három-négy vizsgából fog állni, más szakokon durvább a helyzet. Az elmúlt időben néhány infós ismerősömmel beszéltem erről. Kiderült, hogy náluk sem csekélyebb a tanácstalanság, mint a mi karunkon. Van olyan tanáruk, aki nem várja el, hogy vizsga közben bekapcsolják a kamerát, más pedig egyszerre kettőt és képernyőmegosztást is kér. Elmondásuk szerint nem könnyű úgy jól teljesíteni, ha tudják, hogy figyelik őket (Big Brother feeling). Az orvosin is hasonló a helyzet, ott állítólag a feleltetés a leggyakoribb megoldás. Ezeken a szakokon egyébként sem lenne leányálom a vizsgaidőszak, de azt például elképzelni sem tudom, hogy a sportosoknál hogyan oldják meg. Néhány héttel ezelőtt többen is azzal biztattak, hogy az itthoni szesszió gyerekjáték lesz, mert észrevétlenül igénybe vehetünk bármilyen külső segítséget.

Már akkor sejtettem, hogy ez az elmélet túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Egyes feladatoknál ugyanis szinte teljesen mindegy, hogy a kanapén vagy a tanterem padjában ülve írja meg az ember. Erre az első parciálisom mutatott rá, ahol inkább a kreativitás számított, mint a tudás. Még most sem tudom eldönteni, hogy könnyebb lesz-e így a szesszió, mint máskor, de idén sem fogok éjjeleket készülni rá. Abban az egyben biztos vagyok, hogy ezt a félévet nehéz lesz kitörölni az emlékezetemből.

  1. Oldalak:
  3. 1
  4. ...
  5. 7
  6. 8
  7. 9
  8. 10
  9. 11
  10. 12
  11. 13
  12. ...
  13. 37