Ne tévesszen meg senkit a cím. Mielőtt a jegyellenőrre gondolnának, nem, nem ő az, nem is a visszapillantó tükör, nem a buszsáv, nem a végállomás és végképp nem az utas az.

Ez az egyszerű eszköz, ami már a kocsik előtt nemes célt szolgált, és mai napig használatos, nem más, mint a kürt, a duda. Mert a buszsofőr nem a jegyellenőrrel és az utassal tölti a legtöbb időt, hanem a kormánykerékkel és a közepén található hatalmas gombbal, ami már-már a tenyerének a formáját felvette a sok püföléstől. A köztük lévő szoros kapcsolatot pedig az bizonyítja, hogy néha közösen jelzik a járókelőknek, más személygépjármű-vezetőknek, hogy valamit nem igazán csinálnak jól. Ilyenkor vezetőnk a duda hangjával közösen ódázik olykor trágár szavakat, hogy az úton garázdálkodók észrevegyék, és tegyék magukat kicsit odébb. Bár azt megjegyezném, hogy a KRESZ ezt nem igazán díjazza.

Bár cikkem régóta érlelődik bennem, azt hittem, hogy csak átmeneti állapot lesz ez a folyamatos zajongás, de úgy látszik, hogy a forgalomban állandó lett a kürtszó a busz- és trolivezetők részéről is, és ha jó a képzelőerőnk, akár azt is hihetjük, hogy a Kárpátok bérceiről szólnak hozzánk alpesi kürttel, de nekünk csak az elektromos jutott ezekből. Sokszor kívánom, hogy nekem is könnyen menjen a tülkölés, de nem igazán boldogít a satufék és a hangos zúgás kombinációja. Főleg, ha állok a buszon.

De mire is szolgál ez a remek eszköz, és mivel teszi színesebbé mindennapjainkat? Egyszerűnek tűnik a válasz: célja jelezni valakinek, hogy legyen figyelmes. A tapasztalat azonban mást mutat, és sokkal árnyaltabb az egész helyzet. Már nem csak baleset-megelőzésre használjuk a dudát, hanem arra is tökéletes, hogy köszönjünk a szomszédnak, vagy szitokszavak helyett püföljük a kormány közepét, amíg a légzsák velünk szembe nem robban. A püföléseket kiváltó okoknak pedig hatalmas a spektruma, lehet az annyi is, hogy valaki átfut az úttesten úgy, hogy nincs a lába alatt átjáró, vagy valaki elzárja a forgalmat azzal az ürüggyel, hogy csak öt percre belép a boltba, vagy csak nem haladnak, pedig a villanyrendőr már két másodperce zöldre váltott. Színesebbé pedig nem teszi, csak nekünk is eszi az idegeinket. Olyankor pedig azt kívánja az ember, hogy bárcsak ne lenne ez a forgalom, bárcsak maradt volna otthon, és keresi a válaszokat arra, hogy miért kell – jobb esetben – 30 percet ülni öt megállóért az autók rengetegében.

Volt bennem egyfajta vak remény, hogy ez a rettenetes zsúfoltság amilyen hamar jött, olyan hamar is megy, de az autók száma napról napra csak nő, a buszon az utasok száma is folyamatosan nő, a sofőrjeink neuronjai pedig egyre kevesebben vannak. Okolhatjuk ezért a jelenségért az egyetemkezdést is, hisz október óta tapasztalható ez az eszementség Kolozsvár utcáin. Úgy látszik, hogy mindenki ide akar jönni, de elmenni vagy buszra szállni kevesebben szeretnének. Talán a kincses város legújabb kincse a kipufogófüst és a forgalom zaja. Meg a mindig ablakokra tapadt utasok a 24B-n.

A kosárlabda-kedvelők szerint megtörtént a lehetetlen és a csodával határos december 7-én: a kolozsvári U-BT férficsapata 98–82-re nyert a spanyol Joventut Badalona ellen. A jóslatok szerint Carles Duran játékosai a legesélyesebbek, hogy a 7Days Európa Kupa dobogójának legfelső fokára álljanak, ezért is fogadta kitörő öröm a házigazdák győzelmét a BT Arénában.

