A költészet terápia. Közhelyes, de tényleg így van. Szinte mindenki rá tud mutatni legalább egy olyan poémára, amelyet a kedvencének tart, átsegítette valamilyen akadályon, vagy csak egész egyszerűen jól esik újra és újra elolvasni. Én sem vagyok ez alól kivétel, a magyar költészet napja apropóján összegyűjtöttem néhányat az én nagybetűs Verseimből. S hogy ne csak olvasni kelljen, kedvenc színészeim előadásában meg is hallgathatók.

Szabó-Kádár Henrietta válogatása:

 

Ady Endre: A ló kérdez

Előadja: Gobbi Hilda

Lovamra patkót senki nem veret,

Be szerencse, hogy senki sem szeret:

Döcögök, lógok követlen úton

S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

 

S a rossz úton, mert minden ellovan,

Felüti néha fejét a lovam

És megkérdi, míg szép feje kigyúl:

Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

 

Radnóti Miklós: Tétova óda

Előadja: Kőszegi Ákos

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

 

Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa

Előadja: Kiss Flóra

Anyámnak fáj a feje,

 nem iszik feketét –

anyámnak fáj a feje,

 nem szed be porokat;

 szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

 szótlanabb sápadtsággal

 söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

 jöttment idegenek?

anyám az ijedtségtől

 dadog és bereked;

 sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze;

 ne bántsa többé senki,

 félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel

 s nem jut el sehova –

szegénység csillagától

 sebes a homloka;

 vállára még az orgona-

virág is úgy szakad,

 mintha csak teher volna,

 jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

 zene szól, muzsika,

anyám csönd-sivatagján

 el kell pusztulnia.

 Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

 de egy se futna hozzá:

 segítek, azért jöttem.

Anyámnak fáj a feje,

 anyámnak fáj a semmi,

anyám fekete rózsa,

 nem tud kiszínesedni.

 Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi –

 Bejön egy madár érte

 s csőrében elviszi.

 

Hervay Gizella: Két vers

Előadja: Szabó Dorottya

I

Annyira kellesz, hogy – látod –

megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy

álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,

hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,

mint anyja könnyeibe a gyermek.

 

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.

El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.

A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –

téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

 

Nehéz ma már a költészetről klisék nélkül beszélni. Talán nem is kell folyton fejtegetni, hogy mit akart mondani a költő, miért a rím, a forma, miért dal vagy óda. A Campus szerkesztősége a nyomtatott formátum megjelenésével egy időben, április tizenharmadikán ismét olvasásra, vershallgatásra invitálja az olvasókat, hiszen ahogy nemcsak karácsonykor kell szeretni, úgy verset olvasni sem csak a magyar költészet napján indokolt.

Gondos Borbála válogatása:

 

Pilinszky János: Apokrif

Előadja: Pilinszky János

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

 

Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró

Előadja: Györgyi Anna

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

 

Radnóti Miklós: Szakítottunk

Előadja: Berki Szofi

Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyárt
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

Weöres Sándor: A két nem

Előadja: Nagy Kálózy Eszter

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga —
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik —
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség

Úgy szívünkhöz nőtt a tavalyi verses Campus-lapszám, amit – a verssorokkal, képekkel, szünetekkel és pittelésekkel folytatott kemény küzdelmek árán – olyan különleges gyönyörűségű szabálytalansággal betördelt nekünk Réka, hogy azóta sem felejthetjük, és idén sem bírtunk a késztetéssel: ismét diáktársaink verseivel ünnepeljük a magyar költészet napját.

 

Barabási Nimród: Repülő

Hanyatt fekve a halványkék égre 

fektetted puha tenyered. 

Fölöttünk egy repülő szállt, 

füstjét rejtegetted gyöngéden,

ami lágyan mált szét a magasban. 

Soha nem hagytál el így engem,

soha nem takartad magad ily finoman,

Mindig keserű füstöt hagytál

halványkék lelkemen. 

