Ajánló

Irány vissza a múltba, ahogyan Ted Mosby is tette

by Molnár Bogi | 2020. 01. 24. | Irány vissza a múltba, ahogyan Ted Mosby is tette bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló |

Régen történt már, de ezt a sorozatot nem feledhetjük el. Különleges képességei vannak. Mondjuk, éppen zűrös időket élsz, (jaja, szesszió, blabla…) és kell egy kis „mindenki hagyjon békén”. Na, itt egy pontosan erre alkalmas szituációs komédia. Kezdj bele! Ha már láttad, kezdj bele újra!

A How I Met Your Mother című sorozat még 2005 őszén debütált. Készítői kilenc évadon át dolgoztak új ötleteken, hogy megragadják és fenntartsák a nézők figyelmét. Sokak szerint az alkotás a Jóbarátok koppintása, mivel ugyanúgy egy szűk baráti társaság együtt töltött idejéről szól. Hasonló elemeket fedezhetünk fel: megszokott helyszíneken játszódik a történet, mint a híres kocsma, a lakás, amelyet már a főszereplők otthonuknak éreznek. Az elhíresült beszólások, poénok végigkísérik a sorozatokat. Ugyanakkor az egymás közötti érzelmi viszonyok bemutatására fektetett hangsúly is fellelhető mindkét produkcióban. Pár évad után pedig kiderül, hogy egy hasonlóan remek színvonalú sorozatról van szó.

Ted Mosby szeretné, ha gyerekei tudnák, hogyan ismerkedett meg az anyjukkal, mindezt 2030-ban meséli el nekik. Ő kilenc évnyi visszaemlékezés során eleveníti fel 20-30-as éveit. Fergeteges sztorik által ismerteti, hogy négy barátjával milyen nehéz, olykor reménytelen, ám annál tanulságosabb és felejthetetlenebb utat járt be, míg végre megtalálta Mrs. Mosbyt.

A szituációs komédia alapkoncepciója az anya keresése. Az első négy évadban ez még erőteljesen érezhető úgy, hogy közben mind az öt főszereplő élete, és egymáshoz kötődő viszonya sem szorul háttérbe. Az első évadokban hangzanak el a legjobb poénok és aranyköpések, amelyek aztán végigkísérik mind a kilenc szezont. Ezeket főleg Barney Stinson, (Neil Patrick Harris) a nagy nőcsábász szórja, akit sorozatbeli alakításáért kétszer is Golden Globe-ra jelöltek, a legjobb férfi epizódszereplő kategóriában. Itt már ismerjük a szereplők céljait, a személyiségüket, azt, hogy Ted az összes kapcsolatáról azt hiszi “talán ő a nagy ő”. A következő évadokban viszont az események kicsit lelassulnak. Az igazi nő keresése már nem kap nagy hangsúlyt. Ellenben a szereplők közti viszonyokat emelik ki. Érzelgős jeleneteket láthatunk, olykor a nézők megríkatása sem marad el. A készítők ugyan húzzák az időt, aminek bosszantó hatása van, de ezáltal fokozódik a feszültség is, hiszen közeledünk a titok leleplezéséhez. A kilencedik, vagyis utolsó évadban ismét visszatér a kezdeti pörgés, a vicces, olykor szürreális jelenetek dinamikussá teszik az alkotást. Kiderül a legnagyobb rejtély, hogy ki a gyerekek anyja. Az utolsó két rész azt az érzetet kelti a nézőben – aki végigkísérte mind a kilenc évadot – hogy ő is együtt búcsúzik a szereplőkkel a sorozattól.

A produkció amellett, hogy szórakoztat, tanít is. Mindennapi problémákat mutat be, olyan élethelyzeteket, amelyek mindenkivel megtörténnek. Rejtetten ám, de megoldásokat tár fel, ezt olykor öt különböző személyiségű ember nézőpontjából. Tanít emberségre, az érzelmek kezelésére, megbocsájtásra.  Első látásra talán ez nem érzékelhető a humoros jelenetekből, de kilencszer láttam a sorozatot, és higgy nekem, benne van! Erről érdemes meggyőződnöd.

