Mondják, hogy az első szessziós időszak a legkegyetlenebb. Ez nem feltétlenül igaz. A másodikban is éppen annyira vért fog izzadni az, aki nem éri be az átmenővel, de sok esetben még azok sem menekülnek a gyomorgörcstől, akik azt vallják, mindegy hányas, csak legyen meg. Igaz ami igaz, a sfântu’ cinci sok egyetemistát húzott már ki abból a gödörből, amibe a legtöbb alkalommal saját magunk ugrottunk fejest, ez viszont független attól, hogy éppen hányadik vizsgaidőszakunkat éljük meg. Végzősként már kialakult egy olyan rutinom, amit, ha becsülettel és odafigyeléssel követek, sikerül átrugdosnom magam a nehéz heteken – ezt a tapasztalatot osztom meg most veletek is. Nem vállalok azonban senkiért felelősséget, ha nagy jegyeket szeretnél, nem a jó cikket olvasod.

Első és legfontosabb tipp: aludd ki magad, majd szánj időt az elkészülésre, mielőtt elindulnál otthonról. Ha nagyjából kapisgálod, hogy miből kellene vizsgázni, akkor is hatalmasat dob az önbizalmon, ha kipihenten és magaddal szemben elégedetten jelensz meg a vizsgán, de ha teljes mértékben párhuzamos vonalon futsz is a tantárggyal, akkor legalább annyival tiszteld meg a napod és saját magad, hogy nem kialvatlanul, üres gyomorral, energiaitallal a kezedben esel be a tegnapelőtti paradicsomfoltos pulcsidban. Ha bukunk, legalább szépen bukjunk. Nem mellesleg, a tapasztalataim alapján, ha a legnagyobb önbizalommal beszélsz bármiről is, még akkor is elhiszik, hogy igazad van, ha épp a legnagyobb baromságot szülte meg az ajkad.

Második tipp, ami vetekszik az elsővel: használd ki a hirtelen érkező pluszidőt. Olyan időszakba csöppensz hirtelen, amikor nem kell egyetemre járni. Mármint órákra nem kell járni, de a vizsgát is opcionálissá lehet alakítani, ha jól csinálod. A lényeg, hogy hirtelen felszabadul egy jó nagy adagnyi idő, amit hasznosan is fel lehet használni. Értem ez alatt azt, hogy a syllabust kicsit górcső alá véve, elhiteted magaddal, hogy a félév során feldolgozott témák valójában az álalános műveltséghez tartoznak, és te, bizony, nem vagy általánosan műveletlen, tehát a hirtelen nyakadba szakadó időtengerben úgy tudsz úszkálni, hogy a hasonlóan általánosan művelt csoporttársaddal, barátoddal kimentek sörözni, vizsgára való készülődés címszó alatt. Ha nem hiszed, zárómondatként megsúgom, hogy ezt brit tudósok tanulmányaiban olvastam, tehát teljes mértékben hasznodra fog válni.

Harmadik és egyben utolsó tipp: ne stresszelj! Ugye, milyen jó tanács? Tudom, hogy ennyivel ki is űztem belőled a gyomorgörcsöt, csak azt nem értem, a pszichológusok miért nem alkalmazzák ezt az egyszerű módszert, hogy megmondják, mit ne érezz. Na, de a lényeg, hogy tényleg ne engedd, hogy maga alá temessen a pánik. Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Ezt talán először Micimackótól hallottam, majd Kertész Imre könyvében olvastam, de szerintem az első hivatalosabb forrásból származik, ezért téged is meg kellene győznie. Mert tényleg mindig lesz valami, és mindig alakulni fog az élet. Az idő nagy részében pedig, hidd el nekem, tudsz annyit produkálni, hogy a pótszessziós hét és az azt megelőző üresjárat két teljes hétnyi vakációt eredményezzen.

Végső soron sok sikert kívánok, amennyiben ezeket betartod, és a Fennvaló is úgy övezi az utad, hogy az neked jó legyen, akkor biztos minden a legnagyobb rendben lesz! 

