„Várod már, hogy visszamenj Kolozsvárra?” – hangzott el többször is a kérdés szeptember utolsó heteiben. A válasz pedig egyszerű kellene, hogy legyen: igen vagy nem.
Ősz. Van ennek az évszaknak valamilyen különleges hatása. Főleg, ha az ember falun nő fel. Elég csak beleszagolni a levegőbe, máris átjár az a különleges „ősz illat”. Amikor a kertekből áradó gyümölcs aromája, illata keveredik a levegőben szálló enyhe füsttel. A nap már nem melegít annyira, mégis az emberek kipirosodott arccal sürögnek-forognak a kertekben, hogy az évi termést betakarítsák. Eközben a gyerekek boldogan ugrándoznak a színes falevelek között, felborítva a felnőttek által összegyűjtött kupacokat. Aztán amikor szürkülni kezd az ég, és megjelennek a viharfelhők, már a meleg szobából bámulnak ki az ablakon, pokróccal a hátukon, meleg teával a kezükben. Nézik a szálló faleveleket, hallgatják a szél süvítését és az eső kopogását az ablakon. Utóbbi valamiféle nyugalmat áraszt – ilyenkor kicsit megpihennek, és érzik, hogy változás következik be mind a természetben, mind az életükben. Hiszen véget érnek a nyaralások, a hosszú vakáció, kezdődik a tanulás, a munka. Már nem elég egy lenge nyári ruhát hanyagul felvenni, előkerülnek a kötött, horgolt pulóverek és sálak. S kicsit az elmúlás érzése költözik a szívekbe.
„Kiülök a dombtetőre,
Onnan nézek szerte szét,
S hallgatom a fák lehulló
levelének lágy neszét”
Minden félév elején megígérem anyukának, apukának, legfőképpen magamnak, hogy ezúttal folyamatosan tanulni fogok, nem csak a vizsgák előtt egy nappal. Na igen, megígértem most is. Teltek a hetek, mindegyik valamilyen szabadnappal. Már valahol április végén tartottunk, amikor én rájöttem, hogy ez egy új félév, új tanárokkal. Eltelt még néhány hét, egyik órán a csoporttársam felszólalt: „beszéljük meg a vizsgadátumot”.
