Slider

Kalózrádió: süllyed a hajó, de ők akkor is zenélnek

by Molnár Bogi | 2020. 04. 23. | Kalózrádió: süllyed a hajó, de ők akkor is zenélnek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Az Északi-tengeren működő kalózhajó DJ-csapata figyelmen kívül hagyja Anglia politikusainak véleményét, a szabályokat. Mindennapjaikat zenéléssel és bulizással töltik, a szombatokat pedig a rajongó hölgyek meghódításával. Ilyen volt 1966-ban egy menő rádiós élete.

A Rockhajó című angol vígjáték kedves és szórakoztató film, amely a néző figyelmét nem a cselekménnyel, hanem főleg a zenékkel tartja fent. Az alkotásban nincsenek hatalmas fordulatok, nem várt események. Inkább a zene iránti szeretetre, annak elszánt közvetítésére fektetett hangsúlyt a rendező (Richard Curtis). Az elszánt miniszter (Kenneth Branagh) mindenáron meg akarja szüntetni az illegális kalózhajó sugárzását, nagy erőbedobással koncentrál a feladatra. Eközben a hajó csapata, Quentin (Bill Nighy) vezetésével tovább él szenvedélyének, szórakoztatja hallgatóit. A színészcsapatnak sikerült igazán hitelesen bemutatni a sztárrádiósok züllött életét, a véget nem érő szórakozást. A kissé egoista rádiósok tudatában vannak sikerüknek, így olykor a mikrofonon keresztül is sikerül elcsábítaniuk rajongókat. Hallgatóikat még a legnehezebb időkben sem hagyják cserben, bátorítják őket a szabad cselekvésre, az önkifejezésre, és ezt a hallgatók végül sokszorozva viszonozzák.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy szórakoztató jellege mellett a film informálja is a nézőt az akkori rádiózás formájáról és szabályairól. Már a film első jelenetében megtudjuk, hogy 1966 a brit popzene hőskorszaka, de a BBC rádió alig 45 percnyi popzenét sugároz. A Rock Rádión a nap 24 órájában sugároztak pop- és rockzenét a tengerről, illegálisan. Ez persze nem tetszett a politikusoknak, hiszen akkoriban az állam a közszolgálati rádiók működését engedélyezte, és ezek célja elsősorban az oktatás, a kultúra megőrzésének elősegítése, a hallgatók általános műveltségi szintjének emelése és végül a szórakoztatás. Ezek a rádiók nem tarthatják fenn magukat reklámbevételekből, az állam finanszírozza működésüket.

Ennek szöges ellentéte a filmben is bemutatott Rock Rádió, amely a szigetország partjaitól nem messze, idegen felségvizeken tartózkodó hajóról sugároz engedély nélkül, így megtöri a BBC műsorszolgáltatási monopóliumát. Ez valójában a kereskedelmi rádió modellje, amelynek elsődleges célja a szórakoztatás, az önkifejezés szabadságára biztatták a hallgatókat. Működését a reklámok biztosították, így valójában a rádió eladja hallgatóit a hirdetőknek: Anglia lakosságának több mint fele (25 millió ember) hallgatott kalózrádiókat mindennap. „Hallgathatják a popzenét, de csak ha közben megveszik Hilda hűtött halrudacskáit” – hangzik el a filmben.

Az alkotásban kiemelik az elnyomás miatti összetartás fontosságát. A politikusok a nép akaratát figyelmen kívül hagyják, próbálják kiűzni a zene erejét a lakosság mindennapjaiból. Nem képesek változtatni, és a megszokott rendhez, fegyelemhez ragaszkodnak. A kalózhajók működésében a széthúzás erejét látják: „fényes hagyományú hazánk drogfogyasztói, törvényszegői és paráznái.” Mindeközben a filmben bemutatják a zene erejét, amint az emberek összeülnek, szórakoznak, táncolnak, titokban a párna alá rejtett készülék örömöt jelent számukra. Figyelemmel követik a rádiósok életét, hiszen majdnem istenítik, szenvedélyesen rajonganak, megőrülnek értük a hallgatók. A film nem feltétlenül a rádiósok szakmai tudását ábrázolja, felkészültségüket, technikai hozzáértésüket, hanem társadalmi összetartó szerepüket emeli ki és elkötelezett hivatástudatukat: a hajón élő népszerű DJ, a Báró (Philip Seymour Hoffman) akkor sem hagyja abba a zenélést, amikor a hajó süllyedni kezd.