S. Thompson Hell’s Angels: The Strange and Terrible Saga of the Outlaw Motorcycle Gangs című könyve a Pokol Angyalai néven ismert hírhedt motoros klub viharos világának lebilincselő feltárása.

Thompson eredetileg 1967-ben megjelent műve az újságírás, a vonzó stílusú riportok és a társadalmi kommentárok egyedülálló keverékét kínálja, és az olvasóknak eleven és gyakran felkavaró portrét nyújt a törvényen kívüli motorosok körül kialakult szubkultúráról. Ez volt az első kiadott könyve a szerzőnek, bár a Rumnapló néhány évvel korábban megíródott, az első kiadásig 1998-ig várni kellett.

Thompson újságíráshoz való hozzáállását talán a legjobban az elmélyüléssel lehet jellemezni, mivel jelentős ideig elmerült a Pokol Angyalainak világában. Az, hogy sikerült beágyaznia magát a szubkultúrába, lehetővé tette számára, hogy a bennfentes szemszögéből adjon képet az olvasóknak a Pokol Angyalainak zord és gyakran kaotikus életmódjáról.

Stílusára jellemző, hogy elmossa a tény és a fikció közötti határokat, és a saját szubjektivitását is beleviszi az elbeszélésbe. Thompson nem csupán tudósít, hanem maga is részese lesz az eseményeknek, a Pokol Angyalai mellett átéli a pörgést, a félelmet és a káoszt. Ez a magával ragadó megközelítés megkérdőjelezi a hagyományos újságírói normákat, és a hitelesség egy rétegét adja a történetmeséléshez. Thompson a Pokol Angyalait nemcsak karakterekként, hanem a hatvanas évek vélt konformizmusával szembeni, ellenkulturális reakciót képviselő szimbólumként is használja. A motoros banda a lázadás, a szabadság és az amerikai álom sötétebb oldalának metaforájává válik. Thompson feltárja az ilyen szubkultúrák kialakulását elősegítő társadalmi körülményeket, elmélyedve a Pokol Angyalai dacosságát tápláló gazdasági egyenlőtlenségekben és kiábrándultságban.

Thompsonnak a Pokol Angyalai ábrázolásában a központi téma az erőszak és az anarchia, amely meghatározza a létezésüket. Thompson nem romantizál vagy ítélkezik; ehelyett nyersen és szűretlenül mutatja be a banda brutalitását és kiszámíthatatlanságát. Ez a megközelítés arra készteti az olvasót, hogy szembesüljön a társadalom peremén működő szubkultúra kényelmetlen igazságaival.

Thompson a történet feltárásán keresztül kommentálja az amerikai álom hanyatlását sok jogfosztott ember számára. A bandatagokat, akik gyakran háborús veteránok, elveszett lelkekként ábrázolja, akik értelmet keresnek egy olyan társadalomban, amely cserbenhagyta őket. Thompson műve társadalomkritikaként szolgál, megkérdőjelezve az identitással és kulturális változással küzdő nemzet értékeit és prioritásait.

Kép forrása: fatherly.com

Megcsap egy különös szag, az a nagyon dohos, hideg, az a féle, amilyen csak a templomnak van. Valamiért mezítláb vagyok, sőt meztelenül, fázik is a talpam a hideg kövön, ami már nem kő, már csempe, de már az sem, csak föld. Előttem egy sír, benne én fekszem – de hogy feküdnék, amikor itt állok? Hirtelen széllökéstől vagy szédelgéstől elborulok, éppen be a gödörbe, és arccal előre belezuhanok magamba. Vagyis átzuhanok magamon, mert most már megint állok, és már nem fázik a lábam és már templomban sem vagyok, hanem a mezőn, ami teljesen monokróm az égen kívül, mert az meg éjszakaszínű. Körülöttem virágok, de milyen furcsa, hogy a pipacs pirossága már nem olyan piros, a vadszegfű ciklámensége meg már sehol sem ciklámen, minden csak fehér meg fekete, csak a minta látszik, de már azt sem látom, mert felemelkedem. 