Több mint 5000 néző előtt zajlott az erdélyi és a spanyolországi csapatok találkozója múlt szerda este. Ez a megszokottnál némileg kevesebb, ugyanis néhány méterrel odébb, a kolozsvári Arénában a Kolozsvári U focistái küzdöttek a bukaresti Rapid ellen, így a szurkolók kénytelenek voltak választani a két mérkőzés közül. Olyan drukkerek is jelen voltak a kosárlabdázók megmérettetésén, akik nagyszünetben átugrottak szemügyre venni a futballmeccs állását.

Mihai Silvăşan a kezdő ötösbe Karel Gúzmant, Stefan Birčevićet, Emanuel Căţét, Leo Meindlt és Patrick Richardot választotta. Az indító játékosok szinte végig a küzdőtérben maradtak, csak néhányszor eszközölt cserét az Egyetemisták edzője. A kezdő ötös fogat centerjátékosa, a 15-ös számú Căţe öt fault után kispadra kényszerült.

Bár az U-BT a megmérettetés legelső percében bezsebelt egy kétpontos kosarat, a vendég Badalona 22–17 arányban uralta az első negyedet. A zöldben játszó spanyolok nyugodtan vették az első 10 perc akadályát, nem csoda, hiszen az A csoport legerősebb együtteséről beszélünk. A vendégeknek a 4-es számú Pau Ribas és a 22-es Andres Feliz zsákmányolt a legtöbbet, fejenként 20 pontot írtak jóvá csapatuknak.

A kezdeti bizonytalanság és a néha hajszálon függő állás ellenére a kolozsvári fiúk magabiztosan és határozottan behozták a lemaradást. Számos helyzetet váratlanul, de eredményesen oldottak meg, ehhez pedig elengedhetetlen volt a játékosok közötti összhang. A szoros alakulás és a másodperceken múló döntések stressze Silvăşan edzőn is látszott, alkalomadtán a pálya ellentétes oldalán is lehetett hallani az utasításait. Ez az impulzivitás a vörös sapkás szurkolókra is átragadt, egy-egy helyzetnél néhányan hangosan üvöltöttek, ugráltak vagy megölelték a mellettük ülőt. Ezeket a zsigeri reakciókat azonban semmiképp sem a labdarúgás fanatikusainak szintjén képzeljük el. Szemmel látható és tisztán érezhető, hogy a kolozsvári csapat kosárlabdameccseire jegyet váltók máshogy viszonyulnak a sport iránti rajongáshoz. Ez a szurkolói miliő sokkal nyugodtabb, kellemesebb és biztonságosabbnak hat. Magyarán, kosármeccs után nem félsz, hogy megvernek a Sétatéren hazafelé.

A mérkőzés és az este egyértelmű sztárja az U-BT brazil bedobója, Leo Meindl volt. A latin-amerikai sportoló 21 pontot szerzett csapatának. Vitathatatlan, hogy Meindl a szurkolók egységes rajongását és szeretetét élvezi, ez játék közben és után egyaránt kiderült. A mérkőzést követő pacsizás során őt tartották fenn a leghosszabb ideig, fényképek és aláírások tömkelegét kellett teljesítenie, a szurkolói szerelésbe bújtatott kisgyerekek is körülrajongták. Azt is hozzá kell tenni, hogy az érzés kölcsönösnek bizonyul. Mármint Leo és az irányába érkező rajongás között. Ugyanis a brazil játékos kétségtelenül fürdőzött a jelenlévők lelkesedésében és szeretetében. Mondhatjuk úgy is: érzékelte, hogy sztárként kezelik, tehát akként is viselkedett.

A kolozsvári együttes a következőkben az ukrán Prometey-vel méri össze magát, ezúttal vendégcsapatként, hazai terepen december 21-én kerül sor találkozóra a német Ratiopharm ellen. Egy azonban biztos: akit a labdarúgás szurkolói miliője eltántorít a sporteseményektől, annak azt ajánlom, menjen el kosármeccsre. Meg lehet ezt szeretni.

