Sok olyan lehetőség adódik az életben, amit nem szabad kihagyni. Az embereknek nem mindig van kedvük ott lenni egy eseményen, elmenni bulizni vagy hasonló. Nekem sem mindig volt kedvem, de visszagondolva rájöttem, hogy talán kár volt nem élni minden alkalommal.
Sokszor előfordult velem: úgy vállaltam el egy feladatot, hogy fogalmam sem volt, hogyan fogom teljesíteni. Mégsem szoktam megbánni az elhamarkodottnak tűnő döntéseket, mert mindig sikerül véghezvinnem azt, amivel megbíztak. Emiatt nehezen tudom elfogadni, ha valamit képtelen vagyok megoldani, és a küzdésemnek a legtöbb alkalommal meg is lesz az eredménye.
Bizonyára feltetted már magadnak ezt a kérdést, amikor randira, sörözni, bandázni, esetleg egyetemi előadásra vártak. Vagy, ami még jobb: az összesre egy időben. Na de lehet-e jó döntést hozni, ha nagyobb a programkínálat? És ha igen, hogyan tegyük azt?
Fiatalként, egyetemistaként számomra az időbeosztás igazi kihívás. Néha pontosan azzal vesztegetem a perceket, hogy azon filózom: érdemes-e választani két esemény közt, részt venni az egyiken a másik árán? Vagy azon a frappáns kis szövegen agyalok, ami ne legyen sértő, de magyarázatot adjon például egy randimeghívás elutasítására.
Önnek is nehezen indul a reggel? Az ébresztő majd kiugrasztja a szívét a helyéről? Nekem is így indul minden reggelem, és mindezek után mivel kell szembenéznem? Hát a tömegközlekedéssel. Elsőéves újságíró szakos hallgató vagyok, mondhatni pályakezdő újságíró. Amit még tudni illik rólam, hogy vidéken élek, amióta csak az eszemet tudom, pontosabban Magyarlónán, ez azzal jár, hogy ingáznom kell mindennap. Az ingázás legismertebb formája a buszozás, számomra sincs ez máshogy. Lassan öt éve rendszeresen használom a Kolozsvár nyújtotta tömegközlekedési lehetőségeket, és sajnos nincs sok jó tapasztalatom ezzel kapcsolatban. A legnagyobb gondot a reggel jelenti számomra, mivel ahhoz, hogy valahol ott legyek mondjuk 10-re, nekem 7-kor kell kelnem, és minimum két buszra van szükségem, hogy legalább a város központjába eljussak. Senkit sem szeretnék megbántani, de valamit sosem fogok megérteni. Miért reggel 8-kor kell piacra menni? Miért nem lehet várni pár órácskát, amíg a líceumos meg egyetemista diákok és a kora reggeltől dolgozók dolgukra mennek? Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nagyjából 8 és 10 óra között mozog a legtöbb egyetemista és líceumos diák, ilyenkor csak a legbátrabbak képesek felülni egy 24b-re vagy egy 25-ösre, mivel borzasztóan tele vannak. Nem arról van szó, hogy ülőhelyre nem lehet szert tenni, hanem az emberek már úgy szorulnak bent, mint a heringek egy konzervben. Jön egy busz, mély levegőt veszel, és abban reménykedsz, hogy még van annyi hely, hogy a szomszédod virágán levő katicabogár kishúga felférjen és egy kicsit megkapaszkodhasson. Ha az embernek szerencséje van, és valahogy felfér, körbenézve mit lát? Sajnos nem túl barátságos tekinteteket, ez érthető is, nehezen indul be a nap, de amin én minden reggel csodálkozva bámészkodom, azok a piacos szatyrok mindenütt és persze a velük együtt járó nénik, bácsik. Az öregkor tiszteletreméltó kor, a város meg is tiszteli azzal, hogy ingyen bérleteket ad a nyugdíjasoknak. Kérdem én, bánhatnánk emberségesen egymással? Be tudnánk osztani az időnket úgy, hogy kényelmesebb legyen számunkra a közlekedés? Biztos az idősebbek is könnyebben másznak majd fel és le a buszokról, ha azok nincsenek tele fiatalokkal, és ez fordítva is éppen így van. Tiszteljük embertársainkat, könnyítsük meg egymás dolgát legalább a közlekedéssel.
fotó: monitorulcj.ro
Míg egyeseknek minden út Rómába, nekünk az összes az egyetem felé vezet, főleg akkor, ha október 1-jét írunk, mi pedig gólyák vagyunk. Egy csordultig tartalmas nyár után, mialatt egy sikeres érettségit, felvételit több alkalommal is megünnepeltük, szeptember végén újra ránk talált az érzés, ami még a 9-dikes évkezdésről ismerős. Akkor is gólyákként léptünk be egy új terembe, új közösségbe, de ami azt illeti, az első hét után már egyértelművé vált: ami változott, az csupán a tanagyag – az viszont jó nagyra nőtt. Az idén újra gólyákként léptünk át egy küszöböt, mégpedig az egyetemét. Úgy jártunk a folyosón, mintha bármi fogalmunk lenne róla, hogy merre is van a V/2 amfiteátrum, ahol az évnyitó vár ránk. Mivel esélytelennek tűnt, hogy időben megtaláljuk, a kapustól érdeklődtünk, aki tisztelettudóan magázódott, és elmagyarázta, hogy mi nem is Vé kettes, hanem igazából öt/kettes termet keresünk. A helyzet sokkal inkább új volt, mint kínos, hiszen meglepett a tény, hogy végre felnőttként néznek ránk. A magázódás szívünkhöz szólt. Már javában folyt az előadás, amikor elfoglaltuk állóhelyünket. A teremben egy bizonyos alapzaj hangulatot teremtett, lesve az emberek tekintetét csupán egy tény volt világos: sokaknak legalább annyira újat jelent Kolozsvár, mint maga az egyetem. Egy kis ízelítőt kaptunk az újságírásról, majd egy-egy kis bemutatkozót követően megtudtuk, hogy kik leszek a tanáraink. Természetesen egyik legizgalmasabb része volt a teljes napnak, amikor szembesültünk az infóval, hogy kikkel fogunk tanulni, főleg úgy, hogy a jó első benyomás céljából volt aki egy „az órámról hiányozni szigorúan tilos” kedvességgel zárta a bemutatkozást. A hangulat akkor vált igazán kellemessé, amikor a más-más szakon tanulók különböző termekbe vonultak. Itt azonnal kialakult egy kis családias érzés, felfedeztünk néhány ismerős arcot, és esélyünk volt néhány szóban kifejteni azt is, hogy „miért jöttünk, mit akarunk?” Ez az ismerkedés talán kissé felszínesre sikeredett, de nem hagytuk annyiban a dolgot: a délutánt közös sörözés-csocsózással zártuk. Azóta minden napunk „egyetemistásan” telik. Bár még sok új dologgal kell megbarátkoznunk, a cél az, hogy minél több jót pakoljunk az előbb említett jelzőbe. Hiszen, hol máshol lehetne ebből a legjobbat kihozni, mint Kolozsváron, az ifjúság kedvenc városában…?