Idén sem láttalak eleget, 

Pedig folyton fürkésztelek, de te mint

két nyári zápor közti napsütés,

lehunyom a szemem és tovalépsz.

Odaadtam mindenem 

az sem volt sok, sőt kevés. 

Bámultam utánad sután,

ahogy tovaszálltál egy 

felhőtlen délután. 

A felhők fölé reméltem magunk,

de ott rekedtem fent az égen, akár

egy bomolhatatlan törmelék,

nélküled nehezen veszek levegőt.

Hagyd haljak szomorú halált,

nem ily véget nem érőt.

 

Halászy Kamilla: Amikor igazán boldog vagyok…

Amikor igazán boldog vagyok,

Kivirágzik minden, hol elhaladok.

Mosolygok, nevetgélek, táncolok.

Mint egy igazi gyerek, vidám vagyok.

 

Amikor igazán boldog vagyok,

Arcomon vonulnak a fénynyalábok,

Vetetlen, száraz földeken ültetek virágot,

Parttalan óceánokban keresem a világot.

Lásd, hitem egyre nő, csillag vagyok:

El nem égek, nem halok, csak lángolok. 

 

Amikor igazán boldog vagyok,

Mindenkinek szeretetet ajándékozok.

Megnyílok, mint a szerelem, a vörös rózsa,

Életem örök, s végtelen forrása.

 

Amikor igazán boldog vagyok,

Esik az eső, én vízben táncolok.

Lépkedek: pocsolyából pocsolyába énekelve,

Érem a vízcseppeket, felvisznek a fellegekbe.

 

Hajnalban, ha furcsa késztetést érzek,

Kimegyek az erkélyre, csillagos eget nézek.

Esti fények alatt lefestem a göncölszekeret,

Boldog vagyok, lelkem elégedett.

 

Halászy Kamilla: Aranyóra

Talán ez az igazi boldogság nekem:

Fűzfalombok alatt, lomhán elidőzve,

Feltekinteni a napsütte, tiszta égre,

Hogy érezzem, aranyóra simogatja arcom,

S hogy érezzem, valóban élek,

Mert szabad vagyok, szabad vagyok… 

 

Székely Margit: Vannak bolondok

Vannak bolondok,

akiket zseniként ünnepelnek

és vannak zsenik,

akiket bolondnak tekintenek.

És hogy mi dönti ezt el?

Az, hogy hogyan

és kiknek

tálalják az őrültséget.

 

Májai Tímea: Sóhaj

Sóhaj

Teng/ered bennem.

Feküdj a hullámra, hogy bele ne fulladj

Gondolataidba.

Ér/ez most bár/mit is, vagy csak képzeletem szüleménye volna?

Ezt már sosem tudod meg, ahogy azt sem,

Mit álmodtam aznap éjjel.

Pedig csak:

Tenger/só/haj(ó)

 

Székely Margit: Kápráztass

Kápráztass, hogy

utána mindet

elszórhasd. 

Ismertess, hogy

utána tudjam mi az amit

elvehetsz.

Hívogass, hogy

utána az arcomba

csaphasd ajtódat.

 

Mert csak az fáj,

amiről tudod,

hogy lehetett volna. 

 

Halászy Kamilla: Volt egy álmom

Volt egy álmom.

Azt álmodtam, kézenfogva 

Járunk az utcán a szerelemmel,

Hangosan kiáltjuk egymást nevét, 

Hahotázunk, 

Egy-egy csókot adunk, csak úgy járunk, 

Mint két szabad lélek,

Aki bármire képes.

De hol vagy te, 

És hol van a szerelem,

És hol a kézfogás, 

És hol a kiabálás, 

És hol az álom? 

 

Volt egy álmom,

De már nem találom…

 

Péter Emmánuel: Lélekmeder

 

Felhők gyűltek az éjjeli égre,

Könnyzápor porzott a hideg földre.

