Slider

Az egzisztenciális kalitka

by Csog Brigitta | 2020. 04. 10. | Az egzisztenciális kalitka bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egészség,Egyéb,Slider |

Az otthoni „irodám” nem túl nagy, csak egy régi íróasztal a sarokban, félig szemben az ablakkal, viszont sok emelete van. Minden emeletnek megvan a maga funkciója. Legfelül találunk mindenféle kacatot, legalább három kávésbögrét, ceruzatartót, temérdek színházi folyóiratot és egy száraz nőnapi tulipánt, ez tehát a túlélő szint. A második emelet a jegyzetek, könyvek, az olvasóm és egyéb ördögi kiadványok birodalma, ez az elmélyülés szintje. A legalsó polcon a laptopomat tartom, ami persze csúcstechnológia, tehát ez az IT-sarok.

A lelassult világban ebben a bizonyos „irodában” töltöm a legtöbb időt. Az online oktatás minden aspektusát van szerencsém kipróbálni. A bemutatók átküldésétől egészen a videóhívásig minden módszert kipróbáltam már. Azt leszámítva, hogy egyre többet beszélek magammal, ráadásul egy képernyőn keresztül, várva, hogy a többi 13 résztvevő is megjelenjen, egészen élvezhetőek az órák. És persze két óra között azért szeretem a tejfölös- és fagyisdobozokból kialakított kertemben mulatni az időt, ami mostanra már egész eredményes lett.

Nem használnám a kényszerhelyzet szót a dolgok jelenlegi állására, hiszen annyi a pozitívum: későn kelhetsz, és nem kell izgulnod azon, hogy felférsz-e a buszra. Viccet félretéve, tényleg szokatlan és kellemetlen ez a helyzet, de sok mindent gyömöszöltem be a napi rutinomba, amire nem lett volna sok esély normális körülmények között. Újra elkezdtem reggelenként jógázni, ami elképesztően jót tesz mind a fizikai, mind pedig a mentális egészségemnek. Nem utolsósorban, nagyon jól is hangzik egy ilyen írásban, olyan komoly embernek tűnik az illető.

Na meg a főzőtudományomat is fejlesztgetem mostanság. Kipróbálok egzotikus ételeket is, például a tonhalas, baconös, cukkinis, sajtos tésztát karantén módra. Különleges az elkészítése, mindent össze kell dobni, ami ehető és van még otthon, az ízlelőbimbók garantáltan nem bánják meg. Ugyanakkor, becsületes ember lévén, el kell mondanom a negatív oldalát is a dolgoknak. Úgy érzem, a tanárok picit túlzásba estek és a „hát, csak kezet kell mosniuk egész nap” elvén mindent el akarnak olvastatni most a diákkal, és kipróbálni mindenben. A legrosszabb, hogy a feladatok és olvasmányok majdnem egytől egyig izgalmasak, csak a lélek tükrének nevezett látóalkalmatosságaim kezdik felmondani ezt a nemes szolgálatot.

Szóval igyekszem megfelelni magamnak, régi-új hobbikba kezdek, szenvedek a munkával, aztán örülök a sikernek (csak úgy magam miatt), újranézem a Harry Pottert (hihetetlenül gyorsan be lehet fejezni), megnyugtatom a szüleimet és persze szörnyen hiányoznak közben, és mindenek mellett igyekszem nem ibseni Nórává válni.

Végre?

by Pilbáth Kincső | 2020. 04. 03. | Végre? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider |

