November 17-én ismét összehívta a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) a rendes alapszabályzat-módosító közgyűlést. Kétévnyi virtuális gyűlés után idén végre offline térben került sor az eseményre a Szentegyház (Iuliu Maniu) utcában.

Az elnöki és vezetőtanácsi, illetve a pénzügyi beszámolók után tisztújítást tartottak. Az új vezetőség megválasztása előtt Ambarus-Egyed Ágnes, Gere Edit és Jancsó Helén leköszönt. A szavazás értelmében a szervezet elnöki tisztségét továbbra is Hatos Attila tölti be, az elnökhelyettesi teendőket László Petra látja majd el, aki a tanügyekért is felel. A kommunikációért felelős tanácstag Kiss Ágota lett, az ügyvezetésért Simon Róbert, a rendezvényekért Pál Hunor, a szakosztályokért Sipos Zsuzsa, a humán erőforrásért Albert-Nagy Noémi, a stratégiáért és innovációért pedig Kovács Ákos felel a regisztrált tagok szavazatai alapján.

Polgárpukkasztás volt a célja a globális felmelegedés ellen tüntető két fiatalnak, amikor Vincent van Gogh egyik remekművére, a Napraforgókra paradicsomlevest öntöttek. Nem fogja ez felrázni a nyárspolgárt végtelen apátiájából. Az sem rázza fel, hogy évről évre melegrekordokat döntünk meg, vagy hogy olyan állatfajok halnak ki, amelyek létezéséről még csak nem is tudtunk. Lassú folyamat a klímakatasztrófa, és Hollywood elég magasra tette a mércét apokalipszis terén. Egyetlen tűzgolyó sem hullott még le, biztos, hogy itt van a világvége?

Kölcze Renáta

Greta Thunberg is feledésbe merült, ahogy ez a két aktivista is abba fog. Ameddig nem ég mindenkinek személyesen a körmére a gyertya, addig jó eséllyel változtatni sem fog. Fontos a személyes felelősségvállalás, és az is fontos lenne, hogy ez eljusson Steven Spielberghez vagy Kim Kardashianhoz meg a magánrepülőikhez. Nem ártana szólni a Coca-Colának, hogy a világon ők gyártják a legtöbb műanyagot és ezen esetleg változtathatnának. Nem kérném őket arra, hogy hagyják abba a gyártását, sajnos én is imádom a fluoridos, cukros löttyöt. Elon Musk már megmentett minket az elektromos autókkal, remélem, nemsokára újra előrukkol valamivel, mert a lítiumkészletünk is véges. Persze, te is gyűjts szelektíven, meg inkább használj tömegközlekedést, az már részletkérdés, hogy a China Coal annyi szén-dioxidot böfög a légkörbe, hogy a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátási listán az első helyezett. Nyakig vagyunk az ürülékben, és ha hullámzani kezd, a szerencsések magánrepülőre pattannak, a még szerencsésebbek pedig meg sem állnak a Marsig.

Okolhatjuk az ipari forradalmat, mint katalizátort, vagy visszamehetünk egészen a reneszánszig, de a kapitalista piacgazdaságot sem érdemes lehagyni a listáról. Megfoghatatlan a globális felmelegedés oka, a következményei egyelőre meg épphogy észrevehetőek az átlagember számára, ha belegondolunk, ez tényleg eléggé unalmas katasztrófafilm forgatókönyve.

A Netflixen október 7-én debütált a Szerencse lánya (Luckiest Girl Alive) című thriller, Jessica Knoll önéletrajzi ihletésű regényének adaptációja. Megjelenése után azonnal tízes toplistára került, ami nem csoda, hiszen komoly és összetett problémákra fókuszáló film: nemi erőszak, iskolai lövöldözés, trauma, osztálykritika.

A film első jeleneteiben tipikus Carrie Bradshaw-karakter (Szex és New York) elevenedik meg a főszereplő TifAni FaNelli (Mila Kunis) szerepében. Ani karrierista nő, állása van egy híres női magazinnál, de feljebb akar lépni a ranglétrán, így a New York Times ajánlatára vár ugyanannyi pénzért, de legalább nevesebb lapnál. Tervezgeti fényűző esküvőjét gazdag vőlegényével Luke-kal (Finn Wittrock), aki minden titkát ismeri. Látszólag mindene megvan. Amikor azonban egyik bűnügyi dokumentumfilm rendezője felveszi vele a kapcsolatot, hogy felszínre hozza a középiskolájában történt szörnyű eseményeket, Ani kénytelen szembenézni sötét titkokkal terhelt múltjával.

