Az író és az újságíró bemennek egy bárba leülnek beszélgetni. (Nem, ez nem egy vicc kezdete.) Mărcuțiu-Rácz Dóra másodéves magyar-angol szakos hallgató. Szabadidejében a Dóra veszedelmes világa című blogjára ír bejegyzéseket vagy éppen a kék-fehér közösségire gyárt humoros vine-videókat (rövid, randomra összevágott pár perces szösszenetek – a szerk) szessziós idegösszeroppanásokról. Ha nem ezzel foglalkozik, akkor verseket, prózát vagy éppen színdarabot ír. Teljes cikk

Harmadik alkalommal hirdette meg idén májusban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete a Legszebb Erdélyi Magyar Dal című pályázatot az erdélyi zenekarok számára. A pályázat célja a magyar nyelvű, saját szerzemények írásának és előadásának bátorítása. Teljes cikk

Végre én is ellátogathattam Torockóra, és még ha nem is a Double Rise fesztiválra, amiről valamiért minden évben lemaradok, de elmehettem a médiatáborba, amit minden évben megszerveznek a BBTE Újságírás szak hallgatóinak. A tábor első napján felmásztunk a Székelykőre, amely eltakarja a felkelő napot, hogy az másodjára is előbukkanjon és felmelegítse sugaraival a kis falut. A túra elsőre kicsit nehéz feladatnak tűnt, de a csúcsra felérve elfeledtük minden fáradalmunkat, és csak csodáltuk az elénk táruló völgyet, amely ilyenkor, ősszel különösképpen festői látványt nyújtott. Jó érzés volt a kolozsvári forgatag után leülni, és csak bámulni a természetet, nem gondolni a stresszre, az egyetemre, a gondokra.   Teljes cikk

„Hahó, hahó,  felkelés, ki az ágyból gólyák”, „Gyerünk, gyerünk, nem fekszünk vissza”, “hiába húzod a fejedre a takarót, attól még itt vagy”, “5 kör futás bemelegítésként!” – visszhangzott péntek hajnali 2 órakor a másodévesek ricsaja az emeleti pincelakásokban Torockón, ahová gólyatáborba utaztunk, mi, elsőéves újságírótanoncok. Teljes cikk

Már nagyon rég kívánkoztam valami jó kis előadásra menni. Kedden lehetőségem nyílt végre eljutni egyre, a Mennyire. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem végzős színészhallgatóinak vizsgaelőadására, amelyet a  ZUG-ban tartottak. Kimondhatom, hogy ilyen színdarabhoz még nem volt szerencsém. Nem a mindennapi körülmények között, a szokásos „bemegyek a színházba, vagy operába leülök és végig nézem az előadást” sztori volt. Itt a színpadon székek voltak körbe rakva, és oda ültették a nézőket. Úgynevezetett, interaktív előadás volt, vagyis mi is be voltunk vonva a darabba, a közönségből bármikor közbeszólhattak, mesélhettek a saját életükről. A Mennyi? különböző emberi történetekről szólt, amelyet hat színész adott elő. Le a kalappal a hat egyetemista előtt. Bennem olyan érzéseket váltottak, ki, amiket egyáltalán nem gondoltam volna. Éreztem szomorúságot, dühöt, örömöt, haragot. Egy-egy történet mintha az én életemből lett volna kicsempészve, néha mintha magamat láttam volna. Volt szó Istenről-Sátánról, életről-halálról, szerelemről-gyűlöletről. Jónéhány olyan dolgot felhoztak, amelyeket talán észre sem veszünk már. Az emberek nem figyelnek egymásra, jóval inkább csak saját magukkal törődnek, a kapcsolatok nagy része nem őszinte, a furcsa embereket pedig kiközösítik.

Rengeteg olyan kérdést tettek fel, amelyre egyszerűen nem tudtam rögtön válaszolni. Csak hebegtem-habogtam. Olyan kérdések, amikkel nem foglalkozunk, mert azt érezzük nincs értelme velük bíbelődni. Elhangzott többek között az a kérdés, hogy „Szerinted létezik Isten?”. Ez az a tipikus kérdés, amivel már az ember inkább nem is foglalkozik, mivel úgyse jut egyről a kettőre. Egy másik kérdés, amit feltettek a jelenlévőknek, hogy „Mit csinálnál, ha lenne egy olyan nap, amikor bármit teszel, nem lesznek következményei? Ha nem lennének szabályok ”. Feleletként elhangzott a bankrablás, utazás, lopás, viszont sokan mondták, hogy ilyenen soha nem is gondolkoztak. Hát persze, hogy nem, hiszen korlátok között éljük az életünket. Mondhatni, hogy burokban. Erre a kérdésre én csak annyit tudtam felelni, „mindent”. Egy másik számomra érdekesnek bizonyuló kérdés a „Mitől félsz?”. Mindenki első reakciója, hogy a haláltól. Én sokkal inkább a magányt mondtam volna, hiszen senki se hallhataltan, ebből nincs kibúvó, ha pánikolunk tőle, akkor sem. Márta, akivel nem foglalkozott édesapja soha, és ez őt rettenetesen zavarta, úgy határozta meg, hogy „az élet lábujjhegyen járás a halálba”. Majd megkérdezte a hallgatóktól: „Szerintetek az élet szép?”. Volt itt igen, nem és néha felelet is. Én azóta is gondolkozom a válaszomon. Szerintem az életnek vannak szép, és vannak borzasztó részei. Ha hónapokkal ezelőtt kérdezik meg ezt tőlem, talán azt mondtam volna, hogy szép. Most… most talán azt mondanám, hogy nem igazán. Az élet egy göröncseges út. Hol beleesünk néhány mély gödörbe, hol pedig a magasba ívelünk, ahol úgy érezzük minden tökéletes.

Rám ez az egy óra, óriási hatással volt. Még hazafele a buszon zötykölődve is ezeken a történeteken, kérdéseken filóztam, kerestem a válaszokat magamban, és keresem továbbra is.

Parászka Emőke