Huszonegy évesen nagyon nem vagyok kibékülve ezzel a világgal. Bármilyen témában kezdek el beszélgetni a barátaimmal, azt érzem, hogy a világ egyre csak lejjebb csúszik azon a bizonyos lejtőn. Minél több könyvet olvasok el, annál inkább érzem, hogy az ember minden elvet eltapos, amit valaki vagy valakik megalkottak. Miért?

Minden téma mögött a miértek csapnak össze, kérdések sorozata, ami nem hagy nyugodni. Miért beszélünk úgy Amerikáról, mint az álmok földjéről és a lehetőségek világáról? Hogyan tudjuk az álmok földjének nevezni azt az országot, amelynek a titkosszolgálata kifejlesztett egy drogot azért, hogy az ott élő afroamerikaiakat elpusztítsa és ürügye legyen arra, hogy börtönbe zárja őket. A CIA fejlesztette ki a crack-kokaint, ami ma az USA-ban az egyik legtöbb áldozatot szedő kábítószer. Miért nevezünk felszabadítónak egy olyan nemzetet, amely néhány száz év eltolódással ugyanolyan holokausztot végzett az őshonos indiánokkal szemben, mint a náci Németország a zsidókkal? A történelmet tényleg a győztesek írják.

Miért van az, hogy az emberek beleegyezése és véleménye nélkül eldöntik egy növényről, hogy az káros? Egy olyan növényt kriminalizálunk, ami a földből nő, és soha senkinek nem oltotta ki az életét. Hogy lehet olyan növényre, amiről bebizonyították, hogy öli a rákos sejteket azt mondani, hogy nem kérjük, mert drog, és közben felhörpintjük az ötvenfokos pálinkát? Azt a pálinkát, ami nem egy vagy két ember életét tette tönkre. De az legális és jó, hiszen lassan hungarikummá vált, sőt az anyaországi miniszterelnök is Facebook-poszttal ünnepli, hogy legálissá vált a pálinkafőzés Magyarországon. Nem értem…

Nem értem, miért lehet törvényes a félkarú rabló és a szerencsejáték. Miért legalizál az állam olyan dolgokat, amelyek emberi életeket tesznek tönkre. A kis sarki kocsmában egy feles, és máris dobjuk bele az „ápárátba” a lejeket. Az állam, amely ma a mi biztonságunkért felel és amelynek a mi jólétünket kellene biztosítania, kirabolja a polgárait. Hiszen bármennyit is nyerjen egy szerencsésebb alany, ezek a gépek mind egy szálig úgy vannak beállítva, hogy az ember veszítsen, az állam pedig nyerjen rajtuk.

Nem értem, harminc évvel a forradalom után miért ülnek még mindig a parlamentben ugyanazok a tolvajok, akikről kiderült, hogy loptak, csaltak, hazudtak. A nép pedig miért hiszi el nekik még mindig azt a sok hazugságot, amit kitermelnek magukból. Miért van az, hogy koronavírus-járvány alatt mindenki az online tanítással meg a tesztelésekkel van elfoglalva, és nem figyelnek arra, hogy még mindig vannak olyan települések, ahol nincsen villany, víz? Ha pedig az ember úgy érezné, hogy ezt már nem lehet fokozni, ők megteszik, és kiirtják az erdőinket is. Természetesen ezt is az orrunk előtt.

Miért van az, hogy a hitből vásári cikket csinálnak? És nem csak egyik-másik nemzet egyházai, hanem mindegyiké. Eladták aprópénzért az istenüket. Nem értem, miért baj az nekik, ha az ember fia nem az ember lányát szereti, hanem egy másik ember fiát. Miért hiszik azt, hogy ők feljebb állnak egy bizonyos ranglétrán, mint mások, és ők majd eldöntik, hogy ki kit szerethet. Aki meg nem úgy szeret, ahogy ők elképzelték, azt betegnek titulálják.

Nem értem, mire jó ez a tömény fanatizmus meg gyűlölet. Ez a fölösleges harc egymás ellen, ami nem vezet sehova, csak tragédiába. Nem értem, miért nem tudunk szeretettel és békességgel élni embertársaink mellett. Kellett 21 év ahhoz, hogy megértsem, miért csak állatok kerültek fel arra a bizonyos bárkára.

