Bár negyedik éve, hogy a kincses város második otthonommá vált, még sosem volt lehetőségem részt venni az itteni Román Retromobil Klub (Retromobil Club România, röviden RCR) rendszeresen megrendezésre kerülő őszi retróparádéján. Ugyanakkor odahaza, Sepsiszentgyörgyön még egyet sem hagytam ki, amióta 2015-ben a családom lengyel szocialista apró gépjárművel gyarapodott, így az egyetlen megoldás az volt, hogy az előre be nem tervezett nyolcórás vonatút árán mindkettőn részt vettem. Idén október 28-án Kolozsváron, 29-én pedig szülővárosomban lehetett látni a ritka járműveket.

De miről is van szó? Aki még sosem hallott a veteránozásról, annak az iménti felütés nagy eséllyel talány maradt, és, hogy ne hagyjak egyetlen tisztelt olvasóban sem hiányérzetet, szólok néhány szót erről a hobbiról. A harminc évnél idősebb járgányok oldtimereknek, avagy veterán autóknak minősülnek, tulajdonosaik pedig évente többször – rendszerint tavasszal és ősszel – az RCR megyei fiókjai által szervezett retróparádékon mutatják meg kincseiket klubtársaiknak és a program iránt érdeklődőknek egyaránt. Ilyenkor az autók szépen, katonásan beállnak egymás mellé, körbe lehet őket járni, lencsevégre lehet őket kapni, gazdáik pedig előszeretettel mesélnek a gyártóról, a modellről, a jármű előéletéről, beszerzéséről és felújításáról.

Ekképp zajlott a kolozsvári őszi retróparádé is idén: a Cora bevásárlóközpont parkolójában százhúsznál is több veterán autó sorakozott fel. Magától értetődő, hogy mindig a romániai és a néhai keleti blokk országainak gyártmányai vannak többségben – nem csupán azért, mert ezek mindmáig gyakrabban és olcsóbban fellelhetőek, hanem azért, mert ezekhez vannak lelki kötődéseink. Hiszen mindenkinek a családjában volt még régi Dacia, Oltcit, Lada, Trabant vagy Škoda, az országban pedig a bő tíz éve elindított roncsprogram előtt ők uralták az utakat. A találkozó vendégei voltak továbbá a régi Volkswagenek, Mercedesek és BMW-k, különböző terepjárók (Jeep, Daihatsu, ARO), a vidékünkön ritkán látott francia modellek (Citroën, Peugeot, Renault) és még gyérebben előforduló angol járgányok (Austin, Mini, Triumph). A közönség kedvencei az olyan igazi ritkaságok voltak, mint az amerikai Dodge Charger és a Corvette Stingray, vagy az olasz Ferrari Testarossa.

Másnap családunk Polski Fiatjában indultam a sepsiszentgyörgyi retróra, immár nem a nyálát csorgató bámészkodóként, hanem büszke autótulajdonosként. A Kovászna megyei találkozók néhány éve leltek új otthonra az (amúgy is korhű) egykori dohánygyár udvarán, és a megye méretéhez képest igen szép számban voltak veteránok – megközelítőleg száztizenöten. A felállás hasonló, nem sorakoztatom fel ismételten a márkaneveket, helyette inkább javaslom a fényképalbumok böngészését az RCR Facebook-oldalán, hiszen a fotók hitelesebben közvetítik a hangulatot. Ami a székelyföldi kisváros előnye Kolozsvárhoz képest, hogy az enyhébb forgalom lehetővé teszi az oldtimerek felvonulását a településen keresztül, amely nem csupán kiváló élmény számunkra, hanem lenyűgöző látvány a lakosságnak is.