Perzsaszőnyegen állok, majd a hátam mögül megszólal a zene, gramofont látok elrepülni, megelőz, majd én is utánaindulok, de nem lépkedve, hanem a perzsaszőnyegen lebegve. Érzem, ahogy elmegy mellettem a világ, érzem, ahogy a széllel szemben repülünk és kergetjük a gramofont, de annyira egyforma a táj ha jobbra, balra, előre vagy magam alá tekintek, hogy olyan, mintha nem is mozognánk. Aztán, amikor erre rájövök, már nem is mozgunk. A gramofon elkezd nőni, majd felváltja a nap helyét, és ahogy eddig a nap sugarai melegítettek és világítottak meg, most a zene teszi mindazt. A zene rezgéseit átveszi a hideg levegő és hullámok formájában továbbviszi, engedi terjedeni, s ahogy gyorsul a zene, annál inkább kezd kevésbé rideg lenni a létezés. Elálmosít közben a gramofon meleg hangnyalábja, már-már szinte ringat, kicsit ledőlnék, de ahogy hátrafekszem, elkezd egyre nagyobb lenni a perzsaszőnyeg alattam. Kifut minden álom a szememből, de a szó szoros értelmében, mintha kis manók lennének, vagy inkább koboldminiatúrák, jobb szememből lányok, bal szememből fiúk, és a bal a jobbat felkérve, tökéletes szimmetriában elkezdenek táncolni a hang hullámain. Közben én az álom hiányában inkább lábra állok, és csak most látom, hogy meztelen testemet kosztüm borítja, ahogy jobban megnézem, rájövök, ez nem új, hanem régi, érzem, hogy naftalin szaga van. 

Közben a perzsaszőnyeg terjed, addig-addig, míg az egész világot csak alattam a geoid formába alakuló szőnyeg, felettem nappá avanzsálódott gramofon, körülöttem a hanghullámokon táncoló álommanók, és minden mögött az éjszakának a színe tölti meg. Elkezdek lépkedni a perzsaszőnyegen, és ahogy lépek egyet, a gramofon dallamot vált, én meg hirtelen Párizsban találom magam az Eiffel-torony előtt és annyira elcsodálkozom, annyira rámtör a nosztalgia, ahogy legutóbb itt álltam egy évvel ezelőtt életem legdrágább csokoládés palacsintáját eszegetve, hogy megijedek és visszalépek eredeti helyemre. Párizs szertefoszlik, én meg ott találom magam megint a perzsaszőnyegen a gramofonnal, a táncoló kisemberekkel és az éjszaka színével. Megvárom, míg nem dobog olyan gyorsan a szívem, aztán kíváncsian lépek egyet a másik irányba. Mire egyet pislogok, fel sem fogom és már megint más helyen vagyok, most éppen Rómában, a Colosseum mellett. 