Vörösen izzott és csorgott a vér,

Az ég kettéhasadt, szívem megtér.

 

Hűvös szobámban hallgatag bámultál.

Vajon tavasz szemedben mit gondoltál?

Én a falat bámulom, mely kopár;

A lidércfényt éjente, mely te voltál.

 

Reggelig táncoltál velem szerelem,

A nap felkelt, de a vaknak mégsem.

Szemem vak, ha szemed nem láthatja.

 

Viharos tengert közöny kiszárítja.

A száraz meder elhalt jövője

Vért csepegtet a kihalt jég földre.

 

Halászy Kamilla: Rózsás napok

Lefestjük világunkat

Úgy, ahogy nekünk jó,

Úgy, hogy a rózsák

Megmaradjanak

S kihűljön a parázs,

De a tűz mégis megmaradjon:

Vége a szomorú napoknak…

 

Székely Margit: Honnan jó elkezdeni?

Honnan jó elkezdeni?

Onnan, ahol épp vagy.

Melyik percben, pillanatban?

Abban, amelyiket épp megéled.

Milyen hangulatban, állapotban?

Olyanban, ami teljesen elönt.

 

Székely Margit: Akarni és félni

Hogy lehet

egyszerre akarni és félni,

elvetni, de mégis remélni,

szeretni és utálni,

kívánni és hátrálni?

 

Hogy lehetsz,

az igennel szemben a nem,

önmagad ellentéte,

barát helyett ellenséged,

hívődből a hitetlened,

követődből az utat vesztett?

 

Hogy lehetsz a veszteséged,

mikor lehetnél a nyereséged?

 

Székely Margit: Vágyódni

Vágyódni utánad,

vágyódni utánunk,

egy olyan létben,

melyben se te,

se én,

nem voltunk.

 

Halászy Kamilla: Tengerszemek

Belenézek a szemeidbe,

És látom az eget

Meg a földet.

Látom a Földet,

A Földön a Tengert,

Látom az Eget,

Az Égen a Kéket.

Csillog, mint a csillagok,

S bár hideg 

Színekben játszik,

Nekem meleg, 

Mert ég,

Ég a szenvedély benned,

Amely éltet téged…

 

Belenézek a szemeidbe,

És látom a lelked.

Hatalmas óceánok,

Végtelen egek,

Mindig valamit keresnek.

Kontinensről kontinensre,

Szárazföldről szárazföldre,

Tengerből tengerbe,

Mindig csak mennek…

Látom a szemeidben

Ahogyan haladsz előre,

Mindig csak keresve,

Mindig újat lelve.

Csillog a szemed,

Boldog a lelked,

Amikor tengert látsz… 

 

A lelkek s a szemek;

A tieid tengerszemek. 

És én így szeretem őket.