Retrózni tehát sajátságos életérzés, amelyet az ember igazán csak akkor tud értékelni, ha maga is a szenvedély rabjává válik. Mivel a szakma túlmutat azon, hogy megcsodáljuk egymás veterán járgányait, feltúrázzuk a motrokat és hallgatjuk, ahogy azok duruzsolnak. A hangsúly sokkal inkább a közösségi élményen van: az új ismeretségeken és barátságokon, amelyek a közös érdeklődési körnek köszönhetően születnek, a történeteken, élményeken és kalandos utakon, amelyeket megosztunk egymással, a közös emlékeken, amelyeket évek múltán is felidézünk. Így hát nem csoda, hogy évről évre gyarapodik az autótulajdonosok létszáma, akit pedig egyszer megragadott ez a hobbi, az általában élete végéig űzi.

A fotót Klárik Lóránd készítette.

Torockó az a hely, ahol kétszer kel fel a nap – szokták mondani. Az emberek számára lélegzetelállítóan szép falu, amely telis-tele van hagyományőrzéssel és mindenféle értékkel. Ezen értékek között olyan esemény is megbújik, ami számunkra, akik az újságírást, illetve digitális médiát választottuk továbbtanulásként, felejthetetlen élményt nyújtó hétvége, ahol különböző játékok és feladatok által ismerkedhettünk és tanulhattunk egymástól.

A pulóvereket bepakolva, felkészülve a jól ismert októberi torockói időjárásra, mit sem sejtve arról, hogy őszhöz képest valóságos kánikula fog fogadni a citrinnarancssárga és sárga falevelek egyvelegébe burkolózó Székelykő alatt, elindultunk az idei tanév gólyatáborába, október 20-án. 

Az első estét csapatfeladatokkal indítottuk, amelyek célja az egymásra való odafigyelés és a megismerés volt. Ami igazán jól sikerült, hiszen a vele járó nevetés elmaradhatatlan volt és megalapozta azt a jókedvet, ami végigkísért minket a továbbiakban. Ezután részt vettünk a már tradícióvá vált borkóstolón is, ahol idén a Papp Péter-pincészet borai voltak a főszerepben. Különböző ízvilágok fogadtak, amelyek között mindenki megtalálhatta a számára igazán tetszőt, illetve betekintést nyerhettünk a passzióként űzött tevékenység rejtelmeibe.

Szombaton a szórakozás mellett szakmai előadásokon, valamint olyan workshopon vehettünk részt, amelyek mind hozzájárulnak jövőbeli munkáinkhoz, érdekfeszítő információkat és gyakorlatba ültethető gondolatokat kaptunk, konkrétan és érthetően fogalmazva. Úgy vélem, nagyon fontos ezeket a helyzeteket megragadni és az előadót figyelemmel követni, hiszen mindig elhangzik legalább egy olyan mondat, ami az embert gondolkodásra készteti, és egyik ötlet után mindig felötlik a másik, amelyek együttese különös eredményeket indukál. Ilyen előadás volt Berkeczi Zsolt Storytelling, avagy a történetmesélés szerepe az üzleti életben című bemutatója, amely keretében megismerhettük, mennyire fontos, hogy az üzleti szférában felismerjük az emberek problémáit és azokra igyekezzünk – tudásunk szerint – a legjobb megoldást találni. Személyesebb hangvételű történettel hegyeket lehet mozgatni. Emellett rájöhettünk arra is, hogy ki kell használnunk a fiatal lét minden lehetőségét, a célból, hogy hosszú távon sikereket érjünk el. Ezután Tamás Endre, Milyen a jó szervezeti kommunikáció? című előadását hallhattuk, ami rávilágított arra, hogy mennyire elengedhetetlen közösségen belül a jól megszervezett kommunikáció, mivel a konfliktuskezelés asszertív módon csak előnyös helyzetekhez vezethet. Az elméleti rész után mi is kipróbálhattuk magunkat csapatokba rendeződve, ugyanis azt a feladatot kaptuk, hogy saját céget kitalálva és megtervezve, hogyan oldanánk meg egy adott helyzetet, ami – véleményem szerint – igazán hasznos volt, mert a közösségek mindig szerves részét fogják képezni az életünknek. 