Az egyik kedvenc meséskönyvemet nagyjából kétéves koromban kaptam a keresztszüleimtől. Rengetegszer fel kellett nekem olvasni. Imádtam én is kézbe venni, forgatni, elemezni. Az oldalai színesek voltak, a rajzok barátságosak. Olvasni sem kellett tudnom ahhoz, hogy megértsem, miről lehet benne szó. Az illusztrációk egyértelművé tették a történetet, sőt fejben akár még hozzá is tehettem. Az apró részletekből új cselekményszálak fejlődhettek ki a képzeletemben. A mesék pozitív hatásairól ódákat lehetne zengeni. Nemcsak a képzelőerőnket, hanem szókincsünket is fejleszti, fontos az érzelmi intelligencia kialakulásában, hiszen a mesék által a negatív érzések is felszínre kerülhetnek, amelyekkel sokszor nem tudunk mit kezdeni, ám az erkölcsi nevelés sem marad el, és a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz felett.

Aztán megjelentek a rajzfilmek. Kedvenc mesehőseink életre keltek a vásznon. Hát van ennél fantasztikusabb dolog? Képes voltam órákon át ücsörögni a tévé előtt, ezerszer megnézni kedvenc rajzfilmjeimet, megunhatatlan volt az a sok szín, hang és kép. Mindig tudtam, mikor kezdődik és ér véget az aznapi Scooby-Doo-adag, hogy hány órától váltja fel az Animax a Minimaxot, ahol végre Kukucskáé lesz a főszerep, ez volt ugyanis az egyetlen, amit ezen az animékre koncentrálódó csatornán nézhettem. Ha valaki esetleg nem ismerné a Kukucska kalandjai című, kissé bugyuta, elég fura, mégis szerethető rajzfilmet, annak ebben a korban már csakis alkohol fogyasztása mellett ajánlom.

Butus mesékről beszélve, azt hiszem el is érkeztünk a célig, a non plus ultráig, az egyedien borzalmas Peppa malacig. Az egyik oka annak, hogy csodásnak mondhatom a gyerekkorom, talán az, hogy nem volt benne ez a rajzfilm. Egyetlen epizódot sem láttam gyerekként. Néhány évvel ezelőtt még csak nem is hallottam róla.

Kezdjük a grafikával. Elvárjuk, hogy ha már a gyermek hosszú órákat tölt egy mese nézésével, akkor az legalább olyan képi világgal rendelkezzen, ami kicsit komplexebb, mint ez az egyszerűen és primitíven megrajzolt valami. A cselekmény akár megfelelőnek is mondható, hiszen célközönsége a beszéd elsajátításának útján levő gyermek, aki számára jobban érthető az egyszerűbb és hétköznapibb történet. Ebben egy felolvasott mese miért ne tudna jobban segíteni? Maradjunk annál, hogy a szülőnek nincs mindig ereje az olvasáshoz. Így hát marad a rajzfilm. Ezzel a gyerekek konkrétabban kapják meg az információkat, kevesebb teendő jut a képzelőerőnek, és több a nyitott szájjal bambulás. Peppa malacnak sok évadra volt szüksége, míg eljutott addig, hogy olyan családot mutasson be, amely nem sztereotípiára épül. Az első néhány évadban ugyanis Peppa anyukája háztartásbeli volt, míg az apukája dolgozó szülő. Szerencsére ma már a papamalac is képes porszívózni és a mamamalac is végezhet számítógépes munkát.

Érdekes az ártalmatlan rajzfilm egy váratlan következménye: a Peppa-effektus. Angol verzióban brit akcentussal élvezheti a közönség, ezért sok amerikai család arra lett figyelmes, hogy porontyuk beszéde Peppa brit akcentusára próbál hajazni. Divatként terjedt a kicsik körében ez a fake brit akcentus, amely mellé még a rajzfilmből ismert (a mondatok után megjelenő) horkantás is társult. A szülők maguk dönthetik el, számukra mennyire számít negatívnak ez a jelenség, s bár minket nem igazán fenyeget ez a „veszély”, mégis jó tudni róla.

Természetesen, nem szörnyűséges ez a rajzfilm, sőt fontos megemlíteni, hogy a rövid, mindössze ötperces részek könnyen feldolgozhatóak, a kicsik számára releváns eseményekkel mutatják be a hétköznapi életet egy érdekesebb, malacosabb világon keresztül, és ami talán a legpozitívabb, hogy nyoma sincs benne agresszivitásnak. Mégsem hiszem, hogy a nagyon (de nagyon) távoli jövőben a gyerekeimet megismertetném ezzel a mesével.