Hirtelen megbabonáz és átjár a világ összes öröme, úgy érzem, kiteljesedtem azzal, hogy visszatértem ide, az eksztatikus állapotból rosszul sikerült olasz gesztikulálás csap ki szó szerint, és megakadva a mögöttem levő olasz lépcsőben, két nagy lépésnyire lendülök vissza és ráesek a fenekemre, vissza a perzsaszőnyegre, az egyetlen stagnáló valóságba. Hirtelen megértem a játék szabályait és feltápászkodom. Azt se tudom, merre lépjek, majd hirtelen leesik előttem egy tükör. Belenézek, hatalmas fenevadat látok közeledni mögöttem. Elkezdek futni. Ólommá változik a lábam, nem sikerül szaladnom, így ahogy a lehetőségeimhez mérten leggyorsabban lépkedek, folyton máshol találom magam. Hol a Tádzs Mahal, gízai nagy piramis, a Szabadság-szobor, a Niagara-vízesés, hol a Burdzs Kalifa, Machu Picchu, Angkorvat süvít el mellettem, de aztán mintha gyorsabban tudnék futni és már nem helyeket látok, hanem emberek kerülnek velem szembe. Egyik pillanatban Newtonnal fogok kezet, utána Buddha ölelésében találom magam, ahonnan maga Jézus ráncigál ki és csókol homlokon. Mire felfognám, hogy mik történnek, Dzsingisz kán és Napóleon érkezik kézen fogva, az előbbit Hitler, az utóbbit Platón húzza maga felé, ellenkező irányba, szétszakítva a párost. Ez felgyorsul és a híres emberek és helyszínek összekeverednek, már nem tudom, merre másszak, mert láttam már, ahogy Kennedy feje köszön vissza előttem Mona Lisa formájában és még sok más hasonlót, de hirtelen beleszédülök a felismerésekbe, a rengeteg emberbe, zajba, képbe, nem találom a tükröt, de érzem, hogy valami még mindig kerget, aztán a következő lépésnél mintha megnyílna valami alattam, elkezdek zuhanni. 

Kizuhanok a perzsaszőnyegből, bele az éjszaka színébe, majd földet érek a templom dohos szagának ölelésében, de most már nem vagyok egyedül és a naftalinszagú öltöny még mindig rajtam van. 

Apám prédikál. Anyám orgonál. Nagyanyám az első sorban ül és lám, él! Én a gödörben landoltam. Vagyis ide értem vissza. És mire megpihennék, ami a perzsaszőnyegen üldözött, átnyúl a perzsaszőnyegen, az éjszaka színén és a dohos templomszagú templom hideg földjén és visszahúz, de nem is vissza, csak húz valamerre máshova. Hirtelen a hatvanas években találom magam, de még mindig monokróm minden, csak a perzsaszőnyeg volt színes, az éjszaka színe volt színes és a gramofon. De az utóbbiakat most nem látom. Most csak hatalmas, macskaköves, üres utcát látok régi házakkal. Semminek sincs színe, de látom, hogy nincs nappal, mert fekete-fehéren is világít az utcalámpa. Bordélyház előtt állok meg, tisztességes távolságban és elcsodálkozom, sosem láttam még ilyet. Benézek és rövid hajú meztelen nőt látok. Én vagyok. Aki kergetett, most meglök, olyan erővel, hogy beesek a kuplerájba az ablakon keresztül, összetörve annak üvegét, éppen meztelen magamra. Kinyitom a szemem és megint a perzsaszőnyegen találom magam. Tele vagyok üvegszilánkkal. Vérzem. A perzsaszőnyeg most megint akkora, mint egy rendes szőnyeg, megint csak lebeg, a nap még mindig a gramofon, a kisemberek még mindig táncolnak a hanghullámokon, a többi pedig még mindig éjszakaszínű, csak alattam nem. Alattam rég van. Olyan rég, hogy nem tudom, milyen rég, mert mindig is rossz voltam az évszámokkal, de látszik a ruhákon, hogy rég van. Kevés az ember, egyik épp egy nőt ver, a másik régimódi televíziót cipel. Televíziót? Akkor mégsincs ez olyan rég. Ez igazából a jelen, csak színtelenül. Néhányan romokat szedegetnek, a másik felén a földet ássák. Aztán meglátom a templomot és tudom, hogy az az a templom, amiben az előbb is voltam. Sehogysem tudok lemászni a perzsaszőnyegről, de az egyik sarkát felemelve ismét megtalálom a tükröt. Belenézek, de félve, nehogy megint ott legyen a vadállat. Egy zebra néz vissza rám. Megfordul és akkor látom, hogy amit az előbb láttam, az nem a zebra eleje, hanem a zebra hátulja volt. Az eleje én vagyok, és ahogy a gramofon hangja megvilágította, megláttam, hogy én voltam mindeddig a fenevad is. Eldobtam a tükröt s lám, nem esett le, hanem a szőnyeg aljára ragadt. És akkor megértettem. Meg kell fordítanom a szőnyeget, úgy, hogy rajta állok. A szőnyeget ráncigálom, majd megfordulunk mindenestől. A monokróm színes lesz, a gramofonból nap, az éjszaka színét felváltja a nappali árnyalat, az álommanók csárdást járva visszatáncolnak a szemembe, én meg egyik pillanatról a másikra visszakerülök a templomba a hideg gödörbe, de most már egy koporsóba és mielőtt elalszom, csak a templom dohos szagát érzem, ahogy a régi öltönyöm naftalinszagával keveredik, majd azzal egy időben, hogy rámkerül a koporsó teteje, én is örök álomra csukom mindkét szemem.