Kép forrása: U-BT Cluj-Napoca Facebook oldala

A Netflixen idén debütált az Egy ház, három család (The House) című másfél órás animációs antológia. Az alkotás egy író és négy rendező mesterműve, amely változó intenzitással nyomasztva bilincseli közönségét a képernyő elé. Nézése közben sokszor olyan érzésünk van, mintha láttuk volna már ezt a filmet, miközben valahol mégis azt éljük át, hogy valami újnak vagyunk szemtanúi, amit nem volna szabad látnunk.

A magyar címben jelölt három család tagjai három különböző kor szülöttei, akik groteszk tanmeseszerűen tapasztalják meg a drága ház dekadenciáját annak felépítésétől végnapjaiig. Az Enda Walsh tollából származó történet három alcímmel jelölt részből áll. Az elsőt Emma De Swaef és Marc James Roels rendezte, címe: And Heard Within a Lie Is Spun. A történet a 18-19. század fordulóján elevenedik meg, mikor Mabel (hangja Mia Goth) szüleivel és testvérével szegényes, ám otthonos lakásukban tengeti mindennapjait. Az apa, Raymond (Matthew Goode) a rokonságnak köszönhetően folyamatosan azzal szembesül, hogy az arisztokrata réteg, az ismerősök és úgy összességében a világ szemében egy senki. Épp, amikor betelik (és fizikailag kiürül) nála a pohár, találkozik egy rejtélyes jótevővel, Mr. Van Schoonbekkel, aki felajánlja, hogy újonnan épülő házába költözteti a férfit és famíliáját. Raymond megragadja az alkalmat, tágas és modern lakásba viszi feleségét és lányait. A szülők elragadtatottan csodálják az új otthont, de a gyermekek érzik a közelgő veszélyt. A szülők későn észlelik tetteik következményét, fizikailag is teljesen dehumanizálódnak, számukra nincs visszaút; viszont Mabel kishúgát menekítve elszökik Van Schoonbek Frankensteinjétől, a lakóit felemésztő házból. A film első harmada csaknem horrorisztikus, a ház önálló életet élve egyre bonyolultabb labirintussá formálódik. A szülők ugyanazt a tevékenységet végzik napról napra, és fokozatosan a bútorzat részévé válnak, később pedig a lángok martalékává.

A második szegmens Then Lost Is Truth That Can’t Be Won jeligével indul Niki Lindroth von Bahr rendezésében. Ezúttal a jelenben találjuk történetszálunk főhősét, egy patkányt (hangját Jarvis Cocker adja), aki ingatlanfejlesztője a Van Schoonbek-féle épületnek. A vevők és a külvilág felé igyekszik a luxus látszatát kelteni a modern technológiával telezsúfolt lakásban, holott a falakban, padlóban, járatokban bogarak uralják a kúriát. Központi figuránk kétségbeesetten igyekszik tetemes összeget bezsebelni munkájából, de a ház átka rajta is fog. A balul elsült házbemutató után marad két látogató, akik bármiféle szerződés-aláírás nélkül belakják a házat, aztán odacsődítik ismerőseiket is. A különös kinézetű lakástolvaj úr és hölgy alkata megegyezik a bogarakéval: az egyik tömzsi, a másik aránytalanul nyurga. Ugyanígy néz ki a megannyi új lakó. A „megszoksz vagy megszöksz” szállóigéből főpatkányunk az előbbi lehetőséget választja, és hamarosan a teljes lakógárdával süllyednek az ízeltlábúak szintjére. Fekete humor, kispolgári szürkeség, naturalista kitörni képtelenség itatja át a második részt groteszk táncos betétzenével, ami a keserű komikumot csak jobban aláhúzza.