A nap hátralevő részében Farkas Boglárka segítségével ízlelgethettük a videókészítés tudományát. Kreativitásunkat feszegetve és az együttműködést gyakorolva alkottunk meg három nagy sikerű egyperces filmet félelem témában, amelyeket a nap végén premier formájában vetítettünk ki. Számomra különösen nagy élmény volt a forgatás minden pillanata, mert nemcsak új dolgot próbálhattam ki, de boldogsággal töltött el az is, hogy mind képesek voltunk összehangolni egyedi véleményeinket és felismerni erősségeinket. Különböző feladatokat láttunk el, volt, aki a rendező szerepét vállalta, volt aki a kamera mögött mint operatőr tevékenykedett, és olyan is volt, aki fantáziadús forgatókönyvet írt, illetve a vágók és a színészek is nagy hangsúlyt kaptak. Az estét pedig éjszakába nyúló beszélgetéssel zártuk.

Összegezve úgy érzem, kihagyhatatlan esemény az egyetemista életében a gólyatábor, hiszen a kapcsolatépítés, tanulás és szórakozás ötvözete megannyi emléket teremt, amelyekre mindig öröm lesz visszatekinteni. Köszönjük szépen tanárainknak és felsőbb éves hallgatótársainknak, hogy jól megszervezett és összetett táborral indíthattuk egyetemistaéveinket, ami garantáltan meghatározó lesz az elkövetkezendőkben.

Fotó: Deák Anita

Az első hűvösebb októberi szél több dologra is felhívja az ember figyelmét: ideje elővenni a szekrény legeldugottabb pontjáról a bundás bakancsot és a kötött sálat, térségünkben ugyanakkor az esték hosszabbak, hidegebbek lesznek. De gyakrabban kell C- és D-vitamint is szedni, no meg elkezdődött ismét az egyetemi tanév. Igen, bizony. Ha valakinek nem lett volna elég a nagy szeptemberi nyüzsgés-mozgás az iskolakezdés miatt, annak szenzációs hírem van: mi is visszatértünk Kolozsvár utcáira, színházaiba, kocsmáiba, kávézóiba. A kincses város utcái még hangosabbak lesznek.

Most, hogy a már amúgy is nagy lakosságszámú városban még több ember tartózkodik, ráeszmélünk arra, hogy van, ami sosem változik. A tömegközlekedési irodákban dolgozó nénik és bácsik feje pontosan ugyanúgy, ugyanannyira – tehát orbitálisan – fáj, mint tavaly ilyenkor: ahogy kikerülnek a frissen lepecsételt ellenőrzők, kezdődik a soha véget nem érő várakozás az irodaépületek előtt. A ravaszabbak sátrat bérelnek és úgy „állják” a sort, a többi csendben, két lábon ácsorogva szenved.

A korán kelések időszaka ismét eljött. Reggel hat órakor a kávé ugyanolyan jólesik, mint tavaly októberben, ráadásul a felső szomszéd hűen ragaszkodik ahhoz a szokásához, miszerint hajnalok hajnalán szív legjobban a porszívó, és mos a mosógép. Mondjuk, ha én is beiktatnám a napi rutinomba a hajnali takarítást, akkor lehet, hogy több időm maradna az egyetemi feladatok elvégzésére, a barátaimra és természetesen magamra is. Ez még átgondolandó. De legalább nekem is megvan az esélyem, hogy idegesítő felső szomszéd legyek.

Ennél már csak az keservesebb hír, hogy ismét megnőtt a kolozsvári lakbérdíj – ami amúgy eddig sem volt kevés –, ráadásul a bentlakások férőhelye még mindig véges. Az élelmiszerárakról ne is beszéljünk. Fontos megjegyezni, hogy az éjszaka közlekedő 25N buszjáratnak is megváltozott az útvonala, az éjjeli bagoly jellegű, kocsma- és társaságkedvelő hallgatók kénytelenek lesznek másképp megoldani a hazafelé vezető utat. Már ha lesznek olyan állapotban, hogy meg tudják oldani.

Naiv optimistaként, csak abban reménykedem, hogy az új tanév számos lehetőséget, szakmai fejlődést, feltöltődési lehetőséget rejt magában. Talán ezután jön a java, a hab a tortán, az utolsó pizzaszelet, az első korty víz vagy kávé reggel. De ha ez nem nyugtat meg senkit, akkor gondoljon arra, hogy mindjárt itt a december, mindjárt itt a karácsony!