Koronapjaim

by Biró Sándor | 2020. 04. 15. | Koronapjaim bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Az első és legfontosabb megjegyeznivalóm a karanténnal kapcsolatban: végre ki tudtam aludni magam! Ezzel szerintem még jó néhányan vagyunk így. A szakértők azt javasolják a tévében, hogy az ember próbáljon meg egy rutint felállítani magának a bezártság idejére, mert így lehet könnyebben átvészelni ezt az időszakot. Napjaim nagyjából ugyanúgy telnek, de azért próbálok némi változatosságot vinni beléjük. A reggeli kávémat például mindig más bögréből fogyasztom el. Felnyitom a laptopom, elolvasom a híreket, és attól függetlenül, hogy van-e határidő aznap vagy nincs, egy kicsit vagy egy kicsit többet a házi feladataimmal foglalkozom. Ezek a feladatok sokszor fejtörést okoznak, de azért hasznosak. Nemcsak tanulunk velük, de az idő is eléggé gyorsan telik nekik köszönhetően. Ezután jöhet a napi szórakozás. A zenehallgatás sosem marad ki a napi rutinból, hiszen nekem a zene bearanyozza a napjaimat. Zenei ízlésem nagyon tág, majdnem minden műfajt szívesen hallgatok, mostanában viszont az elektronikus zenét részesítem előnyben. Szörfölök a YouTube-on és a különböző zenével kapcsolatos internetes oldalakon, ha pedig találok valami újdonságot, azt örömmel osztom meg barátaimmal. Édesapám mintáját követve, naponta felhívok pár ismerőst, jó barátot és megérdeklődöm, hogyan is telnek karanténos napjaik. Ha jó az idő, délutánjaimat az udvaron, a kertben töltöm kutyám társaságában, sétálgatok, szaladgálok vele, így próbálom helyettesíteni a napi testmozgást. Ha rossz az idő vagy épp izomlázam van, mert a minap túl sok volt a szaladgálás, a laptopom előtt maradok, és különböző játékokat játszom akár egyedül, akár távoli barátaimmal. Az este a családé, a nagy beszélgetések vagy épp a társasjátékok után ledobjuk magunkat a tévé elé, és megnézzük a sorozatainkat, hétvégenként egy jó vígjátékot vagy krimit. Ezután befekszem az ágyamba, és egy könyvvel vagy filmmel álomba ringatom magam. Így telnek napjaim a karanténban, közben próbálok pozitív maradni és tényleg nem megyek ki a házból – szerintem ez nagyon fontos. Sajnos tudom, mit jelent, ha az ember beteg, és ágyban kell feküdnie, a saját bőrömön tapasztaltam meg ennek a kellemetlenségeit. Nem akarom sem a családomat, sem magamat megbetegíteni. A barátaimat is arra biztatom, maradjanak otthon, mert csak így lehet vége ennek a rémálomnak.

Intim részek (1997) és a botrányairól híres Howard Stern

by Mátyás Orsolya | | Intim részek (1997) és a botrányairól híres Howard Stern bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

A 109 percben és 18-as karikával bemutatott Intim részek az amerikai rádiós ámokfutó élet- és fejlődéstörténete kezdve a szerencsétlen kollégiumi évektől a tizennyolcmillió hallgatóig. Ő Howard Stern, Amerika leghíresebb rádiós csillaga, az a pali, aki az emberi prűdségre és képmutatásra, illetve a világ tabuira építkezve olyan rádiós csillaggá nőtte ki magát, hogy minden szakmában dolgozó megirigyeli. Ma is.

Howard olyan őszintén meséli el az életét (magát a filmet) egy ismeretlen nőnek a repülőn, mint amilyen nyíltan felvállalja és megosztja azt később a hallgatóságával is. Gyerekként tetszett meg neki a szakma, amikor apja üzemlátogatásokra vitte egy rádióállomáshoz, és azzal szembesült, hogy mennyire képmutató lehet a világ felé a mikrofon mögött ülő arctalan alak.

Pedig a 60-as évektől, még a 90-es években is a rádiózás igen fontos szerepet játszik Amerikában: kamionsofőrök, autósok ezreinek útját kísérik az fm-ek zörejei, azok szólnak építkezéseken, lerobbant büfékben és szállókban. Gyengeségük csupán az volt, hogy kizárólag egy ember ülhetett a rádió stúdiójában, neki kellett boldogítania a hallgatóságot egész nap, egész héten, egészen addig, amíg ki nem rúgták.

