Ismerős kérdés, ugye? Mert az ember lánya nem lehet huzamosabb ideig szingli. Főleg falun, mert azért városban el-elmegy. De ha falun élsz, lassan betöltöd a huszonegyet, és nincs az ujjadon egy héthatárig is ellátszó gyűrű, vagy legalábbis a fahasítástól és a szénapakolástól kigyúrt tettre kész férfiú az oldaladon, akkor már-már napi szinten támadnak le ehhez hasonló kérdésekkel.

Leányom, a te korodban nénéd már hat hónapos terhes volt! – mondják, és tudod, hogy ez a kijelentés nagyjából egy vonalon mozog azokkal a világmegváltó történetekkel, amikor a családod idősebb tagjai a nyakukba vették a világot, és kétméteres hóban másztak el az iskoláig, mert elzavarták őket tanulni. Bármennyire is érvelnél amellett, hogy változott a világ, és az embereknek, a nőknek (!) nem az az elsődleges szempontjuk, hogy hamar férjhez menjenek és gyereket szüljenek, mindig, ismétlem mindig süket fülekre találsz. Nem tudják felfogni, hogy te párkapcsolat nélkül is tök jól megvagy a kis életedben, sőt talán nem is kell még egy „gond” a fejedre. Valószínűleg azért akarnak mindenképpen férfi mellett tudni, mert ők is már hosszú évek óta a párjuk mellett élnek, és elfelejtették, milyen egyedül.

Túlzás lenne azt mondani, hogy jó szinglinek lenni, hiszen megvannak a maga árnyoldalai. Igen, éjjel nem ölel át senki, a tágabb családon kívül nem vár haza más a hosszú munkanap után, és nem mindig akad kivel elmenni ide-oda, hiszen a barátaid többsége is párkapcsolatban él. És igen, sokszor meg is esz a fene más párokat látva, hogy neked ilyen pillanataid most épp nincsenek, és nagy az esély arra, hogy egy ideig nem is lesznek. Bánod ezt, egy-két pillanatig talán úgy érzed, valamiből kimaradsz, de aztán hamar rájössz, hogy tulajdonképpen semmi probléma sincs sem veled, sem az életmódoddal.

Mert bármennyire is nincs melletted senki, ugyanúgy teljes az életed, megvannak számodra a lehetőségek, és nem vagy lekötve, szinte bármit vállalhatsz. Ez az időszak tökéletes arra, hogy megtapasztalj olyan dolgokat, amelyekre a későbbiekben nem lesz alkalmad, mert a család, a gyereknevelés és a háztartás vezetése teljesen lefoglal majd. Mert akármennyire is állítják, hogy család mellett is lehet mozgalmasan élni, ne merje senki sem kijelenteni, hogy két ötévesnél kisebb gyermek és egy rendes férj mellett random eldöntheted négy óra tájékában, hogy te hétkor megnézed a mai előadást a színházban (persze vannak kivételek – szerencsés kivételek). És a későbbiekben is elég nehezen variálhatod majd a programokat a hétvégére, még akkor is, ha bőven van előtte időd megszervezni a programot.

Azt hiszem hát, az idén sem rejtek fiúneves cetliket az András-napi gombócokba, és annyira nem óhajtok férjet fogni, hogy nagypénteken este is előre megfontolt szándékkal megtörölgetem majd vízzel mosott arcomat, nem számítok az álmomban törölközővel érkező lovagra.

Tegnap az utcánkban bicikliző gyerekeket láttam. Eszembe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt engem haza se lehetett kergetni, késő estig hajtottuk a kerékpárokat fel és le, vagy szaladgáltunk bújócskát játszva. Ha mégis idő előtt hazakeveredtünk, az azért volt, mert valamelyikünk elesett és a szüleinkhez totyogtunk, hogy lássák el a sebeket. Zajjal és gyerekzsibongással volt teli az utca. Manapság már nem így van. Nem látok sétáló kislányokat, akik köveket rugdosnak menet közben, nem látok futóversenyeket, sem nagy futballmeccseket, deszkákból készített kapukat és krétával rajzolt focipályát. Nem hallom a nevetéseket, sírásokat, és nem látom a sebes térdeket. Ezek a kislányok és kisfiúk nem azért nem játszanak a szabadban, mert a szüleik mindenféle vírustól védik őket. Behálózta őket az internet. Tik-Tok- vagy YouTube-videókat készítenek és minecraftoznak. Olyan kütyüket használnak, amiket én annyi idős koromban nem is láttam. Megértem, hogy fejlődik a világ, de nem vagyok biztos abban, hogy felelősen használják az internetet. Kikövetelik azt a telefont, amit a szüleik nem is akarnak megvenni nekik, mondván, hogy így nagymamával többet tudnának beszélni, aztán fel se hívják őket. Könyvolvasás helyett pörgetik a Tik-Tokot és jobb táncolós videót készítenek, mint amilyet valaha is tudnék, pedig én sem vagyok egy régi gyártmány. Fejlődnek, sokkal gyorsabban, mint ahogy mi. Aztán hogy ez jó-e vagy rossz, azt döntse el a szülő. Nevelje kedvére a gyerekét. Vegyen neki, amit akar, a gyerek is csináljon, amit szeretne. Én csak azt mondom, hogy 10 éve az utcánkban játszani sebes térddel sokkal jobb volt