Besüt a nap az ablakon, éppen rám, de nem tetszik. Fel kell kelni, hogyne kéne. Szól a telefon, az értesítések, az ébresztő, járkálnak a folyosón, egyik zaj keveredik a másikkal, már az álom parányi szikrája is kiköltözött a szememből. Fizikai fáradtság és kedvtelenség. Pedig süt a nap, csomó dolog vesz körül, amiért hálásnak kellene lenni. Pörög az agyam és rájövök, mennyire párhuzamosan érzem magam a szép idővel. Nincs kedvem arra, hogy felkeljek, mosolyogjak. Minden napom ebből áll. Megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, lakótárstól megkérdezni, hogy van, már nem azért, mert érdekel, csupán csak úgy, formalitásból. Meghallgatom, amit válaszol. Vagy jó napja lesz és arról áradozik, amire majd kedvesen mosolygok és bólogatok, vagy meghallgatom az ő panaszát is. Empátiából tízes. Kifésülöm a hajam, felveszek egy szép ruhát, na nem mintha jól érezném magam benne, de a kényelmes ruháim kupacban állnak a mosatlan tetején. A cipőm is felhúzom, kicsit koszos, kopott, de jó az. Lefőzöm a kávét, de csak üres gyomorra, jólvanazúgy, a reggeli már luxus lenne. Vizet a táskába, megvan a kulcs, pénztárca, füzet, toll, csak úgy, szolidan a legszükségesebb dolgok. Rohanva elindulok, de azért lassabbra veszem a tempót, nem akarok beesni egyetemre, mint egy tépett tyúk, akkor ki hinné el, hogy csodaéletem van. Végig az úton mindenki néz. Nem tudom, van-e valami rajtam, vagy csak nincs jobb dolguk, mindenesetre megfogadom, hogy a következőt nyakon csapom, ha tetőtől talpig végigbámul. Odaérek az egyetemre, bájcsevej, kevéssel több, mint kéne, kellenek a kínos emlékek, amelyek nem hagyják majd az embert aludni. Be a liftbe, nem lépcsőzünk, hogy is lépcsőznénk, hát akkor megizzad az ember mire felér az emeletre. Egyik óra, másik óra, mosolygok, és hozzászólok. Jegyzetelek, elhiszem, hogy érdekel, még ha nem is, de elhitetem magammal, kell a motiváció, még ha hazudok is neki egy kicsit. Egyetemről ki, még egy kávé s a megszokáscigi. Rohanás a munkába, ahol képtelennek érzem magam minden feladatra, és úgy teszek, mintha érteném, kérdezés helyett meg inkább kétszer annyi idő alatt végzek el egy veszettül könnyű feladatot azzal, hogy egyedül kitapasztalom, de hát így tanul az ember. Közben még egy kávé, enni nincs idő, menni kell tovább. Munkából ki, gyors telefon haza, lerázom a szülőket, megtanultam, nem szabad sok időt hagyni anyukával, apukával beszélni. Éppen annyit, hogy ne szakadjon meg az ember szíve a hiánytól, még ne adj’ Isten elszomorodnék, s még csak nap közepe. Fel a buszra, irány haza. Sminket megigazítani, néhány feladatot a sok százból megcsinálni, elmosogatni, majd indulni vissza egyetemre, mert hát teljesen logikus, hogy este 6-tól van még egy óra. Beülök az órára, hiányoznak ketten. Én is megtehetném, de hát magamra vessek. 8-kor kibotorkálok, a megállóból egy gyors szendvics s a napi valahányadik kávém, uccu neki társasági élet – ugyebár, ha az ember nem megy ki este sörözni, nem is igazi egyetemista –, onnan szabadkozva 11-kor hazaindulok, mindenki hozzám vágja a csalódott mondatát, hogy milyen boomer életet élek én, hogy ilyenkor hazajövök. Mosoly az arcra, két poén, indulás haza. Otthon 3-ig feladatok, beadandók megírása, még egy kis szervezkedés, mert hát mindent magára kell hogy vállaljon az ember. Gyors zuhany, néhány szőlőszem, vizes hajjal beesek az ágyba és egynéhány tiktok után álomba ringat a nyomor. Kell ez nekem? Ha nem is kell, akkor is ez lesz. Szóval fogom magam, összeszedem minden darabkám, s a reggeli napsütésben felkelek ezen a szép keddi napon mindent újra végigjárni, mondván: ez az élet. De hát, fiatal vagyok, egyetemista, a panasz meg csak nyugdíjaskor után megengedett, úgyhogy indulok megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, és innen már tudni lehet a mesémet.

Létezik-e súlyosabb egzisztenciális teherhordozás a teljes magánynál, amely az egyetlen családtag elvesztése után következik be? Megnyugvásra lelhet az ember, ha emlékei sötét fellegének egészét egy szobaszerű börtönbe zárja, és új identitást ölt magára? Az Apples lírai hangvételével, képi metaforákra építő és sztoikus szemléletet közvetítő narratívájával aktuális dilemmákat boncolgat társadalmi és individuális szinten egyaránt.