A főszereplőt, akit maga Howard Stern alakít a filmben, szerencsétlen, tehetségtelen kollégiumi disc jokey-ként ismerjük meg – aki próbálkozik a filmezéssel, a rádiózással, még a lányoknál is, de a képernyő előtt ülő inkább szánja, sajnálja őt, mintsem sikert kívánna neki. Érvényesülni akkor kezd, amikor egy élő műsorban megbotlik a nyelve, hebeg-habog, de, hogy a blokkból kirántsa magát, megosztja egy saját tapasztalatát, és így folyik tovább a műsor. Attól a pillanattól kezdve bekattan valami, őszinte hangra vált, és a szabadszájúságot, polgárpukkasztást magas szinten űzve vezeti tovább a műsorait. Természetesen ez nem tetszik a stúdióknak, főnököknek, sokan megpróbálják megváltoztatni, de Howard úgy érzi, hogy ő ebben jó, hogy megtalált valamit, amiről akkor sem mond le, ha ki akarnák rúgni. De nem akarják. A film és az egész fejlődés iróniája, hogy bár Stern nem követi a rádiózás normáit és egyetlen állomásnál sem tudják elfogadni egyediségét, a hallgatósága csak nő és nő, és az amerikai médiaszemélyiségek etalonjává válik.

A történet bemutatása ugyanolyan sajátos, mint maga Howard személyisége. A rendező nem zárkózott el a szexuális töltetű jelenetektől, a meghökkentéstől, de hatalmas igazságok megjelenítésétől sem. Ilyen például az, hogy egy zöldfülűből is lehet világsztár, hogy önmagunk megvalósítása az igazi siker, és hogy biztos érzelmi háttér nélkül nem lehet boldogulni. Élvezhetővé teszik a filmet a mellékszereplők is, például a szerkesztőtárs, a barát, a gyönyörű fekete nő, Robin, akit Howard (szabályt szegve) adásonként megszólít, akivel nagyon egy húron pendülnek, és nem ismernek pardont. Illetve a feleség, aki nem szab határokat a férjének, mert tudja, hogy Howard csak a show kedvéért pakolja ki a házi szennyest is.

Ha a rádiózás szemszögéből nézzük a sztorit, fontos tanulság, hogy a sokkolás és a közvetlenség az, amire mindig igény van és lesz is a hallgatóság részéről. A publikum akkor fogja élvezhetőnek tartani a műsort, ha teljes mértékben beavatva érzi magát, és azt tapasztalja, hogy folyton lázban van attól, amit hallgat. Az is lehet, hogy egy kicsit Howard Sternnek kell lenni ahhoz, hogy valakiből jó rádiós legyen.

Hetedik bejegyzés

by Bartok Barbara | 2020. 04. 10. | Hetedik bejegyzés bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider |

Kedves naplóm, pontosan hét napja szigeteltem el magam a külvilágtól. Elsősorban azért, mert kötelező, de egyébként is jólesik az elmúlt egy év zsongása után itthon pihenni. A kinézetem napok óta ugyanaz: melegítő nadrág, kinyúlt póló, barátomtól csövelt, térdemig érő pulcsi. A hajam már hajgumi nélkül is megmarad kontyban, a körmeim szakértő hiányában kisfiúsra levágottak. Dolgozni bemehetnék, megengedi a papír, a negyedjére változtatott katonai rendelet, de hálaég, senki nem várja el. Vállon veregetem magam, örülök eme szakma melletti döntésemnek, hiszen munkám is van, és itthonról végezhető munkám van. Enélkül azért lehet, hogy hamar begolyóznék. Régóta kiszemelt könyvem félig elolvasva, a Simsben már a harmadik gyerekkel várandós az emberkém, a színezőm lassan megtelik színekkel, a főzés-mosogatás-rendrakás is barátommá vált a napok alatt. Összesen háromszor hagytam el a lakást, egyszer üzletbe mentem, kétszer hazalátogattam a szüleimhez és nagymamámhoz. Ez bőven elég is volt ahhoz, hogy még inkább elmenjen a kedvem az emberektől. Még mindig van üzlet, ahová egyszerre akár húsz embert is beengednek. Még mindig van ember, aki úgy gondolja, hogy propaganda ez az egész vírus, nem is létezik, s ha létezik sem lehetünk kötelezve otthon ülni. „Nehogymá nekem megmondja a Iohannis, hogy micsináljak” – zúg a fülemben ez az átkozott vélemény. Vajon mikor jönnek rá az emberek, hogy ezek az intézkedések a mi védelmünket szolgálják? Nem csupán azt, hogy ne betegedjünk meg, azt is, hogy ne veszítsük el örökre a munkahelyünket. Hogy legyen majd ahová beülni egy sörre, ha mindennek vége, és legyen a zsebünkben némi pénz, amiből sörözhetünk. Azért vannak, hogy mihamarabb túl legyünk ezen, és a katasztrófák, veszteségek száma ne növekedjen ilyen mértékben. Én szívesen ülök a seggemen itthon, de örülnék, ha nem hónapokig kellene a sok okos, öntörvényű makacs miatt. Na.