Végre nem cseng 6.30-kor az órám. Végre elkezdhetem azt a sorozatot, amit hónapok óta tervezek megnézni. Végre elolvashatok új könyveket. Még edzéstervet is készíthetek. Hiszen most mindenre van idő. Mindenre, amit eddig hiányoltam az életemből. Mindenre, amire akkor vágytam, amikor ki akartam szakadni a nyüzsgő világból. Így a kényszerből otthon töltött idő már-már felüdülésnek számit… Egy ideig. Néhány nap után azonban elegem van az egészből. Elegem van a sorozatból. Nem köt már le a könyv sem. És később talán megbánom ezt a kijelentésemet, de jelenleg úgy érzem, szívesebben felkelnék 6.30-kor, és járnék egyetemre ahelyett, hogy itthon ülve várok a határidős feladatokra. Ki gondolta volna, hogy valaha is hiányozni fog az ébresztőórám hangja? De ami a legjobban hiányzik: a barátaim és az együtt töltött idő. Azok a programok, amelyek a hétköznapokban természetesnek, néha unalmasnak tűntek. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Mint a megbánás érzésével sem. Hiszen hányan mondtunk már le valamilyen találkát, hogy helyette inkább bekuckózzunk a meleg takaró alá? Most meg mit meg nem adnánk csak egy hétköznapi kávézásért a barátokkal?  Így most itt ülök a szobában, felidézve a jó emlékeket, visszasírva a jó időket, de még a kevésbé jókat is. Ennél szinte minden jobb volt. Igazán szomorú pedig akkor leszek, amikor eszembe jut, hogy az egyetemi éveimnek egyik napról a másikra lett vége. Pár hete még azt tervezgettem, hazajöjjek-e húsvét előtt, ha pedig igen, mikor vegyem meg a vonatjegyet. Aztán egyszer csak szóltak, hogy bezárt az egyetem. Két hétre? Egy hónapra? Ki tudja. Talán kimarad a ballagás, a vizsgák előtti együttes izgalom, a bankett. Minden, amivel egy harmadéves egyetemista lezárhatja ezeket az éveket. Nekünk hirtelen kellett lezárnunk. És hiába van ott az internet, hiába láthatjuk egymást virtuálisan, az emberi kapcsolatokat nem kapjuk vissza. Még egy ideig nem. És hiába igyekszem pozitívan tekinteni az egészre és arra gondolni, hogy elmúlik, az idő csak telik, és úgy érzem, kifutunk belőle.

A nagymamák…

by Mátyás Orsolya | | A nagymamák… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Ha megérem, drága unokám, ha megérem....” – mondja ő, és kézfejét az enyémre helyezi. Dolgos kezek ezek, sebekkel és karcokkal, amelyek történeteket tudnának mesélni.

– Ne mondj ilyet, mama! – tör ki belőlem az indulat, és elrántom a karom. – Neked élni kell, amíg én élek! Milyen lenne a világ mama nélkül?

Mosolyog. Az ő szemében évtizedek bölcsessége, az enyémben harag és düh. Butácskának tűnhetek, hisz a sorssal ellenkezem, mint egy gyermek. Pedig már rég nem tudok úgy ölelni… Őt sem. Képtelen vagyok kifejezni, hogy mennyire szeretem. Hogy nem azért van rá szükségem, mert mindig mesterien elrejt a zsebemben egy tízest, vagy mert mindig van nála csoki. Azért az egyik legfontosabb darabkája az életemnek, mert senki sem örül olyan őszintén nekem, mint ő. A szülői szeretet más, a nagyszülőé kétszer annyi. Hogy pótolható-e? Nincs az az odaadás, ami felérne azzal, ahogy mama varrottast készít nekem. Vagy, ahogy palacsintát készít nekem, amivel hazavárhat. Pedig csak egy valamiből kever mindig többet a masszához. És nem ügyetlenkedésből… Mi ezt nem értjük, mert nem érthetjük. Erőnk feletti dolog. Az emberek mohón felosztják adagokra a napi szeretetet is, mert attól félnek, hogy kifogynak a készletből. Mélyre raktározzák ahelyett, hogy megosztanák. Pedig önzetlenül mindenki lehetne egy kicsit, egy kis ideig nagymama. Aki mesél és énekel és házit ír, és aki a leggazdagabbnak érzi magát akkor is, ha a világ megfosztotta minden vagyonától. Mert ő nem pénzben méri azt. Nem vagyontárgyakban, nem aranyban, ezüstben. Neki az érték, a megfizethetetlen az, hogy van, aki megkérdezze: hogy vagy, mama?

– Te vigyázz magadra! – szól utánam mindig, amikor elköszönünk. Sok minden benne van ebben az intésben. Mintha csak azt mondaná: neked kell óvatosnak lenned, engem már számtalanszor próbára tett az élet, de mindig sikerült… és erőssé váltam. És tudom, hogy így van. Ő nem olyan nő, mint én vagy édesanyám. Ő megélte a nélkülözést, küzdött a családért, harcolt a változásokkal. Szolgált vagy a gyár falai között töltött napokat, hogy pénzt keressen, majd férfierőt megszégyenítő kitartással házat épített és földet művelt. Aztán elfogadta, hogy el kell engedni azt, akiért sokat harcolt, végül pedig elengedni mindent, és néha egyedül maradni. Az ősz haját fésülve sokszor azon tűnődtem, hogy talán abban lehet az ereje neki is, mint a bibliai Sámsonnak. Ám azóta levágatta, és semmi sem változott. Mostanra már a festékről is lemondott, de mama ugyanolyan gyönyörű és életerős az én szememben. Közben pontosan tudom, hogy van, amikor elfárad. Belefárad a megpróbáltatásokba és a világba, amit már nehezen tud követni. Vagy belefárad egy betegségbe, egy rossz hírbe, amit már nem tud úgy fogadni, mint régen. A mindennapokba, ahol rohanás nélkül nem lehet, ahol csúcsokat döntöget a gonoszság és a gyűlölködés, és ahol az ember saját bőrében sincs biztonságban. De még nem adja fel, és nem is engedem neki. Nem tehetem, mert nekem meg nélküle lenne ugyanilyen nehéz.