Édesanyja annak idején magániskolába íratta azzal a szándékkal, hogy a későbbiekben az egyetemen jómódú fiúkkal találkozhasson. Ani nem akar mást, csak beolvadni gazdag diáktársai közé és kitörni jelenlegi életéből. Azonban egy partin három fiú csoportosan megerőszakolja. Ani tinédzserkori kálváriája ezzel még csak éppen elkezdődik.

A Szerencse lánya társadalmunk számos problémáját érinti, mint a zaklatás, a szexuális erőszak, iskolai lövöldözések – ezek közül talán csak a lövöldözést sorolhatjuk az amerikaiság jellemzői közé, de ne essünk tévedésbe: az általános fegyverviselés tilalma miatt idehaza csak annyiban változik a helyzet, hogy a lőfegyver helyébe más eszközök kerülnek. Nem könnyű filmélmény, készüljünk fel arra, hogy az érzelmek széles skáláját fogjuk átélni.

A film jól ábrázolja, a nők miért szégyellik bevallani, ha erőszak érte őket: sorstársaira jellemzően Ani FaNelli azért nem akarja feljelenteni a tetteseket, nehogy édesanyja megtudja, mi történt vele, majd undorítónak tartsa és kételkedjen ártatlanságában, amikor pedig több év hallgatás és szenvedés után végre szembe akar nézni szörnyű múltjával, azzal nemcsak tökéletesen felépített áloméletét rombolhatja le, de leendő férjének is szembesülnie kellene a történtekkel.

Az alkotás egyik pozitívuma, hogy a szörnyű történetet lassan adagolja, izgalmas, amint flashbackkel szövi át a főszereplő bemutatását. A történet két idősík között mozog, a jelenben és a múltban anélkül, hogy ez a részletes ismertetés rovására menne. Épp ennek köszönhetően marad izgalmas és sejtelmes a fokozatosan kibontakozó történet. Nézőként is kételyeink vannak arról, hogy Ani pontosan mit tett és mit nem, milyen szerepe volt a múltban történtekben. Belső hangjának kivetüléseként megjelenő monológjai segítik a nézőt a szereplő megértésében és a vele való együttérzésben.

A film példaképként mutatja be a főszereplőt, mint aki más nőket is arra ösztönöz, hogy kiadják magukból a nemi erőszak okozta traumát: a gyógyuláshoz ez az egyetlen út, az elfogadás, szembesülés, feldolgozás.

Kép forrása: tunefind.com

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem ezt a filmet: gyönyörű. Ezt pedig mindenki más is alátámasztaná. A 2014-ben megjelent komédia, a Grand Budapest Hotel Wes Anderson rendezésében mai napig sokszor előkerül az interneten képekben, hiszen a filmnek minden képkockája műalkotás. A képeket milliméternyi pontossággal tervezték meg, mérnöki precizitással mozog a kamera, és mindig szemkápráztató látványt tár elénk.

A film Stefan Zweig osztrák író művei alapján készült és alternatív Európát láttat, ahol nagyjából ugyanaz történik, mint a mi Európánkban a múlt század első felében. Zubrowka kelet-európai állam, amelynek egyik bércén helyezkedik el a Grand Budapest Hotel. Bár Zubrowka világát mesésen tálalják (ember számára járhatatlan méretű lépcsők és gigantikus, szürreálisan nagy épületek), a története korántsem annyira csodás: a háború szélén állnak, és a szép vidéket elárasztják a fasiszták.

Wes Anderson és stábja a film elkészítése során nagy hangsúlyt fektetett a színekre, szinte minden jelenetre jellemzőek az élénk színek, a kamera pedig majdnem mindig keretezi, amit lát, a képernyőn mindvégig tökéletes rend uralkodik. A film zenei világa pedig, mint az összes többi szegmense: gondosan megtervezett, sokszínű és maradandó.

Kezdetben „a szerzőt” láthatjuk, aki emlékiratait olvassa fel. Ezután másik keretbe lépünk, amiből következik a harmadik keret, ami már a késői Zubrowkában játszódik. Innen emlékezik vissza Zero (F. Murray Abraham), a hotel akkori tulajdonosa azokra az időkre, amikor először került a Grand Budapestbe, és elmeséli a szerzőnek a történetét.

Ekkor ismerkedünk meg Monsieur Gustave H.-val (Ralph Fiennes), aki hivatalosan a házügyelő, ügyintéző, valójában viszont ő a hotel arca, lelke és kissé sikerének oka is. A történet elején Gustav H.-t gyilkossággal vádolják. Innen indul két főszereplőnk kalandozása. Zero hűségesen kíséri Gustav H.-t, ugyanis más választása nem igazán van. A történet másik oldalán Madame D. grófnő (Tilda Swinton) örököseit találjuk, akik mindenáron szeretnék megszerezni a grófnő vagyonát. 