A képkollázst készítette: Hatházi Rebeka

Miért kiabálták százezrek azt a galamboknak, hogy ,,KEVIN!”? Miért féltek a kanalaktól? Vagy mért álmodoztak arról, hogy Darcy lesz a kislányuk neve? Nos, lehet, hogy a kívülállónak ezek csak értelmetlen badarságok, de a directionereknek mindez olyan kreált világ volt, amiben úgy érezhették, hogy egyedül vannak öt kedvencükkel és azok tömérdek rajongóival. Talán ez a fiúbandák sikerének titka. Elhitetni a rajongókkal, hogy ismerik őket és hozzájuk tartoznak. Ezt a közelséget a zenéjükkel is megtartották, ugyanis a fiúbandák gyakran készítenek fülbemászó, vidám dalokat olyan szövegekkel, amelyek a célközönségük, jellemzően a fiatal lányok érzelmeihez szólnak, pont arról énekelnek, amit a tinédzser hallani akar. Ezek a dalok átélhetőek és megnyugtatóak lehetnek a feldúlt érzelmű kamasz számára.

A One Directionnek az Egyesült Királyságban a The X Factor című műsorban való szereplése indulási alapként szolgált, amely nagy közönséggel ismertette meg őket, és segített nekik a kezdeti vonzerő megszerzésében. Innen kezdve tehetségüknek, marketingjüknek és elkötelezett rajongótáboruknak köszönhetően világszerte hatalmas hírnévre tettek szert. A fiúk nagy sikerének egyik tényezője kétségkívül az imázsuknak és karizmájuknak is köszönhető volt. A banda aranyos és határozott személyiségű tagokból állt, a rajongók könnyen beléjük zúgtak vagy kötődni kezdtek hozzájuk. Követésük menekülést jelenthetett a mindennapi élet elől. A rajongók gyakran ábrándoztak arról, hogy találkoznak kedvenc bandatagjaikkal, és ha saját képzeletük nem is, a fanfictionök mindenképp hozzásegítettek ehhez az ábrándozáshoz. Hiszen mikor nem tette elviselhetővé egy fanfiction olvasása a románórákat? A fandomhoz való kötődés az összetartozás érzését is magával hozta. A rajongókat összekötötte a zenekar iránti közös szeretet, megvitatták a legfrissebb híreket, és támogatták egymást. Mindezt persze azután, hogy a lányok hosszas veszekedés után eldöntötték, hogy idézőjelesen melyik bandatag a kié.  Szinte csak ránézésre is tudni lehetett, hogy kinek melyik fiú a kedvence, ugyanis nem volt kérdés, hogy miért van egy rajongó épp csíkos pólóban és piros nadrágban, vagy miért szerette meg hirtelen annyira a fehér felső, fehér Converse kombinációt. 