A Z generáció glitteres csillogása, ami kiveri a biztosítékot

by Joldes Xénia | | A Z generáció glitteres csillogása, ami kiveri a biztosítékot bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Sam Levinson izraeli mintára készült alkotása – az HBO saját gyártmányú és egyben a 2019-es év egyik legsikeresebb sorozata – a Z generáció problémáinak legsötétebb bugyraiba kalauzolja el a nézőt. A droghasználat, a mentális betegségekkel való küzdelem, a fizikai és nemi erőszak, a toxikus maszkulinitás és a nehézségektől hányattatott családi hátterek mind erősen tematizált és kulcsfontosságú jelenségek a szereplők mindennapjaiban. Az Eufória rendezője, Jennifer Morrison naturalista ábrázolásmóddal, nyers és brutális mivoltában viszi képernyőre mind a nuditást és szexualitást, mind a teljes lelki összezuhanás mélységeit.

A sorozat egy csapat amerikai tinédzser életét mutatja be soha véget nem érő érzelmi hullámvasútként, akik különféle frusztrációkkal – önbizalomhiánnyal, megfelelési kényszerrel és traumák feldolgozásával – küszködnek. A nyolc 50 perces epizód minden alkalommal más-más szereplő életébe kínál bővebb betekintést. A történések középpontjában a depresszióval és kábítószerfüggőséggel harcoló 17 éves Rue (Zendeya) áll, általa a leszokási kísérletek és folyamatos visszaesés ördögi ciklusának lehetünk szemtanúi. Az epizódok során az is körvonalazódik, hogy mindez hogyan befolyásolja kapcsolatait a külvilággal, családjával és barátaival. A lány életében Jules (Hunter Schafer) jelenti a tudatmódosító szerektől való távolmaradást, ugyanis kettejük sokszor bonyolult kapcsolata adja meg számára azt az euforikus életérzést, amit előtte csak a drogokkal tudott elérni. Rue ugyanakkor egyfajta kapocsként is működik a szereplők szerteágazó hálójában, hiszen gyakori kívülállósága ellenére egybefonja a karakterek közti szálakat cinikus hangvételű és mindentudó narrátori szerepével.

A főszereplőt alakító egykori Disney-csillag Zendeya nem várt hitelességgel ölti magára a züllés irányába haladó labilis tinédzserlány szerepét, akinek belső zaklatottságát és extrémekből extrémekbe ugráló hangulatvilágát kiváló megéléssel, megértéssel közvetíti. 

 Ugyanakkor fontos megemlíteni a többi, remek teljesítményt nyújtó fiatal színészt is, mint például a különleges, de állandóan a férfiak elismerésére vágyó Julest alakító Hunter Schafert vagy a népszerű, de édesapja miatt irtózatosan frusztrált és agresszív Nate-et játszó Jacob Elordit.

A sorozat képi világa álomszerű, pszichedelikus, rémisztő, mégis gyönyörű illúziót kelt, ennek köszönhetően az erősen naturalista elemek, mint a drogtúladagolás vagy a teljes lelki összeroppanás is lélegzetelállítóként hatnak. Az erőszakosság (pl. toxikus párkapcsolatokon belüli testi bántalmazás) és a veszély (pl. az internetes ismerkedés) glitteresen csillog, az elfajzott bulik harsány neonfényben úsznak. Mindezek mellett az évad teljességét uraló félhomály is tökéletesen tükrözi a fiatalság sötét bizonytalanságát és ingatag mivoltát. Mindez kiegészül az események merész, szemérmetlen és részletekbe menő képi ábrázolásmódjával is, ami kellő és szükséges módon vágja gyomorszájon a fiatal és az idősebb generációkat egyaránt, fényt derítve a társadalmi tabuk (pl. a szex, a kábítószerek) káros hatására.

A szereplők nyelvezete is hasonlóképpen nyers, akárcsak a vizuális elemek, ugyanis az epizódok hemzsegnek a káromkodástól, ez viszont mégsem tűnik erőltetettnek, abban a világban, amelyben a szereplők mozognak, teljesen hiteles. Mind a képi elemek, mind a karakterek nyelvezete nagyban hozzájárul a sorozat atmoszférájának megteremtéséhez is, ami a konfliktusok és váltakozó erőviszonyok miatt állandó jelleggel szikrázik a feszültségtől.