Christos Nikou első nagyjátékfilmjével, a 2020-as velencei filmfesztiválon bemutatott Applesszel, a korábbi nagy görög rendezők, mint például Yorgos Lanthimos vagy Theodoros Angelopoulos nyomdokaiba lépve aktuális, jelentőségteljes és átérezhető társadalmi szintű problémára hívja fel a néző figyelmét, mindezt interperszonális szinten érzékeltetve.

A főszereplő Aris, akinek neve el sem hangzik a filmben, nem véletlenül azonos az őt alakító Aris Servetalis színész nevével. Aris eggyé válik karakterével, és felejthetetlen átéléssel adja át a magányos céltalanságában identitásvesztésig eljutó férfit, aki az új élet kezdésében látva az egyetlen reményt idővel rádöbben, hogy a valóság, a múlt, az emlékek, a gyász elől történő elmenekülés egy új identitás burkába nem ad megnyugvást, s nem oldja meg az ember fő problémáit, nem szolgál válasszal a kialakult dilemmákra.

A történet szerint Aris a közelmúltban elvesztette egyetlen igazán közeli hozzátartozóját, a feleségét. Az első képkockákon zöld virágot visz felesége sírkövére, kontrasztot képezve a film egyik fő, visszatérő szimbólumával, a piros almával, amit új életében Aris előszeretettel fogyaszt mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy az alma elvileg segít az emlékezésben – onnantól narancsra váltja az almát. Aris szellemként él, megsimogatja a szomszéd kutyáját, köszön a szomszédjának, virágot visz a felesége sírjára, hallgatja a rádiót, csak létezik, nem él, nincs meghatározott célja, törekvése, a munkájáról semmit sem tudunk meg, még azt sem, hogy egyáltalán dolgozik-e jelenleg.

Aztán egy napon észrevesz egy embert, aki amnéziás állapotban üldögél az út szélén. Aris látszólag szándékos, tudatos döntést hoz (ami a film egészét és az apró jelzéseket, reakciókat nézve vitathatóvá válik), amnéziás állapotot színlel, aminek következtében kórházba kerül, majd lehetősége nyílik részt venni a két főorvos vezérletével zajló Új Identitás programban, amely amnéziás, identitásukat vesztett személyeknek megtanítja, hogyan kell újra élni. Hangüzenetben minden napra kapnak valami feladatot, ami az idő előrehaladtával egyre komolyabbá, nehezebbé válik. Az elején még csak biciklizni kell, aztán egy idő után már szexuális kapcsolatot létesíteni egy idegennel, majd haldokló mellett lenni az utolsó napjaiban.

Az emberek azonban csak számok, a program résztvevői nem virágoznak ki, inkább elhervadnak, életük monotonná válik, immár más tekintetben, mint azelőtt, parancsokat teljesítő, kötelességből fényképező és az utasítások által vezérelt robotokká válnak, megfosztva az igazi érzelmektől és saját, spontán, érzelmi felindulásból elkövetett döntésektől, cselekedetektől. Még az új élete során megismert és megkedvelt Anna sem hoz drasztikus változást Aris életébe, nem kínál megoldást az emlékezés dilemmájára. Aris egyre bizonytalanabbá, egyre kétkedőbbé válik, lassan átlátja, hogy miről is szól ez az egész, semmiképp sem a sikeres integrációról, legalábbis oly tekintetben csupán, hogy a fényképek elkészüljenek, s az utasításokat teljesítsék, de önállóan nem igazán van lehetőségük kiteljesedni.

Aris eleinte még menekül a régi élete elől, amikor meglátja a régi szomszédját és a kutyáját, valamint az almákat narancsra cseréli, azonban amikor végigkísér egy idős embert utolsó napjain, régi emlékei megrohamozzák, visszatér régi lakásába, szó nélkül kilép a programból. Vállalja, hogy feladja a menekülést, még ha az emlékezés és a saját élete, valósága felvállalása fájdalommal is jár, és szembenéz felesége halálával és saját magányával.