– Jövő héten találkozunk, mama! – integetek a kapuból, és belém vésődik a kép, ahogy ott áll a virágoskert mellett, és köszönésre emeli a kezet, amivel percekkel ezelőtt még az enyémet védte. Ígérgetek, miközben pontosan tudom, hogy ő mindig vár és nem számít, hogy mikor érkezem. Mert ajándék vagyok neki, és ajándékot mindig szívesen fogadunk.

Köszönöm, mamák!

A film véges, a sztori örök

by Gebe Zoltán | | A film véges, a sztori örök bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A régi klasszikusok sosem halnak meg. Így van ez minden téren, a filmek esetében is. Valamiért nem érzem úgy, hogy napjaink alkotásait évtizedekig meg tudnánk őrizni emlékezetünkben, egy-két kivételt leszámítva.

Ma már rengeteg sorozatot, filmet fogyasztunk, mondhatni sztorifüggők lettünk, a mozi emiatt sokat veszített korábbi varázsából. Már nem tud olyan élményt nyújtani, mint tíz évvel ezelőtt. Annyi előnye viszont mindenképpen van, hogy nagy eséllyel emlékszünk majd arra, amit ott nézünk meg, mert tudunk hozzá eseményt, élményt kapcsolni. Ha a netről töltünk le valamit, heteken belül könnyen elfelejtjük. A régi idők alkotásai azért maradtak meg a köztudatban, mert vetítésük valamikor szenzációnak számított. 2020-ban viszont sokaknak már az evéshez hasonló életszükségletet jelent a filmnézés. Ki lehet bírni nélküle, ha nagyon akarjuk, de előbb-utóbb csillapítanunk kell éhségünket. Utólag könnyen összekeverhetjük a történeteket. Előfordulhat, hogy néhány nap elteltével el sem tudjuk mesélni ismerőseinknek, hogy mit néztünk.

A modern társadalom tagjai hajlamosak elutasítani a régi dolgokat anélkül, hogy ismernék ezeket. Vannak viszont olyan fiatalok is, akiket érdekel, hogy a nyolcvanas években mi volt a menő. Meglepetésként ért, amikor nemrég az utcán sétálva meghallottam, hogy a suliból kijövő kissrácok nem napjaink sztárszínészeiről, hanem Bud Spencerről beszélnek. A magyar tévécsatornák még most is gyakran adják főműsoridőben a nápolyi színész önálló és Terence Hillel közös filmjeit. Ennek egyszerű oka van: a nézettségi adatok alapján százezrek kíváncsiak rájuk, bár valószínűleg számtalanszor látták már mindegyiket. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ők ketten részei a magyar filmkultúrának is, így nehéz lenne elfelejteni őket.

A 2000-es évek elején is készült jó néhány világklasszis film, amelyek szövegét sokan ma már kívülről fújják. Régóta várom, hogy olyan legendás, többrészes alkotás szülessen, mint amilyen például a Karib-tenger kalózai. Erre egyelőre nem látok sok esélyt, de azért még teljesen nem adtam fel a reményt. Az idő előrehaladtával egyre nehezebb dolguk lesz a rendezőknek. Nem könnyű olyan sztorit kitalálni, amely egyértelműen ki tud emelkedni a többi közül. Ahhoz zseninek kell lenni. Várhatóan a régről ismert történetek új köntösben való bemutatása vagy feldolgozása is egyre kevésbé lesz nyerő. Számomra elképzelhetetlen, hogy valaki néhány éven belül olyan Batman-filmet készít, amely minőségben túlszárnyalja a Sötét Lovagot. Az emberek általában ragaszkodnak ahhoz a szereposztáshoz, ami a leginkább tetszett nekik. Ebből kiindulva akaratukon kívül is ahhoz hasonlítanak minden új verziót, ezért előítéletesen ülnek le a vászon vagy képernyő elé. Jó ötlet lehet viszont egy adott sztori negatív szereplőjéről filmet készíteni (Lásd: Joker). Ezenkívül több olyan megoldás létezhet, amivel a rendezők lázba tudják hozni a világot. Bízom a kreativitásukban, és reménykedem benne, hogy olyan filmeket találnak ki, amelyekről évek múlva is csodálattal beszélünk majd.