Naplótöredékek egy infós diák mindennapjaiból

by Szabó Henrietta | | Naplótöredékek egy infós diák mindennapjaiból bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Még fél óra éjfélig. Felkapcsolom a villanyt és a konyhába sietek. Zsibbad a fenekem. Nyitom a szekrényt, még mindig a feladaton, módszereken agyalva tapogatózom. Kifogytam a kávéból.

Üres csészével a kezemben mérem fel a reggel még felismerhető szobám területét, amely most letarolt háborús övezetre hasonlít. Hős halottként fekszenek a kajamaradékok az ágyon, a széken, íróasztalon, de még a függönyön is felfedezhető egy apró folt. Akkor kerülhetett oda, amikor mérgesen felpattantam az asztaltól és szó szerint beráncigáltam a sötétítőt, hisz egyszerűen nem láttam, mit is írok a képernyőre. Csend van. Csak a laptopom fúj, fut lelkesen, az óra pedig kegyelem nélkül ketyeg. Nagyot ásítok, de nem feküdhetek le, kell az a pont! Van idő megoldani, hajnali 4.59-ig még milliónyi idő van…

Csak 3 hetet kell tanulni? Hagyd, majd szesszióban átmegyek? Vicc. Megtanultam a saját bőrömön. Semmi sem lehetetlen, de valaminek elég kicsi a valószínűsége ahhoz, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Infón, ha nem dolgozol hétről hétre, nem kapsz pontokat, egyszerűen lehetetlenné válik a vizsgabeugró minimális pontszámot összegyűjteni, hogy végérvényesen is küzdhessek az átmenőért. Pont ezért gondolom, hogy jobban meg tudom becsülni a tényleges szabadidőt. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy elégedettséggel telve tudom szinte mindennap a fejemre húzni a takarót „no, ma is tanultam valamit”.

Hogy véres harc folyik-e az ösztöndíjakért? Mi az az ösztöndíj? Elnézést előre is. Egy kis közös vállsöprögetés: saját tudásom szerint, hasonló szakokat tekintve nálunk hidegvérű ketrecharc az ösztöndíjszerzés. Óriási a versengés, pont amennyire a mögötte megbúvó következetes, kitartó, kemény munka, a teljesen kitöltött féléves hajrá. Határidők és házi feladatok sorozata kísér végig mindannyiunkat a félév során. Néha az az érzésem, hogy jobban várom a szesszióidőt, amikor két vizsga között kicsit felszusszanhatok, nincs az az árnyék a háttérben, aki észben tartja a laborfeladatok leadási határidejét. Történetesen szesszióidőre szoktam a legtöbb kiruccanást is szervezni. Több a szabadidő, hiszen egész évben ezekre a vizsgákra dolgoztam.

Be kell vallanom valamit… Igenis sokszor érzem azt, hogy már nem tudom tartani magam, nem tudok a székben ülni tovább, nem tudom megoldani a felbukkanó programhibát és a hátam közepére sem kívánok (és az infós ismerőseim sem kívánnak) még egy óra debuggolást, de olyankor eszembe jut: +hogy igenis hasznos, amit végzek. +Nem egyszerű szak az infó, de kellő fegyelemmel elvégezhető. +Nem baj, ha hibázik az ember, kérdezni lehet, sőt szükségszerű, a Google és vele minden indiai tutorialmester a barátom, szóval nincs, amit siránkozni. S ezek után hozzá is fogok még egy óra hibaböngészéshez.