A Coco az az animációs film, aminek a végét láttam először. Karácsonykor adta a tévé, és épp a nagy fináléra értünk haza, amikor minden kiderül és megoldódik a konfliktus. Amit láttam, az tetszett, úgyhogy vizsgák előtt még gyorsan bedobtam a teljes filmet, és mivel nagyon megfogott, ajánlót is írok nektek, mert ezt látni kell.

A történet szerint Miguel egy mindenféle zenét megvető cipészdinasztia ifjú tagja, de családjával ellentétben neki a zene a mindene és a híres muzsikushoz, Ernesto de la Cruzhoz szeretne hasonlítani. Amikor halottak napján betör példaképe kriptájába, a fiú átkerül a holtak világába, ahonnan csak egy néhai felmenője engedélyével térhet vissza, ők azonban csak azzal a feltétellel engedik, ha soha többé nem zenél. Miguel nem akarja elfogadni ezt az ajánlatot, így egyetlen esélye, hogy még napkelte előtt megtalálja a családot elhagyó, ismeretlen ükapját, a címbeli Coco mama édesapját, és tőle kér áldást a hazajutáshoz. Segítsége Danté, a kóbor kutya, valamint Hector, a magányos lélek, aki szeretné, hogy Miguel kitegye a képét a családi oltárra, mielőtt minden élő elfelejtené és végleg megszűnne létezni. De hogy ki a családelhagyó ükapa, és miért hagyta magára a családot, csak akkor derül ki, ha megnézitek.

A film nagyon jó alap, ha valaki a mexikói halottkultusz iránt érdeklődik, mert a gyermekeknek is érthető és élvezhető formában mutatja be, hogyan viszonyulnak az ország lakói az elhunytakról való megemlékezéshez, magához a halálhoz. Akkor is jó választás lehet, ha valami dolgunk akad a halállal, elmúlással, segíthet továbblépni. A zene és a látvány is nagyon jó, csattanósak az animációs családi filmektől megszokott poénok, a betétdalok fülbemászók, a halottak világa pedig fényes, színes, semmi köze a más kultúrákban meglévő komor, szomorú képhez, amit az elmúláshoz kapcsolunk. Gyerekkel, felnőttként, egyedül vagy társaságban, mindenkinek ajánlott, mert a legtöbb Disney-sikerfilmhez hasonlóan ez az alkotás is minden generációnak nyújt valamit, amin nevethet, elgondolkodhat, vagy épp a meghatottságtól törölgetheti a könnyeit.

Ha kedvet kaptatok hozzá, a film elérhető az HBO Go kínálatában, de valószínűleg a nagyobb boltokban és Bookline-on is található néhány DVD-példány. Nézzétek, élvezzétek, szeressétek.

Melyik az a sorozat, amely felkeltette 82 millió háztartás figyelmét? Igen, az egész világ rajong a Netflix legújabb sorozatáért, a londoni arisztokráciáról szóló történetért.

Akárhol keresgélsz, bármit akarsz, ezzel a sorozattal találkozol. A világhálón folyamatosan bombáznak a népszerűségéről regélő hírekkel. Mit is tesz ilyenkor a szesszióban lévő diák? Vizsgaidőszak ide vagy oda, természetesen megnézi, miért is rajong mostanában az internet népe.

A Bridgerton család (eredeti címén Bridgerton) december 25-én jelent meg a Netflix kínálatában. A kosztümös széria azóta a legnézettebb sorozatok közé küzdötte fel magát, a Netflix top 10-es nézettségi listáján minden országban előkelő helyen található.

A sorozat Julia Quinn regénysorozata alapján készült, az első évad forgatókönyve Quinn első könyve alapján íródott, de akadnak a képernyőn olyan fordulatok is, amiket a filmes alkotók találtak ki. A rendezői székben Shonda Rhimes is helyet foglalhatott, aki többek között A Grace klinika (eredeti címén Grey’s Anatomy) című sikersorozatot is rendezte.

Az események az 1800-as években játszódnak Londonban, ahol épp a báli szezon kezdetébe csöppennek a nézők. Minden anya férjet akar találni lányainak a báli időszak végéig. A történet középpontjában álló Bridgerton család mindennapjain keresztül bemutatásra kerül, hogyan is működött a párkeresés még jóval az internet és a Tinder előtt. A megözvegyült édesanya egyedül neveli nyolc gyermekét, négy fiút és négy lányt. A legidősebb lány, Daphne (Phoebe Dynevor) eladósorba kerül, és szerelemből akar férjhez menni, akárcsak az édesanyja. Az ő bonyolult szerelmi történetét követhetjük az évad során végig.