Bár a történet javarészt Monsieur Gustave H.-ról szól, őt mutatja be, a legnagyobb hangsúly mégis Zeróra és az ő fejlődésére esik. Láthatjuk, hogyan lesz egy menekült fiú része a számára idegen környezetnek, más társadalomnak, más kultúrának, eladdig, hogy legvégül ő válik a hotel tulajdonosává. Szerelmi története is említésre méltó. Agatha (Saoirse Ronan), Zero barátnője, majd felesége egyszerű pék, aki a Mendl pékségnél dolgozik. Szerelmük szerény, de annál inkább őszinte és igazi. Zero idős korában is nehezen beszél egykori szerelméről.

Témákban nem igazán bővelkedik az alkotás. Kezdetben megjelenik a nosztalgia témája a sok kereten át, talán ezért is olyan szép a film képi világa, ahogy a közmondás tartja: az emlékek idővel megszépülnek. A jelen árnyékos, omladozó és melankolikus falai közül a film a szép, színes, pompás és tökéletes múltba menekül. Mondhatni, valós történelmi szál nincs, inkább szimbólumszerűen jelennek meg ismert történelmünk egyes eseményei, mint a fasiszta rémuralom, amely a film végére felülkerekedik a zubrowkai békén. Megjelennek az LMBTQ-közösség problémái, a menekült- és a zsidókérdés, ezek pedig kontrasztot teremtenek a fő- és antihősök között.

A másik jelentős téma a barátság és a hűség. A filmben a szereplők személyes kapcsolataitól függ a túlélésük, a megmenekülésük. Szerelmi, baráti, szakmai, családi viszonyok egyaránt teret kapnak, ezzel is alátámasztva az alkotás azon tézisét, miszerint majdnem minden ezeken áll vagy bukik.

Összességében a filmnek 9 pontot adnék a 10-ből. A legapróbb részleteire is jellemző mérnöki pontosság miatt sok elveszett a történetből tekintve, hogy az a képi világgal ellentétben egyszerű és nem mond sokat. Ennek ellenére a film szerethető és élvezhető.

Kép forrása: Film Matters Magazine

Ha egy pár bejelenti, hogy hamarosan összeköltöznek, nagy a boldogság mind a barátok, mind a család körében. Ilyenkor senkinek nem jut eszébe a mosatlanhalom a konyhában, a tátott szájú szemetesek, üres tejesdobozok, a sok elfojtott mondat, a kompromisszumok hadtere és az elesett ígéretek holttestei.

Arról sem nagyon mesélnek a közös fészkű párnak, hogy a próbatételek alatt felbukkanó gonosz szörnyek legyőzéséhez, idomításához nem jár aranyfurulya, ezüstkard vagy hangyahadsereg. Csak két ember áll egymással szemben egy-egy sérelemlistával a kezében.

Ehhez a listához tartozik például a miért nem vitted le a szemetet dilemma, a nehezedre esne legalább egyszer neked takarítani mizéria, a miért kell mindig hajnalig fent maradnod és a miért kell mindig hajnalban kelned problémacsomag. További nehézségeket szokott okozni néha, majd rendszeresen a számlabefizetés, a bevásárlás, hogy ki hívja fel az irodát vagy a tulajt, ha valamiféle probléma merül fel a lakással. Idővel már az is idegesítő, ha hangosan rág, nem eszik, vagy keveset eszik, hogy mindig csak dolgozik, hogy nem mennek ki a városba sétálni, hogy nem olvasta el a cikket, amit küldött, hogy nem ad puszit, hogy öt percre elalvás előtt nem bújnak össze; szinte minden bántó. Amint valamelyik fél hibát vét, a többi kis botlással együtt egyre magasabbra és magasabbra építi a malőrtornyot. A ki nem mondott sérelmek, a meg nem beszélt idegesítő habitusok folyamatosan fokozzák a feszültséget, olyannyira, hogy csak azt lehet észrevenni, valamiért szorít a mellkas, és minden mormogás után elmorzsolódik egy könnycsepp az arcon. Ideiglenes megoldásként inkább indul hamarabb az egyetemre, hogy ne legyen egy légtérben a kedvessel, és inkább vásárol órákon át egy doboz tejet, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie.

Mindezek ellenére mégis irgalmatlanul fájna, ha nem lennének ezek a problémák, vagy ha nem lenne az a valaki, akivel meg kellene oldani ezeket a gondokat. A megvívott háború után katartikus a meghittség, a szeretet, a megkönnyebbülés a kapcsolatban. Az együttélés nehézségei adott ponton fellelkesítenek és ösztönöznek, mígnem véglegesen kialakul a problémamentes rituálé mindenhez a hétköznapokban: én főzök, te mosogatsz.