Vajon mikortól számít az ember újságírónak? A józan paraszti ész szerint erre az lenne a válasz, hogy amikortól megjelent egy általa írt anyag valamely újságban. Ez persze a legkönnyebb válasz, amit a kérdésre adni lehetne és egyben a leginkább közhelyes. Ha már közhelyeknél tartunk, vajon az újságíró csak az az ember lenne, aki a filmek ábrázolásához híven beül a szerkesztőségbe és hatalmas cigarettafüstben megír napi egy cikket, pletykákkal, politikával, spekulációval teletömve?

Mi van azokkal a költőkkel, írókkal, akiknek időnként megjelenik az alkotásuk az újságlapon? Valamilyen szinten ők is újságírók, nem? Hát azokkal mi a helyzet, akik három év újságírói alapképzés alatt folyamatosan publikáltak, megtanulták a szerkesztés, tördelés csínját-bínját? Ők attól számítanak újságírónak, hogy beléptek az egyetemre ezt tanulni, esetleg, amikor elsőként álltak be szakmai gyakorlatra, talán, amikor megkapták a sajtóigazolványukat? Vagy esetleg, amikor elballagtak?

Megosztó kérdések és esetenként különböznek. Vannak azonban olyan esetek, amelyeknél egyértelmű a válasz a kérdésre, mert ezt a néhány embert úgy áldotta meg a jóságos fennvaló, hogy bizony erre a szakmára születtek és minden szükséges készségük megadatott hozzá.

A kisebbek mindig felnéznek a náluk nagyobbakra, fejlettebbekre, okosabbakra. Lehet ez is hozzátesz ahhoz, amit az idei, 2023-as évben elballagott évfolyammal kapcsolatban érzek, lehet, csak a szimpátia beszél belőlem. Ez a maréknyi fiatal ugyanis, szerény véleményem szerint, sok követ meg fog mozgatni és annyi helyen fog visszaköszönni néhányuk neve, hogy nem fogja győzni számolni az ember, aki a hajnali órákban sajtószemle közben arra kíváncsi, mi is történik a közéletben. 

A mostani harmadév – alig szoktam meg harmadévnek szólítani, mert nekem bizony mindig is másodév marad, s most már sehányadik év s nem is tudom, hogyan becézzem őket, de annyi biztos, hogy becenév nélkül is tudom, hogy ez a csapat – akkora wow érzést kölcsönöz, amit szerintem mindenkinek éreznie kellene. Mivel viszont ismerem őket (többé-kevésbé), azt is tudom, hogy hiába tukmálnám rá az olvasóra a személyes tapasztalataimat, az csupán győzködés lenne, ezért hagyom, hogy mindenki magának könyvelje el őket ilyen wow-embereknek, mert bizony meg fogják mutatni ország-világ előtt, mire képesek. De ki is ez a csapat? Az, aki itt, a Campusban az utóbbi években szebbnél szebb anyagokkal készült az olvasóknak. Az, aki a romániai magyar sajtóba beférkőzött sajátos íráskészségével, hol filmrecenziók, tudósítások, jegyzetek, hol rádiós műsorok, interjúk, riportok, de még tévés anyagok esetében is. S hogy ne ferde képet mutogassak róluk a szavaimon keresztül, íme, néhány gondolat, útravaló, felelevenített emlék, amit a BBTE Újságírás szakának tanárai gondolnak az elballagott évfolyamról:

A 2020–23-as évfolyamot online kezdtem tanítani, és a kamerának beszélve néha eltűnődtem azon, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán akarjanak online egyetemistaként tanulni. Élőben nem a tanteremben, hanem a budapesti tanulmányúton ismertem meg őket, akkor csodálkoztam rá arra, hogy milyen nyitottak, milyen hangosak és milyen kritikus a gondolkodásuk. És, hogy ennek ellenére pontosan megérkeztek a szerkesztőséglátogatásokra, és tele vannak kérdésekkel: nem kellett miattuk szégyenkezni. 

