Japánban megalkottak egy teljesen élethű robotot, Ericát, akinek – alkotója szerint – lelke van, vicceket mesél, és tanulni is képes, mindezek mellett nagyon érdekli a külvilág. Austinban arckifejezésekkel, hosszabb távú memóriával rendelkező, tanulni képes robotot hoztak létre, aki remélik, később akár tanítani is képes lesz minket, embereket. De hogy ezek a lények ne csak a tanulásra, emlékezésre, kíváncsiságra legyenek képesek, manapság már szexrobotokat is fejlesztenek, hogy a „forever alone” emberek is megtalálják párjukat. Hát nem romantikus? Nincs is jobb érzés, mint amikor munkából hazaérve egy teljesen élettelen, mosolygásra esetleg képes robot vár, aki nem főzött vacsorát, nem kérdezi meg, milyen napod volt, nem ölel meg. Nézd a jó oldalát, bizonyos igényeidet azért kielégíti. Vagy nem? Nem számít, hogy egyes embereknek nincs munkája, esetleg nincs lakása, a lényeg, hogy munkahellyel rendelkező robotok már léteznek. Nem számít, hogy nincs pénz mondjuk egy iskola felújítására, ahol a jövő generációja tanul, a lényeg, hogy robotok fejlesztésére kerül. Hiszen bennük van a jövő. Ők tanulnak mesterségeket, később ők alapítanak családot is. Vagy nem? A világ fejlődésére természetesen szükség van, itt nem az a probléma. Nem is az, hogy robotokat fejlesztenek ki az okosabb, fejlettebb környezet kialakulása érdekében. Itt a baj csak az, hogy ezek a gépek „elveszik” az életünket. Ők „akarnak” tanítani, tévébemondók lenni, szeretetet nyújtani. Talán már saját magukat is létre akarnák hozni. Vagy nem? És akkor már mi szükség is lenne az emberekre?

 fotó: unsplash-logoAlex Knight

Lányként a napjaim fontos része az, amikor a több percen át tartó ébredezés után megragadom a neszesszerem, és mindent bevetek, hogy az álmosság nyomait eltüntessem az arcomról. A körülbelül tizenöt perces rituálé után elégedetten nézek a tükörbe: na ez mindjárt más… Valóban más. De mi van, ha nemcsak a kinézetem, hanem a személyiségem is? Mit tesz velem a smink? És mit azzal, aki naponta több órán át sminkel? Teljes cikk

 „…és színész benne minden férfi és nő.” – ahogyan William Shakespeare is megfogalmazta. Az egész élet egy nagy szerepjáték, amiben minden emberre más-más szerep jut. Vannak komolyabbak, amelyek olyan emberekre vannak megírva, akik sokkal nagyobb célokkal rendelkeznek, és ezt bármi áron el akarják érni. Viszont nem minden ember játssza megfelelően a ráruházott szerepet, túljátsszák, esetleg nem élik bele még minimálisan sem magukat. Mindenkinek egy küldetése van élete során: az orvosnak, hogy életeket mentsen, az újságírónak, hogy napról napra friss hírekkel szolgáljon, az anyának, hogy gyerekeket neveljen, de még a hajléktalanoknak is van valami. Megjátsszuk magunkat, színészkedünk azért, hogy elfogadjanak egy munkahelyen vagy egy közösségben. Minden helyzetben máshogy viselkedünk: a családdal és a barátainkkal sokkal felszabadultabbak vagyunk, nem kell arra törekedjünk, hogy elfogadtassuk magunkat. Idegen emberek társaságában viszont feszültek vagyunk, és igyekszünk beilleszkedni az új közösségbe, ennek érdekében pedig képesek vagyunk megjátszani magunkat, hogy ne rekesszenek ki az új társaságból. Már az is egyfajta megjátszás, ha máshogy viselkedünk, beszélünk különböző emberekkel. Itt nem arra gondolok, hogyan viszonyulunk egy velünk egykorúhoz vagy egy felnőtthöz, hanem arra, hogy egy igaz barátunkkal őszintébbek vagyunk, mert tudjuk, ő nem játssza meg az érzéseit előttünk, őszintén velünk együtt nevet és sír. Egy átlag barát (vagy álbarát), aki nincs mellettünk mindig, nem is tud velünk együtt örülni, csak felölt egy műmosolyt, és próbálja elhitetni, hogy velünk együtt örül, esetleg kihasználja a helyzetünket, a bajban pedig még mellettünk sincs. Ne felejtsük ki azokat a barátokat se, akik csak irányítani akarják a másikat úgy, ahogy a bábszínházban teszik a színészek a bábukkal. Az egész élet olyan, akár egy színdarab. Ahogyan a színész egy színházi szerep kedvéért belebújik egy karakter bőrébe, úgy a hétköznapi ember is szerepet alakít.