Fogadjunk, hogy elolvasod

by Szabó Mátyás | | Fogadjunk, hogy elolvasod bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider |

Kedves olvasó, fogadjunk ötven lejbe, hogy ezt a cikket elolvasod. Látod, már meg is kezdted. Mulatsz a dolgon, de akár hiszed, akár nem, nekem lesz igazam. Ugye, már azt is megnézted, hogy ki írta? Ebben egész biztos vagyok, ugyanis manapság ez a szokás: egy pillantás a címre, s abban az esetben, ha ez nem sejteti, hogy ismét a Vatráról lesz benne szó vagy a márciusi eseményekről, következik a név, a cikk írójának neve. És ha az embernek nem adatik meg, hogy közismerten vadul cikkező igaz magyar legyen, s még csak nem is fiatal mártírjelölt, marad a kihívó felszólítás, meg egy fogadás, amelynek elvesztése, azt hiszem, most már minden olvasó számára nyilvánvaló. Nem árulok zsákbamacskát, előre közlöm, hogy cikkemben nem fogom senkinek sem kikaparni a szemét, amiért esetleg más véleménye van, mint nekem; Erdély problémáját sem akarom most mindjárt megoldani. (Ezzel legalább tízezer olvasót elvesztettem, ami ideális erkölcsi körülmények között félmillió lej.) Csupán azt fogom bebizonyítani… de ezt talán majd később. Az ember nagyon kíváncsi lény, és egyedüllétében sohasem úgy viselkedik, mint amikor látják. Mert ha mi ketten, te meg én, ezt a fogadást nyilvánosság előtt kötjük, hozzá sem fogsz az olvasáshoz, zsebre teszed a pénzt, és jót röhögsz a markodba. Így viszont, hogy semmi sem kötelez a fogadás betartására, nyugodtan olvasod a cikket, noha tudod, hogy veszteni fogsz, hogy becsapsz egy embert. Mi lenne például, ha nem hagynám magam, s elmennék minden előfizetőhöz, azt mondván: „Jó napot kívánok, Sz. M. vagyok, jöttem, hogy adja meg a tartozását, ugyanis a múltkori számban elolvasta a cikkemet.” Rögtön elpirulnál, és azt válaszolnád: „Kérem, nem tudom, miről beszél, én semmilyen cikket nem olvastam öntől” vagy. „Vesztett, uram, hisz én az első mondat után letettem a cikkét”. Rögtön mindnyájan elfelejtenétek, milyen jóízűen kinevettetek. S még valami: ha nem pirítottam volna rá az emberekre, ha nem elemeztem volna ilyen komolyan a magatartásukat, holnap mindenki az én cikkemről beszélne az utcán. (A vita lehetőségét teljesen kizártam, mert egy válaszcikk megjelenése egyértelműen tanúskodnék írója becstelenségéről. Ötven lejért viszont lehet vitázni!) De ezek után ki fogja ezt mondani az utcán megállított ismerősének: „Ugye, te is kitoltál azzal a pasassal? Te is elolvastad a cikkét, s mégsem adtad meg a tartozásodat?!” Mert ha ezt a kérdést feltennék az emberek, bizony sok-sok botrány lenne kilátásban: kiderülne, hogy a legjobb barátok is hazudnak egymásnak, hogy színészkednek az őszinte emberek. Talán csak két szerelmes mondaná, egymás szemének tükrében keresve az örökkévalóságot: „Igen, drágám, én is csaltam.” Ugye, nem nézted meg az órádat, mennyi időt rabolt el röpke életedből ennek a cikknek az elolvasása? Megmondom én: két-három percet. Vagyis nagyjából annyi időt, amennyit egy Rilke-vers elolvasása igényel. (A világ összmagyarságától bocsánatot kérek, hogy most éppen nem Petőfi járt az eszemben. Egyébként szokott ő is.) Naponta hány olyan cikket olvasol el, amelyből nem sokkal többet tudsz meg, mint ebből? Ha sikerült „valamiről” meggyőznöm téged, elengedem az ötven lejt, nem kell megadnod.

Megjegyzés: Az írás humoros. Testi épségem érdekében remélem, az olvasó is.

 

Campus, 1991. április 19.