Harmadéven már alig vártam a kreatívírás-óráinkat, tudtam, bármit találok is ki aznapra, olyan „elszállt ötletem” nem lehet, amit ne felcsillanó szemmel fogadnának, és amit ne próbálnának azonnal a maguk stílusa, habitusa szerint megírni. Botorkáltunk a vaksötét, építőtelep-jellegű Farkas utcán, hogy megnézzük a színisek Édes Anna-előadását, és utána néhány napig dúdoltuk a pingvintáncot, jártunk közéleti kérdések megvitatását hallgatni és kiállítást szervezni a Planetariumba, témának használtuk a város tereit és arcait, eltévedt manót kerestünk a hóviharban, és még azt is kipróbáltuk, hogyan lehet „asszociatív gondolkodást erősítő gyakorlatsorokat végezni a nem referencialitásra alapozó narratívaépítés megalapozásához”, méghozzá kártyajóslással. Az ilyen évfolyamok ballagás után hiányozni szoktak… (Vallasek Júlia)

Szerencsés vagyok, hogy első tanítási félévemben olyan közösséget taníthattam, mint amilyen az idei harmadév volt. Türelemesen és segítséget nyújtva kikacagtak akkor, amikor a prezentációk bemutatására használt tévével szerencsétlenkedtem, vagy akkor, amikor húsz perc mesélés után a hangom mintha mutált volna egyet. Ugyanakkor, csodálattal hallgattam őket minden olyan órán, amikor szülőföldjük kulturális értékeiről beszéltek, vagy akkor, amikor megosztották véleményüket például egy-egy művészeti alkotásról vagy egyébként bármiről. Bebizonyosodott számomra, hogy kreativitásuk határtalan, még akkor is, ha éppen semmi motivációjuk nincs, de az is, hogy mindenki egytől egyig különleges, és remélem, hogy mindenki megtalálja az életében azt, amit igazán szeret majd csinálni. (Mihály Kriszta)

Tudom, hogy ilyenkor mindenki azt emeli ki, hogy ügyesek és kedvesek és jó tanulók voltak az éppen elballagottak. Nekem mégis egyedi eset jut eszembe, amikor – oktatói pályám alatt először – kiborultam az évfolyam előtt. Mert úgy éreztem, hogy a diák – a név itt nem fontos – sem a feladatához, sem az oktatójához nem viszonyult alázattal. Márpedig ebben a hivatásban mindenekelőtt alázatra van szükség. A hosszú percekig tartó, elég emelkedett hangnemű kiborulásom lényege pedig éppen ez volt: tanuljátok meg a szakma iránti alázatot. Tanuljátok meg a tanáraitokkal szembeni alázatot, azt, hogy ha a tanár fel is ajánlja a tegeződés lehetőségét, az nem azt jelenti, hogy haverotokká válik. Majd meg kell tanulnotok újságíróként a téma, az interjúalanyok, valamint az olvasó/hallgató/néző iránti alázatot is. Mert a huszonévesként magunkra öltött magabiztosságunk nem biztos, hogy elég a szakmában való boldoguláshoz, az pedig egyenesen biztos, hogy nem az tesz bennünket jó újságíróvá. Azt kívánom, hogy maradjon meg az elballagott évfolyam emlékei között az az eset, amikor Orbán Kati kiborult – hogy mindig emlékezzenek az üzenetre: alázattal viseltetni! Figyelem: nem tévesztendő össze a megalázkodással, sem az alázással! Jó repülést, sikert, szerencsét! (Orbán Katalin)

Hogyan lehet egy évfolyammal online ismerkedni? Csakis úgy, hogy kiegészítő egyetemi tevékenységet szervezünk, és személyesen is találkozunk. Sztánán, majd a 101-es amfiteátrumban. Hetekig tervezzük a lekváros palacsintát, ami nehezen jön össze: a lekvár adott, a palacsinta több időt vesz igénybe, de félév végére elkészül. És a médiatörténeti asszociációs játék is az asztalon van. Negyedik félévtől már hivatalosan is az egyetemen tanulunk: liftes szelfi kipipálva, borítókép lecserélve, közben elmesélitek cigizés közben, hogy mi történt aznap. Kalapdobálás. Ne feledjétek el ezután sem, küldjetek új borítóképeket! (Győrffy Gábor)