A Bridgerton család mellett megismerhetjük még Featheringtonékat, akik szintén férjhez akarják adni három csúnyácska lányukat, és más bonyodalmakba is ütköznek a családfő kártyajáték-szenvedélye miatt. Rajtuk kívül fontos szerepe van még a sorozatban a Lady Whistledown álnéven pletykákat publikáló írónőnek is, aki rendszeresen jelentet meg botrányos történeteket a nemesek életéből, de senki sem tudja, hogy ki lehet ő. A titokzatos írónő kilétére az évad végén fény derül a közönség számára, a szereplők viszont továbbra sem sejtik, hogy ki lehet az. 

A sorozat néhol szakít a hagyományokkal, a modern gondolkodást ötvözi a 19. század szellemiségével, a brit királyné és az arisztokrácia több tagja például színes bőrű. A ruhák szabása korhű ugyan, de színei sokszor nagyon harsányak, ez nem jellemző az akkori stílusra. Mai modern popslágerek is felcsendülnek klasszikus hangszerelésben, például Billie Eilish Bad guy, Taylor Swift Wildest Dreams, a Maroon5 Girls Like You című slágerei.

A streamingszolgáltatón futó sikersorozat közösségi oldalain jelentette be, hogy tavasszal elkezdik a második évad forgatását. Egy biztos, a rajongók már alig várják, hogy ismét láthassák kedvenc arisztokratáik szerelmi életének újabb történeteit.

Egy patriarchális társadalmi berendezkedésben nőnek lenni nem könnyű. Mindennapi harcainkat az érvényesülésért, magasabb fizetésért, hatalmi pozícióért pont úgy vívjuk, ahogy őseink, csak kisebb a csatatér, kevesebb szem látja, és kevesebb vérrel jár. A nagy csetepatéban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem a férfiakat támadjuk, hanem egy rossz rendszert. Egy struktúrát, amelynek a túloldalon is megvoltak az áldozatai.

Felkeltette a figyelmem egy cikk, amely a toxic masculinity, azaz mérgező férfiasság jeleit taglalja, mintha ez betegség lenne. Az alany tehet arról, hogy elkapta, sürgősen gyógyítani kell, senki nem lehet nyugodt a terjedése miatt és a beteg káros a társadalomra. A társadalom nem lehet káros azokra az emberekre, akiket szerepekbe kényszerít? Mindannyian meztelen és ártatlan csecsemőként jövünk a világra, a javítás helyett pedig egyszerűen nem kellene elrontani.

A toxikus férfiasság kifejezés eredete az 1980–90-es évek mitopoetikus férfimozgalmához köthető. A mozgalom önsegítő tevékenységek, terápiás műhelyek összessége volt. Céljuk az, hogy spirituálisan összekapcsolódjanak a modern társadalom miatt elveszett mély férfias identitással vagy belső énnel. Egymás versenytársai helyett elvtársakká válni és ünnepelni a nőkkel szembeni különbségeket bűnösség érzete nélkül.

A mérgező maszkulinitás a hagyományos sztereotípiák eltorzulásában gyökerezik. A férfi legyen aktív, agresszív, kemény, merész és domináns. A férfi nem mutathat ki érzelmeket, nem lehet gyenge. Imádnia kell a sportokat és a versengést. A macsó tekintélyét senki nem sértheti meg következmények nélkül. Szükséges mások felett uralkodni. Az erőszak megoldás, a düh pedig a legfontosabb emóció mindenekfelett. Az ezek miatt keletkezett stressz, megfelelési kényszer vezethet depresszióhoz, alkoholizmushoz, függőségekhez, bántalmazásokhoz, de az már az alany keresztje, nem a követelőé.