Új év, új én. Na persze… Kicsit unom már a szokásos maszlagot. Én erre az évre nem fogadtam meg semmit, ahogy az előzőekre sem. Nem azért, mert nem tudnám betartani, hanem azért, mert nem sok értelmét látom. Megfogadjak valamit, amire lehet, néhány hét múlva nem is emlékszem már, csak hogy ne maradjak le a többiektől? Milyen már…

Ehelyett inkább az új év első napjaiban eldöntöttem, hogy miket szeretnék csinálni, megvalósítani ez idő alatt. A legelső, ami nagyon aktuális lesz számomra az, hogy elköltözöm. Végre új impulzusok érnek a sok bezártság után. Minden szempontból a legjobbkor jön ez a változás. Ezzel fogok véglegesen kiszakadni az elmúlt évből. Kicsit azért sajnálom is, hogy itt kell hagynom az anyuhotelt, mert mégiscsak a gyerekkoromat és a kamaszéveimet ebben a kis kuckóban töltöttem, de nem szomorkodom, mert minden egy tarsolyban van: érzések, élmények, és a hőn szeretett miszmaszjaim.

Az egyetemmel kapcsolatban nem igazán tervezek semmit, mert hát lehet-e tervezni ilyen időkben? Folytatom a monoton egyetemi életemet a laptop előtt, és várom a pillanatot, amikor azt mondják, hogy újra áttelepíthetem magam a virtuális világból az igaziba. Most még azért sem panaszkodnék, ha az ötödik emeletre gyalog kellene felmenni. De egyelőre ez álom marad. Azért annyi reményem van, hogy legalább a következő tanévet ott kezdjük, ha már idén is olyan szerencsések voltunk, hogy egész évben a „maradj otthon” kötelezettségnek kellett eleget tennünk.

2021-ben szeretném, ha már nem az előbb említett két szó határozná meg a napjaimat vagy mondjuk a nyaramat. Csodálatos helyekre tervezek utazni a barátaimmal, szeretnék fesztiválra menni velük vagy késő estig kártyázni, társasozni, iszogatni és szórakozni a városban. Jó lenne, ha mehetnénk színházba és moziba, kikapcsolódni. Hiányzik az az érzés, amikor igazán szabad vagyok. Hiányzik az, amikor nem kellett figyelnem hány óra, mert nem kellett hazaérnem még tizenegy előtt. Hiányzik az a régi pezsgés. Hiányoznak a csoporttársaim, mert bár beszélgetünk az online platformokon és találkozunk az online órákon, az mégsem olyan, mint amikor személyesen ülünk egymás mellett a 302-es teremben. Sok minden hiányzik, amit nem tudom, mikor kapok vissza, vagy visszakapom-e egyáltalán, de egy biztos: ebben az évben nagyon bízom.

Nagymamáink, dédmamáink nemcsak a titkos recepteket hagyták ránk, amelyekkel megfoghatjuk álmaink férfiját, na meg a hasát, hanem különböző szokásokat, hagyományokat is, amelyek végigkísérik az év minden egyes napját. Néhány közülük viszont különösképpen december 31-re és a következő év első napjára vonatkozik, ugyanis ezek azok a napok, amelyek ugyebár meghatározzák a ránk váró esztendő sorsát.

Óév utolsó és az új év első napján vigyázz, mit csinálsz, ne takaríts, ne forgasd fel a házat, mert azt fogod csinálni egész végig a következő évben. Éppen ezért pihenj, relaxálj, élvezd ki e napok minden pillanatát, hiszen sose tudhatod, lehet, ennek köszönhetően fog valóra válni a régóta dédelgetett álmod. De azért kelj fel korán, ne lustálkodd át a napot, mert akkor rád marad, s egész évben nem lesz kedved semmihez.

Egyél sok halat, hiszen a pikkelyek a pénzt jelképezik. Minél több a pikkely, annál nagyobb a vagyon. Aztán majd úgy éled a világodat, mint hal a vízben. Ha nem kerül hal, a lencse is megteszi, a lényeg, hogy minél több szemes ételt egyél, lencsét, borsót, kukoricát – értelemszerűen annál nagyobb lesz a vagyonod. Az is segít, ha szilveszter éjjelén és újév napján van némi pénz a tárcádban, nehogy üres legyen a következő teljes évben. Persze, az még jobb előjel, ha a bankszámláid jó kövérek…

Csonka héten viszont paszulyt ne egyél, eltűnik a szerencséd, és ha mégis úgy sikerül, hogy a heti menü részévé válik, akkor tiszta sebes lesz az arcod, és még a paszuly gondolatát is bánni fogod.