Online láttuk egymást két féléven át. Amikor végre találkozhattunk, hosszas szervezés után, hármasban ültünk a kávézóban december elsején. Akkor hallottam először ilyet: „örülünk, ha tanárt látunk, mármint hús-vér tanárt…” Aztán, amikor már nem tanítottam az akkor már harmadéves csoportot, gyakran összefutottunk az egyetem épülete előtt: én órára rohantam, a csapat meg két kurzus közötti szünetben beszélgetett. Ha megálltam néhány percre, szinte mindig a szakma jött szóba. Legalábbis nekem ez marad meg, én örülök neki, mert olyan volt ez éppen, mint egyetemista koromban, amikor megszállottan követtük a médiát, mindig volt valami mondanivalónk róla. Jó tudni, hogy ma is vannak ilyen megszállott fiatalok. Olyanok, hogy „leszel rosszul s jössz helyre” tőlük. Köszönöm nektek, hogy felidéztétek a diákkoromat! (Rácz Éva)

Kulturálisújságírás-szemináriumon szerettem a filmelemző villámcikkeket, amiket az órákon kellett írjanak, mert kiérződött belőlük a személyiségük és, hogy ki mit vesz először észre egy-egy filmrészletben, hiszen volt, aki a narratívára tette a hangsúlyt, de olyan is akadt, akinek a művek vizualitása vagy éppen a zenei aláfestés fogta meg a fantáziáját.

Illetve a fotószakkolis diákokat sikerült jobban megismernem, akikkel számos közös fotósétát tartottunk, eseményeket fotóztunk és még kiállítást is szerveztünk. Élmény volt megismerni őket és együtt dolgozni velük. Sok sikert a ballagó évfolyamnak! (Deák Anita)

A kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy két órát késtek… Aztán volt feszültség, sírás, de nevetés is. Láttam, hogy értik, értelmezik, amiről beszélünk, reflektálnak az elhangzottakra. Minden érdekelte őket, mindig volt véleményük, sőt markáns véleményük volt, és azt mindig szóvá is tették. Különös és különleges évfolyam volt, akiket minden alkalommal élmény volt tanítani. Pedig nem könnyű holokausztot/genocídiumot oktatni úgy, hogy az „érdekes” legyen. Nekik sikerült, mert nyitottak és érdeklődők voltak, tele kérdésekkel. És ez az újságíró lényege. 

Egyet nem sikerült nekik megtanítani: hogy az egyet csak számnévként használjuk, máskor nem kóser. Mindenesetre, egyet mondok mindannyiuknak: mazel tov! (Nagyi Orsolya)

Az újságírói szakma kreativitást (is) igényel és feltételez – ellenben a szakma oktatásában helyet kap a sajtójog is, amely távol áll a médiát jellemző alkotói tevékenységtől, viszont rendkívül hasznos, sőt szükséges tudásalapot szolgáltathat az újságírói munka során. Ez a harmadév meglepett az érdeklődésével, párbeszédkészségével, nyitottságával. Azzal is kiemelkedtek mások közül, hogy azért voltak pont ott, ezen a szakon, mert tudatosan ezt választották, ezt akarták, ezt szerették. A felvetett témákon, helyzeteken, eseteken gondolkoztak, volt véleményük és azt el is tudták mondani. Drukkolok nekik, hogy lendületükből ne veszítsenek, a szabadságukban korlátozást sose szenvedjenek, értékítéletükben pedig Justitia is helyet kapjon. (Újvári Ildikó)