Nagy álmodozó és mélyen érző vagyok. Fejemet mindig az égre szegezném, de bármikor képes vagyok egyszerre érezni az életnek édes-kesernyés ízét, a mulandóságom tragikumát, törékenységem, korlátozott emberi létem, az élet ajándékainak felemelő hatásait, a tökéletesség, végtelenség, határtalanság utáni sóvárgást, képzelgéseket. Segítségemre van ez a gyönyörűségbe mártogatott égbolt, kozmosz, a föld termékei, azoknak elvarázsló hangjai. Alkotóm palettájából kikevert káprázatos színek csodálata.

Ha az ember szeret álmodozni, képes egyszerre több dologra is figyelni. Sokszor szükségem van egy álomvilágra, hogy a realitásban érvényesülni és kiteljesedni tudjak. Ez az álmodozás nemcsak azt jelenti, hogy mézédesen élek és állandóan elringatom magam egy kitalált világban, amikor zavar a valóság rideg szürkesége és riasztó mivolta, hanem küzdésvágyat, a szenvedély élénkítését, szikrázását és dacos kitartást eredményez.

Foggal-körömmel kapaszkodom az álmaimba, sőt minden rezdülésemmel, még fájó részeimmel is. Úgy gondolom, nagyon fontos valóra váltani őket, már csak azért is, mert az utunk alatt formálódunk, érünk, és elérünk önmagunk kiismerhetetlennek tűnő rengetegéhez, ami kedvező dolgokat tartogat nekünk. Ezek felfedezésével egyszerűbben vehetjük az akadályokat. Fontos, hogy mindig teljes lényünkkel figyeljünk az előttünk álló lépésre, mert lassan haladva sokkal biztosabbra és maradandóbbra számíthatunk. Az igazán gyümölcsöző siker mögött kemény munka és energia áll, sok sírás és aggódó fogcsikorgatás, vívódás, öntépés, reménykedés és kudarcok sorozata. Már nem is kell a könnyű út, mert az eredménytelen, csak múló pompás káprázat.

Amikor mulandóságomba belegondolok, eléggé meggyötörtté válok, hisz az első, amire ráeszmélek, hogy vágyaimnak, elképzeléseimnek fele sem fog megvalósulni, mert olyan leheletnyi az idő a saját kis homokórámban, esélytelen mindent véghezvinni egyetlen emberöltő alatt. Eszembe jut Arany János Epilógusa, elmélázok búsan afelett, hogy milyen mély, elmúlhatatlan szomorúsággal fogom majd életem vége felé megállapítani: bármennyire is tudtam, hogy nem valósíthatom meg minden akaratom, mégis fájni fog ez a törékenység, szárnyaszegettség, az elmúlás miatti kiszolgáltatottság. Bizony, az eredendő romlott hiúság miatt sokszor dacolna halandóságával az ember, mert alárendeltek vagyunk egy felső, mindent átható, mindent látó hatalomnak, aminek valójában gondoskodó védettséget, oltalmas mentsvárat kellene jelentenie, nem tüskéket a szívünkben.

Egyik legnagyobb kihívásnak tartom ebben az életben, hogy képes legyek elfogadni: nem fog minden vágyálmom beteljesülni e földi létben, mégis minden daccal, kemény szenvedéllyel, rendületlen kitartással harcoljak továbbra is furcsább, elérhetetlenebbnek látszó elképzeléseimért is, hőn áhított sóvárgásaimért.

A legérdekesebb, hogy az utóbbi időben nagyon kigyökereztek bennem a világ nagy, lehetetlennek tűnő álmai is: az erényesség megvalósítása, a béke fenntartása, a rend uralkodása a káosz felett. Úgy gondolom, ha mindenki olyan attitűddel élné mindennapjai monotonitását és lehangoltságát is, hogy önmagában kezdi a változást, hitelesen él, próbál segíteni másokon, igyekszik maradandó értéket alkotni, akkor merően átalakulna az egész összkép erről a sokszor „gennyesnek” ható Földről.

Mindenkinek szívemből kívánom, hogy küzdjön, amíg él. Ez a küzdés maga nemesíti meg az embert, nem is az álmai megvalósulása, hanem akivé válik az úton önmaga és a világ felé. És akkor már minden pillanat megérte.

Akár online történik, akár hagyományos formában, a hosszú hetek óta tartó szesszió ugyanakkora stresszel jár. Igaz, elsőévesként nem volt viszonyítási alapom, vagyis nem tudtam összehasonlítani a hagyományos formában való számonkérést az online platformokon zajló vizsgákkal, az idegesség viszont eléggé aktívan része volt az életemnek ez idő alatt.