Az utolsó rész disztópikus vizekre evez a házzal együtt, ugyanis tönkretett, élhetetlen bolygónkat a történet szerint teljesen ellepte az egyre növekvő dagály. A Listen Again and Seek the Sun szereplői a második fejezethez hasonlóan állatok, ezúttal macskák. A ház tulajdonosa, Rosa (Susan Wokoma), nem vesz tudomást környezete állapotáról és saját menthetetlen helyzetéről, inkább görcsösen igyekszik restaurálni örökségét, minden rossz origóját, a házat. Tőle „bérel” szobát Elias (Will Sharpe) és Jen (Helena Bonham Carter), akik régóta nem fizetnek, egymás között cserekereskedelmet folytatnak, és közel sem olyan feszélyezettek, mint a ház ura. Rosa nem törődik kudarcaival, csak mantrázza, hogy meg lehet menteni Van Schoonbek szörnyetegét. Nemsoká feltűnik a színen a spirituális Jen barátja, a szabadon élő és gondolkodó, hippi-beállítottságú Cosmos (Paul Kaye), aki nem mutat tiszteletet Rosa céljai, a ház, a görcsös ragaszkodás iránt. Szokatlan karizmája meggyőzően hat a másik két ottlakó macskára, akik felismerve a status quo reménytelenségét készek elutazni idegen vizekre. Amikor Rosán kívül mindenki vitorlát bont, és szebb jövő felé veszi az irányt, nehezen ám, de a Schoonbek-építmény örököse is követi őket, belátva, hogy menthetetlen lenne a házban helyzete, és elpusztulna azzal együtt. Cosmos munkájának köszönhetően a kúria hajóvá alakul át, hőseink felszabadultan indulnak az ismeretlen felé.

A filmbéli ház felemészt mindent és mindenkit, aki lakhelyéül választja azt. Aki a részévé szeretne válni, annak szó szerint teljesül a kívánsága. Tág értelemben véve a Schoonbek-kúria szimbóluma lehet a transzgenerációs negatív szokásoknak, káros-kóros társadalmi berendezkedésnek, viszont az alkotás leginkább a kapitalizmus, az anyagiasság metaforájaként kezeli. Az első részben a ház magát az anyagiasságot jelképezi, az elvek és múlt emlékezetének eldobását a vagyonért, az asszimilálódást a látszatba. A jelenben játszódó animációban az épület inkább eszköz a meggazdagodásra, egy objektum, amit pénzzé lehet tenni. Az utolsó szegmens valahol a kettő találkozási pontja: a ház önmagában is (eszmei) értéket képvisel, és eszköz a tulaj számára a pénzszerzésre, mivel bérbe adja a szobáit. A karakterek között szembetűnő különbség, hogy mindenkivel ellentétben Rosa elsősorban érzelmileg kötődik a házhoz világi érdekek helyett, és talán ezért segít neki az épület megszabadulni végzetes jövőjétől. A ház átka ilyen értelemben akkor aktiválódik igazán, amikor a benne lakó a vagyon képzetével társítja.

A fejezetek címei követik a ház és a benne élők sorsának alakulását: az első jelmondat ebben az esetben értelmezhető a gonosz születéseként, a második a tragikus rendeltetés passzív hordozásaként, a harmadik pedig az adott helyzet újraértelmezéseként, a remény kereséseként van jelen. Ugyanígy a csapások, amelyek a házat és a benne mozgókat sújtják: a tűz egyszerre a kiérdemelt pokol (a szülők számára) és a megtisztulás szimbóluma (az utódoknak), a bogarak a meghonosodott rontás jelképei, a víz pedig, akárcsak a tűz, ugyanabban az időben életadó és gyilkos erő, annak függvényében, mit érdemel a szereplő.

Az animációs technika a korszakok múlásával fejlődik. Eleinte erőteljes a stop-motion képisége, a figurákon kivehetően látszik az emberi kéz munkája. A második rész pénzsóvár patkánya és zsarnok vendégei ugyancsak a stop-motion jegyeit hordozzák magukon, szaggatottak a mozdulatok, viszont a háttér megalkotása modern elemekkel operál. A macskák színrelépésekor a fent taglalt technika kevésbé észrevehető, a posztapokaliptikusra hajazó pasztell környezet gondosan kidolgozott animációs munka. A részek közti átmenet szimpla, fekete-fehér grafikus megoldás: sötét alapon jelenik meg egy időmérő műszer (I: talpas óra, II: digitális, III: napóra), majd a rész címe, ízelítőt adva a nézőnek a várható korszakábrázolásról.