Christos Nikou filmjében a kamera jelenléte egyáltalán nem fontos és nem is hangsúlyos. Mindössze szükséges eszköz, amely megmutat valamit, de semmilyen további szerepe nincs. A film különböző szimbolikus jelentésekkel van tele, olyan képek jelennek meg – az alma, a narancs, a zöld virágok, a kutya –, amelyeket önmagukban nem tudunk helyesen értelmezni, szükséges összekötnünk azokat egyéb képekkel, hogy koherens és konzisztens értelmezést nyerjenek.

A képbeállításokra a statikusság jellemző, a kamera a film során ritkán mozog, akkor is többnyire azért, hogy lassan lekövesse a szereplőket, de ilyenkor inkább vágás következik be. A statikus képek, amelyeken a szereplők többnyire frontálisan jelennek meg, lehetővé teszik a gondolati szinten történő azonosulást, az érzelemhiány, az identitásválság, a magány és kiüresedettség valóságának megragadását, hiszen a cselekmény mellékes. A szereplők POV-jára sincs szükség, hiszen nem a külvilág, külső események és jelenségek belülről, egyéni szemszögből történő megmutatásán, hanem az egyén belső világának a társadalmi jelenségeken, a szociális közegen keresztül történő külső megmutatásán van a fókusz. Egy-egy beállítás megfelelhet egy-egy fotónak, sőt olykor olyan precíz, megtervezett plánok jelennek meg, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy mint állóképet nézve próbáljuk értelmezni, elemezni a látottakat, s mindezt a hosszú beállítások is megerősítik.

A zene ugyancsak mellékes, aláfestő funkciót tölt be, nincs hatással a szereplők életére, és a drámai hatáskeltést is mellőzi. Egyetlen jelenetben válik igazán fontossá, amikor Aris és Anna utaznak az autóban, és Aris elkezd énekelni egy dalt a rádióból. Ekkor a zene meghatározó eszközzé válik Aris karakterének átfogóbb megismerése, mélyebb megértése szempontjából.

Az Apples érzékelhetően drasztikus képet fest a jelenkori Európáról és arról a görög kultúráról, amely nagy hatással van a szereplők életére és döntéseire. A film meglehetősen pontosan behatárolja azt a földrajzi keretet, amelyben mozogni kíván, és olyan társadalom körvonalait rajzolja meg, amelynek kultúrája megcsonkítottnak, avagy deformáltnak tűnik. Mintha beazonosíthatatlan eredetű kultúrbetegség kerítené hatalmába az embereket, amely amnézia formájában jelentkezik. Mindenki menekülni akar, egy törvényes program keretében megvalósítható identitásváltás által új életet kezdeni. Az emlékezés, a múlttal és a jelen keserű valóságával történő szembenézés hősies erőfeszítést igényel, olyan áldozathozatalt, amelynél az önként feladott és elfeledett eredeti identitás kevésbé tűnik elrettentő lehetőségnek. A belső apátia ellen az önkéntes amnézia potenciális menekülési útvonalként jelenik meg, amely mondhatni társadalmi jelenséggé növi ki magát.

Ebben a kultúrkörben a felejtés, a felszínesség és a szellemi izoláció összekapcsolódik olyan hálót alkotva, amely társadalmi szintű csapdaként vonzza az embereket. Ám felismerni a helyzet tarthatatlan mivoltát, és megérteni a fájdalmas emlékezés, a valóság tudatos elfogadása által formálódó értékek megőrzésének fontosságát olyan jelenség, amely kevesekre vonatkoztatható, hiszen az újszerű kulturális minta az egyszerű fogyaszthatóságra, időszakos jellegre és távolságtartó mentális jelenlétre épít. Csakhogy Aris számára elégtelennek bizonyul az a kulturális differenciáldiagnózis, amelyet az új identitásában megélt tapasztalatok során kap a különböző emberekkel, helyzetekkel és közegekkel való megismerés által. Visszatér a régi értékekhez, ahhoz a szellemi tulajdonhoz, amely szilárd és valóságos, mély tartalmú és igaz identitáskép megragadását teszi lehetővé.