A külső nyomást a kirekesztettség érzete is fokozza. Ha valaki nem alkalmazkodik a szerepéhez, alázásként magától értetődően társai nőnek öltöztetik, ezzel fokozva a nőgyűlöletet s erősítve a homofóbiát is. A „fiúk fiúk lesznek” alapon a zaklatást lelegyintjük és egy „Viselkedj fiúként!” megjegyzést is odavetünk. Ha lányainkat hasonló helyzetben nem így kezelnénk, fiainkat miért? Hogy várhatjuk el a nemi normák eltűnését, ha egy kisfiút arra nevelünk, hogy ne játsszon babakonyhával, mert az majd a nő dolga lesz? Kategorikusan eltántorítjuk attól is, hogy gondoskodó tevékenységeket gyakoroljon, aztán jön a panasz, hogy semmit sem segít otthon.

Erre a problémára nem az a gyógyír, hogy létrehozunk egy „apaméhet” és megszűnik az egyik legnagyobb biológiai különbség a két nem között. Ahogy lányainkat tanítjuk érteni, élni és érezni, úgy kellene fiainkat is. Engedélyt kell adni férfiainknak arra, hogy egy rendszer elvárásainak foglyai helyett önmaguk legyenek.

Megnyerőnek bizonyult novelláskötetének címével keltette fel a figyelmemet a bihari származású, Zilahon élő irodalomtanár. Kíváncsi voltam, ki ő, és miért épp ezt a címet adja legelső könyvének. Ősszel, amikor a korlátozások is a kisebb rendezvényeknek kedveztek, két nagyon kedves barátommal eljutottunk a zilahi szabadtéri könyvbemutatóra, azóta a dedikált, alig 158 oldalas könyvecske ott csücsült a polcomon, s arra várt, hogy végre nekiveselkedhessek.

A rövidebb-hosszabb írások között alig volt olyan, amelyik nem kavart fel érzelmileg. Olvasás közben kendőzetlenül tárult elém a valóság, az érzelmek téptek és szaggattak. Magam előtt láttam a körtefát, a dinnyéket és a két, teljesen különböző nagyapát, a szorongó, középkorú édesanyát, aki teljesen elfásult a férje mellett, és azt az édesanyát is, amelyik nemrégiben megszakította a terhességét. Átéreztem az elbeszélő kisfiú bánatát, és hihetetlenül büszke voltam a felnőtt énjére, aki sikeresen túljutott múltbéli sérelmein, és nem él azok hatására mély depresszióban. Láttam az idős szomszéd nénit és a fiatalasszonyt is, aki verte a gyerekét. Láttam az alkoholista férfit, akinek minden reménye, hogy legalább jó apja volt a gyerekének, aki szemrebbenés nélkül hazudta neki azt, hogy igen.

Rég olvastam ilyen erős, nyers novellákat, általában nehezen ragadnak meg a rövid írások, ezek mégis kivételek. Talán a történetekkel teljes kontrasztban állónak bizonyult könnyed hangulatú könyvbemutató tette, talán a legtöbb novella főszereplőjeként bemutatott alkoholista apa, aki viselkedésével tönkretette a családját, engem pedig felmérgesített. Mindenesetre abban egészen biztos vagyok, hogy Covaciu Norbert írásaival a későbbiekben is szeretnék találkozni.

Csemegéznivalónak itt hagyok néhány bekezdést.

„Kiléptem a teraszra, nyeltem egy nagyot, hátamat nekitámasztottam a hideg ajtónak, a szemeim kezdtek elhomályosulni. Miközben megtöröltem őket, arra gondoltam: lehet, hogy a Halál most surrant be a házba.”

Ebbe a két mondatba a kötet első oldalain botlottam. Nos, ha az összes többi novella ilyen mélyreható, erős lesz, akkor egyszerre fogom imádni és utálni ezeket a történetfoszlányokat. Imádni, mert annyira gördülékeny a szöveg, hogy képtelen vagyok letenni a kezemből, muszáj olvassam, mert egyre többet és többet akarok abból az érzésből, amit az író a szavaival okoz bennem. Utálni, mert ezektől a szavaktól a lényem egy része valamiért elpusztul, mert kénytelen vagyok belátni: nem mindenki olyan szerencsés, hogy az életéből kimarad néhány olyan „aprócska” meghatározó momentum, mint például az alkoholista apa.