A banda marketingje nagyon hatásos, jó volt, folyamatosan különböző médiumokban, interjúkban és promóciós eseményeken jelentek meg. Emiatt a rajongók azt érezhették, hogy kapcsolatban állnak a zenekar tagjainak életével, már-már ők is annak részesévé válnak.  A közösségi médiában is aktív profilokat tartottak fenn, kapcsolatba léptek rajongóikkal és tájékoztatták őket projektjeikről.  Mindemellett olyan időszakban bukkantak fel, amikor az olyan platformok, mint a Twitter vagy a YouTube rohamosan fejlődtek, és lehetővé tették számukra a közvetlen kapcsolattartást. Mivel a directionerőrület csúcspontja 2010–2016 közöttre tehető, olyan tényezők is jelen voltak, amik napjainkban már kihalófélben vannak. Minden hónapban reménykedhettünk, hogy a csapatból éppen a kedvenc tagunk lesz a nagy poszteren, hogy a csapat képe díszíti majd az írószert, ami ajándékba jár Bravo magazinhoz, vagy talán kapunk még matricát, amivel amúgy is már minden körülöttünk lévő felületet teleragasztottunk. 

Ennek az összetartásnak és elkötelezett rajongótábornak is köszönhető, hogy a banda szétválásuk után sem tűnt el teljesen. A bandatagok külön-külön is nagy sikereket érhettek el, ki többé, ki kevésbé, hiszen az egykori rajongók nemcsak a zenéiket, hanem színészi szerepeiket és egyéb saját projektjeiket is figyelemmel követték.

A lehetséges újraegyesüléssel kapcsolatos spekulációk és pletykák a mai napig izgalomban tartják a rajongókat és elkötelezik őket. A zenéjükhöz kapcsolódó nosztalgia és a visszatérés reménye hozzájárul a tartós hírnevükhöz. Mert őket hallgatva visszarepülhetünk abba az időbe, amikor a legnagyobb problémánk az volt, hogy nem találkozhattunk kedvencünkkel a bandából, amikor még elszakíthatatlannak tűntek azok a barátságok, amik nekik köszönhetően kötődtek és okunk volt ötször több tortát enni azokban az években a fiúk szülinapján. 

Bár az akkori tinédzser rajongók mára felnőttek, ünnepélyesen kijelentem azoknak a személyeknek, akik tíz évvel ezelőtt még azt mondogatták, hogy úgyis kinövik: nem nőttük ki.

Elsőre furának tűnő filmajánló következik, hiszen a 2021-ben megjelent Cruella című film nem szilveszteri örökzöld. Én mégis úgy látom, hogy a kétórás alkotás megállja a helyét az újévváró moziest listáján, hiszen amellett, hogy szórakoztató film, a főszereplő története sokaknak adhat motivációt és ötleteket annak kapcsán, mire kéne vagy lehet több figyelmet fordítani 2024-ben.

Kevés antagonisztikus szereplő tudja olyan mértékben elkápráztatni a közönséget, mint Cruella de Vil (avagy Szörnyella de Frász), akit legelőször a 101 kiskutya (1961) animációs film által ismerhetett meg a világ. De miért olyan álnok és gonosz a fekete-fehér hajú hölgy? Ez a kérdés felmerült Craig Gillespie rendezőben is, aki mozivászonra varázsolta Cruellát a kalandos vígjáték/krimi keretében néhány évvel ezelőtt. A címszereplőt Emma Stone alakítja, a történet pedig a 70-es évek punk korszakában játszódik Londonban.

A film Estellát követi, a lázadó fiatalt, aki természetes fekete-fehér hajával – amit vörös hajfestékkel leplez – mindig kívülállónak érezte magát. Divattervezői ambíciójának köszönhetően hamar felkelti az iparág legendájának, Von Hellman bárónőnek (Emma Thompson) a figyelmét, aki szárnyai alá veszi a fiatal Estellat. A kapcsolatuk hirtelen fordulatot vesz, amikor Estella felfedezi, hogy a bárónő olyan nyakláncot visel, ami egykor az édesanyjáé volt, aki évekkel ezelőtt rejtélyes és tragikus körülmények között halt meg.

