Az amerikai szépség
A film 1999-ben jelent meg, 5 Oscar-díjjal jutalmazták, közöttük a legjobb filmnek járó elismeréssel. Elég nehéz nem elfogultan írni erről a történetről, ami egyszerűen zseniális. A főszereplő hétköznapi élete miatt az üzenet mindenki számára könnyedén hozzáférhető, legalábbis látszólag. Az is lehet, hogy a megértése sokkal több önismeretet és egyedüllétet igényelne, mint azt sejtenénk. Talán egy örök igazságot ültet át a film a huszonegyedik századba az ősi bölcseletekből, ami az élet személyes megélése, néhol keményen, néhol érzékenyen.
A film egy kamerafelvétellel indul, amelyen hiteles képet kapunk két züllött tini elvont diskurzusáról. Annak ellenére, hogy semmi sem tesznek a fiatalok, nagyon könnyű előítéletesnek lenni velük szemben. Igazából ez a metafora az idős és fiatal generációk közötti ellentéten alapszik. Ez a jelenet még egyszer visszatér a befejezés felé, a látszat néha csal erejével és egy kis szégyenérzettel, amiért mi is beestünk a rendező csapdájába.
A film főhőse a 42 éves családapa, Lester Burnham. Mi tagadás, romokban az élete, a felesége csalja, a lánya gyűlöli. A társadalmat viszont nem úgy ábrázolja, mint egy mókuskerékben megkeseredett figura, hanem beismeri magának a plátoni igazságot, és kilép a barlangból, természetesen humorosan, mert ezen sírni már nem lehet. Különös ez a kamaszkori pimaszság, vagy inkább bátorság? Fittyet hányva a szabályokra Lester kezdi újraélni fiatalságát, őszinte magával ezzel a szempontból is, hiszen ráébred az igazi élmények fontosságára. Ennek okán én sem szerettem volna a társadalommal foglalkozni, hiszen meglepődni már én sem tudok, gondoltam… Erről csak annyit, hogy a film tényleg velejéig hatol, hiába tűnik valaki robotnak és hiába írtja ki az érzéseit, azok még ott kísértnek, még a leg gyermekibb óhajok is. A látszat néha csal, itt talál be a legerősebben, de, hogy pontosítsak: a Burnham család szomszédjából Ricky, az állandóan kamerázó művészlélek összejön Lester lányával, Jane-nel. Ricky apja jelenti a nagyon nagy gondot, aki az amerikai seregben volt ezredes, s igen, néha ez egyenesen arányos az agresszív idegbetegséggel. Hiába ez a kitalált ideál, amit Rickynek felállított, nem tud neki megfelelni, ami viszont sokkoló, hogy ő maga sem. Ezredes lelkületéből adódóan inkább látná holtan a fiát, mintsem olyannak, amilyen.
Van egy nagyon különös harmadik személy is ebben a történetben, Jane barátnője, Angela. A nagy kritikusok szerint ő az igazi szimbólum, amit jelképes eredetének köszönhetően értelmezik is mindennek. Valójában az amerikai társadalomnak a metaforája ez a beképzeltnek látszó kislány. Lesternek nagyon bejön (annak ellenére, hogy a lánya lehetne), mert a fiatalságára emlékezteti és az akkor szerzett élményeire, amelyeket újra szeretne élni.
Hihetetlen, hogy egy ilyen közeg ellenére, hogy volt képes Laster ennyi lelki bölcsességre szert tenni, ráadásul ilyen kevés idő alatt? Igazából egy modern civilizációban nincs mit kezdeni azzal a valósággal, amit egy megkeseredett lélek be mer magának ismerni. A film elején és legvégén Laster monológját hallhatjuk. Igazából volt ő boldog régen, és ez kezdett felerősödni benne. Nagyon kemény ez az őszinteség és az az állapot, ahonnan beszél az életről. A hozzá hasonló fiatalok kétségbeesetten kérnék, hogy válaszoljon még néhány nagyon nehéz kérdésre, mert azzal, hogy mi van bennük, valójában senki sem foglalkozik. De vajon tényleg megérett annyira a világ, hogy válaszokat kapjon? A filmből kiderül!