A fagyóba elrakott disznóhúshoz se nyúlj az ünnepi vacsora miatt, úgy eltúrja a szerencsédet, ahogy csak tudja. Inkább egyél egy kis csirkemellet és tyúkhúslevest, ezek a tollas bombák úgy kikaparják a szerencsét, hogy még csillogni fog. Bár a csirke is megfontolandó, mert mások azt tartják, ha azt eszel, kirepül a szerencse a házból…

A fagyöngy alatt nem csak csókolózni illik, szerencsét is hoz az új évben, egy kis cserépben még jól is mutat a pulton.

Akármilyen sokat kóstolgattad a pálinkát, az éjféli tűzijátékot megnézni feltétlenül az ajtón menj ki, éjfél előtt és után egy-egy órát ugyanis nehogy ablakot nyiss, mert kirepül a szerencse.

Ha nem otthon töltöttétek az éjfélt, elsőként a férfiak járják be a ház minden szobáját, hogy bent tartsák a boldogságot. És az új évben elsőként feltétlenül férfiember lépjen be a házba.

Tiszta ruhát ne hagyj kiterítve, az olyan, mintha a bőrödet terítenéd ki a világ elé, s ki tudja, mi talál történni vele.

A gémes utcakútnál azért vigyázz, hogy a tied és a párod fonott, százszínű koszorúja legyen az első, amit éjfél után néhány perccel a kútgémre, pontosabban a végére, a lánc fölé helyeznek, s úgy, hogy onnan el ne lehessen mozdítani. Nehogy úgy járj, mint sokan egy szilágysági községben, hogy az év első vacogós hajnalát veszekedéssel, verekedéssel töltötték. Ez a koszorú viszont titeket, kettőtöket jelképezzen: legyen tele színnel, selyemszalagokkal, zöld növénnyel, virítson, hogy az utca másik végén is látható legyen. Minél bőségesebb, tömöttebb, annál több víz lesz a kútban, annál termékenyebb lesz a termőföld és gyümölcsöző a kapcsolatotok.

És még mielőtt teljesen átadnád magad a szilveszteri eszem-iszomnak, ne felejtsd el elkészíteni a hagymakalendáriumot azért, hogy már újév első napján pontosan tisztában legyél az évi időjárással. Egy szép nagy fej hagymát vágj kettőbe, a rétegeit oszd tizenkét részre, és jegyezd meg pontosan, melyik réteg melyik hónaphoz tartozik. Szórd meg egy kis sóval őket, s várd, hogy teljen az idő. Amelyik réteg meglevesedik másnap reggelre, az esős hónap lesz, amelyik réteg pedig száraz marad, ott nagy melegre számíthatsz.

Fiatal leánykák pedig, akiknek még nincsen kivel koszorút fonni a gémes kútra, ne aggódjatok! Készítsetek gombócokat, mindegyikbe rejtsetek el egy-egy nevet, és tegyétek oda a nagy fazékba főni egy kis sóval. Amelyik gombóc a víz tetejére emelkedik, olyan nevű férjed lesz a jövőben. Aztán ha kettő vagy három bukik fel, akkor még ha akarod, sem tudod levakarni magadról a füledig érő vigyort.

Ezek a babonák azok, amelyek generációk óta végigkövetik az emberek mindennapjait, amelyek óvatosan körbefonódtak az életünkben, hogy megmosolyogtassanak, kicsit elvarázsoljanak.

Az új évben megtanulok főzni! Jövőre többet tanulok! Megfogadom, hogy ezután több énidőt hagyok magamnak! Majd sportolok, majd egészségesen étkezem! Január elsejétől változtatok a napi rutinomon! 2021 más lesz! Ugyan, kit akarunk átverni? Szerintem leginkább magunkat sikerül.

Elméletben az újévi fogadalomtétel olyan szokás lenne, amely teljes mértékben helytálló: az óévben hagyjuk a negatívumokat, és önerőből változtatunk a saját hozzáállásunkon, szokásainkon, így teremtve élhetőbb, boldogabb jövőt. Az egyetlen baj az, hogy ezt egy adott dátumhoz kötjük – aminek van jelentősége és értelme, ahogy említettem, viszont „határidő” terhet rak az ember vállára a. Magunkat hajszoljuk kényszeresnek érzett szituációkba általa. Már ha teszünk újévi fogadalmat. A környezetemben nem tudom, van-e olyan személy, aki szilveszter éjszakáján kimondja, hogy jövőre ő igenis változtat. Talán ismerjük eléggé magunkat, hogy tudjuk, úgysem sikerül.