fotó: unsplash-logoFatih Kılıç

Szombat van. Gyönyörűen süt kint a nap. Kényszert érez rá az ember, hogy kimenjen a szabadba. De pont ma „maradj ágyban és olvass” nemzetközi világnap van. Ki vagyok én, hogy ennek ellentmondjak? Hosszú ébredezés, két adag kotyogós kávé, egy kis mosogatás után tehát felcsaptam a laptopom. Megnyitottam az idei kedvenc mappámat, ami már október óta „porosodik”. Kitaláltátok már a mappa nevét? Segítek: egy szó, összetett szó, három tagból áll. Na? Hát persze: rém-ÁLOM-vizsga. Lehetne Szakdolgozat, Államvizsga, vagy bármi hivatalos. De én szeretek mindent a nevén szólítani. Miért szépíteném, ha ez írja le a legjobban? Hónapokkal ezelőtt megbeszéltem magammal, hogy nem fogok ráizgulni. Majd megnyitom, amikor úgy érzem, szükséges. Sokszor szembejött velem, rámosolyogtam, kikerültem. Pontosan mellette vannak a Filmek, a Sims4, a Csakúgyírni mappák. Mindig ezeket választottam. Gondoltam, úgyis küld az univerzum valami jelet, amiből majd tudni fogom, hozzá kell látnom a vizsgához. Aztán ma, a szokásos reggeli Facebook-görgetés elhozta a jelet. Minden ismerősöm a világnapról posztolt: maradj ágyban és olvass. Első gondolatom természetesen a polcokon sorakozó regényekhez, verseskötetekhez vezetett. El kellett telnie néhány percnek, amíg eszembe jutott, hogy rengeteg tanulmány, újságcikk, könyv vár engem abban a bizonyos mappában. Úgyhogy most behúzom a sötétítőt, keresek YouTube-on egy videót, amelyben órákig eső-hang megy, és bekuckózom az ágyamba. Olvasok, jegyzetelek, kicsit sírok, de eleget teszek a világnap követelményeinek. Még mindig kacsingatnak a kedvenc regényeim. Az ezüst színű sötétítőn átszűrődnek valamelyest a nap sugarai, amelyek csalogatnak a Szamos-partra. De – ahogy a testvérem mondaná – hero vagyok, megcsinálom! Jelre vártam, megkaptam, indulhat az utolsó féléves banzáj!

fotó: unsplash-logoChristin Hume

Számtalan alkalommal tapasztaltam, hogy képtelen vagyok megbízni az emberekben. Még azokban is, akik eddig még semmiféle okot nem adtak arra, hogy kételkedjek a szavukban, s még sosem csalódtam bennük. Hogy miért? Egyáltalán nem azért, mert bármi rosszat feltételeznék róluk, vagy úgy gondolnám, hogy szándékosan cserbenhagynának, bár vannak olyanok, akikre komolytalanságuk miatt alapból nem lehet számítani. Próbálunk segíteni azoknak, akik közel állnak hozzánk, de még a legmegbízhatóbbnak tűnő személlyel is megtörténhet, hogy túlvállalja magát, s nem jut eszébe, kinek mit ígért meg. Ilyenkor a másik nyilván úgy érezheti, hogy nem bízhat a szavában, még ha tudja is, hogy ebben nincs semmiféle szándékosság. Biztos veletek is előfordult már, hogy nem tudtatok eljutni egy megbeszélt találkozóra, annak ellenére, hogy megígértétek, ott lesztek, vagy nem volt időtök segíteni valakinek, akinek szüksége lett volna rá. Ez pusztán amiatt szokott előfordulni sokunkkal, mert manapság mindegyikünknek ezer dolga van, s egyszerűen nem tudunk mindenkinek megfelelni. Erre a problémára véleményem szerint egyedül az lehet a megoldás, hogy nem vállalunk magunkra egyszerre túl sok mindent, és nem teszünk egymásnak könnyelmű ígéreteket, amennyiben nem vagyunk biztosak abban, hogy azokat be is tudjuk tartani. Talán így jobban meg is tudnánk bízni egymásban. Ennek a felfogásnak egyetlen előnye, hogy mindig pozitívan tudok csalódni azokban az emberekben, akik megmutatják, hogy számíthatok rájuk. Azért remélem, hogy ti nem álltok olyan rosszul a bizalom terén, mint én.

fotó:

Bernard Hermant