Kép forrása: Szabó-Kádár Henrietta

Szépen lassan elkezdi beszínezni a sátrak tengere a Maros-partján elkülönített, hónapok óta épülő részt, amely a Vibe fesztiválnak ad otthont. Július 5. nem csupán egy dátum. És most nem arra gondolok, hogy éppen ezen a napon egy évszázaddal ezelőtt II. Vilmos német császár hűségnyilatkozatot küldött I. Ferenc Józsefnek, bátorítva a Monarchiát, hogy hadat üzenjen Szerbiának, amivel kitört az I. világháború… Egyértelműen ez is fontos, még lehetne elmélkedni ezeregy ehhez a naphoz kapcsolódó eseményen, évfordulón, de egyik sem lesz olyan kiemelkedő egy tizen-, huszonéves számára, mint az, hogy július 5-e a Vibe fesztivál nulladik napja, végre elindul a több napon keresztül tartó szórakozás.

A fesztiválról szóló ezelőtti anyagainkban említettük a programot, kiemeltünk fellépőket, ecseteltük a fesztivál történetét és betekintettünk a lehetőségek hatalmas tárházába, mind-mind beharangozó hangvételben. Újabb részleteket hoztunk ezzel kapcsolatosan, hogy mire számíthatnak az érdeklődők, hogy különböző cégek, intézmények által felállított számos sátor lesz, ahol tematikus programokat kínálnak, vagy hogy megjelent a Koli tudásfórum teljes programja, de a legfontosabb, hogy a szerdai nappal elrajtolt a Vibe, elkezd megtelni a Maros-part élettel, zsivajjal, tombolni vágyó fiatalokkal. Mire figyeljen azonban az, aki úgy dönt, beveti magát a közel egyhetes parádéba? Íme, három általános fesztiválozó tipp és néhány újdonság, hogy egy utolsó löketet adjunk a Vibe-nak, mielőtt a szerda estével belegurítanánk magunkat a partigödörbe!

1. Fesztiváltempó energiatakarékon. Nem elég rálegyinteni 72 óra nem alvás után a testünk üzeneteire, „alszunk majd a sírban” címszó alatt. Figyelnünk kell arra, hogy az éjszakák és nappalok egybeolvadása közepette ne csak a telefonunkat töltsük fel időnként, hanem magunkat is. A fesztiválsokk, ami testünket éri, elnyúlhat egy bizonyos végletig. Főleg, ha a vizet alkohollal, az alvást energiaitallal helyettesítjük. Ha érzékeli a testünk, hogy pihenés helyett 12 órát egyhuzamban táncoltunk, izzadtan, az esti hűvös levegőben, majd ezt követően két órára befeküdtünk a fülledt, meleg, hepehupás sátorba. Ha meg ezt megspékeljük azzal, hogy onnan kikelve előbb ellátogatunk a tojtoj varázslatos világába, majd a ránk tapadt bacilus- meg koszréteget ignorálva, tisztálkodásnak csúfolva, belecsobbanunk a strand medencéjének langyos vizébe, ráadásul a napi étkezésként egy adag sült krumplit, vagy valami olajban tocsogó felismerhetetlen valamit eszünk, hamar felmondhatja a testünk a szolgálatot. Éppen ezért az alvás a must do lista élén áll. Nem maradsz le semmiről, ráadásul jobb kiélvezni minden nap java részét és a maradékon kipihenni azt, mint kimaxolni az első napok egészét, majd kihagyni egy nagyobb darabot a teljes élményből.
2. Tisztaság már fél boldogság. Azzal, hogy a Maslow-piramis legalsó szintjéről, a fiziológiai szükségletek közül kipipáltuk az első tippel az alvást – ami esetünkben a leginkább kényes téma fesztiválozás alatt –, felléphetünk a következő, a biztonság lépcsőjére, s abból is az egészségi részhez. A fesztiválokon nem mi szórakozunk a legjobban, hanem az a sok millió bacilus, amit összevissza fel- meg leszedegetünk magunkról. „Egy hosszú, szenvedélyes csók alatt 80 millió baktérium vándorolhat át az ajkakon” – olvashatjuk a házipatika oldalán, ami tudniillik a webbeteggel karöltve a legjobb segítőeszköz, ha itthon, magunknak szeretnénk megoldani egészségügyi gondjainkat. Ha tiszta véletlenül a baktériumok száma kicsit el is csúszott volna, és nem lenne teljesen igaz az ezelőtti állítás, akkor is tudjuk, hogy egy idő után minden fesztivál bizonyos területei, főleg a vécék és tusolók, a használattól bizony hamar bemocskolódnak. Éppen ezért a must do listáról – amire felkerült az alvás, sok felkiáltójellel – átugrunk a must have listára, amelyen az első és legfontosabb: a nedves törlőkendő, a fertőtlenítő gél, esetleg egy kis kiszerelésű szappan. A biztonság kategórába egyértelműen az is fontos, hogy ne hagyjuk széjjelszórva a dolgainkat, mert ott, ahol sok az ember, sok a szarka is, de az egészségünk mindennél fontosabb, annak meg az alappillére a tisztaság.
3. Komfortzóna-kilakoltatási értesítés. Vetkőzz ki a gátlásaidból, ne érdekeljenek a túlgondolt rosszindulatú megjegyzések, vagy akár a furcsa tekintetek. Öltözz úgy, hogy ragyogóan érezd magad, nyitottan fordulj az emberek és lehetőségek felé és sodródj az árral. Kicsit tedd el a telefont, éld meg a pillanatot, és gyűjts annyi élményt és emléket, hogy egy életre megmaradjon. Fontos az egészség, a biztonság, az odafigyelés, de az is, hogy néha végignézzünk a pillanaton és magunkba szippantsuk a sok jót, ami körülöttünk történik!