De miért nem tudjuk betartani a saját fogadalmainkat? Ennyire nem volna erőnk és kontrollunk éppen önmagunk fölött? Az Anna and the Barbies zenekar Néha című dalából idéznek ezek a gondolatok egy sort a fejembe: „kicsik a csaták, csak a szavak nagyok.” Nagyjából ezzel összegezni is lehetne a fogadalmak tiszavirágéletének okát, viszont akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem teszünk a céljainkért, és miért fogadunk újra meg újra magunknak és a világnak a pillanat hevében olyasmiket, amikről tudjuk (ha csak mélyen is), hogy úgysem tartjuk be. A saját értelmetlen kis játékunkat játsszuk ezáltal minden évben – pedig elméletben minden szép, minden jó.

Értelmetlennek tartom, hogy a változás mellett döntsünk az újév hajnalán akkor, ha nem olyan célokról beszélünk, amelyek azelőtt is megfogalmazódtak bennünk és foglalkoztattak minket. Szerintem akkor kell a változtatás mellett dönteni, ha valóban úgy érezzük, hogy megérett rá az idő, és mi magunk is megértünk rá. Ha kitűzünk egy célt, fontos, hogy igazi, mély elhatározás legyen mögötte – ha nincs, akkor valószínűbb az, hogy nem tudjuk betartani.

Azok számára, akik úgy döntenek, újévi fogadalmat tesznek, lenne itt néhány javaslat, ha úgy tetszik, tanács, hogy sikeresebben tudják megvalósítani:

1. Győződjünk meg róla, hogy a kitűzött célunk reális!

Legyünk tisztában a saját korlátainkkal, tűrőképességünkkel, és ahhoz mérten döntsünk a fogadalom mellett/ellen. Ez nem azt jelenti, hogy a feladat nem lehet egyben kihívás is, inkább azt, hogy ne akarjunk erőnkön felül teljesíteni.

2. Fogalmazzuk meg a döntésünk okait!

Naplóba, a telefon jegyzeteibe, vagy akár egy régi piszkozatra jegyezzük fel az okokat, amelyek arra buzdítottak, hogy változtassunk. Ez az emlékeztető segítséget nyújthat krízishelyzetben, amikor feladnánk. Ha mégsem, akkor talán a cél nem volt annyira fontos, vagy a kijavítandó problémák nem olyan aggasztóak.

3. Jutalmazzuk meg magunkat! 

Ne várjunk el hirtelen pálfordulást magunktól, haladjunk lassan és lépésről lépésre. A jutalmazással ügyesen „manipulálhatjuk magunkat”: kisebb, részleges sikerekért megengedünk magunknak olyan kikapcsolódást, amely nem szabotálja az elérendő célt (például, ha diétázunk, a jutalom ne egy tábla csoki legyen, inkább extra énidő, egy jó film megnézése vagy ehhez hasonló kellemes időtöltés). Fontos magunkban tudatosítani, hogy ha lassan is, de haladunk. Kössük sikerélményekhez a változást, akkor több kedvünk lesz folytatni az utunkat.

4. Úgy cselekedjünk, ahogy nekünk jó!

Amiket eddig felsoroltam, azok csak általánosítások. Tudjuk, hogy minden ember más: egyeseknél teher alatt nő a pálma, másoknak folyamatos külső megerősítésre van szükségük. Ez csak szamárvezető, nem recept. A legfontosabb az, hogy tudjuk, minket mi motivál. Nem kötelező újévi fogadalmat tenni önmagunk vagy valaki más nyomására. Viszont ha tettünk, akkor a lelkiismeretünknek felelünk vele, és a magunkról alkotott képünket formáljuk sikereinkkel és kudarcainkkal.

Összegezve, a mi döntésünk az, teszünk-e újévi fogadalmat vagy sem. Az is a mi kezünkben van, hogy a választott célt milyen módszerrel akarjuk elérni, az is, hogy teljesítünk vagy elbukunk. Csak akkor legyenek nagy szavaink, ha a nagy csatákra is készen állunk.