Ráaadásként az Eufória legremekebb és legfontosabb jellemzője, hogy bár glitteres csillogás borítja a brutálisabb történéseket, nem glorifikálja a tematizált jelenségeket, problémákat. Ítélkezni sem ítélkezik, hanem objektív tényekként jeleníti meg az említetteket. Több szempontból és oldalról mutatja be a szereplőket, kontextust és hátteret kínálva cselekedeteik miértjének, a nézőre bízva a hozzájuk való viszonyulást, a véleményformálást.

Annak ellenére, hogy az Eufória valóságképe szándékosan eltúlzott, mégis sikeresen, autentikusan tükrözi a Z generáció közelről sem könnyű helyzetét. Cselekménye elsöprően fordulatos és teljes mértékben magával ragadja a nézőt, aki sosem tudja, mi fog történni kedvenc szereplőjével. Az első évad számos elvarratlan cselekményszállal ér véget, kísértő kíváncsiságot, valamint egy második évadra való szilárd igényt hagyva a nézőkben.

Citromok Citromok Citromok

by Site Default | 2020. 01. 15. | Citromok Citromok Citromok bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

Ötven perc alatt egy pár élete tárul elénk a maga teljességében, a macskatemetőben történő fura ismerkedéstől a színen be nem következett végig. Az események közt folyamatosan ugrándozunk az időben, s csak kapkodjuk a fejünket, hogy most mi van? De hamar kiderül, hogy cenzúrára hajazó rendkívüli rendeletet vezettek be, amelynek lényege, hogy egy ember egy nap alatt nem mondhat ki 140-nél több szót. Ez ellen küzd az aktivista Olivér (Hajós Szilárd), és ebbe törődik bele a jogász Bernadett (Hegyi Kincső). Milyen egy ilyen pár élete? Egyszer szerelmes, törődő, máskor viharos. Egyik percben egymás gondolatait próbálják kitalálni, úgy gyakorolnak a szűkös napokra, másik percen pedig úgy elpazarolják szavaikat, hogy otthonra már szinte nem is jut. Amikor életbe lép a törvény, Bernadetten valóban megjelennek a kétségbeesés jelei:

„be kell tömnöm éjjelre zoknival a számat”.

A darabban megjelenő bulijelenet a színészeink hazai terepe, úgy érezzük, talán akkorra szokják meg a nézők jelenlétét is, és engedik bele magukat a darabba. Kár, hogy a könnyedséggel, mégis abnormálisnak tűnő táncmozdulatokkal előadott történés alatt a szöveg fele nem hallatszott. Ugyanez az érthetetlenség merült fel a műanyag hátsó felére írt szavak esetén is.

A darabban fontos szerepet játszik az elidegenítés, egyrészt az egyik kitalálós játéknál Bernadett a közönségből választ embert. A másik ilyen effektus pedig a dal, amely a szavak felett áll. Az előadás vége felé csendül fel a Psycho killer, amelyet a színészek székekre pattanva adnak elő. Ezalatt Szilárd arca felderül, mély szenvedély és boldogság jelenik meg rajta, amit én az éneklés szeretetének tudok be.

Ennyit a Citromokról 2×140 szóban. Pedig én még annyi mindent elmondanék, de csak Citromok, Citromok, Citromok.

Az előadást a kolozsvári Színház és Film szak végzős színi hallgatói mutatták be, rendező Abai-Szabó Tamás, dramaturg Rancz Mónika.

Nézzétek meg!

Bojack Horseman: egy generáció depressziós kivetülése

by Kincses Kriszta | 2020. 01. 13. | Bojack Horseman: egy generáció depressziós kivetülése bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Bojack Horseman, a Netflix saját gyártású animációs sorozata nemrég ért véget, a hatodik, és egyben utolsó évadának kiadásával. Itt az ideje összegezni, hogy mi mindent adott egy alkoholproblémákkal küzdő, sit-com színész ló a társadalmunknak.

Amikor 2014-ben kijött az első évad, senki sem gondolta volna, hogy az amúgy komédiaként prezentál sorozat mennyire valósághűen fogja a szemünk elé tárni a depresszió és a mentális betegségek realitását. A kritikusok szerint a Bojack Horseman mindaz, amit a 13 reasons why (Tizehérom okom volt) szeretett volna lenni. Ez ugyanis egy kifejezetten tinédzsereknek gyártott széria volt, ami görcsösen és sikertelenül próbált képet festeni a mentális betegségekről, leginkább a bántalmazásokról és az öngyilkosságról. Ezt több-kevesebb (inkább az utóbbi) sikerrel hajtották végre.

