2020-at írunk. Április van. Ha minden úgy halad tovább, mint január 1-jétől eddig a pillanatig, akkor a bolygónk tökéletes (és természetes) helyszíne lehet egy újabb, Legenda vagyok stílusú posztapokaliptikus történet filmmé kovácsolásának. De egyelőre csak karantén van. Karantén az egész világ és elkülönített benne minden férfi és nő. Félelmetes egy időszak. Most a legjobb, amit tehetünk, hogy nem gondolunk bele abba, mi is történik körülöttünk, inkább megpróbálunk teljes életet élni továbbra is, kissé más körülmények között, mint eddig: például online. Sosem gondoltam volna, de a járványhelyzet bebizonyította, hogy sokak számára a világ (és minden, ami benne történik) a tech terén megérett arra, hogy egy ideig látszólag lelassuljon, szinte megpihenjen, de valójában képernyőkön keresztül, virtuálisan működjön tovább.

Március 11-től ideiglenesen felfüggesztették hazánkban a szemtől szembeni oktatást. Kemény dió. Attól a naptól kezdve megtanultam használni a 8×8-at, a Zoom-ot, a Facebook-os videóchatet és a Schoology-t. Nem kedvtelésből. Ezeket a programokat hívjuk segítségül, hogy konzultációkat tartsunk a tanárokkal, és ilyen platformokra vannak felhalmozva a feladataink is. Nem könnyű. A legnehezebb: mindenre figyelni, a határidőkre kétszer jobban, mint eddig, mert ezúttal nem csak a minősítéseinket befolyásolhatják: most a pontosság felérhet egy jelenléttel vagy órai tevékenységgel is. Ja, és nem egyszerű a feladatot sem megérteni anélkül, hogy a tanár gesztikulálna, és példázna a szavak mellé. Rendszertelen az egész és kínos.

Egy történelemtanár így vélekedett a mostani, rendkívüli oktatásról: „Úgy gondolom, hogy miközben a fél világon végigsöpör egy járvány, és néhány kilométerre emberek kerülnek lélegeztetőgépre, ne adj’ Isten koporsóba, akkor nem az a legfontosabb, hogy a tanmenethez tartsam magam, és minden áron görcsösen ragaszkodjak látszólag a számonkérésekhez, de valójában saját fontosságomhoz.” Nagy igazság. Miért várja el mindenki mindenkitől, hogy ugyanolyan életet éljünk, mint eddig, ha a körülmények és körülöttünk szinte minden megváltozott? Eljött az a pillanat, amikor valóban nem kéne görcsösen ragaszkodni a megszokotthoz.

Szüleimmel sokkal több tévét és híradót nézünk, amióta karanténba zártuk magunkat. Ennek egyik oka, hogy végre van időnk filmeket, sorozatokat nézni, a másik pedig, hogy tisztában akarunk és kell is lennünk a fejleményekkel, a szabályozásokkal (a járványt illetően) hiszen egyik percről a másikra változnak jogaink és kötelezettségeink. Ám most már ott tartunk, hogy igazi kihívást jelent felháborodás és gyomorgörcs nélkül végignézni egy híradót. Egy kicsit kezd sok lenni a pánik és ez az egész. Egy nap megszámoltam, hányszor hangzik el a koronavírus szó a tévében, egyetlen csatornán. 300-nál álltam meg, délután. Kétségtelen, hogy már a médiát is megfertőzte a vírus. Most az amúgy is ijesztő hőmérsékletingadozás is csak úgy közölhető, ha összefüggésbe hozzuk azzal, hogy ez bizony elősegítheti a járvány terjedését.

Ha pár hónnappal ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ez így fog történni, ahogy meg is történt, jót nevettem volna rajta. Meg voltam győződve, hogy ilyen már nincs, hogy világjárvány, és háborúk csak régen voltak. Most is ezt hiszem. És ezt is fogom hinni mindaddig, amíg közelebb nem jön a vírus, amíg el nem éri a falunkat. Addig inkább részt veszek mindenféle kihívásban a közösségi oldalakon:

• találós kérdésekre válaszolok, majd az elhibázott válaszért egy random mondatot posztolok ki a falamra, mint egy volt osztálytársam
• közzéteszek egy fekete-fehér képet magamról és hirdetem a nők jogait és hibátlanságát, mint a legjobb barátnőm
• közzéteszek egy videót, amelyben legényest járok és felszólítok még három embert, hogy ugyanezt tegye, mint egy régi táncoktatóm
• megosztok egy régi képet a nyaralásomról és megjegyzem, hogy most is ott szeretnék lenni, mint a nővérem
• készítek egy melegszendvicset és egy #ilovetocook hashtaggel leégetem magam Instagramon, mint még senki más.

Esténként meg felnézek a Yolozsváros Facebook-oldalára, ami minden nap megszólít. Azért teszem, mert szükségem van még egy kis adag derűre, szükségem van egy virtuális koccintásra péntek este és olyan jótanácsra is, miszerint: ha leborotválom a szemöldököm, többé nem vágyom majd emberek közé. Sokak szerint elítélendő a humor a kialakult helyzetben, de szerintem ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kattanjon be az egész világ, és némi aggodalom mellett reménykedve és derűsen várjuk: vajon mit hoz a holnap?