* Mindennap egy narancs az emlékezést távol tartja

A bentlakásos élet nemcsak játék és mese. De nem is kínszenvedés. Megtanít közösségben élni, alkalmazkodni, ugyanakkor ráébreszt, hogy milyen fontos az egyedül töltött idő, a saját tér, mentális és fizikai szempontból is. A megannyi nehézség, a komfortzóna és az egyedüllét redukálódása valahogy mégis kompenzálódik a bentlakásos élet egyedi légkörében. Eddigi tapasztalataikról, a folyamatos közösségben élés, ismeretlen személyekkel való osztozás nehézségeiről és szépségeiről mesélt a Campusnak három elsőéves: Gergely Aliz, Koncz Opál és Kovács Leona.

 

– Mi volt a benyomásod, amikor beköltöztél, és mi változott azóta?

Opál: Az első benyomásom az volt, hogy utálok itt lenni. Amikor felköltöztem, túl nagy volt a változás, és olyan furcsa volt, hogy ilyen sokan vagyunk egy szobában. Sokan járkáltak a folyosón, együtt használunk mindent: mosdót, konyhát. Szóval kicsit megijedtem. Full depi voltam, full ideg. Azóta beletanultam ebbe az életvitelbe, jól elvagyok és szeretek itt lenni.

Leona: Megijedtem attól, hogy be kell költözni, mert nehezen viselem a változást. Négy új emberrel egy szobában, ráadásul idegen városban hirtelen és gyökeres változás. Azért ettől megijed az ember. Attól féltem a legjobban, hogy román szobatársaim lesznek, ezért nehezen indul majd a kommunikáció. Féltem, hogy majd el kell viselnem négy új embert, hozzászokni az ő rutinjukhoz. Viszont azóta megszerettem a bentlakásos életet.

Aliz: Amikor először megnéztem, milyen lesz a bentlakás, ahol jó ideig lakni fogok, nem voltam elragadtatva. Miután beköltöztem, rájöttem, hogy amúgy jobbak a feltételek, mint amire számítottam. Igazából már kilencedik osztály óta vártam, hogy elmenjek otthonról, bentlakásba költözzek, egyetemre járjak. Jól érzem magam, s tudom, hogy jó helyen vagyok.

– Gondot okozott megszokni az új lakhelyet?

Opál: Igen. Le is voltam betegedve az első héten, úgy gondolom, részben ezért is. A szobatársak személyét és folyamatos jelenlétét könnyű volt megszokni, de azzal még máig sem barátkoztam meg, hogy el kell menni a folyosó végére tusolni. Nagy előkészülettel jár a mosogatás is. Ezekhez a körülményekhez nekem nem a legkönnyebb alkalmazkodni.

Leona: Otthon tudom, hogy mi hol van. Ott kimegyek, csukott szemmel megtalálom azt, ami kell. Itt az első héten azt sem tudtam, mi hol van. Frusztráló volt, hogy a cuccaim most más helyen vannak, mint ahol ezelőtt tartottam azokat.

Aliz: Nekem nehéz volt a magánszféra beszűkülése szempontjából. Az is rizikós néha, hogy hosszú előkészület szükséges az evéshez. Nem annyiból áll, hogy leülök és eszem, hanem elmegyek a konyhába, először megmelegítem a kaját, utána még elmosogatok, nem hagyhatom a konyhában a saját étkészletem. Volt, hogy sokszor nem ettem, mert nem volt kedvem vagy időm ételt melegíteni, mosogatni.