A rémház történetének tanulsága lehet sokat ismételt, viszont a film kivitelezése sajátos módon illusztrálja az üzenetet. Az Egy ház, három család esetében kimondottan jó választás volt több rendező vízióját egy műben megjelentetni, hiszen minden szegmens különböző társadalmi közegben játszódik, mind eltérő hangvételt üt meg, fokozatos oldva a hangulatot zeneileg, képileg (a sötét viktoriánus miliő halvány és világos jövőképpé szelídül a film végére) és történetmesélés szempontjából is. Ajánlom ezt a filmet azoknak, akiknek a vizualitás és az alkotásról való diskurzus előnyt élvez a szórakoztató mozitermékekkel szemben, és szeretik, ha nem tudják eldönteni, mit vált ki belőlük, amit néznek. Talán olyasmi ez, amit nem is szabadna látniuk.

A szexuális zaklatást csak a nők fújják fel, valójában az nem is zaklatás, titkon ők is élvezik. Főleg akkor, ha 40 évvel idősebb emberként kezdeményezek. Biztos vagyok benne, hogy őket is lázba hozza, ha leülök mellé a buszon és a testem jobb fele teljesen nekidörgölődzik az ő bal felének. Egyértelmű, hogy neki is olyan gondolatai támadnak, amilyenek nekem. Miért is ne örülne egy 20 éves, hogy egy ilyen gavallér négy teljes megálló idejéig neki szenteli a figyelmét? Van, akinek a kapcsolata ki sem bír négy teljes megállót. Egy kis kaland azért belefér, így 60 éves létemre. Ennyi öröm kijár nekem, nem? A nyugdíj úgyse sok, az unokák nem látogatnak. De ez a 20 éves hölgyike igazán kedvemre való. Ez pedig biztosan kölcsönös. Csak azt nem értem, hogy miért ilyen sápadt? Lehet nem elég, hogy szinte ráültem, valahogy konkrétabban ki kellene fejeznem az érdeklődésemet. Hát persze! A nők imádják a finom kis érintéseket. Ha ráteszem a tenyerem a harisnyás combjára, biztosan észreveszi majd, hogy milyen szépnek tartom. De vajon eléggé egyértelmű lesz a célzás? A nőknek nem vág annyira az eszük, mint a férfiaknak, sőt ő még fiatal is, lehet nem is gondolná, hogy miért tettem rá a tenyerem, lehet csak azt hiszi, eltévedt a nagy buszozás közepette. Ha közben a nadrágomat is megigazítom, biztosan érteni fogja a célzást. De azért közben rá is nézek, hogy lássa macsó vigyoromat. Az régen is nyerő volt. Mit számít az a 40 eltelt esztendő? Na, de most miért pattant fel és kiabál velem? Hát, ez nem igaz, én nem értem a nőket. Pedig a drága konyak illata biztosan érződött rajtam, tudhatná, hogy nem vagyok kismiska. Biztosan csak kéreti magát. Női szokás. A feleségem is folyton ezt csinálta. Most pedig le szeretne szállni a buszról? Miért nem ezzel kezdte, persze, hogy csak kérette magát. Utána megyek, egyértelműen ezt szeretné a lányka. Látszik rajta, elnyertem azzal, hogy a kezemet a combjára tettem. Vajon mi lehet a hölgy neve? Nem is érdekes. Megállok a busz ajtaja előtt, lám merre megy a szemem fénye. Így, hogy felállt, még több gondolat rohamoz meg. Miért is ne hoznám a tudtára? Miközben egyenesen a szemembe néz, megnyalom a számat, annál nagyobb bókot nem is kaphatna egy asszony. Még inkább elsápadt, ráadásul könny csillog a szemében. Ennyire lázba hoztam volna? Ez nyert ügy. Már meg sem moccan, lecövekelt egyhelyben. Biztosan azt várja, hogy odamenjek hozzá. Nyílt könyvként lehet olvasni az ilyen fruskákat. Na, de most miért fut el, ha már elindultam felé? Megint csak játszadozik velem. Még vissza is pillantott rám a csillogó kifestett szemével. Egytől egyig egyértelmű jelek. Elindulok akkor utána, csak a jobb bokám ne nyilallt volna ekkorát! De most miért szállt fel a buszra és miért potyog a könnye? Á, megint kéreti magát a kicsike! Régen is ezt csinálták az asszonyok! Húzzák előtted a mézesmadzagot, aztán csodálkoznak, hogy ha túl messzire húzzák, már nem csinál velük semmit az ember. S még a busz is becsukta az ajtaját! Ennyit erről. Ha nem lenne olyan buta, még egy jó esténk is lehetett volna. Na, nem baj, ezentúl majd jobban próbálkozom. Végül is ez nem illegális. Csak a mély érzelmeim mutatkoznak meg néhány tettben. A nők meg, tudom, hogy szeretik az ilyesmit, engem meg még inkább. Csak azt a csúnya szót húzzák rá az ilyesmire, hogy szexuális zaklatás. Egyértelműen kéreti magát az összes.

