Az egzisztenciális kalitka
Az otthoni „irodám” nem túl nagy, csak egy régi íróasztal a sarokban, félig szemben az ablakkal, viszont sok emelete van. Minden emeletnek megvan a maga funkciója. Legfelül találunk mindenféle kacatot, legalább három kávésbögrét, ceruzatartót, temérdek színházi folyóiratot és egy száraz nőnapi tulipánt, ez tehát a túlélő szint. A második emelet a jegyzetek, könyvek, az olvasóm és egyéb ördögi kiadványok birodalma, ez az elmélyülés szintje. A legalsó polcon a laptopomat tartom, ami persze csúcstechnológia, tehát ez az IT-sarok.
A lelassult világban ebben a bizonyos „irodában” töltöm a legtöbb időt. Az online oktatás minden aspektusát van szerencsém kipróbálni. A bemutatók átküldésétől egészen a videóhívásig minden módszert kipróbáltam már. Azt leszámítva, hogy egyre többet beszélek magammal, ráadásul egy képernyőn keresztül, várva, hogy a többi 13 résztvevő is megjelenjen, egészen élvezhetőek az órák. És persze két óra között azért szeretem a tejfölös- és fagyisdobozokból kialakított kertemben mulatni az időt, ami mostanra már egész eredményes lett.
Nem használnám a kényszerhelyzet szót a dolgok jelenlegi állására, hiszen annyi a pozitívum: későn kelhetsz, és nem kell izgulnod azon, hogy felférsz-e a buszra. Viccet félretéve, tényleg szokatlan és kellemetlen ez a helyzet, de sok mindent gyömöszöltem be a napi rutinomba, amire nem lett volna sok esély normális körülmények között. Újra elkezdtem reggelenként jógázni, ami elképesztően jót tesz mind a fizikai, mind pedig a mentális egészségemnek. Nem utolsósorban, nagyon jól is hangzik egy ilyen írásban, olyan komoly embernek tűnik az illető.
Na meg a főzőtudományomat is fejlesztgetem mostanság. Kipróbálok egzotikus ételeket is, például a tonhalas, baconös, cukkinis, sajtos tésztát karantén módra. Különleges az elkészítése, mindent össze kell dobni, ami ehető és van még otthon, az ízlelőbimbók garantáltan nem bánják meg. Ugyanakkor, becsületes ember lévén, el kell mondanom a negatív oldalát is a dolgoknak. Úgy érzem, a tanárok picit túlzásba estek és a „hát, csak kezet kell mosniuk egész nap” elvén mindent el akarnak olvastatni most a diákkal, és kipróbálni mindenben. A legrosszabb, hogy a feladatok és olvasmányok majdnem egytől egyig izgalmasak, csak a lélek tükrének nevezett látóalkalmatosságaim kezdik felmondani ezt a nemes szolgálatot.
Szóval igyekszem megfelelni magamnak, régi-új hobbikba kezdek, szenvedek a munkával, aztán örülök a sikernek (csak úgy magam miatt), újranézem a Harry Pottert (hihetetlenül gyorsan be lehet fejezni), megnyugtatom a szüleimet és persze szörnyen hiányoznak közben, és mindenek mellett igyekszem nem ibseni Nórává válni.