Nem lehetek beteg, hisz fiatal vagyok…
Fiatalon szép az élet. Az ám. Azok az ifjú évek, amikor még csak azért is leülünk a hideg padra, kőre, lépcsőre, mert mi az nekünk, egy felfázás? A heti egy alma és avokádó majd úgyis megvédi a szervezetünket a baciktól. Sőt, teszünk egy kis fahéjat a kávéba, s máris egészségesek vagyunk. Mitől is félni? Velünk úgysem történhet meg, hogy betegek legyünk, hiszen a betegség az időseké. Ráérünk mi még arra.
Gondolj csak bele, te hányszor nyugtattad magad azzal, hogy áh, veled úgysem történhet meg, mindegy, miről volt szó. Csak hogy tisztázzuk így az elején: bizony, bármi megtörténhet veled is, velem is! A motivációs szövegekben hangoztatott „nincs lehetetlen!” okosság sem zárta ki soha a rossz dolgokat. De ha már motivációs szövegekben halljuk, miért is értelmeznénk úgy, hogy csalódás is érheti az embert? Áh, ennek semmi értelme…
Gyerekkorban távol áll tőlünk minden betegség. Akkor a legegyszerűbbnek tűnik a tőlünk legtávolabb álló generációra kenni a dolgot, általánosítani, mivel tényleg azt látjuk, hogy a legtöbb egészségügyi gonddal az idősek szenvednek, na meg, hogy általában egy fióknyi gyógyszer az átmeneti megoldás a bajokra.
Na jó – gondolja magában a gyerek – én már tuti nem akarok megöregedni!
Őszintén? Én sem akarok megöregedni, de igazából mindegy is, mert már tudom, hogy nem feltétele a betegségnek az időskor, és azt is, hogy a baj úgy jön, mint a Mikulás – nem látjuk, csak a nyomait, és néha nem azt az ajándékot kapjuk, amire számítottunk, mégis el kell fogadnunk, mert nekünk szánták. Aztán jöhet az interneten való böngészés, hogy mégis mi lehet a gyógymód a váratlan nyavalyára. Vagy hogyan kerülhettük volna el?
A jó hír az, hogy a legtöbb kór tünetei előbb vagy utóbb jeleket festenek a testre, hogy felhívják az ember figyelmét arra, hogy valamilyen alkatrésze a szervezetnek bizony meghibásodott. A rossz hír pedig, hogy az emberek nagy része nem veszi komolyan az ilyen figyelmeztetéseket, nekik pedig a második fázis a fájdalom, ami fájdalomcsillapítóval elmúlik, „oszt jól van”.
Na de meddig van jól?
Amikor legutóbb kórházban jártam, hallottam, amint egy ápoló arról érdeklődött a betegétől, hogy milyen mélyreható lelki öröm vagy csalódás érte őt az utóbbi időben. Érdekes helyzet volt, mert még nekem is mint hozzá nem értőnek feltűnt, hogy az illetőnek a lábával van problémája. Az ápoló hamar észrevette az értetlenkedésem, és elmagyarázta, hogy minden betegség emocionális alapú, a testben, és a testen ezek tünetei láthatók.
A meglepettség az arcomra rajzolódott. Mindaddig azt gondoltam, hogy ebben csak a spirituális emberek hisznek, egy orvos vagy ápoló sosem mondana ilyet.
Hazaérve a Facebook lepett meg hasonló módon egy, a lelki eredetű betegségek témáját boncolgató cikkel. Az oldal kis bevezetővel indított, majd ábécésorrendben az ismert és általam kevésbé ismert betegségek nevei álltak, a lelki okok meg magyarázatként sorakoztak mellettük. Ahogy vágtattam a sorok között, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha mindez igaz, milyen csúnya tévhitben él minden egészségügyi problémával küzdő, legyen az fiatal, idős vagy bárki, aki úgy véli, hogy sorsának elkerülhetetlen ínyencsége a betegség.
„Gondolatvilágunk mint egy „irányító központ”, hatással van az érzelmeinkre. Ha egy negatív érzelem kibillent minket az egyensúlyunkból, és ez az állapot tartósan fennáll, akkor a szervezetet átjáró energiák nem tudnak megfelelően áramlani. Elakadások, blokkok keletkeznek, amelyek szintjén az egyes szervekben kezdetben kisebb funkciózavarok, később egyértelműen kimutatható betegségtünetek jelentkeznek.” (Forrás: lelkednek.hu/)
Nem szeretnék senkit meggyőzni afelől, hogy semmi más meghatározó tényező nincs, és ha az ember nem enged teret az erős érzelmeknek az életében, akkor minden bizonnyal egészségesen él, ameddig csak szeretne. Afelől viszont annál inkább, hogy jobban kell figyelni magunkra és a hozzánk közel állókra. Figyelni kell a szervezet segélykiáltásaira, és abban az esetben is szakember véleményét kell kérni, ha úgy tűnik, minden jól megy. Mert idősekként diagnosztizálhatnak olyan bajjal is, amiért huszonévesen „dolgoztunk meg”.