Sietsz. Ahogy haladunk a Deák Ferenc utcán a román opera felé, egyre jobban sietsz. Mész valahova és időben ott kell lenned. Próbálom tartani a távolságot, mégis sokan észrevesznek az utcán, gyanúsan néznek. „Biztos követ valakit” – gondolják. De te egy pillanatig sem esel ki a ritmusból, nem nézel hátra, tovább iparkodsz oda, ahol majd lenned kell.

Minden, ami rajtad van, sötétkék: a kabát, a nadrág, a cipő, még a nehéz válltáskát is kék minta tarkítja. Ez a kedvenc színed, ez áll jól, ebben érzed jól magad. S talán ez fejezi ki leginkább azt a mindent átható szorongást és folyamatos nyugtalanságot, amiben élsz. Máshogy nem tudod kifejezni, mert nem szabad, erősnek kell maradni és „tartani a frontot”. Így tehát az öltözködésedben adod ki magadból, amit és amennyit ki lehet.

Zavar az korosodás. A hajad már őszül. Még nem egészen deres, itt-ott fekete, sötétszürke szálak tarkítják a fehér hajrengeteget. Nem szereted a kerek születésnapokat, pont ezért. Ilyen alkalmakkor felveszed a hármas számú szolgálati mosolyt, kedvesen megköszönöd a jókívánságokat, örömmel bontod ki az ajándékokat és vágod fel a tortát, de legbelül a pokolba kívánod az egészet és a soha vissza nem hozható fiatalkorodon merengsz.

Végig ökölbe szorított kézzel haladsz a járda szélén. Ideges vagy, hogy elkésel az időpontról. Ideges vagy, hogy mennyi munka vár még otthon. Ideges vagy, mert nem tudod, hogy a mindennapi forgatag mellett mi az, ami állandó gyomorgörcsöt okoz, amitől nem tudsz szabadulni. Amikor észreveszed, hogy a szorítás miatt már fehérednek az ujjaid, kiengeded az öklödet és a kabátod ujját szorongatod inkább. Muszáj lekötnöd a kezed valamivel, hogy tisztán tudj gondolkodni.

Bicegsz a jobb lábadra. Orvoshoz mész. Oda sietsz. A bicegés nem gátol meg a rohanásban, hiszen te nem késel, te mindig, mindenhova időben érkezel és ez most sem lesz másként. Nehéz a mintás válltáskád, oldalra húz, de kiegyenlíti a sántításodat. „Csak egy rutinvizsgálat” – mormolod magadnak, de még te sem hiszed el. Ezzel nyugtatod magad, mert a szorongásod a gondolataidat egyből a legrosszabb irányba tereli. Ráció és szorongás hadakozik a fejedben, nem csak most, az élet minden egyes percében, minden egyes területén.

Bevesszük a kanyart az operánál, amikor feltűnik egy 3-as busz. Rámarkolsz a táskádra és szaladni kezdesz. Sántikálva futsz, a hátad közepére sem kívánod a mai napot, sietni kell, nehéz a táska, borús az ég és még mennyi mindent meg kell ma csinálni. De mész és csinálod, mert arra neveltek és te is úgy nevelted a sajátjaidat, hogy csinálni kell. Amikor majd hazamész, ledobod magad a konyhaszékre és rágyújtasz egy cigarettára, elengeded magad és az Aurel Vlaicu utca 5-ös szám alatt található lakásban, a hátsó szobából felsejlik az unokád csilingelő hangja. Akkor majd megnyugszol.

De addig is: menni, dolgozni, mindent elintézni és mosolyogni. Nem mutatni, ha fáj, ha nehéz, ha eleged van, mert erősnek kell maradni és „tartani a frontot”.

Felszállsz a buszra. Oda már nem megyek utánad.