A Bojack Horseman ennek viszont a szöges ellentéte, mert a görcsös ragaszkodás és hisztis gimisek helyett a valósághoz közeli élethelyzeteket és karaktereket mutatta be, akik hitelesen ábrázolják a problémáikat. Ezek mellett a traumákat nemcsak kivetíti a nézők elé, hanem azokat meg is magyarázza, és indokolja, hogy mi minek a lefolyásához vezetett.

Így alakítják a főszereplő Bojack történeti szálát is. Elsőre mindenkinek antipatikus lehet, sőt biztosan az, hisz ki számára rokonszenves egy alkoholista, önelégült ló, aki mindenkivel rosszul bánik, és magasról tesz mindenkire, saját maga kivételével. Viszont, amikor kiderül, hogy mi formálta valójában olyan emberré (lóvá) a személyét, akkor máris nagyobb az együttérzés részünkről. Bojack nagyon nehéz családi helyzettel rendelkezik, apukája elhagyta gyerekkorában, az anyukája pedig egy alkoholista, érzelemmentes nő, aki lelki terrorban tartotta mindvégig. A sorozat itt azonban nem áll meg, hisz arra is magyarázatot ad, hogy Bojack anyukájának milyen gyerekkora volt, ami ehhez a borzalmas szülői léthez vezetett.

A készítők azonban nemcsak Bojack, hanem az összes karakter háttértörténetét ugyanekkora részletességgel dolgozták ki. Példaként Princess Carolin, Bojack régi ismerőse és menedzsere azzal a tragédiával szembesül, hogy soha nem lehet gyereke. Emellett pedig a szorongás, és párkapcsolatai révén a magányosság tölti ki mindennapjait. A másik karakter, akinek szintén problémák nehezítik mindennapjait, habár sosem mutatja, az Todd, aki saját szexualitásával nincs tisztában egy ideig, majd rájön, hogy aszexuális. Dianne, a végtelenül cinikus és önálló ghost writer önmaga elfogadásával és depresszióhullámaival küszködik, míg rá nem jön arra, hogy saját maga a probléma, hiszen a depresszió már az identitásával egyenlő, ki ő akkor e nélkül?

A karakterek mentális problémái mellett a sorozat Bojack tettei által is rávilágítja a nézőt számos szociális probléma forrására: ilyen a szexizmus, szexuális abúzus a munkában, drog és alkoholfüggőség, abortusz. Csak, hogy egy párat soroljak. Nem a szokásos animációs sorozat, ugyebár.

Így bátran ki merem jelenteni, hogy a Bojack Horseman egy generáció, vagy több, számára is rávilágítást adott  különféle pszichológiai problémákkal kapcsolatban. Mert ezek a dolgok jelen vannak, és nap mint nap emberek tucatjának nehezíti meg az életét. De az együttélés lehetséges, mert van kiút a depresszióból, viszont van-e élet a sorozat után? Ebben a kérdésben már korántsem vagyok biztos.

 

 

Kijózanító valóság?

by Koncz Dorottya | 2020. 01. 09. | Kijózanító valóság? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

„Két napja reggel felkeltem, kimentem a fürdőszobába, elővettem a villanyborotvámat, belenéztem a tükörbe, és hát egyszerűen nem kapcsolt be. Mármint a borotva. Szóval nyomogattam a gombot, és nem indult el. És akkor az jutott eszembe, hogy itt van benne ez a rengeteg kis apró alkatrész, minden klappol, ott van, hogy működjön, de nem megy. És aztán később még a metrón eszembe jutott, hogy én ezt a borotvát sose ejtettem el, meg nem dobtam vízbe, meg vigyáztam rá, és a borotva fogja magát és egyszer csak elromlik. És, ha ezek a dolgok egyik pillanatról a másikra ilyen könnyen csak úgy elromlanak, akkor nem lehet, hogy egyszer csak majd megjavul? Nem?”

(Kimaradt részlet a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. filmből)

teljes cikk