– Az első félév online, esetenként hibrid formában zajlott. Mennyire volt ez körülményes számodra?

Opál: Bentlakóként sokszor bonyolult helyzet alakult ki, amikor be kellett lépnem órára, és be kellett kapcsolnom a mikrofont meg a kamerát. Próbáltam nem zavarni a szobatársaim. Én jobban szerettem a hibrid oktatást, egy-egy kurzusra egyszerűbb online belépni az előbb említett nehézségek ellenére is.

Leona: Nem tudom, te hogy vagy vele, de én infóegyetemen vagyok. Szerintem ezzel mindent elmondtam. Öten voltunk egy szobában, az egyik alszik, a másik reggelizik, a harmadiknak pont most kellene csinálnia valamit hangosan, a negyediknek más dolga van éppen, te pedig ülnél és fókuszálnál a kurzusra. Már amennyire képes vagy erre ilyen helyzetben.

Aliz: Én is infóegyetemen vagyok, az volt a legkisebb problémám, hogy hogyan kivitelezték a kurzusok és szemináriumok megtartását. Igazából most kicsit nehezebb, hogy nincs annyi órám online. Még el kell menni előadásra… Arra meg ki kel fel szívesen? A hibrid nekem nagyon tetszett. A „nem tanulás” része volt a legjobb.

– Nehéz volt beilleszkedni az új, még ismeretlen társaságba?

Opál: Féltem, hogy nem fogunk egy nyelvet beszélni leendő szobatársaimmal, és emiatt akadályokba ütközött volna a beszélgetés, barátkozás. De kommunikáció szakon tanulok, be nem állt a szám.

Leona: Én mindenhova remekül beilleszkedem.

Aliz: Nem volt nehéz. Liciben utáltam a közösséget, szóval egyetemistaként változtatni szerettem volna ezen, eldöntöttem, hogy eddigi magatartásommal ellentétben nyitott leszek.

– Mit tanított meg neked a bentlakásos lét?

Opál: Megbecsülni a magánszférám. Emellett megtanultam jobban alkalmazkodni másokhoz. Én például otthon a sütés-főzés terén sosem tudtam annyira érvényesülni. Most magamra főzök. Egész jól haladok.

Leona: Önállósodni kell. Nem mondhatod azt anyukának, hogy gyere, főzzél egy teát, mert beteg vagyok. Éppen haldokolsz, de azért mész, hogy főzz egy teát.

Aliz: Edd meg, amit főztél! Megtanultam kisebb helyen élni, osztozni másokkal a szobámon. Már tudom, hol olcsó, hol drága a tojás. Még a félig lejárt kaját is megtanultam értékelni.

– Mit üzennél azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy bentlakásba költözzenek?

Opál: Teljesen megéri. Igazából szocializálódás szempontjából is nagyon-nagyon hasznos. Sokkal kevesebb elintéznivalód van, mint kintlakásban, sokkal egyszerűbb itt az élet. Takarítanak is ránk, a szobánkon kívül mindent. Abszolút megéri kipróbálni, mert nincs annyi felelősséged, mint albérletben, azonban így is önállósodnod kell. Kimozdít a komfortzónádból.

Leona: 100 lej vagy 100 euró nem mindegy. A bentlakásban annyi emberrel ismerkedsz meg, amennyivel szeretnél. Akárhányszor kimegyek a szobámból, és valakinek köszönök, nem is kell tudnom a nevét, de azért váltok vele három szót. Kicsit átérzem az ő sorsát is bentlakóként. Minap olasz nyelvű telefonon, norvég billentyűzeten román lánynak kerestem meg az én magyar nevem a közösségi hálón. Kapcsolatok kialakítására a bentlakás tökéletes.

Aliz: Szerintem nagyon tanulságos élmény. Van szép része, tudunk segíteni egymásnak, számíthatunk egymásra, megszeretjük egymást. Kolozsváron nagyon megéri.