A karácsonyi vakációról friss egyetemistaként „visszatérve” az online térben tartott órákra, nyugodt voltam, és meg sem fordult a fejemben, hogy amíg van időm, és nem vagyunk még a szesszióban, addig kezdjek el készülni a vizsgákra. „Van még két hét a szesszióig, addig megleszek mindennel” – hitettem el magammal az első napokban. Az első néhány vizsga után viszont rá kellett jönnöm, hogy mennyivel könnyebb lett volna idejében nekiállni és megtanulni a szükséges tételeket.

Ebben az elmúlt néhány hétben egyéb körül sem forogtak a gondolataim, mint hogy melyik nap milyen vizsgát írok, megvan-e minden beadandóm, miből készüljek vizsgákra és hasonlók. Vagyis egész nap stresszeltem, ha nem volt éppen vizsgám, akkor az eddig megírt, de még le nem osztályozott írásbelik miatt. Hála az online vizsgázásnak, azért is idegeskednem kellett, hogy mi lesz akkor, ha elmegy az áram vagy nem lesz internet, esetleg megadja magát a kamerám, ami jó pár vizsgán kötelező volt.

Fáradt és feszült voltam végig, nem tudtam aludni, alig vártam, hogy vége legyen ennek a néhány hétnek. Minden egyes sikeres vizsga után boldogan húztam ki a tantárgy nevét a listáról, hogy ezzel legalább nem kell bajlódnom majd a pótszesszióban. Ennyi örömömet leltem ezen időszak alatt, mert másra nem igazán tudtam koncentrálni. Az apró sikerélmények, amelyek egy-egy ilyen kihúzott sikeres vizsga után értek, segítettek túljutni egyik napról a másikra, műfajismeret-vizsgáról kutatásmódszertanira. Így, hogy végre lejárt az első szesszióm, immár nyugodtan, bűntudat nélkül nézhetem végig az elkezdett sorozatomat, és nem azon kattog az agyam, hogy tanulnom kellene.

Az életben vannak és lesznek még olyan napok, amikor váratlanul olyan szituációba keveredsz, amire nem számítottál, és még nem is voltál hasonlóban. Így jártam én is.

Nemrég, amikor a nagy bevásárlás után autóval hazafelé tartottam, megtörtént az, amire nem számítottam. Amiről úgy gondoltam, hogy elkerülhetetlen ugyan egy ember életében, de az enyémben sosem fordulhat elő. 

A kisvárosomban mindenki mindenhova autóval jár, így nem is csoda, hogy délután a nagyobb üzletek körül megbénul a forgalom. Amikor nem lehet haladni, akkor siet mindenki a legjobban. Én a megfelelő távolságot tartva, lassacskán oldalogtam egy autó mögött, előtte egy tanulóvezető haladt. Hoppá! Az egyik mellékútról egy sofőr, aki BMW-t vezetett – kell-e még valamit mondanom…? –, kapott az alkalmon, hogy tanuló vezető halad a sor elején, és kivágott. Ekkor láncreakcióként fékezett mindenki. Az előttem haladó sofőr reakciója kicsit lassúbb volt a kelleténél, az ő féklámpája később gyúlt fel, így nekem is hirtelen kellett a fékpedálra taposnom. Sajnos, kicsit elkéstem és még az út is csúszós volt. Nekimentem. Lassan három éve vezetek, de még soha nem ütköztem semmivel. Arra számítottam, hogy jobban megijedek ilyen helyzetben, de ahhoz képest csak dühös voltam. Abban a pillanatban minden csúnya szó elhagyta a számat. Tüstént kiszálltam az autóból, hogy megnézzem, lett-e nagyobb baj. A rendszámtáblám a földön. Nem kezdődött jól a kárfelmérés. Kicsit jobban szemügyre vettem a dolgokat, és láttam, hogy a bal oldali lámpám alatti rész eltörött. Szerencsére, nagyobb baj nem történt és csak a felület sérült meg. 

Erre jött a feketeleves, a másik autó sofőrje is kiszállt. Az ő autóján a vontatóhorog elferdült, amit én elsőre észre sem vettem. Sokkal tapasztaltabb sofőr volt, aki egyből azzal kezdte, hogy az én hibám, és kérdezte, nem láttam-e, hogy ő fékez. Persze mindketten tudtuk, hogy én mentem neki hátulról, ezért én vagyok a hibás. És persze könnyű a fiatal és női sofőrre fogni a történteket. Ezután megvolt az adatcsere, kitöltöttük a biztosítási papírokat, és mindenki mehetett a dolgára. Ő azzal a tudattal, hogy a biztosító kifizeti az általam okozott károkat az autóján, én meg azzal, mit szólnak majd a szüleim, és hogy a spórolt pénzemet költhetem az autó javítására.