„Az ember kifejleszti magában azokat a képességeket, amelyek szükségesek a túléléshez.” Ennél az idézetnél valahogy a jelenlegi helyzetünk jutott eszembe. E sorok írásakor kb. 10 és fél hónapja tartózkodom otthon, az egyetemtől 80 km-re, itthonról hallgatom az óráimat, és élem az egyetemisták laza, gondmentes életét. Ja, hogy nem. Kegyetlen így, de tényleg, és nem azért, mert nincs mindennap buli, vagy nem lóghatok olyan jó érzéssel, mint Kolozsváron, hanem úgy érzem, egész egyszerűen elvesztődik az egyetemistaságunk lényege. De kibírjuk. Ezt is.

„Öt nappal ezelőtt, még mielőtt beköszöntött volna ez a szörnyű idő, saját kezűleg ásta el a körtefa alá, pontosan oda, ahol apu lógott.”

Itt kirázott a hideg, és le kellett tennem a könyvecskét ahhoz, hogy erőt vegyek magamon. Kicsit sok volt, de a szókapcsolat legjobb értelmében. Annyira átjöttek ennél a novellánál az érzések, hogy beleremegtem a gondolatba, hogy… Utálom a horrorfilmeket, néhányat láttam csak, azokat is azért, mert bandásan néztük, és nem volt választási lehetőség. Mindegyik nézése közben telefonoztam, mert nem bírtam lélekkel, de voltak mozzanatok, amikor felkaptam a fejemet és odapillantottam. Persze ilyenkor láttam meg azt, amit nem kéne. Ilyen jelenet ez is. Ha a novella címére pillantok, máris csontjaimban érzem a rettegést, a fájdalmat.

Január 27. a holokauszt nemzetközi emléknapja. Számomra mindig is meghatározó volt ez az elnevezés, és nemcsak ma, hanem az év bármelyik napján képes teljes mértékben földbe tiporni. Nemcsak az értelmetlen halálesetek jutnak eszembe, hanem az emberi kegyetlenség is, és az, amit megtettek emberekkel – és ez ugyanilyen szinten jelen van most is, nyolcvan évvel később, csak más formában. Az évforduló alkalmával Mary Ann Shaffer és Annie Barrows Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című kötetét vettem a kezembe.

Megmondom őszintén, két dolog is felmerült bennem olvasás előtt. Először is: eddig csak rossz tapasztalataim voltak a levélregényekkel kapcsolatban. Igaz, azt meg kell vallani, hogy a Fanni hagyományai és a Törökországi levelek úgy alapból mély nyomot hagynak egy diák szívében – esetemben vérző, elfekélyesedett sebet, ami sosem gyógyul be és borzasztóan ronda –, és azért mindkettő eléggé eltántorít ettől a műfajtól. Emiatt felmerült bennem az is, mégis hogyan lehet levélregényként tálalni egy ilyen komoly témáról szóló könyvet. Olvasás utáni válaszom: REMEKÜL. A másik dolog a kételkedés. Sokszor tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem élik át azt a bizonyos eseményt – nem kimondottan a holokausztra gondolok –, viszonylag hiteltelenül adják át a történetet, mondhatni elmesélik, de nem átéléssel mesélik. Nos, ez a két amerikai írónő abszolút nem azt adta, amire számítottam. Persze a formájától nem az volt az élmény, amihez hozzászoktam, mégis úgy gondolom, minden egyes levélke rejtett valami fontosat, valami olyat, amitől ez a történet egyre jobb és jobb lett.

Bármennyire is érdekelnek a holokausztos könyvek, minden egyes alkalommal, amikor a kezembe kerül egy, sokkal kevesebbnek érzem magam olvasás után. Állandóan az az érzésem, hogy kitéptek belőlem egy darabot, és sosem leszek olyan, mint voltam. Most nem vagyok annyira elveszett, és ez a levélformátumnak köszönhető. Eddigi olvasmányaimban állandóan az események középpontjában találtam magam, a szereplővel együtt éltem át a kegyetlenségeket és a szerettei elvesztését, és emiatt gyötrődtem a leginkább. Most sikerült végig higgadt olvasónak maradnom, nem fájtak annyira a történések, mégis részt vettem az eseményekben és jelen voltam a szereplők mellett is.

Csemegézőnek álljon itt a fülszöveg: „1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és ez hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.”

*Mary Ann Shaffer – Annie Barrows (2010), Krumplihéjpite Irodalmi Társaság. Budapest, Park kiadó. Fordító: Szántó Judit.