„Azt mondják, hogy öt fázisa van a gyásznak. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Nos, hozzátennék még egyet. Bosszú.” – Estella ily módon határozza el, hogy tönkreteszi a bárónő hírnevét, karrierjét, sőt az egész életét. Felvállalja a természetes kéttónusú haját, majd belekezd a merész, kihívó és rebellis divatmárkájának felépítésébe. Ezen a ponton lesz a néző Cruella születésének szemtanúja.

Hogyan alakul át Estella Cruellává, és mik azok az események, amelyek a különleges stílusú, határozott és néha végzetesen sötét karakter kialakulásához vezetnek? A film nagy hangsúlyt fektet a karakterfejlődésre, amely olyan ikonikus és általában gonoszként ábrázolt szereplőt mutat be, mint Cruella de Vil. Craig Gillespie lehetőséget ad arra, hogy a nézők mélyebben megértsék és átérezzék a karakter belső motivációit és traumáit, de arra is, hogy az emberek új szemszögből lássák és értsék meg Cruella karakterét, elvégre ő modern és friss megvilágításban jelenik meg a 2021-es filmben.

Emma Stone amerikai színésznő kitűnő alakítást nyújt a filmben. Pompásan életre tudta kelteni Cruella karakterét, ráadásul olyan kiegyensúlyozott eleganciával és őrülettel teszi, hogy mindenkinek szimpatikussá válik a Disney-„főgonosz”. Másfelől Emma Thompson, kétszeres Oscar- és Golden Globe-díjas brit színésznő játékát sem lehet szó nélkül hagyni: az önző, karriercentrista és maximalista bárónőt szinte el sem lehet képzelni más alakításában.

A mű egyik legkiemelkedőbb eleme a lenyűgöző vizualitása. A látványvilág meghökkentően extravagáns és stílusos, tökéletesen idézi meg az 1970-es évek punkkultúráját, nem mellesleg ez remekül passzol Cruella karakteréhez. Mivel lényegében a film a divatról szól, ezért tucatnyi bámulatos kosztümöt, ruhát, sminket és frizurát látunk a filmben – előbbiekért Jenny Beavan, utóbbiakért Nadia Stacey, Naomi Donne és Julie Vernon felel. A bárónő kifinomult és elegáns darabjai ugyanakkora hangsúlyt kapnak, mint Cruella lázadó és merész alkotásai, így állítva erős kontrasztba a már elismert, valamint a feltörekvő divattervezőket.

Bár néhány rajongó kritizálta a karakter eredetének megváltoztatását és az eredeti karakter jellemvonásainak eltérő ábrázolását, a film mégis érdekes módon mutatja be, hogyan válhat valaki azzá, akivé. Különben az alkotás leginkább pozitív visszajelzéseket kapott. Craig Gillespie több mint kétórás filmje Oscar-díjat nyert 2022-ben a Legjobb jelmeztervezői teljesítmény kategóriában, de emellett még 29 különböző díjat zsebelt be a színészek alakításától kezdve a legjobb filmzenékig. 

A Cruella olyan film, amely a klasszikus és modern elemeket keverve újat mutat a nézőknek, és lehetőséget ad arra, hogy az ikonikus gonosz karakter mögötti emberi történetet jobban megértsük.

Mint ahogy Cruella a bátor stílusával és karakterfejlődésével megváltoztatta az életét, úgy kívánjuk nektek is, hogy az új évben bátran kövessétek az álmaitokat, és fedezzétek fel az eredeti, kreatív oldalatokat. Legyen 2024 tele inspirációval, önbizalommal és kalandokkal, hasonlóan ahhoz, ahogy Cruella színre lép, hogy színesebbé tegye a világot, és magabiztosan kiálljon az egyedisége mellett. Ne féljünk változtatni, fejlődni és kibontakozni, hiszen mindannyiunkban ott rejlik egy kis Cruella, aki kész felborítani a teljes életét annak érdekében, hogy valóra váltsa extravagáns álmait.