Ezek persze nagyon általános tippek. A Vibe-ra nézve is hasznos szem előtt tartani őket, azonban minden fesztiválra sajátosan is ki lehet tűzni tanácsokat, a mi esetünkben főleg, mert sokan nem tudják, de igazán különleges eseményről beszélünk. Ismét arra buzdítunk mindenkit, nézzen rá a programkínálatra, a fesztivál közösségi oldalaira, már elérhető a Vibe Koli tudásfórumában előadók listája, de a fashion cornerben szereplőké is, illetve megtudhatjuk azt is, hogy mi az a Yuppi és miért lesz ott ő is a Maros-parton. 

Kis betekintésként a Vibe Koli kereténben, a nemzetközileg ismert meghívottak közül kiemelhetjük például Michael Spitzer brit zenetudóst, aki a zene egyetemes történetét kutatja annak alátámasztására, hogy a zene a legfontosabb emberi alkotás, vagy Calum T. Nicholson brit–kanadai antropológust, aki az éghajlatváltozás társadalmi következményeinek megértését új alapokra helyező kutatásairól ismert.

A fashion corner esetében mintegy 30 programponttal számolhatunk, ezek között találunk panelbeszélgetéseket, kézműves foglalkozásokat, workshopokat, divatbemutatót, kézműves vásárt és ingyenes szépségápolási szolgáltatásokat, és még nagyon sok mást is. A meghívottak sorában megtaláljuk Szegedi Kata és Benus Dániel divattervezőket, Tóth Gabi előadóművészt, Csalár Bence divatbloggert, Illyés Bíborka kozmetikust és sminkest, György Eszter jelmeztervezőt, valamint Szász Levente egyetemi oktatót, aki a koktélok világába vezeti be a hallgatóságot. 

Ezek csak töredékei a fesztivál legújabb híreinek, s hogy napirenden legyünk velük és részletesebb képet kaphassunk mindenről, ismét megemlítjük: letölthető a Vibe fesztivál alkalmazása, ami észben tartja helyettünk is az általunk kiemelt programokat, és értesít, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről.

Egyedi a fesztivál éppen ezek miatt, mert olyan egységes üzenetet sugall, ami tökéletesen kiegészíti és kapcsolódik a fesztivál nevéhez: Vibe. Itt mindenki megtalálja a neki való vibe-ot, ugyanakkor közös jellemző a hatalmas mosoly és a pozitív életérzés, ami átjárja a Vibe-olókat.

Kép forrása: VIBE Festival/Bereczky Sándor